Van Erdélyben egy kicsi és hideg város, ahol az emberek nem fáznak, mert gyakran piros ruhát viselnek. Már nem azért, mert ők lennének a Mikulások, akik minden év decemberében szétosztják az ajándékokat, és nem is azért, mert a piros kivédené a hideget. Ők mind szurkolók, fűti őket az adrenalin. Még az is szurkoló, aki nem is ismeri igazán a hokit. Ebben az Erdélyi kisvárosban, Gyergyóban, már hosszú évek óta divat az, hogy az emberek felveszik a hokicsapat logóját ábrázoló piros pulóvert, sálat, esetleg egy kedvenc játékos által aláírt, eredeti, izzadságszagú mezt. Nem csak a fanatikusoknak van valamilyen hokihoz kapcsolódó tárgya. Nem mondanám magam a sport nagy rajongójának, de van egy fekete korongom, s így le sem tagadhatnám, hogy gyergyói vagyok. 

Minden télen megrendezik az Erste Liga nevű bajnokságot. Aki nem ismerné, ez többszakaszos verseny, néhány erdélyi és magyarországi csapattal, ami annyit jelent, hogy egész télen hetente többször is össze lehet ülni a barátokkal meccset nézni. A gyergyói lakosok egyszerre vonulnak be a hokipályára – koronavírus idején arra a helyre, ahol éppen vetítik a mérkőzést –, hogy együtt drukkolhassanak a csapatnak.

Ezekben a szörnyű időkben, amikor nem a hokipályára megyünk, hanem például a kedvenc kocsmánkba, megfigyeltem az embereket. Kétfajta szurkoló létezik. Az első, aki csak azért megy, hogy alkoholt fogyasszon a barátaival. Ő a csendes bulizós típus, aki egyedül vagy a szüleivel lakik otthon és társaságra vágyik, de mivel mindenki a hokimeccset nézi, így neki is mennie kell, majd rájön, hogy ez egész vagány program. Belőle valójában csak ezután lesz rajongó, és ezzel elérkeztünk a második típushoz. Ezek az emberek folyamatosan követik a bajnokságot, minden mérkőzést megnéznek, borzasztóan szomorúak, ha egy adott játékban a gyergyói csapat nem nyert, de együtt kiáltanak fel minden gól után és örülnek a győzelemnek. Ezeket a pillanatokat általában nagy sörözések követik, hisz meg kell ünnepelni azt, amire büszkék vagyunk. A két szurkolótípusban az a közös, hogy amikor az utolsó percekben várják a gólt, ami eldönti a játék eredményét, a szemüket le sem veszik a kivetítőről, mindannyiukban pezseg a vér, forr az adrenalin és rettentő büszkék arra, ha a csapat nyer. Mert ha a csapat nyer, mi nyerünk, mindenki nyer.