Vígszínház Kolozsváron grunddal, Máglyával, találkozásokkal

A Vígszínház előadóitól volt hangos a Kolozsvári Állami Magyar Színház múlt héten. A társulat hétfőtől csütörtökig járt Kolozsváron bemutatni négy előadásukat a budapesti színház falain kívül az erdélyi közönségnek is. Hétfő este a Máglyát, kedden A Pál utcai fiúkat, május 30-án pedig a Találkozást és a Mondjad, Atikám! című darabokat adták elő.

Február 22. óta számlálom a napokat, és várom, hogy a Vígszínház Kolozsvárra jöjjön. Mivel a Marton László rendezte A Pál utcai fiúkra Budapesten már hónapok óta elfogyott minden jegy, amint megláttam, hogy Kolozsváron turnéznak, rögtön lefoglaltam a helyet. Jól is tettem, két nap múlva már egy szabad hely sem volt a 862 férőhelyes színházban.

A színészekkel szerencsére nem csak a színház falai között lehetett találkozni. Hétfőn, megérkezésük után a Bulgakov kávézóban töltötték estéjüket, erre belépésünkkor rögtön felfigyeltünk, hiszen épp akkor hangzott el a mondat: „Köszöntjük sok szeretettel a Pál utcai fiúkat!” Csodálatos érzéssel töltött el önmagában már annak az ígérete, hogy másnap láthatom az előadást, de hogy együtt is tölthettem pár órát a színészekkel, leírhatatlan élmény volt, amelyre februárban még csak gondolni sem mertem. Épp indulni készültünk, amikor észrevettük, hogy ők is menni akarnak, így vártunk egy keveset. Az egyik színész odaköszönt, így bátorságot kapva odasétáltunk a csapathoz. Megkérdezték, tudjuk-e merre találják a Tiff-házat, és megkértek, hogy tartsunk velük. Be is mutatkoztunk néhányuknak, aztán ők is, mintha nem tudtuk volna amúgy is mindenki nevét kívülről. Nevük elmondásakor csak annyit válaszoltunk mosolyogva: „Igen, tudjuk.” Ezután remek hangulatú buli következett. Mindenki táncolt, énekelt, mi meg figyeltük őket, és próbáltunk elvegyülni közöttük. Amikor indulni készültünk haza, észrevettük, hogy ők is más bulihelyszínt keresnek, de az egyik közülük, Vecsei H. Miklós lemaradt. Beszédbe elegyedtünk vele, aztán taxit hívtunk, amikor megkérdezte merre tartunk. Úgy döntött, ő is hazaindul, így beültünk a taxiba. A hotelnél kiszállva elköszönt tőlünk, mi meg izgatottan gondoltunk a másnapi előadásra, ahol újra láthatjuk őket.

Aztán elérkezett a várva várt előadás. A színház előtt a szórólapot szorongattam a kezemben, a következő sorokat olvasva: „A magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotása, felnőtteket, fiatalokat egyaránt megérint. Közös gondolkodásunk és közbeszédünk része lett a grund, amely a miénk, ahogy Dés-Geszti csupa érzelem, csupa dallam betétdalában éneklik a szereplők.” Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy hónapok óta hallgatom én is ezeket a dalokat, melyek a barátságról, szeretetről, kitartásról szólnak, és amelyeket dudorászva próbáltam elképzelni egy-egy jelenetet, arra gondolva, hogy talán soha nem lesz lehetőségem látni, így legalább a képzeletemben létezzen róla egy kialakított kép. Aztán a színházból kifelé jövet azt kell mondanom, hogy az elképzeléseimet felülmúlta a zenés előadás. Pörgős volt, látványos, izgalmas, a végén pedig megható. Tetszett a vörösingesek elragadó koreográfiája, a Pál utcaiak szívet melengető énekei, és meghatott az a tisztelet, amit Nemecsek Ernő kapott nemcsak csapattársai részéről, de az „ellenséges” csapat irányából is. Felelevenítette bennem a gyerekkoromat, amikor a regény elolvasása után én is – mint talán mindenki, aki olvasta már – a grundélményt, a barátainkhoz kötődő ragaszkodást, az általuk kapott szeretetet akartam csak átélni. És sok évvel később jön egy ilyen előadás, amit nézve átéltem ezt az egészet. Csak ültem ott, és nem akartam, hogy vége legyen. De mint ahogy lennie kell, elérkezett a végső jelenet, a hős Nemecsek Ernő halálos ágyának láttán akaratlanul is, de mindenki szemében összegyűlt a könny.  Az utolsó percekben a nézők mosolyogva ugyan, de könnyes szemmel énekelték együtt a fiúkkal a Mi vagyunk a Grund! című dalt, aztán véget nem érőnek tűnő tapsvihar következett. Észrevettem, hogy nem csak a nézők hatódtak meg, egyes színészek szeme is könnyesen csillogott. Az előadás a Vígszínház falain kívül is hatalmas sikert aratott. Ezzel még korántsem ért véget az egész, a színház elé érve kisebb tömeg fogadott, mindenki a színészekre várt, akik kis idő múlva meg is jelentek a kapuban. Elkezdődött a fotózkodás és aláírások gyűjtögetése. Egy fiatalokból álló kis csapat gitárral a kezében énekelte a Pál utcai fiúk dalait, ezt Geszti Péter meg is örökítette.

Vecsei H. Miklóssal másnap is találkozhattunk az általa írt és rendezett Mondjad, Atikám! című József Attila-esten. „Mit jelent nekünk József Attila? Ismerjük az életét. Van kedvenc versünk tőle. Életszakaszaiban újra- és újraértelmezzük sorait. De ritkán gondolkozunk el azon, hogy milyen pusztító szenvedély és szeretni vágyás élt benne.” – olvashatjuk az előadás ismertetőjében. Aztán belépünk a stúdióterembe, ahol először csak a szűk kis konyhát látjuk, kintről meg halljuk a színész keserves szavait az életről, a fájdalmas gyermekkorról, a szenvedésről. Majd berobban és leköti az ember figyelmét. A mű háromnegyed részében József Attila életéről szerezhetünk tudomást, ezek a részek néhol versrészletekkel keverednek, amelyeket ebben a kontextusban hallgatva jobban megérthetünk, mint eddig bármikor. Az előadás stációkra bontva állítja párhuzamba a költő életét a Krisztuséval. A néző meg csak bámulja lefagyva, gondolkodni sem tud, megrendül a hallottaktól. Próbálja elképzelni, hogy hogyan tudott ennyi fájdalmat, szenvedélyt elviselni egy ember. Hogyan tudott ezekkel együtt élni, egyedül megküzdeni velük. „Ebből a mélységből merít Vecsei H. Miklós önálló estje, innen próbálja megmutatni a költő életútját, szerelmeit és versrészleteit. Nem messze a rakodópart alsó kövétől.” Az előadást szintén percekig tartó vastaps követte.

Ez a pár nap olyan volt számomra, amit nemhogy órák múlva nem tud kiverni az ember a fejéből, de még napok múlva is visszagondol rá. Visszagondol a közös bulira, a taxizásra, a Pál utcai fiúk dalait énekelve, de visszagondol a fájdalomra, a szenvedésre is, amit könnyes szemmel élt át a színésszel együtt. Ezek olyan előadások voltak, amelyeket életem során biztos, hogy még egyszer legalább látni szeretnék, és amelyeket ajánlok, nem csak színházkedvelőknek.