Slider

Ezek a mai fiatalok…

by Kabai Krisztina | 2021. 05. 07. | Ezek a mai fiatalok… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Mindig csak a baj van velük. Az utóbbi időben számtalanszor megkaptuk ezeket a mondatokat a nálunk néhány évtizeddel idősebb generációtól. Ezek a mai fiatalok túl kényelmesek, nem akarnak dolgozni, elvárják, hogy a szülő tartsa el őket. Ezek a mai fiatalok szemtelenek, nem tudnak közösségben viselkedni. Ezek a mai fiatalok túlérzékenyek, mindent magukra vesznek, szinte azonnal megsértődnek. Ezek a mai fiatalok állandóan buliznak, isznak, cigiznek, felelőtlenek, nem bírnak magukkal. Ezek a mai fiatalok nem tudják, mit akarnak, nem becsülik meg az iskolát, nem figyelnek oda órán, tiszteletlenek a tanárokkal, iskolatársaikkal. Ezek a mai fiatalok szeretnek játszani egymással, kiközösítik a náluk gyengébbet, játsszák a nagymenőt, az erőlegényt, meg akarják mutatni, hogy ők a fiúk a faluban. Ezeket a mai fiatalokat túl sok impulzus éri, sokszor nem tudják, melyiket válasszák a sok közül. Ezek a mai fiatalok megfelelési kényszerben szenvednek, mindenki elvárását igyekeznek teljesíteni, a legtöbb esetben saját magukat állítják az utolsó helyre. Ezek a mai fiatalok csak akkor kóstoltak bele hamar a munka édes-keserű ízébe, ha a szülő is arra nevelte őket. Ha a fiatal érzi, mikor van a munkájának eredménye, akkor keményen fog dolgozni, akár éjjel is fent marad, csak hogy tökéletes legyen az eredmény. Ezeknek a mai fiataloknak egy része érzelmi sokknak van kitéve, sok köztük elhanyagolt, szeretet- és figyelemhiányos, akit már gyerekként sem becsültek meg. Ezek a mai fiatalok próbálnak kitörni, érvényesülni, önmagukra lelni ebben a bonyolult, zavaros, veszélyes világban. Ezek a mai fiatalok kérdésekkel vannak tele, amikre talán senki sem tudja még a választ. Ezek a mai fiatalok gyötrődnek, magukban rágódnak, teszik-veszik a dolgokat, addig osztják, amíg mindenki másnak jó, csak nekik nem, de az úgyis mindegy. Ezek a fiatalok félnek érezni, mert valamikor már mertek érezni.

Hagyj időt a lelkednek!

by Tornai Anett | | Hagyj időt a lelkednek! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Sokan mondják, hogy mennyivel könnyebb a mai világban élni, mennyivel gyorsabban haladnak a dolgok, sokkal egyszerűbb minden. Ez igaz is, rengeteg téren leegyszerűsödtek a dolgok és könnyebb lett megoldani különböző problémákat, ennek viszont ára van.

Lelkileg ugyanis az emberek nincsenek ennyire felgyorsulva, nincsenek teljesen felkészülve erre a percenként változó rendszerre. Az emberiség történetében új korszak kezdődött, amióta ilyen mértékben felgyorsult a világ, és idő kell, hogy ehhez hozzászokjunk. Másodpercenként különböző ingerek, hírek érnek minket, és sokszor azonnal reagálnunk kell. Rengeteg az elvárás, mindnek a lehető legtökéletesebb formában meg akarunk felelni. Sokkal többfelé irányul a figyelmünk, mint régen. Ez a felgyorsult világ rettentően kifáraszthat bennünket fizikailag, mentálisan és lelkileg is.

E három kimerültség közül talán a lelki fáradtságot a legnehezebb kipihenni. Szerintem az is a legritkább, de bőven elég az, amennyi van belőle. A lelki kimerültségnek is, mint minden más rendellenességnek, vannak jelei. Ha ezeket észleljük magunkon, jó megállni egy picit és lassítani, amíg a lelkünk is felveszi velünk ismét a tempót. Ha nappal fáradtnak, álmosnak érezzünk magunkat, éjszaka pedig képtelenek vagyunk aludni; ha kimondhatatlanul érzékenyek lettünk az elmúlt napokban és bármi sírásra késztet (hangsúlyozom: BÁRMI); indokolatlanul rosszul érezzük magunkat, fejfájás, gyomorgörcs gyötör, valamint, ha mi magunk sem tudjuk, hogy hogy vagyunk, hogyan is érezzük magunkat, akkor nem árt picit megállni és szánni egy kis időt saját életünkre is. Néha ugyanis a léleknek is szüksége van pihenőre, nem bírja 0–24-ben. Ilyenkor érdemes minél többet sétálni, esetleg meditálni, sokkal többet pihenni, mint általában szoktunk; olyan dolgokat tenni, amelyek örömmel töltenek el és amennyire lehet, olyan emberekkel körbevenni magunkat, akik pozitívan hatnak az életünkre. A változás nem fog egy-két nap alatt megtörténni, mert valószínűleg nem is pár nap alatt jutottunk ilyen helyzetbe. A lényeg, hogy hagyjunk időt magunknak a gyógyulásra.

 

Dezső Nikoletta: Női szemmel

by Lukács Edina | | Dezső Nikoletta: Női szemmel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Az áldozat a hibás, a bűnös az áldozat… Mikor jutottunk idáig? Mikor lett az áldozat hibáztatása és megalázása hobbi, az elkövető sajnálata pedig erény? Mikor következett be az, hogy az igazságszolgáltatás menten azon ügyködik, hogy a vétkes szabad legyen és bátran folytathassa, amit csinált? Akkor hajlandók lépni, amikor késő, amikor már visszafordíthatatlan károk keletkeztek. Hogyan jutottunk idáig?

Dezső Nikoletta ezt a témát is feszegeti Női szemmel című regényében. Jane történetén keresztül kendőzetlenül beszél az igazságszolgáltatás ítélkező, sokszor áldozathibáztató hozzáállásáról, a toxikus kapcsolatból történő kilépés nehézségeiről és a mindezzel együtt járó lelki megpróbáltatásokról. Jane-nek nincs könnyű dolga, volt párja lépten-nyomon a sarkában lohol, ellehetetleníti az életét, egy alkalommal pedig a tettlegességtől sem riad vissza. Jane ekkor dönt úgy, hogy sorsát az igazságszolgáltatás kezébe helyezi, az viszont csúful elárulja: inkább hinnének zaklató exének, mint neki. Kezdetét veszi a végtelenségbe nyúló bírósági procedúra, amelynek végén közel sem biztos, hogy Jane kerül ki győztesen.

Ezt a könyvet maga az élet írta és szerintem ezért olyan különleges. Nem kell nagy történésekre és akciókra számítani, inkább az üzenete az, ami csodás és magával ragadó. Jane példakép lehetne mindenki számára, aki hasonló cipőben jár. Küzdött, és bár a világ összeesküdött ellene, milliószor került padlóra, ő mégis felállt és győzött. Elérte, hogy toxikus exe megkapja, amit megérdemelt, ezzel sok más potenciális áldozatot megmentve és valós, kézzelfogható példát statuálva a hasonló helyzetbe kerülőknek.

A történet összetört, bár egészen más módon, mint például Tormási Vyktória Szerethetetlen című alkotása. Most a valóság súlya szakadt a vállamra. Ismét olyan szegmensét és arculatát ismertem meg a világnak, amelyről tudtam, hogy létezik, de nem akartam látni, nem akartam hallani, mint sajnos sokan mások is teszik.

Itt pedig felmerül a kérdés, mikortól számít egy kapcsolat toxikusnak. Honnan lehet felismerni? Minden ember életében, aki hasonló kapcsolatban él, eljön az a pont, amikor rádöbben, hogy amiben él, az káros. Hogy a dicsérő, becézgető szavak mögött nem rejlik őszinteség és csak arra szolgálnak, hogy elhitessék veled, számodra azok kimondója jelenti a világot, és a te érdekeidet szolgálja az, hogy újra és újra bánt a szavaival. Pedig nem így van. Sosem lesz rendben, hogy bántsanak, megalázzanak és elhitessék veled, hogy senki vagy, aztán pedig néhány kedves szóval elfeledtessék az egészet. Ez végtelen tortúra, aminek addig nem lesz vége, amíg te magad nem szabsz határt neki.

Nálam a változást pont ez az olvasmány idézte elő. Sok mindenre rádöbbentett, köztük arra, hogy amit eddig jónak hittem, közel sem az. Jane kitartása, bátorsága és akaratereje olyan inspirációt képes nyújtani, amely nemcsak a felszínt kaparássza, hanem igenis a belsődig hatol. Karaktere olyan erővel ruházott fel, amelynek köszönhetően bátran, már-már kihívó mosollyal tudok szembenézni a magam kihívásaival. A könyv széttör és össze is pakol, olvasása után nem leszel többé ugyanaz, mint előtte. A téma ugyan kissé erős idegzetet igényel, de nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek. Felzaklat, a végén mégis elégedett mosollyal teszed le.

A regény üzenete egyértelmű: küzdj, harcolj bármi áron az igazságért. Ne add fel akkor sem, ha felhőssé válik az ég feletted, mert minden sötét felleg hordozza a napsütés ígéretét és minden reménytelen helyzetből van kiút

Példaképek

by Máté Emőke | | Példaképek bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Médianapok,Slider

Vannak visszatérő kérdések, amelyek az élet számos szakaszában feltűnnek. Ilyen például a mi leszel, ha nagy leszel (idővel átalakul az „és ez után mit fogsz csinálni” kérdéssé). Mivel töltöd szívesen a szabadidőd? Mit olvasol? Milyen sorozatot nézel? Mit gondolsz erről vagy arról? (Persze korodnak megfelelően a legelején még Franklin és barátai a téma, majd a Stranger Things, aztán a legújabb politikai hírek.) Kire nézel fel, ki a példaképed?

Időről időre rájövök arra, hogy ez nagyon nehéz kérdés, amire nincs jó válasz, csak szimpatikus meg kevésbé szimpatikus. Hogy kevésbé furcsán nézzenek rád, van három tuti tippem arra, hogyan döntsd el mit válaszolj.

Első szempont: ki kérdezi? Bizonyos környezetben azzal gyűjtheted be a legtöbb elismerő pillantást, ha azt mondod: a szüleid, nagyszüleid vagy valamelyik családtagod. Máshol meg az a kérdés, mekkora a presztízse az illetőnek. Nem mindegy, hogy Berki Krisztiánt nevezed meg vagy Mark Zuckerberget…

Következő tipp. Mindenképp fűzz az illetőhöz magasztos gondolatokat, hasonlítsd össze az életeteket, hogy lássák, nem csak úgy beköptél egy nevet, légy határozott.

A harmadik és egyben legjobb tippem: légy őszinte! Kezdhettem volna ezzel is, megspórolva néhány sort – mázli, hogy nincs szövegkorlát. Kezdhettem volna ezzel, de akkor nem értem volna mondandóm lényegéhez.

Sokat gondolkodtam, hogy a Médianapok keretében hétvégén zajlott beszélgetésemet Al Ghaoui Hesnával hogyan is öntsem szavakba. Leírhatnám pontról pontra, amit mondott, de akit igazán érdekelt, az látta. Kiemelhetném az életútját, de arra ott van a Wikipédia, a honlapja, a YouTube, a Facebook, az Instagram. Ahol tetszik. Idézhetném néhány konfliktuszónás tudósítását, esetleg a félelem témakörével kapcsolatos gondolatait, tapasztalatait. Leírhatnám, mint annyian előttem. Végül arra jutottam, hogy őszinte élménybeszámolót írok.

Amikor kipattant az ötlet, hogy őt is meghívjuk, mondhatni vaktában vállaltam el a feladatot, mert nem hallottam még róla. Ahogyan egyre inkább haladtam a kutatómunkában és egyre közeledett a nyilvános beszélgetés időpontja, a lelkesedés és a kétségbeesés adták egymásnak a kilincset lelkem szobácskájában.

Nagyon lelkes voltam, hogy ilyen különleges emberrel beszélgethetek. Nem azért, mert milyen híres, meg mindenféle bulvármaszlag, hanem mert ritkán adatik meg, hogy ilyen sokat tapasztalt szakemberhez legyen szerencsém. Aki velünk együtt részt vett a kétnapos konferenciánkon, tátott szájjal csünghetett Hesna háborús tudósítói történetein. Amelyek nem azért voltak olyan megdöbbentőek, amiről éppen szóltak (persze azért is, néha még most is eszembe jutnak), hanem mert láthattuk mögötte az embert. Láthattuk, hogy mi minden van a mögött a 12 percnyi riport mögött.

Visszatérve pedig előző gondolatomhoz, valóban kétségbe is estem. Rájöttem ugyanis, hogy Hesna nem csupán jó szakmai példa, hanem példakép. Példakép újságíróként, íróként, riporterként, nőként, anyaként. Gondolatmenetemre ráigazolt – közvetett módon – ő maga is. A beszélgetés végén a közönség is tehetett fel kérdéseket. Az egyik nézőnk arra volt kíváncsi, ki az a két személy, akire Hesna felnéz. A válasz az volt, hogy a szülei. És itt visszatér ismét az őszinteség. Nem azért néz fel a szüleire, mert ez milyen megható vagy hatásvadász. Szülőnek lenni egyébként sem fáklyásmenet, de két olyan nő szüleinek lenni (Hesnának van egy húga, aki szintén nem kötöget vagy festeget…), akik bátran dacolnak a veszéllyel, végképp nem az. Példaértékű támogatni, közben meg elengedni. „A baj bárhol érhet” – mondta Hesna – de azt gondolom, nemcsak a baj ilyen „mindenhol ott vagyok” természetű, hanem a bátorság is. Bátor az a szülő, aki el tudja engedni gyermekét, hogy az kiteljesítse önmagát. Bátor az a gyermek, aki el tud rugaszkodni. Bátor vagy te is. És végül bátor voltam én is.

 

Dark comedy, avagy a kemoterápia belülről

by Gondos Borbála | 2021. 05. 06. | Dark comedy, avagy a kemoterápia belülről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Vannak témák, amelyekből nem szabad viccet csinálni, mert az lehet bántó és etikátlan. De mi van akkor, ha éppen az nevet, aki elszenvedi? Az erős emberek egyik túlélési eszköze és fegyvere az önirónia, amelyet édesanyám, Biszak Zsuzsa is gyakorolt az őssejtbeültetése idején, miután az ember szervezetének a nulláról kell újrakezdenie működését, viszont az életet onnan kell folytatni, ahol abbahagyta. Azt a keserű valóságot akarom egy beszélgetésünk nyomán leírni, amely túl sok személyt érint különböző betegségek miatt, sokszor úgy, hogy a szenvedés után nem következik gyógyulás.

Amikor megkérdeztem, hogy milyen az a fájdalom, amit az ember kemoterápiás kezeléskor átél, azt a választ kaptam, hogy leírhatatlan. Minden fáj. Hiába kértem pontosabb meghatározást, úgy látszik, azt lehetetlen átadni. Leírhatatlan. „Olyan, mint a filmeken, hogy látod, ordít a másik, mert egyebet nem tud tenni, csak szenved és szenved.” (Jegyezzük meg, nem olyan filmekről beszélünk, mint a Csillagainkban a hiba. Személyes véleményünk alapján abban a filmben a betegábrázolás mérföldekre esik a hitelestől.)

Hogy mit érzett édesanyám? Félt. Félt, amikor először lépett be olyan kórterembe, ahol már kopasz, csontsovány, sápadt betegek próbáltak túlélni. Félt a történeteik hallatán, attól, hogy balul sülhetnek el a dolgok. Félt, hogy mi vár rá. Akkor is, amikor hullani kezdett a haja a kezeléstől, ő pedig fésülködés közben tincsekben kihullott hajszálakat tartott a kezében a tükör előtt. Megengedte, hogy én vágjam a haját, de bár ne tette volna! Kiderült, hogy ügyetlen fodrász vagyok. Ellenkező esetben talán nem is lennék egyetemista… (ugyan már!)

Hogyha hasonlítani kellene a kórházban uralkodó állapotot, „díszletet” bármihez, akkor az a láger lenne – mondja édesanyám nevetve. Gyenge, kopasz emberek, csíkos pizsamában. Másrészt viszont olyan, mint a mennyország. Nem azért, mert kellemes, vagy megnyugszik a lélek, közel sem. Csak azért, mert mindenki egyenlő. A marosvásárhelyi hematológián nem volt gazdag vagy szegény, román vagy magyar. Biszak Zsuzsa, anno romántanárnő, több román dialektusban tudott beszélni a kezelés után, mint addig gondolta volna. Kár, hogy többet kellett erre a tudásra áldozni, mint egy átlagos nyelvtanfolyamra. És barátokat is szívesebben szerezne az ember a munkahelyén, a főnökön kacagva, és nem a saját helyzetén. Viszont, ha nem lett volna a közös téma, a hasonló szenvedés, nem értették volna meg egymást annyira az ott tartózkodó betegek. A hangulat jó volt, amennyire a helyzet engedte, segítség a betegek között is akadt. Mindenki hordozta magával a saját karácsonyfáját – ahogy a perfúziós állványt nevezték –, és előfordult, hogy egy őssejtbeültetésen már átesett leukémiás nő kísérte ki újonnan megismert sclerosis multiplex betegségben szenvedő barátnőjét a mosdóba, hogy az egyensúlyvesztés miatt nehogy elessen.

Az őssejt „leszedése” és beültetése külön lapra tartozik. Néha a beteget előzetesen nem értesítik róla, mi következik a továbbiakban, csak viszik. Lehet elsőre kegyetlennek hangzik, de belegondolva nem az, ez az eljárás csökkenti a pánik lehetőségét. Így történt, hogy édesanyám nem is tudott az első adag kemóról, amikor az a szervezetébe került. Mint utólag értesült róla, az a nagy gép, ami „átmosta a vérét”, igazából az őssejtet emelte ki a szervezetéből, hogy a beültetésig –300 fokon raktározzák, és így indult a beültetés folyamata is. Meglepetéssel fogadta a nagy érdeklődést, amellyel az orvosok viseltettek iránta: főorvosok, orvosok, ápolók rohangáltak körülötte, amíg külön szobába vitték, majd vállig érő gumikesztyűkkel nekiláttak a „tisztítási folyamatnak”, két erős kemoterápiás szer beadagolásának, ami pusztító károkat okoz a szervezetben, ezért a kezelés alatt jeget kell enni. Három tállal evett, mind elfogyott, ezért fagylaltra szorul. Az ember ez után olyan, mint a rongy, egy darab élettelen hús, amíg megerősödik – a főorvos szavai ezt alátámasztják. És csak a hematológia külön klinikáján párolt csirkecombot ehet. Délben, este. Délben, este. Délben és este.

Sokan élik ezt túl. Sokan nevetnek közben önmagukon. Hogyha ilyen helyzetben is képesek az emberek erősnek maradni, talán nekünk is sikerül.

Biszak Zsuzsa azóta nem gyógyult meg, de nevetni nem felejtett el. Viszont csirkecombot sem eszik soha többet.