Csüggeteg kávé a bentlakás tövében meglepetéssel

Épp a reggeli kávémhoz könyörögtem, hogy segítsen át a mai, előreláthatóan hosszú és teendőkkel teli napon. A bentlakás előtt üldögéltem, próbáltam magamba szívni a nap meleg sugarait, és (mint az utóbbi hetekben mindig) azon gondolkodtam, hogy nemsokára vége, hazamehetek, pár hónapra magam mögé tudhatom az egyetemet, vizsgákat, kötelező beadandókat, Kolozsvárt…

Mostanában sorra jöttek kritikák, amelyek elgondolkodtattak azon, hogy talán mégsem a nekem szánt utat taposom. Nemrég azért igyekeztem haza, hogy az otthoni iskolákban is népszerűsítsem az egyetememet és szakomat, az újságírást. A vonaton a mellettem ülő fiú kérdezgetett az egyetemről. A beszélgetés nehézkesen ment, mert sajnos még mindig nem sajátítottam el a román nyelvet annyira, hogy könnyedén megértessem magam másokkal. Mikor kérdésére válaszolva elmondtam, hogy én Kolozsváron tanulok újságírást, méghozzá magyarul, teljesen kiült az arcára a meglepettség. Arról, hogy Erdélyben lehet magyarul tanulni, nehezen, de meg tudtam győzni. De azt a tényt már nem tudtam elhitetni vele, hogy manapság tanulnak a diákok újságírást. Dialógusunk nem tartott sokáig, én is próbáltam megemészteni a beszélgetést, rajta is látszott, hogy talán még akkor is kételkedni fog bennem, amikor Bukarestben leszáll a vonatról. Kézdivásárhelyen, beérve a líceumba, az iskola személyzetének egyik idősödő tagja állított meg kérdéseivel. Mosolyogva mondta, hogy milyen jó nekünk, hogy egyetemre járunk, majd amikor elmondtuk, mit is tanulunk mi Kolozsváron, arcáról eltűnt a mosoly és csak ennyit mondott: „Az már nem olyan jó, de majd lesz valahogy”.

A tavaszi fáradtság ezekkel a véleményekkel tetőzve a végelgyengülésemhez vezetett. Megtörve érkeztem vissza Kolozsvárra. Nem volt erőm és türelmem semmihez. A vizsgák közeledtek, a bentlakással még mindig nem kötöttem életre szóló barátságot; egyre jobban gyűlöltem itt lenni.

…És kávézgatás közben egy idős bácsira lettem figyelmes a bentlakás előtt. Fel-alá sétált, merengő szemekkel szippantotta magába a tájat. Majd odajött, leült mellém és mesélni kezdett. Talán látta rajtam, hogy rám fér a lelkesítés. Ötven évvel ezelőtt ő is ebben a bentlakásban lakott, öt társával egy szobában. Megragadtak a szemei. Boldog merengéssel teli, egy-két könnycseppel díszítve. Rám mosolygott, és mint egy nagypapa, úgy kezdett győzködni: ezek az évek a legszebbek, legyek hálás, hogy ebben az épületben élhetek, tanulhatok, és hogy fiatal vagyok. Ő mindig mikor teheti, kisétál ide, visszaemlékszik a régmúlt időkre, és büszke, hogy itt lakhatott. Hiszek neki. Hiszem, hogy bármennyire is lankad a kedvem, soha nem lesz ilyen jó nekem, mint az egyetemi évek alatt. Most már újra érzem, hogy jó helyen vagyok. Szeretem, amit csinálok, bárki bármit mond, ez a legjobb szakma. És talán majd ötven év múlva én is ilyen büszkén térek ide vissza azzal, hogy itt laktam, itt tanultam, itt voltam fiatal.