Aranysárga, mint a júliusi domboldal.

Gyerekkoromban nyaranként nagyszüleimmel rengeteget jártunk mezőre. Nővéremmel és két unokatestvéremmel alig vártuk, hogy kipattanva az ágyból magunkra kaphassuk mezei szerelésünket, s hogy nagyapó befogja Lizát vagy Zsuzsát a szekér elé, mi pedig szokásos helyeinket elfoglalhassuk. Én általában a szélen szerettem ülni, az oldaldeszkáknak azon a részén, ahova a petrencés rúd volt beillesztve, így lábaimat kedvemre lógathattam. Néha össze is vesztünk a lányokkal, hogy kié legyen a legjobb hely, de mivel én voltam a legkisebb, kiváltságot élvezhettem a többiekkel szemben. Gyorsan nyitottuk a kaput, nagyszüleink kicurikkoltatták a szekeret, és indulhatott is az újabb kaland.

– Nye, Zsuzsa, nye! – cseng a fülemben nagyapám biztatása, akit nagyanyó sokszor megrótt a lovacska túlhajszolása miatt.

Néha olyan hirtelen gyorsult be csodaparipánk, hogy szinte lepottyantak az unokák a szekérről, ezért óvatosság gyanánt annyira szorítottuk a rudakat, hogy néhány szálka belecsusszant puha tenyereinkbe. Szerettem, amikor vágtatás közben a lágy júliusi szellő belekapott aranysárga tincseimbe. Ilyenkor pár pillanatra lecsuktam szemeimet, és úgy éreztem, mintha repülnék.

A határt aranysárga táblák borították: búza, zab, árpa és a lekaszált, nap szárította szénarendek gyönyörködtették csillogó gyerekszemeinket.

Kedvenc helyünk kétség kívül a Felsőrét volt. Egyrészt azért, mert ehhez kellett a legnagyobb utat megtennünk, így sokáig élvezhettük a szekerezést, másrészt pedig azért, mert két parcellából állt a föld: egyik az út mellett terült el, a másik pedig bentebb, a Kalota-patak folyása mentén. Nem nehéz kitalálni, hogy gyerekként ez utóbbiért rajongtunk, hiszen pihenés közben leszökhettünk a patakhoz. Leírhatatlan örömöt jelentett megmártózni a kellemesen hűvös vízben, és izgalommal teli nevetés tört ki belőlünk, amikor néhány arra merészkedett halacska megcsiklandozta lábfejünket.

A szomszédos föld végében a patak folyása enyhe kanyarulatot vett, a part túloldali része pedig magas kőszirtként magasodott fölénk. Ennek a helynek volt valamilyen megmagyarázhatatlan, fennkölt szentsége, amely gyerekként robosztusnak és elérhetetlennek tűnt. Itt a víz mélysége is jelentősen növekedett, így gyakran szolgált fürdőhelyként a falubelieknek. Órákig is tudtam volna csodálni a különös alakzatú kőszirtet, de a munka java még hátra volt.

Testközelben a széna aranysárga színe átváltott zöldes-barnává, és rendenként gyakran cserélődött az árnyalata annak függvényében, hogy a napnak mennyire sikerült megszárítania. A legárnyékosabb helyen a forgatás során még szinte friss, élénkzöld fűszálak kerültek a felszínre, ahol viszont vékonyabb rend hevert, és a legalsó szálakig is elértek a forró sugarak, a száradásnak induló széna halványzöld színűvé változott. Érkezésünkkor legelső feladatként mindig az árnyékba heverő rendet forgattuk meg, hogy minél hamarabb kikerüljön a napra és megszáradhasson, amire a többivel is végzünk. A föld közepén lévő rendek között, ahol a nap leginkább tűzött – izzadtságcseppeket varázsolva homlokunkra –, már nem is találtunk zöld fűszálakat, hiszen addigra a nap barnásszürkésre szárította őket.

Legkisebbként rám mindig a gereblyélés része maradt, amit felettébb élveztem, és hősies kitartással végeztem. Sokszor a nagyok után kullogva próbáltam behozni lemaradásomat ákombákom nyomokat húzva kétméteres gereblyém után. Ilyenkor jólesett a madarak csicsergésében gyönyörködni, kondenzcsíkokra vadászva a horizontot lesni, pillangókat kergetni és a száradó széna üdítő illatát belélegezni. Úgy éreztem, hogy az ember nem is lehet annál boldogabb, mint amikor együtt pulzál a természettel, és megszűntetve a tér-idő kontinuumot egybeolvad ezzel az ölelő, éltető csodavilággal. Amikor meguntam a munkát, vagy csak pihentetni akartam fáradt karjaimat, elcsatangoltam a szomszédos földre, ahol ideális esetben még nem volt lekaszálva a derékig érő fű, így kedvemre tudtam válogatni a rét legszebb virágaiból, gondosan csokorba kötve kedvenceimet. Nagymamám ragyogó arccal mosolygott rám, amikor átnyújtottam neki ajándékként, és elhitette velem, hogy a földkerekségen senki nem tud olyan szép csokrot kötni, mint legkisebb unokája. A dicséret hallatán annyira felbátorodtam, hogy máris a jövőn kezdtem agyalni: elhatároztam, hogy bármi is történjen, felnőttként virágkötőként fogok dolgozni.

Akkor még egyikünknek sem volt telefonja és órát sem vittünk magunkkal, így a nap állásából és az árnyékunk hosszából próbáltuk kiköbözni, hogy mennyi lehet az idő. Ha délutánra értünk ki a mezőre, igyekeznünk kellett, hogy befejezzük időben a rakodást, és a bivaly előtt érjünk haza, nehogy zárt ajtók várják a félénk jószágot. Persze ettől sosem kellett tartanunk, mert a segítőkész szomszédok mindig gondoskodtak a kapunyitásról, ha a gazdáknak sokáig elhúzódott a gyűjtés, vagy lassan sikerült megrakodni a szekeret a nagy hőség vagy a szeles időjárás miatt.

Habár nagyon szerettünk mezőre járni, nem volt mindig leányálom a negyven fokos hőségben forgatni, gyűjteni, gereblyélni – főként, ha néhány szúrós kóró felsértette bőrünket véres csíkot hagyva maga után. S ha ez nem lett volna elég, a meleget a szakadályok (kicsi, fekete, méhecskéhez hasonlító rovarok) is felettébb preferálták, így ha nem voltunk elég figyelmesek, hajlatainkba berepülve egy óvatlan pillanatban jól megcsíptek. A baleset sosem maradt észrevétlen, mert ilyenkor a kis áldozat hangosan felkiáltott, lehajította a kezében levő szerszámot, és rosszabb esetben még a sírásra is rákezdett, annyira tudott fájni az aprócska csípés. Amikor nagyanyó megelégelte folyamatos jajgatásunkat, elküldött pihenni, és hasznos tanácsokkal látott el a jövőre nézve: ha legközelebb rászáll bármelyik testrészünkre, ne próbáljuk lecsapni, mert veszélyben érezve magát rögtön csípni fog, helyette inkább fújással próbáljuk letessékelni bőrünkről, mert úgy könnyedén tovarepül. Persze a fújást elég nehéz volt kivitelezni, ha éppenséggel a lábfejünkön landolt a kis rovar, így helyette mutatóujjunkkal finoman elpeccentettük.

A hőség legnagyobb áldozatának mégis lovacskánk számított, akit annyira elleptek az óriás böglyök, hogy a tortúrától nem bírt egy helyben ülni. Ilyenkor szaladtunk a füstölőveder után, megtömtük száraz szénával, alágyújtottunk és kifüstöltünk vele minden egyes létező rovart. Viszont ez sem ment mindig úgy, mint a karikacsapás, hiszen erős ellenszélben nehézségek árán sikerült csak olyan pozíciót találnunk, hogy a füst se a ló szemébe, se a mienkbe ne menjen, de a szekeret is lehessen rakodni. A helyzet pedig fokozódott, ha ráadásként még a felhők is gyűlni kezdtek. A felállás ilyenkor a következő volt: a legkisebb unoka (azaz én), aki állatbarátként a lótól sem félt, vederrel a kezében rohangált letört faággal kalimpálva, hogy a füstre rezisztens legyeket elhajthassa; nagyapó és nagyanyó serényen rakodta a szekeret annak reményében, hogy egyetlen aprót (felgyűjtött szénacsomót) sem kell a mezőn hagyni a zápor előtt; a nővérem hordta a szénát nagyszüleim keze alá, és erősebb széllökéseknél villájával segítette megtartani azt, nehogy visszahulljon; fiatalabb unokatestvérem felmászott a szekérre, hogy megtapodja a szénát, majd segített felrakni a petrencés rudat, hogy nagyanyó gyorsan megköthesse; nagyobbik unokatestvérem pedig villámsebességgel gereblyélte össze a csomók helyén maradt vagy a szekérről lepotyogó szénát, közben pedig felhajigálta a föld különböző szegleteiben felejtett ruhadarabokat és vizespalackokat. Utolsó momentumként a szerszámokat oldalról benyomkodtuk a szénába úgy, hogy csak a fejük látszódott ki, az unokák felmásztak a szekér tetejére, amely olykor megrakodva 3 méter magasságot is jelentett, nagyapó kezébe vette a gyeplőt (hajtószárat), nagyanyó felült az aljdeszka hátul szabadon hagyott 20 centiméternyi végére és sebesen vágtatva (amennyire azt a megrakott szekér és a ló ereje engedte) menekültünk haza az eső elől.

Legtöbbször sikerült a záport megelőzve beérni a faluba időben behúzva a szekeret a csűr védelmébe, ám nem egyszer előfordult, hogy félúton szakadt nyakunkba az ég, így ázott egerekként kullogtunk haza, szüleinket szívinfarktus közeli állapotba sodorva. Mi meg csak nevettünk nagyokat, és nem bántuk, hogy még a bugyinkból is csavarni lehetett a vizet, mert az élményt senki sem vehette, és senki sem veheti el tőlünk.