Ma fekete harisnyát húzok és a fekete posztókabátom veszem fel. Nagymama töltött káposztával vár. Ilyenkor különösen szép a temető, csendes és suttogással teli. Mindenki imádkozik.
Nekem máskor is hiányoztok, csak ilyenkor egy kicsit jobban…

Úgy emlékszem rátok, ahogy mosolyogtok.  Emlékszem, amikor kicsi voltam, dédimama újságpapírból göngyölt tölcsért, és színes pufulecet töltött bele, úgy engedett utunkra, és emlékszem dédike vicceire, aszalt szilvájára, a szép rózsáira.
Most nálatok terebélyes a diófa, és kúszik a szőlő, a kutatoknál lévő fán terem a legfinomabb alma, de nem nyílnak a rózsák többé.

Emlékszem, dédike, amikor utoljára elbúcsúztam tőled, megöleltél.  Még évek múltán is fel tudom idézni érintésedet.  De nekem nem a búcsúzkodó öreg nagyapó vagy, nekem az vagy, aki a méhek közt védőruha nélkül járkált vagy aki a kispadra kiülve várt ránk.  De egyszer csak fekete ruhás idegenek pusziltak meg s mondták: részvétem.  Nem akartam a koporsó mellett állni, nem akartam minden idegent megpuszilni, csak azt akartam, hogy mint rossz álomból, végre felébredjek.

Kaputok előtt már üres a pad.

Sokáig féltem bemenni a felújított házatokba, mert nem tudtam, milyen lesz, ha a félhomályban dédimama nem sürög a konyhában és tata nem ül a tévé alatti fotelben.

Zavaros érzés, nem is szoktam a régi házatokba járni. Sokszor úgy érzem, ott vagytok velünk.

Az egyik évben a család nagy része egyszerre tudott kimenni a temetőbe.  Kinyitottuk a kertkaput, a legkisebbek szaladgáltak, a nagyobbak játszottak velük.  Aztán közösen mondtuk el a zsoltárt nagytata vezénylésével. Olyan volt, mintha kiülnétek a sírra, s onnan figyelnétek mosolyogva, csendesen, könnyes szemekkel, hogy hogy megnőttünk, s hogy eltelt az idő. Hamarosan üknagyapák és üknagyanyák lesztek. De ne féljetek, csak azt fogjuk elmesélni rólatok, amikor mosolyogtok…

Remélem, ezt az újságlapot, amire gondolataim nyomtatták, egyszer majd egy dédike felgöngyöli, s édességet tölt bele dédunokájának.

fotó: Frantisek Duris