Túl a nehezén!

Amikor négy héttel ezelőtt felültem a Budapestre tartó vonatra, tudtam, hogy az előttem álló öt hónap nagyon izgalmas szakasza lesz az életemnek. Azonban a kezdet – mint ahogy az lenni szokott – kicsit sem volt könnyű. Szembenéztünk akadályokkal és kihívásokkal, olyan dolgokkal, amelyekre előzetesen nem számítottunk és olyanokkal is, amelyeket elméletben talán nem úgy képzeltünk, ahogy a gyakorlatban alakultak. Ám mindezekkel együtt is, minden percét szerettük az elmúlt egy hónapnak (még akkor is, amikor azt hittük, hogy nem).

 Szóval igen, túl vagyunk a Budapesten töltött első hónapon, amit ha jobban belegondolok, talán olyan hullámvasúthoz hasonlítanék, ami hirtelen vált zuhanásból emelkedésbe, hogy ugyanilyen hirtelenséggel ismét zuhanni kezdjen. Mert mindenhol, még Budapesten is, vannak mélypon­tok, könnyebb és nehezebb pillanatok, itt sem mindig rózsaszín az ég, néha összegyűlnek a gomolyfelhők és elered az eső, hogy utána ismét meglássuk a szivárványt és ragyoghasson a nap.

Az elején nem volt könnyű hozzászokni a rengeteg új dologhoz, amivel nap mint nap szembetaláltuk magunk. Hiszen amellett, hogy egyik percről a másikra egy majdnem teljesen idegen városba kerültünk, eltűntek mellőlünk a jól ismert emberek is, kibillentünk a megszokott egyensúlyunkból és újra fel kellett építenünk, megszerveznünk a hétköznapjainkat és magát az életünket is. Ez idő alatt nagy adagokban várt ránk a beilleszkedés, az alkalmazkodás, az, hogy felvegyük a főváros tempóját, lüktetését és persze az is, hogy kiigazodjunk az új egyetem és oktatási rendszer labirintusában és működésében. Az új dolgok pedig mindig rémisztőek kicsit, s az aggodalom, a túlgondolás, a görcsösség könnyen át tudja venni az irányítást fölöttünk, ha hagyjuk. Aminek azonban valóban hagyni kellett, hogy átvegye a kontrollt, az az idő és a türelem, elsősorban magunkkal szemben. Időt kellett hagynunk, hogy hozzászokhassunk az újdonságokhoz, ahhoz, hogy nem megy mindig minden az általunk kigondolt terv szerint, hanem legtöbbször az élet alakítja önmagát. Ahhoz, hogy megismerjük az idegeneket és arra is, hogy ők elfogadjanak és befogadjanak (és ahhoz is, hogy megértsék, a pityóka ugyanazt jelenti, mint a krumpli, a laska pedig a tészta erdélyi megfelelője). Egyszóval kellett egy kis idő, amíg felfogtuk, hogy valóban itt vagyunk.

Nos, ha már túltárgyaltuk az élet „mély” részleteit, ideje rátérni a lényegre. Múlt héten Kriszta már beszámolt arról, hogy az ELTE nem feltétlenül kezel minket a hazai diákokhoz hasonlóan, ugyanis lehetővé teszi, hogy több időt tölthessünk kultúrával, irodalommal, művészettel, nagy sétákkal és egyáltalán azzal, hogy ne csak az egyetemen gazdagodhassunk ismeretekkel, hanem felfedezhessünk minden olyan dolgot, ami érdekel és foglalkoztat bennünket. Így jutottunk el múlt héten az Andrássy úti Terror Háza Múzeumba, amely a LÁTNIKELL listánk élén szerepelt. Ennek a háznak minden lépcsőfoka, ablaka és szeglete mesélni tudna a magyarországi kommunista rendszer kegyetlenségeiről és terrorjáról. Emeletei a nyilasoknak, majd 1945 után a szovjet katonáknak nyújtottak otthont, a pincéjében kialakított börtönben magyar zsidók kínzása folyt hosszú évekig. Mondanom sem kell, hogy háromórás látogatásunk igazi történelmi utazás volt, amelyre még nagyon sokáig emlékezni fogok.

Ha egy helyet kellene ajánlanom a Budapestre látogatóknak, az valószínűleg nem a Terror Háza lenne, hanem a Citadella. Nekem biztosan ez lett a kedvenc helyem a városban. A Gellért-hegyről nyíló látvány páratlan. Olyan, amit nem lehet elégszer megörökíteni, képtelenség megunni és betelni vele: középen a Pestet és Budát elválasztó Duna, amit kompok és hajók szelnek át, jobbról az Országháza, balról pedig Buda vára. Kell ennél több a tökéletes kilátáshoz? Nekem biztosan nem.

Egy hónap tehát kipipálva. Négy van még hátra, de a nehezén azt hiszem (remélem), már túl vagyunk.