Mindenki virágok után rohangál: krizantém, gerbera, szegfű, őszirózsa és szebbnél szebb koszorúk mindenhol. A buszmegállóban szegény öreg nénike alig bír felmászni a huszonötösre, mindkét keze tele van csokrokkal. Már jó előre megvásárolta őket összespórolt nyugdíjából, nehogy elfogyjanak keddig. Az Auchanban mindenki tonnaszámra vásárolja a gyertyákat, az előttem álló hölgy homlokát összeráncolva kalkulálja, hogy elég lesz-e minden rokonnak. „Ó, a nagyapi sírjára csak 10-et rakok, amúgy sem ismertem az öreget” – olvasom ki gondolataiból. Ahogy hazafelé tartok, bekapcsolom a rádiót, s hirtelen megüti fülemet a napi téma: mindenkinek a város jól kijelölt helyeire kell elszállítania az elszáradt virágokat, különben a hatóságok komoly bírságokat róhatnak ki a mulasztókra. (Egyre jobb!) Már lassan a teljes kiábrándulás határán állok, amikor tekintetem megakad egy aranysárgába öltözött gesztenyefácskán. Vékony ágai könnyedén ringanak a lágy szellőben, majd fájdalmasan búcsút vesznek egy újabb elszáradt levéltől, ami épp a lábam előtt landol. Felveszem, kissé elmerengve megcsodálom, majd részvétet nyilvánítva lassan szélnek engedem. Ő is az elmúlásra emlékeztet, de mégis másképp, mint az emberek. Csendesen, szinte észrevétlenül vonul ki ebből a világból, nem hagyva maga után sem miérteket, sem fájdalmas megemlékezést.

Halottak napjához közeledve gyerekkori emlékeim elevenednek fel bennem. Nagymamámmal együtt kötöttük meg a csokrokat a kertből leszedett virágokból, és évről évre gyönyörű fenyőkoszorút font szülei sírjára. Ilyenkor sokat mesélt róluk, áhítattal, végtelen szeretettel, egy-egy könnycseppet morzsolva el arcán. Szerettem vele kimenni a temetőbe, mert ő volt az egyetlen, akin mindig láttam, hogy szívből ápolja ezt a hagyományt. Nem azért, mert a társadalom ezt kívánta meg tőle, hanem mert valóban rettenetesen hiányoztak neki eltávozott rokonai. Ő nem csak ilyenkor megy ki a temetőbe, hanem az év szinte minden hónapjában kiballag egy szerény virágcsokorral, meg a kiskapával, hogy szép rendben tartsa szülei sírját. Nem úgy, mint az a többség, aki már rég megfeledkezett elhunytjairól, és ilyenkor is csak azért látogatja meg sírjukat, hogy eleget tegyen ennek az amúgy általa szörnyen rühellt társadalmi konvenciónak. A temérdek gyertya, a szebbnél szebb csokor mind csak álca: valójában a háta közepére kívánja az egészet. Nem azzal tiszteljük meg halottaink emlékét, ha egy évben egyszer hatalmas költségekbe verve magunkat próbáljuk szépítgetni elhanyagolt sírhantjaikat. Nem, ez nem tisztelet. Az igazi megemlékezés csendes, őszinte és oly észrevétlen, mint a gesztenyefa búcsúja lehulló faleveleitől.

 Kép: Tompa Réka