Hangos vitára ébredtem karácsony reggelén. Apa és anya épp arról folytatott nyomdafestéket nem tűrő fülsiketítő eszmecserét, hogy miért nem megy már megint a karácsonyfaégő. A veszekedés tárgya lett a megszáradt diós kalács, a bice-bóca karácsonyfa, az elmaradt reggeli kávé, és az elmulasztott szentmise is. Megértem őket. Az ünnepi felkészülés idén is, ahogy minden évben, nagy stresszben telt. Ahogy közeledett szenteste, a problémák is úgy gyűltek. Az egyik szoba még nem volt kitakarítva, a nagymama ajándéka feledésbe merült, és a gyerekek sem tudták mikor, mivel és hogyan érkeznek haza Kolozsvárról. A hangulatom tehát már csírájában megszűnt. Kérdem én, nem a lelkünk tisztaságáról, a békéről, a szeretetről, keresztényi hitről kellene szólnia legalább ennek a hétvégének? Kinek mit jelent a karácsony? Ki mivel tölti? Ki mit vár tőle?

Nem messze tőlem egy gyerek azért sír, mert nem a legújabb telefont hozta a Jézuska. Más azért, mert az apukája távol van e szent napon. Picit távolabb tőlünk egy kislány feje fölött épp elrepült egy bomba. Egy kisfiú szomjasan rohan menedékbe. Egy anyuka próbálja eldönteni mi a legfontosabb az újrakezdéshez. Egy apukának a repülőgépe a Fekete-tengerbe zuhant. Egy nagypapa katona unokájának a temetésére készül. Egy kisbaba sosem ismeri meg a karácsonykor elvesztett édesapját. Van, aki száraz diós kalácsért kutat egy szemetesládában. Van, aki egy kis tejről álmodozik a szegényes reggelihez. Van, aki békéért imádkozik a templomban.

Minden szemszög más és más. A karácsony, a Jézuska, lehet, hogy nem a legszebbet hozta idén. Mégis, ki más lenne elégedett, ha nem mi? Van tető a fejünk fölött, van kenyér az asztalon, van okunk a boldogságra. Mi megragadhatnánk az ünnep lényegét. Mi hálát adhatnánk. Örülhetnénk, énekelhetnénk a fa mellett. De sokan az elégedetlenségre kutatják csak az okokat. Panaszkodnak olyanért, aminek más örülne. Sírnak, mert nincs elég pénz a legjobb ajándékra. Sírnak, mert a gyerek ordít a számára nem megfelelő játék miatt.

Hogy miért sírnék én, ha tudnék? A világ miatt. Azért, hogy itt tartunk. Háborúzunk, öldöklünk, holott békében is élhetnénk. Csillogó-villogó szobákkal készülünk az ünnepre, mialatt a lelkünk fekete az anyagiasság szennyétől. A legtávolabbi rokonnak is veszünk valami drága porfogót, de mosolyogva elsétálunk a hajléktalanok mellett. Nem akarunk tudomást venni a rosszról, ami körül vesz. Nem olvassuk el a háborúkról szóló híreket. Nem zaklatjuk fel magunkat. Mosolyogva éljük anyagias, önző, érzelemmentes napjainkat. „Boldog karácsonyt!”–mondjuk, de tudjuk, hogy a másik nem boldog, hogy a világ nem boldog. Mi sem vagyunk. Nem lehetünk. Játék és színdarab az életünk. De örömnek számít ma az is, hogy még élünk, élhetünk.