A Lucy-t legalább kétszer látni kell

Filozofikus eszmefuttatásokkal megspékelt akció − sci-fi Luc Besson (Artúr és a villangók, Az ötödik elem, Taxi 2) legújabb alkotása, a Lucy. A film kapott bőven negatív kritikát, szélsőségesen osztotta meg a kritikus közönséget. Valaki vagy azonnal beleszeretett, vagy egész egyszerűen marhaságnak tartotta az akció mögötti mondanivalót. Nem mondom, hogy makulátlan, klisémentes alkotás, de, aki a tartalom, vagy a végkifejlet miatt orrolt meg Bessonra, az egyszerűen nem értette az egészet.

Adott egy egyetemista lány, Lucy (Scarlett Johansson), aki Koreában tanul, bulizik, piál és rossz pasit választ magának, így az ázsiai állam egyik legnagyobb drog-maffiájának legújabb őrületébe keveredik. Na itt a klisé, a nem túl vonzó történet, amit már kismilliószor reprodukáltak a vásznon, viszont Scarlett Johansson életet visz minden pillanatba. Már az elején nem túl gyakori látványnak leszünk szem- és fültanúi: Johansson nem ver szét egy hadseregnyi fekete ruhás vasgyúrót, hanem fél, sír és kegyelemért könyörög.

Miután Lucy szervezetébe hatalmas mennyiség szívódik fel egy új fejlesztésű drogból, a lány percről percre egyre nagyobb és nagyobb mértékben képes használni agyi kapacitását. Aztán ott van Morgan Freeman, aki ezúttal sajnos nem kapott túlságosan nagy tehetséget igénylő szerepet, de mégis képes egy egyszerű orvos figurájába lelket és karaktert önteni. Mint mindig, ezúttal is lenyűgözően játszik a tekintetével. Norman professzort alakítja, aki egyetemi előadása közben arról magyaráz, hogy az ember átlagosan agyi kapacitásának csupán 10%-át használja. 20%-nál már uralni tudná a saját testét. 40%-nál más anyagok felett is hatalma lenne. Lucy pedig mindezt egyre felgyorsuló tempóban mutatja meg nekünk.

A fel-felvillanó természetből kölcsönzött jelenetek nem feltétlenül magyarázni akarnak, de szemléltetnek, emelik a minőséget, a rendező aprólékos igényességét támasztják alá. Besson pedig időközben folyamatosan kiírja a képernyőre, hogy Lucy éppen hány százaléknál tart, mi pedig alig tudjuk kivárni, hogy mi lesz 100%-nál – hatásos feszültségkeltés!

Lucy-Scarlett-Johansson(Forrás: http://screencrave.com)

Nincsenek fölösleges hátsót-szétrúgó jelenetek (bármennyire is imádjuk azokat Johanssontól). Mielőtt főszereplőnk fegyverestül a levegőbe röpíti a koreai maffiavezér fél testőrségét, van néhány kínos másodperc, amíg azt várod, na vajon most hátba döf-e mindent a rendező egy abszolút értelmetlen háromperces karate-jelenettel, és szerencsénkre nem! Hiszen a a szuperhölggyé fejlődött diáklány már uralni tudja a környezetét, nincs szüksége pofozkodásra, egy kézmozdulattal hatástalanítja ellenfelét.

Az utolsó negyed órában kapunk egy jókora lövöldözős jelenetet, amiről süt, hogy még a rendezőt sem érdekelte, csak azért vette fel, hogy legyen benne vér és pisztolygolyó, ha már akciófilmről van szó. Sokakat a végkifejlet akasztott ki rendesen. Pedig Besson már felkészített minket az eseményre: ha felgyorsítjuk a száguldó autót a végtelenségig, az eltűnik. Túllépi az idő korlátait, és számunkra, akik annak befolyása alatt állunk, ez felfoghatatlan, láthatatlan. Lucy kilépett ebből a dobozból. Ha 90%-nál tudott teleportálni, a végső szinten miért tudna egyszerre mindenhol létezni? Logikus.

Végső soron ajánlom a filmet annak, aki nem csak sótlan akciót, hanem mondanivalóval rendelkező filmet is szeretne nézni. De főként azoknak, akik Scarlett Johanssont nem csak tökéletes idomai, vagy karate-mozdulatai miatt szeretik a vásznon, hanem energikus, életteli, könnyed alakításáért is. Aki elsőre utálja, az próbálkozzon meg vele még egyszer, hátha akkor megérti!

Hozzászólások