Most vonatkoztassunk el a koronavírus-járványtól, és tegyük fel a kérdést: mi jellemzi Erdély zenei életét? Mi történt az elmúlt harminc évben? Beszélhetünk egyáltalán zeneiparról?

Lássuk be, az erdélyi könnyűzene stagnál. Bármennyire is szeretnénk elhinni, hogy van áttörés, valójában ez még mindig nem történt meg. Harminc éve új fejezet kezdődött – nincsenek feketelisták, a dalokat senki sem cenzúrázza – mégis az az érzés fog el, hogy kies hazánkban nem sikerült olyan zenét írni, amely tényleg eljutott volna az emberekhez, és önerőből képes lett volna lázban tartani a tévéket, rádiókat és a közönséget. Nem vitás, az évek során számos új fesztivál látott napvilágot, induló zenekarok adták át egymásnak a stafétát, tehát volt mozgás. A koronás hónapok kivételével a népszerű közösségi oldalakon szinte heti rendszerességgel értesülhettünk koncertekről, előadásokról, ami szintén azt mutatja, hogy van érdeklődés a zene iránt. Mi az, ami mégis gátat szab az előadóknak abban, hogy maradandót alkossanak? Miért nem hallunk esetleg nemzetközi sikerekről? Ezekre a kérdésekre nyilván több lehetséges magyarázat is létezik. Például, hogy klubjainkban messze nem mindennapos jelenség az, hogy világsztárok forduljanak meg, így hiányzik az a közvetlen tapasztalat, ami sok szempontból inspirálhatná a kezdőket. Hiába az internet, mikor a koncertélmény százszor többet nyújt.
Egy másik lehetséges válasz lehetne az, hogy Erdélyben nincsenek professzionális zenei stúdiók, vagy az erdélyi zenészek nem rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel ahhoz, hogy egy nyugati minőséget nyújtó stúdióban rögzítsenek dalokat. A következő talán az lenne, hogy nem létezik valós könnyűzenei támogatás, amelyhez egy Erdély bármely területéről érkező együttes hozzáférhetne. (Jó, van a Communitas Alapítvány) de a tapasztalatok alapján ott főként a klasszikus zene irányába nyitnak.) Erdély különös szigetnek számít Románia és Magyarország közé ékelődve, így az a kellemetlen helyzet alakult ki, hogy ha sztárokat akarunk látni, akkor azokat külföldről kell importálnunk. A legaktuálisabb példa a gyergyói Bagossy Brothers Company esete. Ők ugyanis a Magyarországon kiírt Cseh Tamás Program támogatottjai lettek, így tudtak lemezt készíteni, és Magyarországról hazaérkezve, Erdélyben is nagy sikereket elérni. Vicces, hogy át kellett lépniük egy határt ahhoz, hogy aztán hazatérve le tudják aratni az egyébként jól megérdemelt babérokat. A kolozsvári USNK rap csapatának szintén egy magyarországi tehetségkutatón kellett bizonyítania ahhoz, hogy bekerüljenek a köztudatba. De egészen pontosan mire is lenne szükség a változáshoz? Hát… nem nagy újdonság: pénzre. Ám szerintem nem csak ezen áll vagy bukik a dolog. Ha jobban belegondolunk, Erdélyben a zenekritika semmilyen formája nem létezik. A sajtóban megjelenő cikkek többnyire túlzottan pozitív hangvételűek, egy kicsit benyalósak, és leszimulálják egy brit banda világsikereit kicsiben. (Nehéz a rocksztár élet?”) Nem oda akarok kilyukadni, hogy az újságok fikázzák a zenekarokat, hanem arra gondolok, hogy mennyire jó hatással lenne a zenei életre, ha zenekedvelők és zenészek egyaránt olvashatnának szakértők által megírt kritikákat. Tudom, ez egy csettintésre nem fog megtörténni, de ideje lenne felnőni a feladathoz. Addig is, ha van rá lehetőségünk, támogassuk az erdélyi zenekarokat (főleg ezekben a koncertmentes időkben). 

FacebookApiException thrown

REST API is deprecated for versions v2.1 and higher (12)