Slider

Leendő szakmám mint szitokszó

by Gondos Borbála | 2021. 10. 13. | Leendő szakmám mint szitokszó bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

A rettegett és hosszú ideje mindennap átélt Covid-korszak előtt általában (ha éppen a Facebook felületéről nyitottam meg egy cikket) nem olvastam el a hozzászólásokat, ha a téma nem volt túlságosan megosztó. Viszont most itt vagyunk. Bár tudom, kommentszemlélés helyett végezhetném a házimunkát, mert az nem idegesít fel, mégis, szinte minden alkalommal, amikor koronavírus-adatokról, korlátozásokról, növekvő esetszámokról vagy új életformánkról és megosztott táborokról szóló véleménycikket olvasok, szinte már kényszeresen teszem ki magam az élő szereplős tragikomédiának. Beszélhetnénk a személyeskedésekről, elfogadhatatlan magatartásformákról, de valami mostanában jobban foglalkoztat: az a visszatérő, néha átfogalmazott, de lényegében mindig ugyanazt kifejező „hazudik a média”. Én pedig önként, dalolva döntöttem úgy, hogy újságíró akarok lenni. Egyre-másra olyan kijelentésekbe futok, hogy a média szántszándékkal vezeti félre a nézőket, hallgatókat, olvasókat; annak a véleményét kell megírni, aki pénzeli a lapot, szóval senki sem korrekt, mindenki politikai rabigában tengődik. Az újságírók hazudnak, mert… Hát, biztos megvan rá az okuk. A merészebb megszólalásokban az is olvasható, hogy a vakcinák gyártói fizetik le az újságírókat a propagandáért. Mit keresek én akkor itt? Nem szeretnék közutálat tárgya lenni, nem szimpatikus ötlet, hogy megvesztegetés miatt írjak, és kétlem, hogy a Pfizertől vastag borítékot kapnék, ha egy hivatalos közlemény alapján megírnám, hány ezrelékre ugrott a fertőzöttek száma egy város, megye határán belül, esetleg óvatosan megemlíteném: az oltakozás is opció, hogy hamarabb megszabaduljunk a világjárványtól. Azon, hogy „mit keresek én akkor itt”, mostanában tényleg elgondolkodom, de eddig egyszer sem éreztem azt, hogy bánnám a választásomat. A média lehet sokak szemében a gonosztevő vagy az antihős, de fontos, hogy ha dühöt is, de érzelmeket vált ki, elgondolkodtat. Sokan vannak, akik ellenségnek érzik az újságírókat, de amíg van olyan ember, akit érdekel a sajtóban közölt tájékoztatás, amíg van néző, hallgató, olvasó, aki figyel, addig úgy érzem, van és lesz dolgom. Méghozzá tudom, hasznos is.

Meg kell nyernünk az életünket!

by Szabó-Kádár Henrietta | | Meg kell nyernünk az életünket! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

A véget érni nem akaró temérdek Covid-megpróbáltatás forgatagában az embereknek szükségük van valami könnyed, humoros sorozatra, néznivalóra, hogy ha csak néhány órára is, de kikapcsolódhassanak. Aztán mégis jött a Squid Game, és mindenkit bekebelezett. A dél-koreai Netflix-sorozat rég nem látott sikernek örvend, az emberek kortól, nemtől függetlenül oda és vissza vannak érte. Pedig korántsem laza péntek esti audiovizuális harapnivaló.

A Netflix honlapján olvasható összefoglaló szerint a Nyerd meg az életed (Squid Game) című sorozat több száz mélyszegénységben tengődő emberről szól, akik végső elkeseredésükben elfogadnak egy különös meghívást – gyermekjátékokban megmérettetni magukat –, amely megmérettetés szédületes díjat ígér, de halálos veszélyeket is tartogat. Anélkül, hogy bármilyen csattanót elspoilereznék: ez a kilenc rész sokkal több ennél az egyetlen összetett mondatból álló bemutatónál.

A dél-koreai Dong-hyuk Hwang által megálmodott és elkészített bizarr és felkavaró történet nemhiába szerzett ekkora nimbuszt magának, hiszen páratlan részletességgel tárja elénk világunk egyik mozgatórugóját: milyen végletekig képes elmenni az ember a pénzügyi stabilitásért. Az a 456 játékos, aki önként és „dalolva” tárcsázta azt a bizonyos telefonszámot, hogy részt vegyen ebben a beteg játékban, egytől egyig céljavesztett, az egzisztenciális megsemmisülés mezsgyéjén táncoló individuum, akinek egyetlen cél lebeg a szeme előtt: a pénz. Az események előrehaladtával górcső alá kerülnek az egyes emberek történetei, félelmei, tervei. Kapcsolatok, szövetségek alakulnak, karaktereket szeretünk meg, majd jól megírt drámához illően csalódunk bennük, és megkérdőjelezünk mindent, amit addig elhitettek velünk.

Minden jóérzésű emberben felmerül a kérdés, hogy miért kell ezeknek a szerencsétleneknek megélniük a purgatóriumot ahhoz, hogy megteremthessenek, megnyerhessenek maguknak egy olyan életet, amit elképzelnek. A gondolatsornak ezen a pontján tör elő belőlem a baloldal. Ez a sorozat grafikusan és kategorikusan a néző arcába vágja a világ igazságtalanságát és a dramatizált képét annak a sanyarú valóságnak, miszerint még mindig a „felső tízezer” kezében van minden döntés joga. Ezek az emberek – anyagi és hatalmi státusukból fakadóan – többletjogokkal rendelkeznek, amelyek sorába az is beletartozik, hogy a náluk „alsóbbrendű” embertársaik sorsáról egy gombnyomással döntsenek. És ez felháborító. De ebben élünk.

Látástól vakulásig tudnék áradozni erről a filmipari gyöngyszemről, ellenben a fent elmondottak alapján azt a konzekvenciát levonhatjuk, hogy ezt a megterhelő, nehéz élményt mindenkinek át kell élnie, ha másért nem is, legalább azért, hogy megértse, hogy mindannyian nap mint nap azért játszunk, hogy az életünket megnyerhessük. Vagy amit megnyertünk, azt megtarthassuk.

Hanyatló Nyugaton

by Kassay Levente | | Hanyatló Nyugaton bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Bezzeg...,Slider

Ülök az irodában, Brüsszelben. A „hanyatló Nyugat” központja, sőt Európa politikai közéletének centruma. Furcsa itt, teljesen más, mint amit egy csíkszeredai gyerkőc megszokott, mégis felemelő. Hosszasan lehetne taglalni a Nyugat előnyeit, de ezúttal egyetlen elemet emelnék ki a nyugati valóságból: a társadalmat.

Tekintsünk el egy pillanatra attól a ténytől, hogy mennyivel jobb Nyugaton. Beszélhetünk gazdaságról, a társadalmi berendezkedésről, a jogállamiságról, de ami most talán a legjobban jellemezni tudja a Nyugat pozitívumait, az a társadalom hozzáállása a járványhoz és annak kezeléséhez. Brüsszelben már nem beszélhetünk korlátozásokról. Maszkot kell viselni, és a szórakozóhelyek sincsenek még nyitva, de ettől a két apróságtól eltekintve semmi hasonlóságot nem tapasztalhatunk a romániai állapotokkal. Haza tekintve elkeseredek. Több ezrek betegednek meg, százak esnek áldozatául a koronavírus-járványnak. Korlátozások korlátozásokat követnek, ezrével jelentik a megfertőződötteket, a halálozások száma is átlagosan 300 felett van. A szakirodalomban „ördögi körként” ismert fogalom nem új a romániai társadalom számára, évek óta ezt láthatjuk, cseberből vederbe kerülünk, változásokról csak ritkán beszélhetünk és azok is minimálisak, és ez az állítás a koronavírus-járvány kontextusában is igaz.

Sokan sokféle módon keresik a választ a helyzetre. A szakértők nagy része egyetért abban, hogy a minőségi oktatás hiánya az egyik oka annak, hogy ilyen állapotok uralkodnak országunkban. De nem kell ahhoz egyetemi oklevél, hogy megértsük, miért ez a legelfogadottabb hipotézis. A nyugati oktatás minősége nem összehasonlítható az otthonival. A romániai lakosság 42 százaléka funkcionális analfabéta, és alighanem ezek csoportja nagy átfedést mutat azzal a társadalmi csoporttal, amely nem hajlandó oltakozni és betartani a korlátozásokat.

Nyugaton létezik egy olyan fogalom, amit társadalmi felelősségvállalásnak nevezünk. Otthon nem beszélhetünk ilyenről, ez a koncepció még új a társadalom számára, és ennek isszuk a levét. Ezért nem vehetünk részt személyesen a kurzusokon és szemináriumokon, ezért nem mehetünk egyet végre diszkóba bulizni. Mi, oltott fiatalok, nem azért éltünk a vakcina lehetőségével, mert rettegünk a koronavírustól. Azért oltakoztunk, hogy a járványnak vége legyen, hogy a kisiskolá­sok mehessenek iskolába, hogy a szülőknek ne legyen kínlódás a munkahelyi jelenlét mellett a gyermekeik felügyelése. Nyugaton ez működött, az emberek egymásért cselekedtek, nem csak magukért. A romániai realitás viszont az, hogy mi megtettünk mindent, hogy vége legyen a járványnak, és ha annyit kérünk, hogy tegyen így más is, akkor személyeskedések és elmarasztaló jelzők tömkelegét kell tolerálnunk. Minek lesz hamarabb vége? A járványnak? Mások pocskondiázásának? Talán inkább a társadalmunknak. Hacsak nem fogjuk fel, hogy a közösségi életnek alapvető része a társadalmi felelősségvállalás.

 

Gondolatok a 429-es vagonban

by Fórika Dóra | | Gondolatok a 429-es vagonban bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Lassan két órája utazom a vonaton. Bámulom a tájat az ablaknak dőlve, a fülemben lassú, nyugtató zene szól. Kedves nyári emlékek cikáznak a fejemben, és mosolygok. Körülnézek a vagonban. A legtöbb utason fejhallgató, elnyomják a vonat monoton kattogását, akárcsak én. Egy fiú candy crushozik, egy másik filmet néz a mobilján. Egy ideje nem néztek fel a képernyőből. A kalauz gyakran elsétál mellettem, ellenőrzi az újonnan csatlakozott utasok jegyét.

Eszembe jut, amikor nemrégiben néhány órára szünetelt a Facebook és minden hozzá tartozó közösségi oldal. Kint ültem a lakásunk teraszán egy bögre kávéval és egyik barátomnak szerettem volna válaszolni, de nem sikerült elküldenem az üzenetet Messengeren. Eleinte én is ideges lettem, átkapcsoltam mobilhálózatra, újraindítottam a telefont, majd megint felváltva wifi- és mobilhálózatra csatlakoztam, de semmi. Végül küldtem a barátomnak egy sms-t, majd kis idő után olvastuk a közleményt, hogy szünetel a Facebook, Messenger, Instagram és a WhatsApp. Beszélgettünk arról, hogy bár nekünk nem hiányzik, biztos vannak olyan emberek, akik kétségbeesnek, ha néhány óráig nem tudnak kapcsolatot teremteni az oldalakon lévő ismerőseikkel. Olyanok, akik nem tudnak a valóságban lenni.

Hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben a vonaton is. Megállítottam a zenét, a fülesem is levettem. A legtöbb utas még mindig ugyanabban a pózban nézi a mobilját, esetleg olvas. Nagyon kevés hangot hallok. Egy lány telefonál, két fiú az egyetemről beszélget, közben rá-rápillantanak az érintőképernyős lapos készülékre.

Mi lenne, ha ezt a négy és fél órás utazást telefon nélkül tennénk meg? Mi lenne, ha csak magunkkal lennénk? Mi lenne, ha figyelnénk a környezetünkre, a vonat mellett futó tájra, a gondolatainkra, egymásra? Szóba állnánk az előttünk ülő ismeretlennel? Vagy csak ülnénk szótlanul a helyünkön? Tudnánk-e egyáltalán magunkkal lenni úgy, hogy a szemünket és figyelmünket nem köti le semmi?

Évkezdő reflexió fügefán

by Tamás Zsófia | | Évkezdő reflexió fügefán bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

„Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.” 

(Sylvia Plath)

Az előző egy év akarva-akaratlan a jövőkép kérdése köré orientálódott. Folyamatosan felötlött bennem a hogyan és a merre tovább. Mi az, ami érdekel, ami nem válik monotonná az idő múlásával, mégis biztosítja majd a kenyérrevalót. Mi az az egy dolog, aminek szentelni akarom az egész hátralévő életemet, ami mellett kitartok jóban-rosszban, szegénységben-betegségben és így tovább. A választottam. Bár napjainkban, tizenkilenc évesen ilyen döntést meghozni nem kis feladat, mégis mindenki azt éreztette velem, hogy ezt azért már rég illett volna kitalálni. Aztán persze néhány személyiségteszt és jó sok karrier-tanácsadás után végre megszületett a döntés. Pontosabban EGY döntés, amely olyan kérdéseket vont maga után, mint a „De mi van, ha…?” és „Biztos-e, hogy…?”, különböző változatú befejezésekkel. Hiszen nemcsak a sajátomat, hanem a választott szakmám jövőképét is figyelembe kellett vennem minden más mellett, és ki ne hallotta volna már, hogy az újságírásnak nincs jövője ebben a modern világban… Én legalábbis sajnos sokkal többször, mint szerettem volna.

Ez a fajta lekötöttség új volt az életemben, hiszen eddig nem kényszerültem ilyen számottevő döntés meghozatalára, és rám is ijesztett, mivel úgy éreztem, ezzel elvágtam magamtól minden más lehetőséget. Mintha – tovább görgetve a házasságkötéses hasonlatot – igába hajtottam volna a fejem… A választottammal persze teljesen meg voltam elégedve, azonban a kimaradás érzése nem hagyott nyugodni.

Aztán jöhetett a változások ideje, amikor mindent, amit megszoktam és megszerettem, hátrahagytam, hogy teljesen új dolgokat szokjak és szeressek meg. Az első héten megismertem a szaktársaimat és hatalmas biztonságérzetet nyújtott a tudat, hogy nem csak én vagyok néha kicsit bizonytalan és néha kicsit a kelleténél jobban elveszett. Végighallgatva hasonló véleményeket és aggályokat, közben nagyszerű embereket megismerve, rájöttem, hogy minden rendben lesz és jó helyen vagyok. Valamikor ez idő tájt jutott el hozzám a felismerés is, miszerint tulajdonképpen hiába gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha. Hiába disszociálom magam a jelentől, azon töprengve, mit mulasztok éppen el, mert akkor éppen a jelen lesz az, amit elmulasztok. A jelen, amely (online oktatás ide vagy oda) annyi lehetőséget és kibontakozási alkalmat nyújt, amennyire éppen szükségem van, és amelyben végre olyan dolgokat tanulhatok, amik érdekelnek.

Úgy döntöttem tehát, nem várom meg, amíg a fügék a lábam előtt kötnek ki, hanem letépem a legszebbet és jóízűen fogom megenni. Ha pedig utána még megéheznék, visszamegyek, és még egyszer eljátszom ugyanezt, hiszen amíg van füge a fán és karom, amivel érte nyúljak, nincs jogom az éhségre panaszkodni.