Slider

Sofőrsuli-kálvária

by Lőrincz Szidónia | 2020. 11. 23. | 0 | Bezzeg...,Slider

Mikor jelenthetem ki biztosra, hogy megvan a hajtásim? Kolozsváron jogosítványt szerezni soha nem volt gyerekjáték, mint azt, gondolom, ti is jól tudjátok. Természetes, hogy elsőre nem sikerült a sofőr iskolám, miért is ment volna flottul minden? Második próbálkozásra viszont úgy álltam hozzá, hogy igen, ezúttal tényleg mindent beleadok! Megkönnyítem az életemet, és én fogom elvinni nagyit keresztrejtvényt vásárolni. De pörgessünk most vissza egy kicsit, hadd meséljem el, hogyan is kezdődött az egész. Egy igazán jó oktatóval úgy éreztem végre sikerülhet az, amire már régóta vágyom. Az örömöm viszont csakhamar elszállt. A távolinak hitt fránya vírus tornádóként söpört végig vágyaimon, és pikk-pakk belecsapott a közepébe. Volt sofőr suli, nincs sofőr suli. A karantén miatt jó ideig nem gyakorolhattam a vezetést. Mire újra kormányhoz ültem, úgy éreztem magam, mint a GTA-ban. Tudom, hogy a pirosnál megállsz, és félrehajolsz, ha jön a kamion. Mindent elfelejtettem, amit addig megtanultam. Aztán ahogy a levezetett óráim végéhez közeledtem, elkezdődött a vértizzasztó tanulás, hogy minél hamarabb szerencsésen átessek az elméleti vizsgán. Avval kellett szembesülnöm, hogy a vírus miatt csak előre egyeztetett időpontban lehet vizsgázni, és a legkorábban két hónap múlva van szabad hely. Csalódott voltam. Úgy éreztem, minden reményem elveszett a jogosítványommal kapcsolatban. Hiába vigasztaltak, hogy majd biztosan jó időpontot kapok a gyakorlati vizsgán, ha kivárom a két hónapot, aligha tudtak lelket önteni belém. Már a türelmem utolsó rózsabimbóját is kezdtem elhullatni. De valahogyan csak elérkezett a nagy nap, és izgatottan vártam az elméleti részt magam mögött tudhassam. Megnyugtatott a tudat, hogy nem kell órákat várnom, mint a legutóbb. A helyszínen viszont kiderült, hogy az előre lefoglalt időpont ellenére is szinte ugyanannyit kell várakoznom. Repült sapka, hajgumi, hajcsat, csak hogy ne fájjon senkinek. Törtem zúztam, kitört bennem a lelkiháború. A szakadó esőben kellett várnom egy órán át, hiszen a vírusra miatt nem volt lehetőségünk bent megtenni ezt. Lejárt. Az idegtépő, hideg, esős pár óra után a vizsgám elméleti része sikerült, ezután már csak a gyakorlati résznél várt rám újabb két hónap. Amilyen gyorsan szerettem volna, olyan lassan kaptam hivatalos engedélyt, hogy autót vezethessek.

Tari Zsófia: „Londonban megtapasztaltam, mit jelent megválni az anyanyelvemtől… azt éreztem, hogy börtönben ülök…”

by Mátyás Orsolya | | 0 | Példakép(p),Slider |

Tari Zsófia 1986-ban született a magyarországi Gyöngyösön. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Animáció szakán diplomázott Budapesten, majd egy, a Cartoon Network kreatív igazgatójával való levélváltás után kiköltözött Londonba, hogy a szakmájának élve, a királyok városában helyezkedhessen el. Amikor úgy érezte, kezd elszakadni anyanyelvétől, Zsófi megmutatta a magyar nyelv szépségeit a világnak: kitett magából valamit, megosztotta másokkal egy-, esetekben többsoros verseit, amiket addig notebookjában őrzött. Ezeket 2016-ban Egysorosok név alatt kezdte publikálni Instagramon, az oldala azóta több, mint 20 000 követőt számlál. Idén Zsófi két angol nyelvű verse bekerült a legjobb Insta-költők könyvébe, Londonban, és megjelent első mini-kötete is, a 33 legjobb Egysorossal. Életéről, motivációiról, a költészetről beszélgettünk.

 

Mátyás Orsolya: Mikor talált rád az ihlet, az Egysorosok ötlete?

Tari Zsófia: Az egész ötlete, igazából, hosszú éveken át zajló folyamat volt bennem.  Diploma után kikerültem Londonba, és beleestem a mélyvízbe, abból a szempontból amit én akkor nem is realizáltam hogy mit jelent „elveszíteni az anyanyelved”. Elveszíteni, hiszen full-time angolul kell kommunikálni, angolul prezentálni ötleteket, angolul dolgozni, mindig, mindent angolul mondani, írni, kifejezni. Ez megviselt. A mai napig a legnagyobb hezitálásom a Londoni életemmel kapcsolatban az, hogy mit jelent az embernek megválni az anyanyelvétől, és ezt mennyire nehéz átadni, megértetni azokkal, akik nem tapasztalják. Nagyon jó erről egy Erdélyben élő emberrel beszélni, mert biztos vagyok abban, hogy ti átérzitek, értitek, hogy mit jelent kötelező módon, egy másik nyelven beszélni, tanulni, élni. Nagyon sokáig nem fogtam fel, hogy mi a baj ezzel a fajta frusztrációval, de most már tudom, hogy a nyelvnek van egy láthatatlan csatornája, aminek a legfontosabb szerepe, hogy te érted azt is, amit ki nem mondok, de utalok rá. A legjobb példa erre a humor, hiszen sokszor nevetünk egy olyan dolgon, ami nincs kimondva. Amikor nem az anyanyelveden beszélsz, akkor egyszerűen nincs meg ez a kötődés, és a hiánya óhatatlanul erős szorongást, stresszt tud okozni. Én, aki fogékony vagyok a szópoénokra, a szójátékokra, a magyar nyelv szépségeire, egy idő után azt éreztem, hogy börtönben ülök, és úgy kell kommunikálnom, hogy mindig van egy adott keret, mint egy kalitka egy madárnak. Ez volt, ami rávitt arra, hogy még mélyebben kapcsolódjak az anyanyelvemhez, hogy rávilágítsak embereket a saját anyanyelvük csodáira. 2014-ben még nem gondolkodtam semmilyen platformban, csak elkezdtem ezeket írni egy notebookba, és idővel egyre több és több lett, egyre jobbak.
2 év elteltével egy reggel, itt Londonban, azt gondoltam, hogy ennek szüksége van egy stílusra, egy nagyon egyszerűre. Megszerkesztettem Photoshopban, a betűtípussal együtt, és elkezdtem őket publikálni Instagramon, csak azzal a céllal, hogy valamit kitegyek magamból. Az emberek rezonáltak rá, és meggyőződésem, hogy azért, mert szívből jött. Hiszen, ha valamit a szívedből adsz, az a szívhez szól, és az emberek értik. Így nem véletlen az sem, hogy sok nagy brand sikertelen ezen a téren, mert sok esetben csak el akar adni valamit.

Megfogalmazódott bennem, hogy tök jó lenne felépíteni ezt, mint egy kis mini brandinget mivel ezen a területen dolgozom, csak úgy jöttek az ilyen ötletek és nagyon nagy szabadságot éltem meg azáltal, hogy újra tudtam kapcsolódni a magyar nyelv legszebb, legvirtuózabb oldalához. Balanszba zökkentett.

M.O.: Szóval nem terveztél nagyot az elején? Csak úgy elkezdted, és most itt vagyunk?

T. Zs. : Nem! Az elején csak a bátyám meg anyukám követett. 2016-ban nem tettem fel semmit magamban, már csak azért sem, mert akkor még nem volt az, mint ma, nem volt ekkora hangsúlya például az Instagramnak. Néhány év alatt nagyot lendültek ezek a platformok, és azt hiszem, hogy én jó időben kezdtem el…

M.O.: Miért a név, és miért épp egy-egy sorokat írsz?

T.Zs.: Nagyon sokszor inspiráltak Örkény István egyperces novellái. Ő azt mondta egy interjúban, hogy azért ír egyperces novellákat, mert nincs több ideje, mert mellette naphosszakat dolgozik egy gyárban. Én is így voltam ezzel. Nagyon régóta akarok írni regényt, vannak regényötleteim, amiket mindig leírok, aztán egy-két oldalas forgatókönyvként élik az életüket, mert nem tud belőlük több lenni. Ez lelkiismeret furdalást okozott, és valahogyan orvosolni kellett. Aztán rájöttem arra, hogy a nagy, gyönyörű versekből mindig van egy-egy sor, ami örökre velünk marad. Radnóti Miklós: „s szép mint a fény, és oly szép mint az árnyék” verssorától kezdve, József Attilán sorain át, mindig van egy olyan, amit örökre idézünk, mert az annyira mélyről jön, és annyira a szívünkbe hatol, hogy elvetjük örökre. Azon gondolkoztam, hogy jó lenne csak ilyen sorokat írni. Így lettek Egysorosok. Fontos volt, hogy egyszerű és igazi neve legyen. Tudod olyan, ami nem mond többet, de azt leírja, ami. És igaz, hogy van, amelyik nem egysoros, néhányuk három, négy, öt sorba kúszik át, de a név, hogy Egysorosok, jól jellemez rövid kis szösszeneteket, amik üzenethordozók is.

M.O.: Most, ma mi az, ami inspirál? Mikor írsz? Napközben néha lejegyzel egy-egy gondolatot, és később agyalsz még rajta? 

T.Zs.: Most már van egy kifejlesztett módszerem. Napközben elraktározok egy-egy ötletet a tudatalattimba, egy képet, például elütött galambot az útról, ami megráz, vagy megfog.
Ezek olyan képek, amiket használni lehet, amiket más is ért, de ki kell őket fejteni, mint kifaragni kőből a szobrot. Szerintem minden nagy alkotásnál a legjobb ötletek a tudatalattiból jönnek. És ahhoz az kell, hogy ne görcsöljünk rá, hanem épp akkor, amikor ki vagyunk kapcsolva, mondjuk zuhany alatt vagy pin-pongozás közben engedjük, hogy megtaláljanak.  Szóval én elteszem későbbre az ötletem, tudatosan arra gondolok, hogy nem gondolok rá. Leírtam, tehát nem fogom elveszíteni, ott van a notebookomban, de nem gondolkozom rajta. Ez működik a legjobban. Így, néhány nap után megvan a sor, ami kell, a kép, az a szövegtani környezettel együtt, ami azt kibontotta. Ja, és erőfeszítés nélkül.

M.O.: Említetted, hogy vannak nagy regényötleteid. Tervben van-e most, vagy mindig tervben van az, hogy egyszer majd kiadsz egy regényt? Milyen ötleteid vannak regénytémát illetően?

T.Zs.: Igen, mindig tervben van! Nagy Netflix rajongó vagyok, ott vannak a négy-, öt-, hatrészes mini sorozatok, amik nagyon profin vannak megírva, nekem meg sok ötletem van arra, hogy mi lehetne egy hasonló sorozat. Itt is az a legrosszabb, hogy a mini-szinopszisok megvannak, de egyik sincs kifejtve. Illetve volt egy, amibe belevágtam, de 70-80 oldalnál elakadtam. Viszont szeretnék, nagyon szeretnék azon a területen is kinyújtózni.

M.O.: Szerinted van olyan, hogy költészetérzékenység? Mivel magyarázható, hogy vannak, akiket egy gyönyörű verssor egyáltalán nem hat meg, nem értik azt meg?

T.Zs.: (nevet) Én is kaptam már olyan üzenetet valakitől, hogy ő nagyon szereti az Egysorosokat, de nem érti, a legtöbbet nem érti. Szerintem van költészetérzékenység! Talán egyfajta filter az, egy szemüveg, ami rajtunk van. Akin pedig rajta van, az mindent, mint egy szűrőn keresztül lát, érzékenyebb a fényekre, a színekre. De biztos, hogy fejleszthető is. Szóval, aki nyitott erre, az ráérez az ízére. Ugyanez igaz a regényekkel, versekkel kapcsolatban is. Én hiszek abban, hogy az olvasás új barázdákat nyit az agyban. Nem véletlen, hogy az intelligencia is fejleszthető, és minél többet olvasol, annál összetettebb módon reagál az agy és a lélek is mindennek az értelmezésére. 

M.O.: A te családodban van még valaki, akihez közel áll a költészet, a versek, az írás?

T.Zs.: Nincs, képzeld, senki!

M.O.: Idén az Egysorosok bekerült a Legjobb Insta-költők könyvébe, a National Poetry Library kiadásában. Mérföldkőnek élted ezt meg? Esetleg egy teljesített célnak?

T.Zs.: 2018-ban kerestek meg engem Instagramon a National Poetry Gallery az egy nagyon rangos szervezet itt Londonban, egy, a South Bank Centeren (mint Budapesten a MÜPA) belül egy költészetért felelős kis mini szervezet azzal kapcsolatban, hogy a tervben van, a legjobb Insta-költők első kiállításának megrendezése itt, Londonban. Engedélyt kértek, hogy kitehessék két Egysorosok versem is összesen négy angol van, szóval nincs nagy választék amit természetesen jóváhagytam. 2018-ban ebből lett is egy tök jó kiállítás, összesen 20 Instagram–költő nagy felbontású művei kerültek terítékre, és már ott, a kiállítás megnyitóján jelezték, hogy azt szeretnék, ha ebből lenne egy könyv is.
Akkor még nem volt rá befektető, nem tudták, hogy lesz, mikor találnak publication irodát, de rákérdeztek, hogy érdekelne-e engem? Persze, hogy érdekelt, mondtam, hogy én is gondolkodom ebben, és így, visszanézve épp az a beszélgetés adta a legnagyobb lendületet nekem, hogy miért ne lehetne ezt publikálni? Mindaddig azt gondoltam, hogy úgyis ott van az összes Instagramon ingyen, mégis ki venné meg a kötetet? De épp ebben a mai világban, ebben a nagyon digitálisban, amiben élünk lehet exkluzív az élmény, hogy egy kötetet a kezünkben tarthatunk. Én is inkább szeretek könyvekből olvasni, mintsem iPadről vagy valami kütyüről, mert egyszerűen jó látni, hogy hol tartok, fogni a papírt. Szóval ebből lett 2019-ben egy szerződés, akkorra tisztázódott az elképzelés, hogy milyen is lesz az egész könyv, hogyan fog kinézni, idén pedig megjelent a könyvesboltok polcain. Ez az első válogatás, és jó érzéssel tölt el elsőnek lenni azon a téren, amivel ma már nagyon sokan próbálkoznak. 

M.O.: Szerinted miért hagyják ki az ilyen és hasonló élményeket, tapasztalatokat, próbálkozásokat azok, akik ott őrzik megírt verseiket a fiókban?

T.Zs.: Szerintem minden kreatív alkotásban a legfontosabb a hit. Azt tapasztalom mostanában, ebben a szakaszában az életemnek, hogy az a számít igazán, hogy mit hiszünk el magunkról. Azon a reggelen, amikor eldöntöttem, hogy az Egysorosokat publikálni fogom, volt bennem egy rettentő nagy félelem. Foglalkoztatott, hogy mit fognak gondolni azok, akik ismernek. Unokatestvérem, tesóm, legjobb barátnőm, volt pasim, mit gondolnak majd rólam? Aztán felülkerekedett a félelmemen, hogy jó, és akkor mi van? Mit számít, hogy mit gondolnak az emberek? Olyankor meg kell jelennie a hitnek. Ha a híres alkotókra, alkotásokra gondolsz legyen az egy QUEEN album, David Bowie lemez, vagy Picasso festmény mindenhol ott van, hogy az az ember igazából nem gondolkozott rajta, hogy mások mit fognak gondolni, hanem az volt a szeme előtt, hogy ő hisz valamiben, tök egészséges, megkérdőjelezhetetlen módon, és az összes többi mindegy. A siker is mindig úgy jön, hogy nem is a sikert akarjuk, hanem csak kiadunk magunkból valamit, ami muszáj kitennünk, mert hiszünk abban, hogy az jó. Ami még szíven ütött engem az Gabriel García Márquez Búcsúlevele, amit haldoklása alatt írt, (egyszer az apukám küldte át, azóta sokszor újraolvasom) és ami arról szól, hogy ha lenne még egy kicsivel több ideje, mi mindent csinálna még, hogyan élne. Van benne egy olyan sor is, hogy senki sem tudja meg a magadban tartott gondolataidat, senki nem fogja meghallani, megérteni azokat. Szóval mondd ki, tedd ki, írd le, mond el annak, aki iránt valamit érzel, annak, akitől bocsánatot kérnél, akinek ki akarod fejezni, hogy szereted, hogy fontos neked. Maga a cselekedet a fontos, még akkor is, ha nagyon nagy kockázattal jár. Ugye az mindig benne van, én is kaptam agresszív kommenteket, főleg az elején, hogy mit képzelek, ilyeneket más is tud írni, de szerintem ezeken nagyon könnyű felülkerekedni. 

M.O.: Egy egysoros, ami jellemez téged, és egy, ami a mai fiatalokat?

T.Zs.: A fiatalokat, talán, az Ért: elme Szív: lelve. Azt vettem észre, az alattam lévő generációt figyelve, hogy egyre gyorsabbak vagyunk, egyre instantabb módon akarunk sikert, hírnevet, csillogást. Valamiképp viszont ügyelni kéne a belső valóságunkra is. Orvos-Tóth Noémi mondta akinek nagyon szeretem az Örökölt sors című könyvét hogy az objektív valóság nem létezik, csak annak az általunk történő szubjektív leképezése. Szóval, soha nem az a valóság neked, mint nekem, hiába nézzük ugyanazt a fát, mert másképp értelmezzük azt. Egy következő, ami engem ír le? Nem mondanám, hogy engem jellemez, de talán az egyik kedvencem, az az, hogy Gondolatban beléd botlok/ Íme, egy el nem küldött esem/esem.
Azért éppen ez, mert egy szerelmi csalódáshoz köt, és szerintem sokan átéljük azt az élmény, amikor valakinek el akarjuk mondani, hogy hogyan érzünk, és már csak másodpercekre vagyunk attól, hogy elküldjünk egy SMS-est, de aztán rájövünk, hogy teljesen felesleges. Nekem sokat adott, amikor ráeszméltem, hogy tök jó leírni ezeket az üzeneteket, de el nem küldeni, mert ezek igazából önmagunknak szólnak és nem a másik embernek.

M.O.: Van vershoppja is az Egysorosoknak. Miket lehet itt találni, rendelhetők-e termékek Romániába is?

T.Zs.: Igen, rendelhetők! Nagyon sok rendelésem volt már Erdélyből, de az mindig egy kicsit macerásabb, míg Magyarországon egy nap alatt megérkeznek a rendelések, Romániába ez tovább tart. Ettől függetlenül, a világ bármely pontján rendelhetők termékek. Vannak bögrék, amelyekre te választhatsz Egysorost, vannak vászontáskák picit környezettudatosabb lenvászontáskák amire szintén rá tudjuk nyomtatni a sort, amit szeretnél, és novembertől ott lesz a mini-kötet is, 33 darab Egysorossal. Nehéz volt összeválogatni épp ezt a 33 db-ot, ami végül a könyvbe került.

M.O.: Miért épp 33 került a kötetbe? És mennyi van összesen?

T.Zs.: Nem kötöttem számhoz, ennyit érzek a legjobbnak. A kiválasztásnál úgy gondolkodtam, hogy melyek azok, amiket méltónak tartok arra, hogy ott legyenek a mini-kötetben. Összesen? Szerintem van már kb. 600 darab. Szóval volt miből kiválasztani a legjobb csapatot.

M.O.: Ezek között van olyan, ami csak a tied? Amit nem mutattál, vagy osztottál meg?

T.Zs.: Van! Több is van. És vannak olyanok is, amik még kispadon ülnek, arra várva, hogy jobbak legyenek. Ezekkel kapcsolatban azt érzem, hogy még nem elég letisztultak. Csak akkor szeretem posztolni őket, ha azt érzem, hogy annál egyszerűbben már nem lehet azt mondani, amit szeretnék. Nagyon sokszor túl bonyolultan próbálom kifejezni az érzést, amit közölni szeretne az Egysoros, és azt tapasztalom, nagyon nehéz és időigényes dolog leegyszerűsíteni egy mondatot, verssort, vagy szójátékot. 

M.O.: Mivel foglalkozol még, az Egysorosok írása mellet?

T.Zs.: Kreatív vezető vagy egy Social Media ügynökségnél itt, Londonban. Ez azt takarja, hogy olyan nagy brandeknek, mint például a Google, vagy a Wella stratégiákat, kreatív animációkat, teljesen kifejlesztett kis reklámokat készítünk főleg Instagramra és Facebookra. Ez az, ami nap mint nap leköt. Számomra nagyon egy síkba esik az Egysorosokkal, meg tök nagy büszkeség is ilyen munkahelyen belül az, hogy sok esetben többen követnek, mint bizonyos brandeket. Igaz, ezen semmi sem múlik.. 

M.O.: A saját tapasztalataidra, sikereidre visszatekintve fogalmazz meg egy tanácsot annak, akinek ott vannak a versei a fiókban, annak, akinek nincs bátorsága lépni egyet tovább.

T.Zs.: A legjobb tanácsom talán az, hogy mit lehet veszíteni? A fiókban tartott verseink kapcsán a legnagyobb veszteség az lehet, hogy megosztjuk, megmutatjuk másoknak is, és azok nem értékelik. De akkor még mindig ugyanott tartunk, mintha a fiókunkba tartottuk volna őket örökre. Nincs mit veszíteni, a gond az, hogy túlaggódjuk az életet. Az emberben alapból van egy takargatós ösztön, nem merjük kimutatni azt, amit érzünk, ami bennünk van, holott, épp ez lenne a lényeg: megosztani a dolgainkat és nem túlanalizálni azokat ott mélyen belül. Én azt tapasztalom, hogy soha nem hozott még semmi olyan eredményt, mint amikor az ember dönt, és felvállalja azt, amit érez, amit gondol. A legfelszabadítóbb érzés az ilyesfajta félelmet félretenni. (Bár egy kicsit negatívan hangzódhat) Én mindig a halálra gondolok ilyen esetekben, arra, hogy a végén úgyis mindannyian meghalunk, mindenki!
Az is, aki véleményt mond a versemről, én is, az is, aki ezt félreérti, az is, aki azt gondolja, hogy ez nagyon jó. Szóval nem mindegy? Be kell vállalni, meg kell nézni, tapasztalni: mi lesz, ha megpróbálom?

Mihez kezdjünk veled, erdélyi popszakma?

by Biró Hunor | 2020. 11. 12. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Most vonatkoztassunk el a koronavírus-járványtól, és tegyük fel a kérdést: mi jellemzi Erdély zenei életét? Mi történt az elmúlt harminc évben? Beszélhetünk egyáltalán zeneiparról?

Lássuk be, az erdélyi könnyűzene stagnál. Bármennyire is szeretnénk elhinni, hogy van áttörés, valójában ez még mindig nem történt meg. Harminc éve új fejezet kezdődött – nincsenek feketelisták, a dalokat senki sem cenzúrázza – mégis az az érzés fog el, hogy kies hazánkban nem sikerült olyan zenét írni, amely tényleg eljutott volna az emberekhez, és önerőből képes lett volna lázban tartani a tévéket, rádiókat és a közönséget. Nem vitás, az évek során számos új fesztivál látott napvilágot, induló zenekarok adták át egymásnak a stafétát, tehát volt mozgás. A koronás hónapok kivételével a népszerű közösségi oldalakon szinte heti rendszerességgel értesülhettünk koncertekről, előadásokról, ami szintén azt mutatja, hogy van érdeklődés a zene iránt. Mi az, ami mégis gátat szab az előadóknak abban, hogy maradandót alkossanak? Miért nem hallunk esetleg nemzetközi sikerekről? Ezekre a kérdésekre nyilván több lehetséges magyarázat is létezik. Például, hogy klubjainkban messze nem mindennapos jelenség az, hogy világsztárok forduljanak meg, így hiányzik az a közvetlen tapasztalat, ami sok szempontból inspirálhatná a kezdőket. Hiába az internet, mikor a koncertélmény százszor többet nyújt.
Egy másik lehetséges válasz lehetne az, hogy Erdélyben nincsenek professzionális zenei stúdiók, vagy az erdélyi zenészek nem rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel ahhoz, hogy egy nyugati minőséget nyújtó stúdióban rögzítsenek dalokat. A következő talán az lenne, hogy nem létezik valós könnyűzenei támogatás, amelyhez egy Erdély bármely területéről érkező együttes hozzáférhetne. (Jó, van a Communitas Alapítvány) de a tapasztalatok alapján ott főként a klasszikus zene irányába nyitnak.) Erdély különös szigetnek számít Románia és Magyarország közé ékelődve, így az a kellemetlen helyzet alakult ki, hogy ha sztárokat akarunk látni, akkor azokat külföldről kell importálnunk. A legaktuálisabb példa a gyergyói Bagossy Brothers Company esete. Ők ugyanis a Magyarországon kiírt Cseh Tamás Program támogatottjai lettek, így tudtak lemezt készíteni, és Magyarországról hazaérkezve, Erdélyben is nagy sikereket elérni. Vicces, hogy át kellett lépniük egy határt ahhoz, hogy aztán hazatérve le tudják aratni az egyébként jól megérdemelt babérokat. A kolozsvári USNK rap csapatának szintén egy magyarországi tehetségkutatón kellett bizonyítania ahhoz, hogy bekerüljenek a köztudatba. De egészen pontosan mire is lenne szükség a változáshoz? Hát… nem nagy újdonság: pénzre. Ám szerintem nem csak ezen áll vagy bukik a dolog. Ha jobban belegondolunk, Erdélyben a zenekritika semmilyen formája nem létezik. A sajtóban megjelenő cikkek többnyire túlzottan pozitív hangvételűek, egy kicsit benyalósak, és leszimulálják egy brit banda világsikereit kicsiben. (Nehéz a rocksztár élet?”) Nem oda akarok kilyukadni, hogy az újságok fikázzák a zenekarokat, hanem arra gondolok, hogy mennyire jó hatással lenne a zenei életre, ha zenekedvelők és zenészek egyaránt olvashatnának szakértők által megírt kritikákat. Tudom, ez egy csettintésre nem fog megtörténni, de ideje lenne felnőni a feladathoz. Addig is, ha van rá lehetőségünk, támogassuk az erdélyi zenekarokat (főleg ezekben a koncertmentes időkben). 

Az igazi társ átka

by Krisztián Batrin | | 0 | Bezzeg...,Slider

Mindenki hallhatott legalább egyszer már arról – ha nem bizonygatta maga is – hogy manapság nehéz szerelmesnek lenni, illetve még nehezebb megtalálni „az életfogytig tartó igaz szerelmet”. Különös generációs jelenség tapasztalói vagyunk: mindenkinek az igazi társra van szüksége, mégsem kapják meg azt sokan. Az idősebb nemzedékekkel ellentétben, mára már teljesen átértékelődött a kapcsolatok világa, a hetekig tartó udvarlási folyamatokat felváltotta néhány rövid beszélgetés, amiből már pattan a tűz, ellehetetlenítve a fiatalokat attól, hogy alaposan megismerjék egymást. Persze, az ilyen szerelem amilyen gyorsan jött, esélyes, hogy olyan gyorsan is megy. Napjainkban a társkeresés az emberek fejében egyből a társkereső alkalmazásokra asszociál, legyen ilyen például a Tinder. Egy előítéletes rendszer alapján, pár kép és egy rövid szöveg dönti el, hogy az adott személy nyerő-e nekünk, de attól még, hogy a szimpátia sok esetben kölcsönös, egy felszínes beszélgetésen kívül legfeljebb egy plusz követő az Instagramon, semmi más. Így még mindig valós a probléma, nincs meg a társ, nincs szerelem, csak annak hiánya. Ez az űr betölthető a magányról, kegyetlen szakításokról szóló zenékkel vagy végtelenségig nézett szerelmes sorozatokkal, filmekkel. Mert azokba beleélheti magát az ember, azt képzelheti, hogy egyszer ő is megéli majd az amerikai álmot. Azt, amikor egy buliban, a tiszta véletlen folytán összetalálkozik egy idegennel, az idegenből pedig egyszercsak társ lesz. Addig maradnak a percenként frissülő Instagram sztorik, egy Ariana Grande, a legjobb jelenetek a Skamból, egy rajz az egyedüllétről, vagy egy látszólagos álompár legújabb nyaralási képe, relationshipgoals hashtaggel ellátva. Az egész mögött ugyanaz van: a realitás, hogy magányosak vagyunk.

Gondolatjáték arról, mi van akkor, ha…

by Gondos Borbála | | 0 | Elmélkedős,Slider

Tegyük fel, hogy az életben minden placebo. Csak egy kósza gondolat erejéig. 

Képzeljük el, hogy minden behatás az életünkben, minden személy, minden kis szegmense a múltunknak csak egy önmagában hatástalan tabletta. Mi, persze, nem tudjuk, hogy ezek semmit sem váltanak ki anélkül, hogy azt magunkkal elhitetnénk. Pár percre fogadjuk el, hogy ez így van. Ha valaki megbánt, az azért fáj, mert megtanultuk a sémát: ennek a tettnek ez a következménye. Ha süt a Nap, azt nevezzük jó időnek, ha az utcán megkérdi valaki, „hogy vagy?” Azt feleled, jól, de a kérdést talán fel sem fogod. A reakcióink automatikusak, de sok esetben nem tudjuk, hogy azért, mert valóban így érzünk, vagy azért, mert betanultuk. Lehet, hogy éppen az ellenkezője valósul meg az életben: semmi sem placebo, minden valamiféle gyógyszer, erős hatású tabletta. Minden egyes elemnek, ami körülvesz, hatásnak, ami ér, megvan a maga oka, célja, küldetése. Talán az is formál a napodon és a jellemeden, hogy melyik pohárból iszod a vizet, a párna melyik oldalán aludtál, vagy az, hogy melyik cipőd fűzőjét kötöd be előbb.

Az életről csak annyit tudunk, hogy nem tudhatunk róla semmi biztosat. Garancia arra, hogy melyik életfelfogás a legjobb, „melyik úton érdemes haladni” – nincs. Amit a helyes útnak könyvelünk el, azt is csak mások sikerei alapján tesszük (ami jelen esetben azt jelenti, hogy az illető mennyire elégedett az életével) vagy a saját elveink és normáink nyomán, amelyek keretet adnak az életünknek. Keresnénk az egyetemes értelmét, de az sem biztos, hogy létezik egy általános, minden emberre és helyzetre kiterjeszthető alternatíva. Ha ez így van, a kezdeti felvétések sem lépnek túl a teória keretein. Viszont, ha hiszünk benne, hogy „valahol középen van az igazság”, és elmélet alap nélkül nem létezik, akkor lehet, hogy az élettől kapott tabletták nem csak orvosságok és placebók, hanem vegyesen nyomja ezeket a sors a kezünkbe. Ha ez igaz, akkor az életről alkotott személyes szabályrendszerek elveszítik funkciójukat, (esetleg) pusztán az önnyugtatásra és a privát komfort megteremtésére lesznek alkalmasak. 

Felvetődhet a kérdés: ezesetben az ember mi alapján tudja eldönteni, hogy melyik pirula placebo a kezében, és melyik kémiai „vegyszer”? Szerintem viszont az fontosabb kérdés, hogy ez miért számít? Nincsen minden történés fölött hatalmunk – se afölött, bekövetkezik-e, se afölött, hogy az minket mennyire befolyásol – viszont számottevően sok eset van, amikor rajtunk áll, mi lesz a végeredménye egy helyzetnek. Olyan inger esetén, aminek hatására nem tudjuk eldönteni, hogy a két variáció közül melyik történik éppen velünk (semmiség, aminek nagy jelentőséget tulajdonítunk, vagy olyan behatás, amelyet hiába ignorálunk, akkor is formál) talán a legjobb lépés, amit tehetünk, hogy eldöntjük: negatívan nem befolyásolhat. Hiszen, ha valami nem kimondottan rossz, miért kell mi annak felfogjuk? Nem hiszek benne, hogy a végletek érvényesek. Talán mert nem akarok hinni benne. Talán kétségbeejtő. De az is megtörténhet, hogy most valami olyat írtam, aminek van igazságértéke és reális tartalma. 

Talán nem így van. De tegyük fel.  

 

placebo-Latin szó, jelentése: tetszeni fogok. Egy olyan anyag vagy eljárás, ami az érintett tudomása szerint változtatni képes bizonyos tüneteket vagy külső-belső testi észleleteket, ám valójában nem bír az e változásokhoz szükséges farmakológiai vagy specifikus hatással”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Placebo