Dr. Lala története Kolozsvárt is megríkatta

A 2014-es Opuzeni Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmjét az idei Filmtettfeszten is műfajának egyik legmeghatóbb és legsikeresebb darabjaként mutatták be. Halász Glória filmjének zsenialitása pedig még csak nem is az alapos műfaji kidolgozásban rejlik, hiszen, attól a pillanattól kezdve, hogy elindul a vetítés, nem is azt érezzük, hogy filmet nézünk, ugyanis inkább az alkotás mögötti történetet és keserédes valóságot látjuk meg.

Dr. Lala, azaz Balogh László munkája több száz beteg gyermek szórakoztatásáról, lelki támogatásáról szól. Halász Glória Dr. Lala c. dokumentumfilmje így a bohócdoktor könnyes-derűs mindennapjait és sok kicsi hétköznapi hős küzdelmét mutatja be. Azonban ez a bohóc más, mint a többi. Lala, kórházi látogatásai során nem csupán előad egy előre begyakorolt néhány perces műsort, hanem viccesen, kissé szarkasztikusan, azonban mindig őszintén és színpadiasság nélkül beszélget a kórházi ágyon unatkozó, csillogó szemű gyerekekkel és azok szüleivel egyaránt. Tehetsége és hasznossága nem csak a beteg néhány perces boldogságát idézi elő, de a szülők abszolút reményvesztett szívével is elhiteti, hogy minden rendben lesz. Ezt a hitet pedig mégsem akarja fizetni senki. Az egykori Cigánykerék televíziós gyermekműsorából ismert, közkedvelt bohóc mára már magára maradt a vidámsággal és őszinteséggel való lélekápolás ötletével. Alapítványát nem támogatja senki, legtöbbször a saját szakállára vásárolja meg a kórházi látogatásokhoz szükséges kellékeket, legyen az lufi, vagy épp a bohóc-smink, de olyan is előfordult már, hogy négy órát kerekezett egy székesfehérvári gyerekkórházig.

A film nem túlságosan aprólékos, nem tér ki gyomorforgató egészségügyi részletekre, inkább a gyerekek, az anyukák és Lala kapcsolatára helyezi a hangsúlyt. Hatásosan váltogatja a háttérzenés és a kórházi csendtől feszült jeleneteket. Eléri, hogy már az elejétől egyenként szurkoljunk minden beteg, bágyadt szemű kisgyerekért, aki megjelenik a vásznon. Percről-percre pedig gigantikus méretű tisztelet-burkot épít fel Balogh László köré, aki, miközben talán néhány utolsó pillanatot szépít meg, lenyeli a könnyeit és eléri, hogy mindenki, még talán a racionális orvosok is újra reméljenek. Lala pedig együtt remél mindannyiukkal.

Annak, aki megszeretné nézni az alkotást, nagy levegővételt és erős lélekjelenlétet ajánlok, talán még férfiaknak sem lehet könnyek nélkül kibírni, pláne, miután szembesítenek azzal, hogy hány, a vásznon még megjelenő gyerek nem érte már meg a film bemutatóját. A tragikus valóság ellenére azonban valahogyan mégsem távoztam a moziból keserű szájízzel, mert az abszolút önzetlen Balogh Lászlóra és piros gömborrára gondolok, ahogy a felépülésig simogatja szavaival az ártatlanok lelkeit. De utána eszembe jut, hogy senki nem akarja, tapson és bátorításon kívül anyagilag is támogatni az alapítványát, és újra elszomorodom. De én is remélek. Talán ez a film majd meghozza hasznosítható gyümölcsét.