Ilyen még nem volt a filmtörténelemben

Azt gondolnánk, képtelenség, hogy élvezhető legyen egy olyan film, amelyet tizenkét évig forgattak ─ hébe-hóba, mikor épp idejük volt rá. Pedig lehetséges, sőt a Sráckor című mestermű be is bizonyította. A maga műfajában többszörösen is egyedi alkotás nem véletlenül tarolt az idei Golden Globe-díjátadón, és ugyancsak megérdemelten jelölték öt Oscar kategóriában is.  

Az ez évi Golden Globe-gálán a legjobb filmdrámáért, a legjobb rendezésért és a legjobb női mellékszereplőnek járó díjakat is elvitte. Nem kevesebb, mint öt Oscar jelölést kapott legjobb film, legjobb rendező, legjobb női mellékszereplő, legjobb eredeti forgatókönyv és legjobb vágás kategóriákban. Vegyük sorra, hogy miért is ennyire sikeres a Sráckor.

A cselekmény egy olyan hétköznapi kisfiú életét vetíti elénk hat éves korától a főiskola kezdetéig, akinek az édesanyja többször elválik, el is költöznek, nem egyszer új életet kezdenek. Bár a történet ismerős, talán kicsit kitaposott is, a tálalás teljesen egyedi.

Boyhood-Post-12-Years-of-MasonMason tizenkét éve képekben (forrás: http://www.austintexas.org)

Valóban nem kevesebb, mint tizenkét évig forgatták, ugyanazokkal a színészekkel, így láthattuk felnőni a főszereplő kisfiút, Masont (Ellar Coltrane) és megöregedni a szüleit. Bár a szereplők fiktívek, a történet annyira valóságos, hogy hisszük, talán éppen most, ebben a pillanatban is zajlik egy hasonló sztori valahol a nagyvilágban.

Richard Linklater (Mielőtt lemegy a nap, Mielőtt felkel a nap) művészfilmes, dráma-rendezőtől nem is várnánk el kevesebbet lélektani üzenetektől terhes alkotásnál, így a Sráckor is épp eléggé elgondolkodtatja a nézőt és több vitatémát szül a mozi-terem falain kívül is. A történet élethű, olyannyira hihető, hogy sokan könnyedén egy-két karakter bőrébe is képzelhetik magukat 166 perc erejéig.

A színészek könnyed természetességgel játszanak, olyan érzése támad a nézőnek, mintha élőadást, vagy őszinte alanyokkal megtömött dokumentumfilmet látna. Az édesanyát alakító Patricia Arquette erőteljes, érzéki és megható játékát nem hiába díjazták a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-bal és Oscar-jelöléssel. Nem megvetendő Ethan Hawke alakítása sem az édesapa személyében, jól érezhető, hogy a rendező nem először dolgozik a színésszel. A Masont megformáló Ellar Coltrane tehetsége vitán felül áll, de jómagam a kisgyerekkori alakítását jóval többre becsülöm, mint a szinte mindig ugyanolyan egyhangú arcot vágó tinédzser és fiatal felnőtt formáját (reméljük nem fog soha példát venni Tobey Maguire-ről). Talán egyedül a Mason nővérét, Samantha-t alakító Lorelei Linklater színészi munkája nevezhető erőltetettnek, néhol egyenesen hisztérikus gesztusokba csap át (a rendező lányaként nyilván nem túl nehéz kitalálni, hogy miért kapott szerepet a műben).

boyhood2Anya és fia (Patricia Arquette és Ellar Coltrane, forrás: http://www.monstersandcritics.com)

A forgatókönyv különlegesen eredeti, és ritka az a film, amelynek ennyire előnyére válik, hogy a szöveg jó része improvizált. A vágás ugyancsak egyedi: sokkal hosszabb jelenetek szemtanúi lehetünk, ami még inkább növeli a film cselekményének természetesség-érzetét. És 166 percen keresztül nem szenzációhajhász, kliséktől terhes, vérrel, izzadsággal, szuperhősökkel és szexszel megszórt pillanatokkal köti le a nézőt, hanem életszerű egyszerűségével. Sokan mondanák erre: művészfilmtől nem is várhatunk el grandiózus megoldásokat, de még rettenetesen unalmas, fojtogató drámai kulcspontoktól sem kell tartanunk, és úgy ér véget a film, mintha véget sem érne, azaz úgy érezzük, hogy Mason élete (és a miénk is) egyszerűen folytatódik.

Hozzászólások