Slider

Belefulladni az álhírtengerbe

by Kabai Krisztina | 2022. 07. 20. | Belefulladni az álhírtengerbe bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Három különböző személyiségű és nézőpontú ember, egy átfogó álláspont. Így lehet egy mondatban a legjobban összefoglalni a szombat délutáni kerekasztal beszélgetést, ahol dr. Csala Dénes, a Lancaster Egyetem oktatója, Nagy Károly, a Transzparens Újságírásért Alapítvány menedzsere és Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa az álhírek technikájának és valóságosságának témakörét boncolgatták.

A Koli Oázis számtalan panelbeszélgetésnek adott otthont a Vibe-on, szinte minden témáról hallhatott az érdeklődő valami olyat, amitől egy kicsit megváltozhatott a nézőpontja. Itt helyet kaptak egyszerű és bonyolult kérdések, sőt olyanok is, amelyek a téma értőinek egyértelműek, a laikusabbaknak viszont csupa homály és fekete lyuk.

A három szakember az első néhány percben többféleképpen is megfogalmazta az álhír meghatározását, a pletykával párhuzamot vonva pedig egyöntetűen arra a következtetésre jutottak, hogy amióta az életünk ennyire a közösségi médiától függ, egyre több az álhír is. Nagy Károly szerint előbb-utóbb kudarcba fulladnánk, ha az álhíreket szabályoznánk, mivel ez a fogalom lassan relativizálódik. A valós társadalmi hatással bíró álhírtengerből pedig csak az húz ki minket, ha elkezdünk tudatosan médiát fogyasztani. Nagy ugyanakkor azt is kiemelte, hogy általánosságban a hírek belekerülnek egy dobozba, ami lehet egy weboldal, egy cikk, egy fórum, ez pedig belekerül egy fiókba, ami jelen esetben a Facebook – ez az állapot káros, mind a sajtóorgánumra, mind a sajtófogyasztó társadalomra.

Amit fontos kiemelni az újságíró szakmával kapcsolatban, azt Szász Attila fogalmazta meg: tévedni az újságírók mindig is fognak, sőt, merjenek tévedni és vállalják fel tévedéseiket. Ebben az impulzustengerben az átlag médiafogyasztók elfelejtik, hogy még az újságírók is emberek, nem robotok. Bár jó lenne, ha mindent tudnának, senkinek sincs erre kapacitása, még nekik sem. Nem lehetnek ők a két lábon járó lexikonok, mert akkor egyrészt minek tartanánk otthon lexikonokat, másrészt ezek az emberek nem elégednének meg a sima újságírói állással.

Szász Attila ugyanakkor azt is hangsúlyozta, a médiának fel kéne ismernie, hogy nem a Facebookon vagy egyéb közösségi oldalakon kéne megnyerjék maguknak az olvasókat, főként azért, mert itt nemcsak biztos forrású hírek vannak, hanem álhírek is, ezeket az olvasók egyszerre és vegyítve olvassák, a legtöbbjük pedig még nem tud különbséget tenni a valós és valótlan hír között. Hozzátette, az emberekben is tudatosulnia kéne annak, hogy nem a Facebook az elsődleges forrás, nem feltétlen az az igaz, ami a „Facebookon meg van írva”.

Végső soron pedig különbséget tenni a hírek és álhírek között egy nagyobb folyamatnak az eredménye, és ez elsősorban tőlünk, olvasóktól függ, de mindenképpen szükségünk van ehhez a médiában dolgozók szakértelmére is. Dr. Csala Dénes szerint viszont nem mindegy, hogyan tudatosítjuk magunkban a médiafogyasztást, mert ennek az is lehet az eredménye, hogy nem hiszünk el semmit, ez pedig az igazságérzet rovására megy. Ugyanakkor nemcsak azt kellene megtanítani az embereknek, hogyan fogyasszák a médiát, hanem azt is, hogyan működik, ezáltal sokkal hamarabb különbséget tudnak tenni hírek és álhírek között.

Kárásztelekről Bécsbe, Bécsből a Vibe-ra

by Kabai Krisztina | 2022. 07. 13. | Kárásztelekről Bécsbe, Bécsből a Vibe-ra bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Kárásztelken töltötte a nyári vakációkat, Nyíregyházán érettségizett, Bécsben járt egyetemre. Egyedül tanult meg angolul és németül, eleinte mesék által, amikből egy kukkot sem értett. Kezdő lemezlovasként sosem találkozott szakmai irigységgel, idegenként is mindenki segítette. Az osztrák posta programozója, szenvedélyes DJ.

Az Arnold germán eredetű név, jelentése: sas, uralkodó. A nevéhez fűződő jellemzés alapján tehetséges, másoknak utat mutat és felelősségteljesen áll a világ elé. A tökéletességre törekszik és ezt a környezetétől is elvárja. Ez a leírás illik Szabó Arnold Jánosra, azaz 5HA5H lemezlovasra is, akinek művészneve a nevének jelentéséből származik.

– Mit lehet tudni Szabó Arnoldról?

– Szabó Arnold harmincéves srác, aki Zilahon született, de lakott Szilágysomlyón és Nagyváradon is. A nyarakat a szilágysági Kárásztelken töltötte apai nagyszüleinél, az ott eltöltött idő mély benyomást tett a gyerekkorára. 2002-ben költözött az édesanyjával Nyíregyházára, ott végezte a tanulmányait, aztán pedig fogta magát, és 19 évesen egyedül kiment Bécsbe, ott járt egyetemre. Élete legborzasztóbb két hónapja volt a kezdeti időszak, egyedül érezte magát, ennek ellenére büszkén kijelentheti, hogy harmincéves korára megvalósította szinte az összes álmát, hiszen hét éve lemezlovaskodik klubokban, mellette programozóként dolgozik Bécsben, az osztrák postánál.

– Miért pont Bécs mellett döntöttél?

– Mindig is külföldön szerettem volna élni, érettségi után pedig azt gondoltam, miért ne kezdhetném egyből ott a tanulmányaimat is. Németül és angolul a tévéből tanultam – hiába nem értettem meg belőlük semmit, én akkor is néztem az idegen nyelvű meséket. Később önszorgalomból különböző szövegeket fordítottam, minden nap egyet-egyet, ezáltal nagyon könnyen elsajátítottam mindkét nyelvet.

– Mi történt veled Bécsben?

– Az első évemet inkább munkával és tanulással töltöttem, nem jártam el bulizni. Kb. 10 évvel ezelőtt megismertem a Flex klubot, ahol abban az időben még dubstep bulik is voltak, és hihetetlenül megtetszett a hangulat, a világ, amit sem Magyarországon, sem Romániában nem tapasztaltam meg. Már azelőtt is virtual DJ-vel készítettem otthon a saját magam szórakoztatására különböző mixeket, de sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer oda, hogy én álljak a színpadon.

– Hogyan ismerkedtél meg a dnb-vel? (A dnb elektronikus zenei stílus, a dob és a basszus kap benne hangsúlyt – szerk. megj.)

– Egyik évben nagyon jól volt összerakva az egyetemi órarendem, minden hétfő este eljuthattam a Flexbe, ahol hamar összebarátkoztam a szervezőkkel, ezzel egyszerre pedig olyan lemezlovasokkal, akik dnb-t is játszanak. Később átváltottam a csütörtöki bulikra, ahol csak és kizárólag dnb-t játszottak, egy idő után pedig megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ezt én is akarom. Én is színpadon szeretnék állni, diktálni a tempót, a stílust, át akarom adni azt, amit érzek.

A dnb hatalmas műfajcsalád, mindegyikben más az, ami jó. Az, hogy megtaláltam magam ebben az egészben, nem feltétlenül a zenének köszönhető, ehhez még hozzájött a műfajt képviselő emberek közvetlensége és nyitottsága. Ez az egyik legbarátságosabb és legkedvesebb stílus. Itt annyira segítik egymást az emberek, legyen szó a bulizó tömegről, DJ-kről, menedzserekről, bárkiről. Szinte minden DJ tudja, honnan indult, tudja, hogy ő is volt kezdő, így mindvégig meg tudja őrizni az emberségét és a méltóságát, ezzel pedig nagyon könnyen tudtam azonosulni és át is vettem ezt a fajta gondolkodást. Néha csalódásként könyvelem el, hogy ez nem mindenhol van így, holott számomra egyértelmű, hogy ott segítek, ahol tudok, mert nekem is ott segítettek, ahol tudtak.

Annak idején felkarolt egy DJ Bécsben, akivel korábban még sosem beszéltem vagy találkoztam, csak annyit tudott rólam, hogy az elejétől a végéig ott vagyok az első sorban és élvezem azt a zenét, amit a DJ-k kevernek. Egyszer meghívott a házába és azt mondta, ha szeretnék tanulni, van három lejátszója, nyugodtan menjek át hozzá gyakorolni. Ott álltam Bécsben, az erdélyi, a romániai, aki Magyarországon nőtt fel, teljesen idegenként, még a nyelvet sem beszéltem tökéletesen, mégis befogadtak és segítettek. Most pedig, hét évvel később az én nevem is ott van a nagy bécsi DJ-k neve mellett. A tanulással azóta sem álltam le, mindig igyekszem feszegetni a határaimat, és ami az egyik védjegyem: akármilyen buliba hívjanak, mindig felkészülök és nem veszem félvállról, akár tíz, akár több ezer ember előtt lépek színpadra.

– Mi volt az eddigi legmeghatározóbb élményed?

– Az egyik legnagyobb példaképemet, a Mefjust elhívták abba a klubba zenélni, ahol rezidens voltam és a szervező azzal lepett meg, hogy én voltam az egyetlen DJ, aki még játszott aznap este, a fellépő előtt és után is. Nagyjából hat órán keresztül voltam a színpadon, ami dnb-nél kimondottan sokat jelent, ennyit nem szoktunk zenélni egyhuzamban. Az aznap esti plakátot bekereteztem és azóta is ott van a szobámban, hogy mindig emlékezzek rá.

– Szerinted miért van az, hogy itt, nálunk nem annyira népszerű ez a műfaj?

– Legfőképpen azért, mert nem adnak dnb-számokat a rádióban. Talán a közösségi médiában aktívabb, a lázadóbb fiatalok kóstolhattak bele ebbe a műfajba, ha már nem jön velük szembe csak úgy az utcán. Bár ha jobban megfigyelem, ez is inkább az erdélyi magyarokra jellemző, ugyanis Bukarestben nagyon sok dnb- DJ van, akik hihetetlenül jól nyomják. Annyi, hogy Romániának nincs saját dnb zenei kiadója, Ausztriában viszont rengeteg ilyen van.

Nagyon érdekes amúgy, de itt van például a Sub:liminal, aki nagyváradi, és bár helyben is van néhány bulija, mégis Angliában játsszák a legtöbben a zenéit, ott imádják őt. Nagyon sokan vannak még rajta kívül, mégis, az emberek nincsenek ehhez a stílushoz szokva, így a DJ-k nem tudnak itthon érvényesülni. Mert hiába megyek el én vagy bárki más dnb-t játszani egy helyi szórakozóhelyre, az emberek nem jönnének, mert „ők nem ezt akarják hallgatni, nem ehhez vannak hozzászokva”. Az itt a legfőbb gond, szerintem, hogy nem is mernek nyitni az új felé, inkább megmaradnak a jól megszokottnál. Ami jó, hogy egy-egy DJ kezd nyitni a dnb irányába, be is vág néhány vagány számot, a közönség szereti, de nem hiszem, hogy egy egész estés bulit le lehetne tolni csak dnb-számokkal.

– Kössük egy kicsit helyhez a történéseket. Hogy kerültél Bécsből a Vibe Aréna színpadára?

– Két évvel ezelőtt egy ismerősöm tagja volt a Vibe szervezőcsapatának, ő ajánlotta, hogy vegyek részt a Vibe Epic Music Battle nevű versenyen, aminek az volt a lényege, hogy jelentkezni kellett saját keveréssel, és ha jónak találtak, továbbjutottál a döntőbe, ahol lájkversenyen fesztiválfellépést nyerhettél. Ezt két éve megnyertem, és lehetőséget kaptam arra is, hogy válasszak: a City Editionön lépek fel, vagy kivárom, amíg lejár a vírushelyzet és a körülmények megengedik a nagyszabású fesztivált is. Én pedig a második mellett döntöttem.

– Te zártad az egész fesztivált, azaz az Arénában te voltál az utolsó fellépő vasárnap éjszaka, hétfő hajnalban. Milyen gondolataid voltak ezzel kapcsolatban?

– Őszintén, egyáltalán nem bántam, hogy utolsóként lépek színpadra, sőt. Egyik kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem fel Romániában, de az egyik ilyen alkalommal Kolozsváron épp én zártam a sort. Nem volt telt ház, de nem is kellett telt ház ahhoz, hogy hihetetlenül jó legyen a hangulat. Amikor én zárok, mérhetetlen szabadság kerül a kezembe, ilyenkor azt zenélhetek, amit akarok. Mindenki tudja Bécsben, mit jelent az, amikor én zárom le az estét: kicsit megőrülök és mindent beleadok az egészbe.

– Miért szeretsz ezzel foglalkozni? Mi az, ami ennyire megragadott benne, hogy nem ereszt?

– Egyáltalán nem azért zenélek, mert az van előttem, hogy majd egyszer ebből fogok megélni. Magamnak is megígértem, addig foglalkozom vele, amíg jól érzem magam benne. Amint kicsit is kényszernek érzem, abbahagyom. Abban a pillanatban. Sosem akarok úgy színpadra állni, hogy „ó, basszus, már megint kell, lenne már egyszer vége”. Úgy építem fel a set-jeimet is, hogy azt játszom le, amit én szeretnék hallani, ha az első sorban buliznék. Akkorra hagyom a nyugisabb részeket, amikor érzem, hogy „jó, eleget ugráltam, kell egy kis levegő”. Amikor játszom, én is bulizom a közönséggel, ugyanúgy ugrálok és tombolok. Ha nem élvezném, nem csinálnám. Vannak helyzetek, persze, amikor én jobban élvezem a zenét, mint ők, és ezt szeretik bennem a legjobban, erről ismernek meg Bécsben is. Látják a színpadon, hogy mennyire átélem, mennyire élvezem, és ezt az energiát adom át nekik.

Az MC-k feladata az, hogy a közönséget buzdítsák, és nagyon nehéz dolguk van olyanokkal, akiknek szükségük van rá. Egy MC ismerősöm mondta, hogy hihetetlenül jó olyan DJ-kkel együtt dolgozni, amilyen én is vagyok, akiknek nincs feltétlenül szüksége MC-re, aki ugyanúgy mozgásban tartja a közönségét függetlenül attól, hogy van-e mellette valaki, aki a közönséghez beszél, vagy nincs.

– Mi volt az első gondolatod, amikor lejöttél a színpadról?

– Ez tényleg megtörtént? Arra számítottam, hogy sokkal kevesebben maradnak, hiszen mégiscsak a táborbontás, hazaindulás előtti órákról volt szó. Nem számoltam azzal, hogy élvezik, amit csinálok. Amikor az előttem lévő előadók dnb-számokat kevertek a többi zene közé, észrevettem, hogy nem úgy élik meg, ahogy a bécsi közönség szokta, és kicsit megijedtem. Fellépés előtt aztán eldöntöttem, hogy elengedem az elvárásaimat, felmegyek a színpadra és azt zenélek, amit igazán szeretek, ha tetszik az embereknek, jó, én megteszek minden tőlem telhetőt. Amikor a végén láttam, mennyien állnak még az Arénában és még vissza is hívnak, akkor tudtam, hogy igen, most aztán tényleg megcsináltam.

 

Fotó: Manuel Eggenberger

A fesztivál arcai

by Kabai Krisztina | | A fesztivál arcai bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Aki azt hiszi, írni az érdekesen felöltözött, orrukat fennhordó emberek tudnak, téved.

Aki azt hiszi, kreatív írás kurzusra csak az mehet, aki tud egy kicsit írni, téved.

Aki azt hiszi, fesztiválozni átlagemberek járnak, úgymond tömegemberek, akiknek a személyiségük, kategorizálásuk egy lére megy, téved.

Ezalatt az ötven perc alatt megtanultam valamit.

Megtanultam, hogy a legegyszerűbb feladaton is órákat lehet gondolkodni.

Megtanultam, hogy piszok nehéz csak két személyiséget kiválasztani egy fesztiválból.

Megtanultam, hogy talán egy egész füzet sem lenne elég arra, hogy körülírjak egy egyszerűnek tűnő embert.

Mert bármennyire is meglepő, nincs olyan, hogy egyszerű ember.

Még ha azt is hiszed, hogy a ruhája, a frizurája, a gesztikulálásai, a mimikája egyszerű. Mert nem ez teszi az embert. Nemcsak attól ember az ember, hogy felöltözik, odafigyel magára és a megjelenésével kiemelkedik vagy éppen beolvad a társadalomba. Nemcsak attól ember az ember, hogy megfelelően viselkedik az embertársaival, képes érezni, átérezni helyzeteket. Mert az ember nemcsak ott segít, ahol tud. Az emberben nemcsak a pillanatnyi érzelmek vannak. Az ember egyszerre érez mindent és semmit. Az ember egyszerre él a pillanatnak és borítja el elméjét a múlt vagy a jövő.

Tehát ha az ember elmegy a fesztiválra, nemcsak annyi van benne, hogy ő itt van és ennyi. Nemcsak azon jár az agya, hogy megigya az első sört, egyen valamit, ugorjon fejest a medencébe vagy épp vaduljon meg az éjszakai bulin. Nemcsak a következő lépéséig tervezi meg az életét, nemcsak az az életcélja, hogy éjjel kettőig megrészegedjen. Nemcsak azon aggódik, hogy vajon elég lesz a csomag cigaretta vagy dohány. Nemcsak annyi az élete, hogy elmegy fesztiválozni és kész.

Ennek az embernek volt gyermekkora. A szülei – minden bizonnyal, remélhetőleg – fogták a kezét az első lépésekor, és amikor kimondta élete első szavát, a család számára ez olyan volt, mint a világ nyolcadik csodája. Ez az ember sokat nevetett és sírt gyermekkorában. Ez az ember sokat csalódott a világban, pozitívan és negatívan egyaránt. Ez az ember hozott meggondolatlan döntéseket és rágódott napokat olyan dolgokon, ami nem ért meg ennyi gondolkodási időt. Ez az ember veszített el hozzátartozót. Ezzel az emberrel sokat foglalkoztak kiskorában, vagy éppen hagyták, hadd nevelje fel önmagát.

És igazából azért „nem mindegy” ezeket felsorolni és számba venni, mert ezeknek az esemény- és döntéssorozatoknak az összessége fogalmazta meg benne azt, hogy eljöjjön a Vibe-ra. Mert valljuk be, piszkosul nehéz azt a döntést meghozni, hogy részt vegyek vagy sem egy ilyen fesztiválon. És nem pénzügyi szempontból, bár azt is sokan számba veszik, de sokkal inkább lelkileg kell felkészülni erre a majdnem egyhetes rendezvényre. Mert oké, elmész strandra, ott is vannak emberek. Oké, elmész falunapra, városnapokra, ott is vannak emberek. És oké, elmész a piacra, az ószerre, ott is vannak emberek. De basszus, elmész Vibe-ra, és instant két nagyobb községnyi, azaz majdnem 15 ezer ember ott van egy helyen egy nap. 15 ezer ember gondolta úgy azon a szerda-csütörtök-péntek-szombat-vasárnap délutánon vagy estén, hogy ő igenis elmegy a Marosvásárhely melletti fesztiválra, mert neki arra van szüksége. Az utólagos eredmények alapján az öt nap alatt 82 ezer élet fonódott egybe.

És ilyenkor az ember úgy érzi, eltörpül a sajátja, és nem másokhoz képest, mivel nagyjából mindenkié eltörpül azon a néhány napon. Ilyenkor az ember tényleg nem azzal foglalkozik, hogy mit tett a múltban, miért ítélik el mások vagy éppen miért kedvelik. Ilyenkor az ember azzal foglalkozik, hogy van, létezik, és csak ez számít.

Sajnos az elmúlt két év elvette belőlünk a közvetlenséget. Nehezebben megyünk oda ismeretlenekhez és kezdeményezünk random beszélgetéseket. Pedig, ki tudja, lehet, a következő Elon Musktól kaptunk volna tüzet az utolsó szál szivarunkhoz. Lehet, hogy a következő Ed Sheerannal énekeltünk volna a földön ülve, enyhén megmámorosodva az estétől és a fáradtságtól egy pohár sör mellett. Lehet, hogy életünk párjával táncoltunk volna, ha oda merünk menni hozzá és megszólítjuk. Lehet, hogy életünk legjobb tanácsát kaptuk volna egy ezer idegentől, pont azért, mert nem ismer minket.

Akármi is történt volna, a lényeg, hogy megtettük az első nagy lépést előre, és ha nem is álltunk szóba a fesztivál arcaival, lehet, hogy nekik pont arra volt szükségük, hogy rájuk mosolyogjunk, hogy elmenjenek mellettünk, hogy egy társaságban legyenek velünk. És lehet, nekünk is pont erre volt szükségünk.

Amikor a harmadéves egyetemista megpihen

by Kabai Krisztina | | Amikor a harmadéves egyetemista megpihen bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Őrült egy hét volt ez, én mondom. Nemcsak nekünk, újságírás szakos hallgatóknak, hanem valamennyi végzősnek. Június 27-én, hétfő reggel kilenckor a második otthonunkban, a 302-es teremben ültünk. Igaz, most nem olyan boldogan, ahogy máskor. Kiöltöztünk, megadtuk a módját, na, ahogy kell, mégiscsak ez volt az első fordulópont a hírhedt „államvizsgában”.

Az alvás ezen a héten külön fogalom volt. Az evés is. Amikor azt mondták, egyél, igyál – vizet, persze –, olyan volt, mintha legalábbis válogatott szitokszavakkal jutalmaznának. Még a gondolatától is görcsbe rándult a gyomrunk.

Aztán a vizsga utáni első pohár sör megnyugtatott. Igaz, nem annyira, mint tanárunk, Győrffy Gábor üzenete a jegyekről. Mert ez utóbbitól a fél világ súlya leszakadt rólunk. A másik szerda délutánig a vállunkon csücsült, jól ki is használta a kényelmes helyzetet.

Aztán a szerda délután, is elmúlt és megfogalmazódott bennünk valami, amit azóta sem nevezünk nevén, pedig lassan-lassan csak ki kéne mondanunk. Ehelyett inkább, ki így, ki úgy, de belevetettük magunkat a külvilág történéseibe, ha már az utóbbi másfél hónapban nem igazán érezhettük ezt a kiváltságot.

Mindannyiunknak első dolga volt eltenni a laptopot és mindenféle felhasznált anyagot a fiók mélyére, mert köszönjük, pont elég volt belőle. Még csak a gondolata se fogalmazódjon meg bennünk újra egy darabig. Az utóbbi időben mindannyian tréningnadrágot, elnyújtott pólót viseltünk a laptop előtt görnyedve, ezeket is száműztük a szekrénybe. Helyettük a rövidnadrágok és az ujjatlanok kerültek elő, valamint erős napvédő krém is. Mindent bele a bőröndbe, aztán irány a világ vége, ahol hírből sem ismerik az államvizsga fogalmát.

A világ vége számomra most a Maros-part volt. Végig azt mantráztam magamban, ha már az autópályán suhanunk a Vibe felé, minden rendben van. Aztán, amikor ott suhantam az autópályán a Vibe felé, megrémültem. Amikor ott sétáltam az embertömegben, megrémültem. Nemcsak azért, mert a hét első felében valamit igazán nagyon megcsináltam és most élvezem ezt a jól megérdemelt pihenést, hanem mert rajtam kívül több ezer másik ember is ugyanúgy itt van, ezen a területen, ugyanazt látja, ugyanazt érzi, ugyanazt gondolja. És igazából nem attól rémültem meg, hogy ez tényleg megtörtént, hanem azon, hogy mennyire, de mennyire szükségünk volt már erre. És pont erre.

Az odafelé tartó úton azon gondolkodtam, miért pont a Vibe-ra esett a választásom, miért pont ennyi ember között akartam ünnepelni, kikapcsolódni, de nem találtam rá konkrét választ, csak később, amikor már éreztem azt, amit ilyen helyen érezni kell. Nemcsak a szabadságra gondolok, hiszen azt bárhol lehet érezni. Nem is a lehetőségekre, amiket a fesztivál biztosít. Nem is akarom megfogalmazni, mi ez az érzés, hiszen ez a hét pont arról szólt, hogy nem nevezzük nevén a dolgokat. Talán a Vibe-ot nem is lehet igazán megfogalmazni. Azt meg kell érezni. Ott, a Maros-parton, ott, az embertömeg közepén. Ott, a hangos zene kellős közepén hallottam meg igazán a saját legbelső gondolataimat.

 

Putyin rálépett a gereblyére

by Kassay Levente | 2022. 07. 03. | Putyin rálépett a gereblyére bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Slider

Február 24-én Oroszország „különleges katonai hadműveletet” jelentett be Ukrajna ellen. Előzőleg Putyin a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokat független államnak nyilvánította. Már az első napon világossá vált, hogy nem különleges katonai műveletről van szó, hanem teljes körű invázióról, amibe hamar beletört az oroszok bicskája. Sorozatos szankciók sújtják az országot, miközben haderejének egy része porrá lesz az Ukrajnába küldött nyugati fegyverek miatt. Jelentős előrelépést nem tud felmutatni azonkívül, hogy összekovácsolta az NATO-t és az Európai Uniót.

Nyugati országok és elemzők is arra számítottak, hogy az ukrán védelem három nap alatt elbukik, és politikai rezsimváltás lesz az országban. Ehelyett több hónapja tartó konfliktus lett a végeredmény, ahol nincs biztos győztes. A biztonsági szakértők szerint egy elnyújtott háború is benne lehet a pakliban, ha Ukrajna képes két hétnél tovább fenntartani a megszálló erőket. Több hónapnyi csatározás után tisztán látszik, hogy Putyin nem számított ilyen brutális védekezésre, közben Volodimir Zelenszkij ukrán elnök kiváló politikai és kommunikációs kampánnyal felsorakoztatta maga mellett a NATO-t, az Egyesült Államokat, az Európai Uniót, de a 200 éve semleges politikát folytató Svájc is támogatásáról biztosította Ukrajnát. Legfőképpen különböző nemzetközi egyezmények sorozatos megsértései borították ki a bilit, kezdve az indokolatlan háború indításától a civil célpontok támadásáig. Az olyan szörnyű esetek, mint a bucsai mészárlás, moralizáló hatással voltak az ukrán haderőre, ennek eredményeként az orosz momentum majdnem az összes fronton összeomlott. A nyugati fegyverek folyamatos áramlása az országba még inkább növelte a katonák harcászati képességeit.

Oroszország anyácska, mivé lettél?

A háború előtt mindenki számára egyértelmű volt, hogy az Orosz Fegyveres Erők a világ második legerősebb haderejét képezik. Az Ukrajnát sújtó invázió után viszont most már tudjuk, hogy Oroszországnak van a második legerősebb hadserege Ukrajnában. De mégis hogyan tévedhetett több száz erre specializálódott szakértő, és ami még fontosabb, hogyan lehet az, hogy az ukránok nemcsak fel tudják tartóztatni az orosz előrenyomulást, hanem vissza is tudják verni azt? Az ördög a részletekben rejlik, egészen a Szovjetunió megalakulásáig kell visszamennünk.

A bolsevik forradalom után nem sokkal világossá vált, hogy a kommunizmus mégsem olyan utópisztikus elképzelés, mint azt sokan gondolták. Sztálin hatalomra kerülésével pedig pont az ellenkezője teljesült. Az általa bevezetett „ötéves terv” nem volt más, mint a mennyiséget a minőség kárára növelő intézkedés. Ezt a mentalitást viszont most sem felejtette el az orosz nép és a szovjet érában harcedzett tábornokok. Oroszországban kötelező katonai szolgálat van érvényben, amely kevésbé hatékony, mint egy professzionális sereg, viszont papíron jól mutat. Hiába rendelkezik Putyin 3 millió bakával, ha a hivatásos katonák száma csak 900 ezerre tehető, amelynek körülbelül 20 százaléka folyamatos veszteségeket szenved Ukrajnában. A második probléma, amely évtizedek óta mérgezi Oroszországot, az intézményesített korrupció. Nyugati elemzők tisztában voltak azzal, hogy ez jelentős szempont, azzal viszont nem, hogy mennyire mélyen gyökerezik az orosz politikában. A háborúhoz három dolog szükséges: pénz, pénz és pénz. Oroszország pedig ezzel a hárommal nem rendelkezik, mert Putyin közeli ismerősei felélték mindazt, amit fejlesztésekre kellett volna költeni.

A hanyatló Nyugat sokadjára sem hanyatlik

Oroszország a Krím félsziget megszállása óta félretájékoztatással mérgezi az uniós tagállamokat, orosz hackercsoportok befolyásolták az amerikai elnökválasztást is. Putyin tisztában van azzal, hogy egységes USA–EU-szövetséget nem győzhet le sem gazdaságilag, sem katonailag. Ha Oroszország győzedelmeskedni akar a szuperhatalmak felett, akkor ősrégi taktikát kell használnia: oszd meg, és uralkodj. Ennek értelmében a közösségi platformokon olyan oroszok által finanszírozott oldalak jelentek meg, amelyek nyíltan, hazugságokkal próbálták megosztani a nyugati társadalmakat: NATO- és EU-ellenes anyagokkal. Valószínűleg azért segítették hatalomra kerülni Donald Trump volt amerikai elnököt is, mert nyíltan bírálta a NATO-t. Eközben Oroszország szorosabbra fűzte kapcsolatait Kínával mind gazdaságilag, mind katonailag. Emellett a koronavírus-járvány meggyengítette a nyugati országok gazdaságait, emiatt néhány elemző szerint Putyin arra számított, hogy Ukrajna megszállása nem fog jelentősebb nemzetközi visszhangot kiváltani. Ennek az ellenkezője történt, a szövetség tagállamai szorosabb együttműködést jelentettek be, nyíltan ellenségesnek nyilvánították az agresszort, több gyors reagálási erőt helyeztek el a balti államokban, Lengyelországban és Romániában, temérdek mennyiségű pénzzel és modern katonai fegyverezettel látták el az ukrán katonaságot. Emellett a G7-ek gazdasági és kereskedelmi szankciókkal sújtották mind a Putyinhoz közel álló személyeket, mind az orosz gazdaságot. A Krím megszállása után Oroszország retorzióállóvá akarta formálni gazdaságát, ezért külföldön több mint 600 milliárd dollárnyi tartalékot halmozott fel, viszont a büntetések több mint 60 százalékát befagyasztották. Noha a szankciók kihatnak az EU-s tagállamokra is, hosszú távon Oroszország hatalmas problémákkal néz szembe: már megduplázódott a munkanélküliek száma (a kisebb falvak a leginkább érintettek), és a gáz- és olajembargó bevezetésével elveszíti két legfontosabb pénzforrását. Kína valamelyest megmentő szerepben tetszeleg Putyin szemében, viszont az is világos, hogy nem fogja megvásárolni az orosz olajat európai áron, tehát dollármilliárdok fognak eltűnni az orosz államkasszából a belátható jövőben.

Amire az elemzők számítanak

A háború miatt elhidegültek a diplomáciai kapcsolatok Oroszország és a Nyugat között, elemzők csak találgatni tudnak, hogy mire számíthat az Unió és a NATO. Katonai szempontból a legelfogadottabb vélemény, hogy a harcoló felek egyfajta állóháborúba kerülnek egymással, amelynek során Putyin annektálja az elfoglalt területeket, ezzel letehet további offenzív hadműveletekről, mérsékelve a konfliktust. Az is elképzelhető forgatókönyv, hogy Ukrajna nem tud a végtelenségig ellenállni, ezért lemond a területeiről.

Más elemzők szerint a konfliktus erősödésére számíthatunk, akár NATO-tagállamok megtámadására is, amit már többször belengettek magas beosztású orosz szereplők, de valószínűbb, hogy ez csak blöff és elrettentésként szolgál. Hosszú távon az orosz gazdaság szép lassan összeomlik. Akármennyire is azt a látszatot akarja kelteni Putyin, hogy nem működnek a szankciók, a mesterségesen életben tartott piac nem bírja sokáig. A kérdés az, hány életnek kell elvesznie amíg felismeri, hogy értelmetlen a „különleges katonai hadművelet”, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodik?