A szél lassan megtáncoltatta a kinyitott ablak csipkefüggönyét. Rámosolygott még a nap is. Milyen szép a valóság! S ebben a mosolygó, egyszerű valóságban eszembe jutott a nyomasztó hiány.

Hol van a megannyi buzgó szép emlék, hol van a nyár végtelensége, a tavasz vidámsága, a tél önfeledtsége, az ősz nyugodtsága? Már az évszakok ünnepei is csak pluszmunkát jelentenek: „Meg KELL csinálnom a tavaszi nagytakarítást, mert jönnek a locsolók!”

Egyszer csak felnövünk, munkába állunk – majd elfelejtünk élni? Megfeledkezünk arról, hogy mennyire jó egymás sűrű karjában ingadozni, kimondani azt, ami bánt, lépni kettőt s észrevenni a természet évszakonként újat mutató csodáit, a jóleső érzésre felfigyelni? Elfelejtjük némán megérteni egymást, aztán már hangosan sem értjük, mit mondanak?

Ledolgozunk embertársaink mellett egy életet, s mégsem tudjuk, kik ők valójában? Hol van az az idő, amikor munkatársak egyben a barátot jelentették, amikor még velük beszélték meg az emberek első gondolataikat? Most egy idegen doktorral, akit pszichológusnak nevezünk, de neki a sokadik „beteg” vagyunk rendelőjében, nem egy különleges barát.

„Nehéz az élet! Nincs időm semmire! Fáradt vagyok ehhez! Elfelejtettem!” Közhelyes kifogások újabb fellege mosolyog az irónia szelében, mint sűrű, gomolygó dühfelhő. Miért vagyunk feszültek? Hogy került a képbe a stressz? Harminc éve még nem ismerték ezt a szót, most mégis minden betegséget ez okoz. Hol vannak a közösségek, amelyben igazán ismerik azt, mit jelent valahová tartozni,
valakikre mindenben számítani, vagy egyszerűen egy önfeledt táncestet tartani? Miért váltotta fel helyüket a kétszínűség, az élő
kibeszélő-show, az érdekkapcsolatok, a magánéletbe való szimatolás, na meg persze a rosszindulat: „Honnan van neki ilyen? Biztos valami piszkos ügyből szerezte!”

Amikor a szülők gyerekeiknek beszélnek azokról a régi szép időkről, akkor nem pont így képzelik el a végtelen fantáziával megáldott kicsik az előttük álló világot. Aztán lassan rájönnek, hogy mindaz, ami most van, valami szinonima a modern szóval: egyszerű, újító, igazán értelmét nem látjuk, de követjük, próbáljuk visszaidézni a múltat, keverjük a stílusokat, de abból semmi eredetiség nem származik, így eltorzítjuk a valóságot, s közben porrá zúzzuk a környezetet.

Környezet. Milyen szép szó. Vajon ismerni fogják gyermekeink még az erdő, a tiszta levegő, vagy csak egyszerűen a kinti játszás fogalmát?

Ezután mi jön? Azt senki sem tudja, lehet, hogy a dombok, a völgyek dübörögve kelnek fel helyükről (Miért csak ők? Mert addigra már fák nem lesznek.), s teszik helyre az emberi népet, emlékeztetve őket, hogy sok háborút megéltek, de a modern korhoz fogható szörnyűséget még nem láttak.

Hogy lehet a hiányt pótolni? Azt senki se tudja. Azt, hogy hogyan romboljunk, azt bizony MINDENKI.