Az otthonomról álmodtam, anyámról és apámról. Épp a meghitt családi vacsorára készültünk, úgy rémlik, még a testvérem is otthon volt. Ő már ötödik éve csak az álmok színes palettáján jelenik meg gyakrabban otthonunkban. Meghitt álom volt ez, mindenki ott volt, ki szívemnek számít. Boldogsággal telt meg minden parányi sejtem. Aztán, buff, a szobatársam hangosan becsapta a mikró ajtaját. Gyűlölöm, amikor az álmok elragadó tökéletességéből szempillantás alatt visszaránt valaki a torz valóságba. Dühösen ébredtem, tehát az egész napom pocsék lesz. Könyörögve fordultam az ablak felé, remélve, legalább az jó időt ígér. De a bordó színű sötétítő semmit nem mutatott, az is csak a szoba nyomasztó hangulatát segítette megpecsételni. Morogva, hisztisen, de lábra álltam végre, elvettem a fogkefét és a fogkrémet, majd kimenekültem a szobából. A fogmosás az ajánlott három percet is meghaladta, mivel időközben szomorú sorsomon gondolkodtam. Nem szerettem itt lenni, itt ébredni, itt enni, inni, aludni. De ahogyan máskor sem, most sem tehettem ez ellen semmit. A szobában sietősen öltöztem fel, gyorsan reggeliztem valamit, majd visszatértem a mosdóba, hogy kissé feljavítsam az álmos arcom. Ilyenkor mindig lenyugszom picit. Most már nem vagyok éhes, nem a kinyűtt pizsamát látom magamon, a hajam nem borzos, és élettelen ajkaim is vörösen ragyognak végre. Újra magabiztos nőnek érzem magam. Pillanatok alatt összepakolom a legfontosabb dolgaim, magamra kapom az enyhe téli időhöz szükséges ruhadarabokat, és becsukom magam mögött az ajtót. Most már kint vagyok, ahol tiszta a levegő, ahol fény van és hatalmas tér. Felébredtem.

Ezt a kis szöveget ráhúzhatnám minden napomra, talán csak az álmaim változatosak, de abban sem vagyok biztos. Már négy hónapja, hogy minden reggel így ébredek. Négy hónapja elbúcsúztam a magánszféra fogalmától, és azóta is sírok utána. Nem anya hiányzik most, nem is apa, nem is a szülőfalum, hanem a magány. Az a csendes, egyáltalán nem nyomasztó, nyugodt magány. Azelőtt egyedül éltem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerettem csak a saját hangom hallani, azt is ritkán, a zuhany alatt. De jobb volt, mint most. Most öten létezünk egy szobában, túlzás lenne azt mondani, hogy élünk is. Jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy miért nem tanulok inkább ahelyett, hogy ilyeneken gondolkodnék. Már csak két vizsgát kell túlélni, és végre otthon is vagyok. Addig is még háromszor lefekszem aludni, háromszor álmodom valami szépet, és háromszor ébredem a nyomasztó valóságra.

Hozzászólások