Mifolyikitt

Megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle

by Máté Emőke | 2021. 06. 12. | Megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Sokat agyaltam, hogyan tudnám szavakba önteni a sminkeléssel kapcsolatos gondolataimat. Ez így elsőre viccesen indul, mert hát ugyan mi lehet olyan nagy gondolkodni való a témában! Hát, meg fogsz lepődni. Hetek óta teszem-veszem a témát, sőt egyszer már meg is írtam, majd visszaolvasva rájöttem, hogy létrehoztam egy közhelyhalmazt. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a jó megközelítése a témának. 

Második próbálkozásra azzal kezdtem, hogy a történelmi háttérnek néztem utána. Nagyon sok érdekességet találtam, köztük például, hogy nem több száz vagy több ezer, hanem több tízezer éves az arc- és testfestés története. Ehhez mérten pedig az is meglepő volt, hogy csak 100-150 éve használhatunk olyan termékeket, amelyek nem életveszélyesek sem a használóra, sem pedig a párjára – egyes kozmetikai termékek olyan mérgezőek voltak, hogy egy csók is halálosnak bizonyulhatott. Azonban a történelmi/wikipédiás hangvételű kutatás sem vezetett eredményre. 

Harmadjára isteni szikraként jött az ötlet, hogy Instagram-sztoriban megkérdezem a követőimet, ismerőseimet, miért sminkelnek. Zseniális ötletnek tűnt, de mást nem hozott ennyire lázba a dolog, mint engem, úgyhogy két kedves lányismerősömön kívül (akiknek ezúton is köszönöm) csak két srác próbálkozott meg a válaszadással. Azt szokták mondani, hogy a harmadik az isten igaza, meg három a magyar igazság, de ezúttal nem jött be a bűvös szám, úgyhogy kezdtem elengedni a témát. De a sok szerencsétlenkedésemre gondolva utolért a felismerés, hogy az út, amelyen végighaladtam ezért az írásért, valójában nagyon hasonlít a sminkeléshez. 

Majdnem minden kislány, akinek az anyukája használ festékeket, elképzeli, hogy amikor majd felnő, akkor ő is így fog tenni, és de szép lesz majd, meg felnőttes, instant izgatottság. Aztán eljön a várva várt alkalom, erre mi történik? Bohócot, ortodox templomot és efféle cifraságokat művelünk magunkból – jelzem, ezzel a világon semmi probléma, mert tizenakárhány évesen saját kútfőből, zéró gyakorlással az ember bármilyen ügyes is legyen, nem tud kifutóra valót alkotni – bár ahhoz mérten, hogy néha hogyan néznek ki a modellek a divatbemutatókon, bármi megtörténhet. Ahogyan én hirtelen nekiindulásból csak egy nagy zagyvaságot alkottam, az első néhány alkalommal a sminkelési képességeink is még csak házon belül vállalhatóak.

Ezután jön a második lépés: utánanézünk a történelemnek, jelen esetben oktatóvideókat, nézünk és azokat próbáljuk újraalkotni. Alapvetően ez jó lépés az alapok elsajátítására, megtanulni, hogy mi mire szolgál. Megkaphatod a választ a kérdésre: milyen alapozót vegyél, hogy ne úgy nézz ki, mint aki nyaktól felfelé jamaicaira sült vagy esetleg két liter vért adott. Az anyaggyűjtés, ismeretszerzés folyamata sokszor unalmas lehet, de megmenthet olyan hibák elkövetésétől, amelyek jobb esetben csak kellemetlenek, de nem maradandóak, rosszabb esetben pedig orvosi beavatkozást igényelnek.

Ha megvannak az alapok, jöhet a közvélemény-kutatás: trendek, más emberek tapasztalatai. A sminkelés legalább annyira divatközpontú, mint az öltözködés. Néhány éve még abban volt nagy munka, hogy olyan szépen megkomponált sminket készíts, különböző színekkel, átmenetekkel, fényekkel, mint a kedvenc instacelebed. Ma az a legnagyobb meló, hogy úgy nézz ki, mint aki: „oh, csak feldobtam valamit…” (fun fact: az ilyen sminkekhez is legalább annyi kence és tudás kell, mint egy alkalmi alkotáshoz). Mások tapasztalatai pedig azért fontosak, mert tanulhatsz belőlük. Igaz, hogy a kozmetikumok nem egyformán viselkednek a különböző emberek bőrén, de ha egy tus felkenés után pár órával már hámlik és lepereg, az mindenkinek le fog, ha egy szemhéjfesték porzik és tönkreteszi az alapot, akkor az mindenkinek porzani fog és tönkre fogja tenni az alapot. Mások tapasztalataiból nyerhetsz még inspirációt, tanulhatsz új technikákat, ügyes kis praktikákat.

Ezután pedig jöhet a negyedik lépés: megtalálod a saját hangod, stílusod. Ha sikerült a fentieket mind kipipálni, akkor már tudod, hogy mi hogyan áll jól vagy épp nem. Rájöttél, mely színek passzolnak hozzád. Rájöttél, hogy a vörös rúzs olyan, mint a szép magas sarkú, meg kell tanulni viselni. És arra is rájöhettél, hogy a tökéletes tusvonal készítése művészeti ággá kéne előlépjen. 

Most pedig hozzád szólok, aki forgattad a szemed az első mondaton és még most is azon gondolkozol, hogy minek olvastad végig ezt a fölöslegesnek tűnő szócséplést. Megmondom, miért. Azért, hogy ha meglátsz valakin egy igényesen elkészített sminket, legyen az szolid vagy vörösszőnyegre való, akkor sem kérdezed meg bunkó paraszt módjára, hogy „minek kented így ki magad?”. Inkább gondolj vissza arra, amit itt olvastál, hogy mennyi munkát fektetett bele az illető abba, hogy így nézzen ki és dicsérd meg, de ha nem is, legalább ne tedd szóvá.

Erre felelhetnék, hogy az ő baja, miért pazarolt erre időt, biztos „nem tetszik magának”, „nem vállalja fel a valódi arcát”. Nem tagadom, valóban van egy ilyen oldala a dolognak, de nehogy már a nyuszi vigye a puskát! Nem a smink vagy a ruha vagy bármi egyéb külsőség határoz meg téged, hanem te azokat. Sminkeled magad és úgy, ahogy az neked tetszik, mert ezt szeretnéd, így érzed jól magad, örömöd leled benne. Erre ráigazoltak a csajok is, akik válaszoltak a sztorimra: „azért sminkelem magam, mert szeretek alkotni az arcomon, jobban érzem magam, elegánsabbá válik a megjelenésem”, „mert megérdemlem, hogy teljesnek és szépnek érezzem magam akár sminkkel, akár nélküle”.

 

,,Azt sem tudom, hol az egyetemem”, avagy online a bölcsin

by Megyesi Helga | 2021. 06. 06. | ,,Azt sem tudom, hol az egyetemem”, avagy online a bölcsin bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Első év első félévét Kolozsváron tölthettem, ami felejthetetlen élmény volt. De mi van azokkal a diákokkal, akik idestova egy teljes éve egyetemisták, de az egyetemük épületét nem is látták? Vagy csak néhányszor, kívülről, de ha belépnének, alighanem eltévednének, tanulni ugyanis nem járhattak be. Kiss Tibor elsőéves diákot kérdeztem arról, számára milyen volt a magunk mögött hagyott online év.

– Magyar nyelv és irodalom szakos vagyok, mellékszakom a magyar nyelvű világ- és összehasonlító irodalom. Sokat vacilláltam, na nem azon, hogy bölcsire menjek-e, mert az irodalmat mindig is szerettem, hanem inkább azon, hogy mi legyen a mellékszakom, mert idegen nyelvet nem szerettem volna választani. Sokak véleményét kikértem, na meg rendesen utánanéztem a kompara szaknak, és úgy döntöttem ez az ideális számomra, mivel nem kell egy adott nyelv irodalmát tanulmányozzam, hanem bármibe betekintést nyerhetek.

– Hogyan érintett, amikor megtudtad, hogy nem kell bejárni az egyetemre, hanem online oktatásban részesülsz?

– Ami azt illeti, tartottam a kolozsvári élettől, az ismeretlen várostól, az önállósodástól. De aztán attól is elkezdtem pánikolni, hogy mi lesz velem otthon, hogyan fogom beszerezni a könyveket, amiket majd el kell olvasni, hogyan fogok órákra járni, hogyan fogom bírni az egészet. De hál’ istennek könyvbeszerzési problémáim nem voltak, a tanáraim nagyon segítőkészek, küldtek anyagot, és a könyvtár adatbázisában mindent megtaláltam, amire szükségem volt. Így már csak az zavart, hogy nem foghattam meg az adott kötetet, de így is tudtam élvezni az írásokat.

– Milyenek az online órák? Mennyire tudsz figyelni?

– Eléggé zsúfoltak a napjaim, tele órákkal, van olyan nap, hogy nyolctól nyolcig vagyok. Eléggé fárasztó, főleg, ha házi feladatokat kell még utána csinálni vagy olvasni. Az, hogy mennyire figyelek, a tárgytól függ, vagy hogy mennyire van korán, mert reggel képtelen vagyok aktiválni magam, de sajnos nemcsak én, hanem mindenki. Szegény tanár pedig kézzel-lábbal magyaráz, próbál bevonni minket is, de sokszor kamerát sem kapcsolunk.

– Így egy online év távlatából mennyire vagy elégedett a döntéseddel?

– Sokszor kétségbe vontam, vonom a döntésemet, de azt kell hogy mondjam, nem bántam meg. Azért bízom benne, hogy ha túlélem ezt a második vizsgaidőszakot is, és majd ősszel végre Kolozsvárra költözhetek és bejárhatok az egyetemre, akkor a maradék kétségeim is elszállnak.

– Mennyire tudtátok megismerni egymást a szaktársaiddal? Szoktatok-e az órákon kívül beszélgetni egymással?

– Szoktunk chatelgetni egymással, megbeszéljük az órákat, anyagokat küldünk egymásnak, de személyesen még nem találkoztunk. Kissé elszomorít a tudat, hogy másodévesként majd olyanok leszünk, mint az elsőévesek, de biztosan gyorsan összebarátkozunk.

– Mit vársz a következő tanévtől?

– Remélem, hogy jó fakultatív tárgyakat választottam a következő tanévre. Kicsit tartok tőle, mert megnéztem néhány tantárgyleírást, és rengeteg kötelező olvasmányt találtam ott, de reméljük, hogy ezzel nem lesz problémám.

– Szerinted milyen a kincses városban élni? Mi lesz az első dolog, amit tenni fogsz, miután beköltöztél?

– Sosem értettem, miért kincses város… De biztosan izgalmas és pezsgő élet vár majd, amit nagyon várok. Én egy kis faluban lakom és nem sok minden történik itt, annyit sétáltunk a környéken, hogy minden hepehupát ismerünk, és már nagyon várom, hogy új közegbe kerülhessek. Várom már, hogy önállóbb legyek, saját magam gondoskodjak az ennivalómról, megtanuljak eligazodni a buszjáratok között. Azt sem tudom, hol az egyetemem, egyszer jártam a karon, úgyhogy azt az útvonalat is meg kell tanulnom. Az első dolog, amit tennék? Talán összeülnék a barátaimmal egy kávézóban és ennénk egy jót.

Zsóka, az én francia csodám

by Batrin Krisztián | 2021. 05. 28. | Zsóka, az én francia csodám bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Bevallom, nem vagyok az autóvezetés egyik kiemelkedő példája, de a legkedvencebb tevékenységeim közé tartozik. Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak jogosítványom van, hanem egy szép, szürke, háromajtós francia csodám, akit a családban csak úgy hívunk, hogy Zsóka. A Peugeot 206-ról átkeresztelt Zsókát nagybátyám vásárolta még kisebb koromban, és már akkor ámulattal töltött el minden egyes alkatrésze, még az is, amelyik épp nem működött, mert abból is akadt elég. Tizenkettedikes koromban pedig elérkezett a pillanat, mikor a szívéhez vezető kulcsot kezembe kaptam, és megkezdhettük hosszas barátságunkat, amely már több mint háromezer kilométere tart.

Bár szegényt életkora megviselte és néhány évig csendesen és magányosan álldogált, kisebb felpofozás után úgy tűnt, jobban megy, mint valaha. Aztán pedig beütött minden autó átka és az az érzés, hogy jobb inkább busszal járni – de hát kisvárosban még arra sincs lehetőség, szóval csak az autó marad. Sorjában jelentek meg a motor lappangó „betegségei”. Szerencsére sohasem hagyott cserben a lehető legrosszabb helyzetben, és ő is büszkén az utolsó pillanatig nyúzta magát, amikor már érezte, hogy nincs tovább, pihennie kell.

Több mint féléves együttélésünk során számos felejthetetlen élményt átéltünk már, de ez inkább neki köszönhető, mivel ő vitt el, bárhová is menjek, a négy kerekével. Most is betegeskedik, én pedig próbálom őt kényelembe helyezni, amíg sikerül a hibás alkatrészét kicserélni, és újra folytathatjuk tekergésünket a város kanyargós utcáin.

Legelső hosszú utazásunk alkalmával még csak kéthetes zöldfülű  sofőr voltam, és azt követően már büszkébben és bátrabban mertem járni vele. Kedvenc pillanatom mégis az volt, amikor Szent Miklós napján a csomagtartójától kezdve minden üléséig megpakoltuk ajándékokkal, annyira, hogy már férni sem lehetett igazán az autóban, és én Mikulás-ruhában szállítottam az ajándékokat a város gyerekeinek. Riogatnak azzal, hogy közös pályafutásunknak hamarosan vége, erősen közeledik a fájdalmas búcsú pillanata. Tudom, hogy sohasem fogom elfelejteni őt. Az embernek az első autója olyan, mint kisgyereknek a kedvenc macija.

Oltakozni vagy nem oltakozni

by Sinkler-Németh Zsófia-Petra | | Oltakozni vagy nem oltakozni bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Két patkány beszélget: „Hé, te beoltatod magad?” „Még kicsit várok, teszteljék az embereken.” Igen, valahogy én is így voltam ezzel az egésszel. Hogy miért? Rémhírek. Vagy talán mégis igaz? Valójában még akkor sem volt teljes a bizonyosság, mikor közeledett felém az a bizonyos tű. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy desztillált vizet löknek belém vagy valami titkos összetevőkből álló kotyvalékot, amit egy elrejtett laboratóriumban főztek valamelyik profitorientált kapitalista országban. De itt vagyok és élek. Sőt, a kezem sem szakadt le, bár az oltás után néhány órával nagyon azon voltam, hogy majd leukoplaszttal odahegesztjük, mégiscsak na, védve vagyok… vagy nem?

 

„Fájni fog nagyon?”, „És mi lesz utána?”, „Akkor ezután tényleg nincs szükség a maszk viselésére”. Ó, dehogynem. Sőt, még azt is megtudtam a média szépségei által, hogy már olyan csoportok is vannak a világon, akik a beoltott emberek miatt hordanak maszkot. Mivel köszi szépen, mi földönkívüliek lettünk. De legalább átengednek a határon. Nem?

Meséljem el picit, miről is szólt ez az egész számomra. Nem vagyok magamnak való típus, bár ami az enyém, az az enyém. Nem akartam beoltatni magam. Nem éreztem szükségét. Most tényleg a fiatalságomat, a szervezetemet tegyem tönkre némi „nem tudjuk mi van benne” szurikkal? Hallottam sok mindent. Meddőség, rák, csak a szokásos pletykák, amelyeket az internet lemezlovasai vállból kicsapnak a szociális médiára. És bumm. Robban minden. Egy fecske nem csinál tavaszt, de egy bolond százat csinál. Futunk a tudatlan emberek véleménye után, miközben tömegesen haldokolnak a világon. Kire hallgassunk? Ki az, aki igazat mond, mi az, ami alátámasztja az igazságot? Nem kapunk választ. Nem a média a hibás. Hanem a befogadó közönség. Ti, emberek keltitek a feszültséget, ti szítjátok magatok ellen az életet. Mindig történnek balesetek. Nem mindenki reagál jól, de nem te leszel az az ember. Miért, te akarsz AZ az ember lenni? Ettől a kis szúrástól félsz jobban, vagy attól, hogy teljesen egyedül egy kórteremben, csövekkel a szádban imádkozol levegővételért, ami végigáramlik a testeden és megnyugvást ad, hogy te még élni fogsz, neked élned kell. Ezt az érzést akarod? Nem hiszem.

Nem a halállal kell megbirkóznunk. Nem kell minden lépésünket az irányítsa. Kaptunk egy lehetőséget az élettől. Ne dobjuk el. Sem az életünket. Ideje rájönnie minden embernek, hogy csak ez a megoldás arra, hogy az elhalálozási arány csökkenjen, hogy gyógyult emberek jöhessenek ki a kórházból és családjuk karjába borulhassanak. Mi védjük meg őket. Egy kis lépés ez az emberiség felé. Nem csak te vagy a világon egyedül. Nem körülötted forog minden. Egyszer neked is lesz gyereked, vagy ha már van, annak a gyereknek ne maszkban kelljen iskolába járnia most már mindig. Ne kelljen maszkban töltenie legszebb éveit, nem engedhetjük, hogy a fiatalabb generáció ne tudja meg, mit jelent szabadon barátkozni, nem félelemben élni. Nem nőhetnek fel úgy a gyerekek, hogy azt tukmálják beléjük a rettegő szülők: „csak óvatosan játssz a szomszéd gyerekkel, nem tudhatjuk, mit hordoz”. Csernobil még mindig bennünk él. Atomkatasztrófa ellen vajmi keveset, de a járvány ellen tudunk mit tenni. Ha kutatók akarták, hogy éljünk még, és tálcán felkínálták ezt a lehetőséget, éljünk vele. Vigyázzunk nagyszüleinkre, gondoljunk édesanyánkra, édesapánkra. Ne féljünk az ismeretlentől, ami valószínűleg az egyetlen megoldás erre az egészre.

Én vállaltam a kockázatot, és egy percig sem bántam meg. Beültem abba a székbe, felvették az adataimat, mire megszólalhattam volna, hogy „igen, gyerekek, ez is megvan”, addigra már ott csörgedezett a véremben a biztonság. A védelem, amit megalkottak a nagyok nekünk, és mi sokszor mégis azt választjuk, hogy nem élünk vele. Ne azért tegyük meg, hogy utazhassunk, hogy legyen védettségi igazolvány a kezünkben, mert azzal aztán mehetünk akármerre. Tegyük meg embertársainkért. Mert közösségben élünk és nemcsak családon belül kell alkalmazkodni, hanem társadalmilag is. Kötelezően.

Én miért csináltam? Nem azért, hogy tudjak róla szövegelni, és elmondani magamról, mekkora vagány vagyok én, beoltattam magam. Nézzünk kicsit a kártyák mögé is. Nem csak azt kell nézni, ami az előlapon szerepel. Ha sokat húzod az időt, sajnos a játéknak vége. Sakk-matt. Most még van idő lépni. Tenni valami olyat, amire nem biztos, hogy fel vagy készülve, viszont tudod, hogy szükséged van rá, és a körülötted levőknek is.

Én megtettem. Az elején vállvonogatva, most már büszkén. Hogy miért? Az érzés miatt, hogy nemcsak magamat biztosítottam be a fogalmam sincs hány százalékos védelemre, hanem mindenkit, aki számít. És itt mindenkire gondolok. A sarki boltosra és a jegyellenőrre a buszon. A családomra és a véletlenszerű járókelőre, aki elhalad mellettem az utcán. Mert minden emberélet számít. És rajtam is múlik.

Lerobbantunk

by Fórika Dóra | | Lerobbantunk bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Mi is lehetne jobb annál, mint egy esős vasárnapon a legjobb barátnőddel kocsikázni és pletykálkodni? Elmesélni egymásnak a hét történéseit, szívfájdalmakat, örömöket, kipanaszkodni, hogy még mindig rossz az online egyetem vagy csak dúdolni kedvenc dalainkat az elsuhanó táj mellett. Igen, ez valóban szép délután lett volna, de nem nekünk.

Május derekán ugyanis a barátnőm kocsija úgy döntött, hogy nyugdíjba vonul. Eljött velünk egy jó kis kiruccanásra, majd hazafelé bedobta a törölközőt. Csak úgy, mindenféle előjel nélkül, az otthonunktól két településnyire megállt a motor. De hát mit csinál ilyenkor két 20 éves lány? Felhív egy felnőtt férfit, természetesen. A barátnőm apukájától, Emil bácsitól kértünk telefonos segítséget.

– Szia, apu! Hallod? Megállt a motor. Nem indul a kocsi. Nem, nem, le tudtunk húzódni. Nyissam ki a csomagtartót? S ütögessem meg? Oké, visszahívlak – és lerakta. – Tesó, gyere, meg kell ütni a benzinpompa helyét. Adok neki majd kontaktot, s te hallgassad, hogy zúg-e.

Rávágtunk egyet-kettőt, nekem meg hallgatnom kellett, hogy zúg-e. Valami hangja volt, így ráfogtuk, hogy az biztos az. Megpróbáltuk még néhányszor újraindítani, majd végre beindult. Jártunk egy kis örömtáncot, lepacsiztunk, hogy ez is megvolt, s még nincs is sötét.

Kicsit túl korai volt az öröm, mert az autó úgy két kilométer után ismét parkolóba guríttatta magát. Újabb telefonos segítséget kértünk Emil bácsitól, aki meg volt győződve arról, hogy ha elég erősen ráütünk a benzinpompa helyére, el tudunk gurulni hazáig. De most 20 perc kopogtatással és hallgatózással sem értünk el semmit. Besötétedett már, amikor megérkezett hozzánk Emil bácsi. Hozott vontatókötelet és egy kanna benzint, mert abból is fogytán voltunk. Mivel a két leányzó, azaz mi, sosem vezettünk vontatott autót, felhívtam egy barátomat is, hogy csapódjon már hozzánk, és segítsen benyomni majd a bekeményedett féket, vagyis vezessen inkább ő.

Végül is ügyesen hazagurultunk, s mivel már többet nem kellett aznap vezetni, a pletyka és dalolászás iránti igényeinket a garázsban folytattuk egy hideg sör társaságában, elkacarászva aznapi kalandunkon.