Bécsi szelet

A nővérem körülbelül egy hónappal ezelőtt írt egy SMS-t: „a december elsejés hétvégén lehet, megyünk Bécsbe”. Lázas tervezgetésbe kezdtünk, ő is, én is, hogy mi mindent akarunk megnézni, én az operáról álmodoztam, ő az épületeket vette sorra, na meg a karácsonyi vásárokat.

Aztán november 30-án reggel, frissen és üdén, egy enyhe mandulagyulladással pattantam ki az ágyból, csodálkoztam is magamon a nekem még hajnalnak számító órában, hogy nem húz vissza az ágy. A tíz személyből összeverődött kis csapatunk (három család) autós karavánja süvített az autópályán. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szállást, eközben egy úr lépett a csoportunk mellé: „Ti vagytok Kovászna megyéből? Épp most büntetik a Nissánt.”– figyelmeztetett, amire egyszerre heten rohantuk le a szegény parkolóőrt, mondjuk én már csak a danke schön-re értem oda. Egy pohár pálinka, csak hogy meg ne fázzunk, s indultunk is bevenni Bécs városát, a testvérem pontos beosztása és idegenvezetése alatt, igaz a pontosság rész még a határon innen elcsúszott…

Rövid kiruccanás, első nap: Hundertwasser-ház, Stephansdom, karácsonyi vásár, puncs, karácsonyi vásár, forralt bor, Hofburg, kolbászos vásáros nemtudommi, karácsonyi vásár. Két célpont között pedig bementünk az autós üzletbe kipróbálni egy Teslát, mert hát miért ne, s úgyse ismer senki, „sosem érte még a fenekemet ilyen drága valami” – jelentette ki valaki – persze nem én –, amikor tíz perc után végre hajlandó voltam kiszállni a kormány mögül. Átfagyva értünk a hotelbe, ahol még tartottunk egy gyors napkiértékelő, melegedő, pálinkakóstoló összeruccanást, és megterveztük a következő napot.

Míg aludtunk, Bécs városát belepte a hó. Ez volt idén az első havazásom. Reggel nyolckor csomagostól a hotel előterében verődtünk össze. Havazásban és fejünk búbjáig sálban indultunk neki a napnak. A Belvedere kastély és Schönbrunn volt a cél. Az operában sajnos előadást nem nézhettünk, de azért bemerészkedtünk, unszolásomra, hogy legalább az előteret megcsodálhassam. Családi fotózkodás a Belvedere kastély előtt, majd sült gesztenye majszolása mögötte, a karácsonyi vásárban. Onnan irány Schönbrunn, lassan már rutinos metróhasználóvá kupálódott mindenki. A kastély előtt lerohantunk egy csokiboltot, így még több boldogsággal feltöltődve sétáltunk át a hatalmas kerten, néha megleptük egymást egy-egy hógolyóval s fényképezkedtünk szobrokkal. Húsz év alatt nem voltam rajta ennyi családi fotón… A jegyirodához érve azonban leolvadt a mosoly az arcomról, mert az automata szerint három órát kellett volna várunk, hogy bejussunk a kastélyba, és a „felnőttek” szerint nincs annyi időnk. Végül az élő személlyel való kommunikálás hasznosabbnak bizonyult, és csupán fél órát kellett várnunk. Ezalatt boldogan vetettük bele magunkat a vásárba, mert én mindenáron karácsonyfadísszel akartam megkoronázni emlékeimet. A kastélyban végigfutott a hideg a hátamon, mikor az egyik teremben az idegenvezető kütyüm elmondásából következtetve rájöttem, hogy talán pont ott állok, ahol egykor a kis Mozart is, amikor koncertet adott a királynőnek.

Kirándulásunkat Budapesten zártuk. Itt már én voltam az idegenvezető, hiszen három hónapom alatt nagyjából kiismertem magam a belvárosban, s ha nem is tudok pontosan sok dolgot, már elég jól eligazodom. Éjjeli sétára indultunk a Deák térről a Lánchídon át, majd vissza. Vasárnap reggel a Terror házába látogattunk el, majd onnan a szüleim kihoztak a bentlakásomhoz, és indultak is haza. Még húsz nap és én is jövök, nyeltem nagyokat az autóból kiszállva. Csak előbb még végre kell hajtanom önmegváltó gondolataimat, és még ki is kéne találni azokat….

Az ágyamban ülve, a koli háziorvos programjának kikeresése után, a félhomályban a hétvége fotói világították meg telefonomról az arcomat (válogattam, melyiken vágok felvállalható arcot).

A fényképáradatban Insta­gramon lehet eltévedni.