Slider

Gondolatok egy kolozsvári félévről

by Ilyés Andrea | 2021. 07. 05. | Gondolatok egy kolozsvári félévről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg. Az első, hogy még sohasem érzékeltem az idő múlását olyan gyorsnak, mint abban a néhány hónapban, a második pedig, hogy még sosem voltak annyira mozgalmas, eseménydús napjaim, mint akkor. Azt hiszem, még nem rendelkezem kellő ismeretekkel ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatot feltételezzek e két jelenség között, de úgy sejtem, a felnőtté válás része mindkettő. Egy filmbéli idézet jut eszembe: „Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.” Bár még nagyon messze van tőlem félév századnyi élet, úgy érzem, épp ezt a változást kezdtem ott megtapasztalni. Ha nem jön közbe ez az aprócska vírus, biztos vagyok benne, hogy még mindig száguldozva telnének a napjaim, egyik eseményt a másik követné úgy, hogy közben nem is igazán észlelem, hogy pontosan mi történik. Itthon azonban jócskán lelassultak a történések, gyakran elmerengek a kolozsvári élményeimen. Örülök és hálás vagyok, hogy azt a keveset is megtapasztalhattam. Így is megannyi nyomot hagyó élményt tudhatok a magaménak, amelyekből bármikor meríthetek. Mert nincs hangulatosabb, mint slam poetryt hallgatni egy zsúfolt kávézóban a barátaiddal, akikről néhány hónapja még nem is tudtad, hogy léteznek, de most életed meghatározó alakítói. Nincs lélekemelőbb, mint visszafojtva hallgatni egyik kedvenc kortárs költődet a dugig telt előadóteremben. Kielégítő gondolat, hogy vár a kedvenc bandád koncertje egy embert próbáló vizsga után. Az az igazság, hogy nagyon vágyom vissza.

Autóstoppal hat országon keresztül

by Fórika Dóra | | Autóstoppal hat országon keresztül bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

A legbátrabb ember, akit ismerek. Török Richárd két éve határozta el, hogy egy hátizsákkal és autóstoppal elindul Erdélyből, pontosabban Kilyénfalváról Nyugat-Európa felé. Húszévesen ezt bejelenteni elég meglepő és bátor dolog, de tudtuk jól, hogy talpraesett. Bár a járvány őt is hazazavarta, legalább volt alkalmunk személyesen beszélgetni az élményeiről és tapasztalatairól.

Minek a hatására és hogyan tervezted el, hogy egy hátizsákkal végigjárod Európát?

– Erős érzelmi behatás kapcsán indult el bennem a gondolat, pontosabban egy rosszul sikerült párkapcsolat vett rá erre az útra. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen kiutam ebből az egészből. Igazából nem terveztem, az elképzelésem az volt, hogy szeretnék kijutni Nyugat-Franciaországba a bátyámhoz. Nagyon spontán volt, nem tudtam, mit akarok csinálni. 

Milyen országokon mentél keresztül?

– Romániából Magyarországon át Ausztriába, majd Németországon át Franciaországba a bátyámhoz, végül Belgiumon át Hollandiába (ahol hosszabb ideig munkát vállalt, innen jött haza a járvány közepén – szerk. megj.)

Jobban megismerve Hollandiát, milyen volt ott élni?

– Hollandia nagyon nyitott ország, ahol tényleg senkit sem érdekel, hogy éppen hogy öltözöl vagy milyen zenét hallgatsz. Ők megvannak a saját kis véleményükkel és életükkel. Igazából nagyon laza és imádnivaló hely, nem érzed azt, hogy bámulnak az utcán vagy bárhol. Szerettem ott lenni.

Melyik volt a kedvenc helyed?

– A francia és az ausztriai Alpok emlékezetes számomra. Nagyon jó volt a csendes hegyvidéki környezet. De említésre méltó München is, ahol lazák az emberek és nagyon finomak a levesek.

Mik a tapasztalataid a stoppolással a nyugati országokban?

– Nagyon könnyű! Sokkal segítőkészebbek az emberek. Ha szeretnél valahova eljutni, nyitottak, nem hurrognak le, ha stoppolsz. Ha nem is tudnak elvinni odáig, ahová szeretnél, akkor is visznek valameddig, valahová.

Mennyire kell lemondani a kényelemről? Te hogyan élted meg?

– Arra, hogy ilyen útba belevágjunk, többfajta módszer van. Senkinek sem ajánlom, hogy azt a szélsőséges stílust válassza, mint én, gyakorlatilag az utcán éltem, és bokrokban is el tudtam aludni. Ha valaki ilyen utazásba kezd, nyugodtan mehet hotelbe, kiélvezheti a kényelmet, aludhat vetett ágyban. Az utcán élni viszont nagyon költséghatékony, nekem nagyon nagy poén volt.

Ilyenkor sátorban aludtál vagy a puszta földön?

– Ha volt lehetőségem, akkor sátorban. De több időt vett el a felállítása, mint amennyi időt töltöttem benne. A legjobb módszer egy függőágy, amit ki lehet kötözni két oszlop közé, de az izolír vagyis polifoam is megfelelő arra, hogy kicsit kényelmesebb legyen a világ.

Van valamilyen emlékezetes történeted, amikor furcsa helyen aludtál?

– Egy autópálya melletti megállóhelyen voltam épp, és gondoltam, hogy egy ottani kisbolt mögött majd elalszom. Tettem egy kört az épület körül, ahol sajnos megállítottak a rendőrök és megkérdezték, hogy én mégis mit akarok csinálni. Mondtam, hogy alvóhelyet keresek, nincs pénzem, de aludni akarok. Nagyon kedvesen mondták, hogy messzebb van egy facsoport, ott nyugodtan lepihenhetek. Az a bizonyos hely viszont két villanypásztorral volt bekerítve, és úgy voltam vele, hogy nem akarom, hogy reggel puskával költsenek, inkább hagytam. Visszamentem a kisbolthoz, bemásztam mögé, ágyat vetettem magamnak, és aludtam egy jót. Másnap reggel egy csigacsalád úgy döntött, hogy engem választ pihenőhelynek. Körülbelül 20-25 csiga volt rajtam. Szóval szórakoztató a természetben aludni, csak meg kell válogatni a helyet.

Nem féltél?

– De, egyszer-kétszer sajnos féltem, de nagyon hamar megszokja az ember. Az első pár nap tényleg rossz. Ilyenkor rájössz, hogy semmi biztonságod nincs, magadra vagy utalva. Emellett persze ott a honvágy. De ez néhány nap alatt, maximum egy hét után lecseng, azután pedig teljesen szabad vagy. Az, hogy oda mehetsz, ahova akarsz, senkitől sem függsz, nem vagy időhöz kötve, olyan szintű szabadság és elengedettség, amit nagyon ki kell próbálni.

Szereztél-e barátokat, akikkel most is tartod a kapcsolatot?

– Igen. Majdnem minden kontinensről van ismerősöm, akikkel többnyire folyamatosan tartom a kapcsolatot. Ahhoz képest, hogy Hollandiában lényegében az utcáról vettek fel dolgozni, nagyon jól beilleszkedtem. (Egy hotelben dolgozott gondnokként – szerk. megj.) Ott a csapat folyamatosan változott, így folyton nagyon színes egyéniségekkel hozott össze a munkahelyem.

Mit tanultál az utazás alatt? Mik a következtetéseid?

– Sokat tanultam arról, hogyan kell tájékozódni és emberekkel kommunikálni. Megtanított saját magamról gondoskodni, hogy minden oké legyen. Rengeteg jó embert ismertem meg az út során, akik az egyszerű vándornak – nekem – ételt, pénzt, bármit adtak volna, és ezt nagyon pozitívnak éltem meg ebben az egészben.

Van-e olyan hely, ahova biztosan visszamennél?

– Őszintén, fogalmam sincs, hogy hova mennék vissza legszívesebben. Nekem egész Európa nagyon tetszik, úgyhogy nagyon szívesen végigjárnám újra ugyanígy, ha tehetném.

Folytatod-e majd ilyen módon a világ megismerését?

– Mindenképpen. Ez olyan kaland, amit nagyon szeretnék folytatni. Biztos, hogy be fogok járni még több országot, csak jelenleg ez nem megoldható. Most olyan világot élünk, amelyben nem mehetünk, ahova csak akarunk. Viszont bárkinek azt ajánlom, hogy ha van rá lehetősége, a Covid lecsengése után járja be legalább Európát, mert nincsenek nagy távolságok. Akár stoppal, akár saját kocsival, de menjen végig legalább egyszer, mert nagyon érdemes.

 

Egy élhetőbb világért

by Lukács Edina | | Egy élhetőbb világért bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.

Meghökkenve olvastam (egykori) osztályfőnököm sorait: oltás az iskolában. A pánik pillanatok alatt végigfutott a testemen, agyamban pedig lepergett az összes párbeszéd, amelynek részese voltam az elmúlt időszakban. Repkedtek a pró és kontra érvek a fejemben. Rettegtem. Végül kikapcsoltam az érzéseimet, és csakis a józan eszemre hallgattam.

Az oltás napján valóságos halálfélelemmel léptem át az épület küszöbét. Abban a pillanatban arra is kész voltam, hogy a duplaszárnyú ablakot szélesre tárva megtanítsam magam repülni. Végül ezt a lehetőséget is elvették tőlem, mennem kellett.

A rendelőbe lépve meglepő bánásmód fogadott, mindenki kedves volt. A rutinvizsgálatok során is nagy figyelemmel és gyengédséggel kezeltek, mindent készségesen elmagyaráztak. Miután a papírmunkával is végeztünk, hatalmas imádkozások közepette (lévén felekezeti iskola, legalább nem lógtam ki a sorból…) leültem a székre. Aztán mire észbe kaptam, már az ajtón kívül üldögéltem hatalmas megkönnyebbüléssel és örömmel, hogy ezen is túl vagyok. Abban a pillanatban bátornak éreztem magam, valóságos felnőttnek, aki a helyes döntést hozta a közjó érdekében.

Az ismétlő oltásra már régi ismerősként sétáltam be az ajtón, a félelem vagy az izgalom legapróbb jele nélkül érkeztem. Egy oltás után úgy éreztem, velem van a világ rutinja, az asszisztensnek már azt sem kellett hangoztatnia, hogy tegyem csípőre a kezem.

Megtettem hát, megléptem, amire sok korombeli nem vállalkozott. Megbántam-e? Egyáltalán nem, azóta a netem is már hipergyors. Na jó, az pont nem. De boldog vagyok, hogy tettem valami jót a közösségért, még ha sokaknak nem is tűnik úgy. Hiszen a hatalmas hegy is sok millió apró kavicsból áll…

Merj kilépni az árnyékból. Merj úgy dönteni, hogy akár ellentmondasz a világnak. Hallgass a szívedre és az elmédre, zárd ki a média káros hangjait…

Tormási Vyktória – Rólunk szólt

by Kabai Krisztina | | Tormási Vyktória – Rólunk szólt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatot ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória Rólunk szólt című történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani.

Akik ismernek, azok számára nem hat a meglepetés erejével, ha azt mondom, Vyki engem a táncos résszel vett meg magának kilóra. Imádok táncolni, érezni a zene ritmusát, együtt lüktetni a dallammal, és nagyon meglepődtem, mennyire könnyed és élvezetes volt a regénynek az a része, ahol a főszereplők táncolnak. Kevés író tudja igazán átadni a zene, a mozdulatok, az érintések fontosságát, a Rólunk szóltban viszont teljes mértékben el tudtam engedni magam, együtt léptem Annával, éreztem azt, amit ő, és ez olyan nagyon jó volt.

Mindkét főszereplőt sikerült megkedvelnem, holott Ádámnak és Annának is volt egy-egy olyan lépése, amivel egyáltalán nem értettem egyet. Úgy érzem, Anna összetört lelkű, mégis erős karakter. Összetört a múltjában történt események miatt, de erős, mert nem adta fel. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt? – viszont zárkózott, nem mindig látja a dolgok szép oldalát, és már szinte teljesen lemondott arról, hogy egy férfi képes lenne nőként ránézni, vagy már annyira elszokott az ellenkező nem közeledésétől, hogy elfelejtette, hogyan kell bánni a szép szóval, az utalással és a csábos mosollyal. Ádám karaktere tökéletesen passzol a sármos, de szerény zenészhez, nagyjából olyan a jelleme, mint a kisebb hazai előadóknak, akik még nem szálltak fel a csillagokig, hogy onnan nézzenek le a szegény buta emberekre. Ugyanakkor – és nem tudom, más észrevette-e – szinte végig éreztem benne a dühöt. Eleinte nem értettem, miért, hogy csak úgy általában a világra haragszik, mint minden meg nem értett művész – auch, kinek nem inge… –, vagy konkrét oka van, csak még nem akarja elárulni nekem.

Nagyon tetszett még a kettejük közötti szópárbaj az elején, külön örültem, hogy nem kimondottan klisés jeleneteket olvastam, hanem érdekes fordulatokkal, meglepő mozzanatokkal találkozhattam. És hab a tortán: tetszett az újságíró szobatárs is, akiben teljes mértékben magamra ismertem.

Ez a könyv igazi hullámvasút volt számomra, amit a való életben sem szeretek. A felfelé ívelés szinte tökéletes volt, a szereplőkkel, a cselekménnyel együtt szárnyaltam, aztán puff le a mélybe, amitől még a szívem is belesajdult. Ennyire jól csavarja a szálakat az írónő. De őszintén? Egyáltalán nem bánom. Elegem van a tökéletes boldogan éltünkből, s abból is, hogy mindenki imádja egymást és cukorszirup folyik még az égből is. Ez a történet úgy tökéletes, ahogy van. Nem is azért, mert – sajnos – életszerű, és minden esély megvan arra, hogy egy nőnek ez legyen a veszte, hanem azért is, mert „benne volt a levegőben”, hogy Anna és Ádám története nem érhet szokványosan véget. Mondhatom azt is, hogy a Rólunk szólt kellett már a magyar szórakoztató irodalomba, kellett azért, hogy kicsit visszarántson a földre.

Ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik nem tipikus Hamupipőke-történetet akarnak olvasni, akiknek hozzám hasonlóan elegük van a rózsaszín felhőn lebegő befejezésből, esetleg szeretnének egy kiadósat sírni. Vyki könyve nem tökéletes, megvannak a maga hibái, tisztelem és becsülöm, amiért ezt felvállalja. Ez az első befejezett regénye, amit tíz évvel ezelőtt írt, ennek ellenére nagyon kevés olyan „vakvágánynak számító” baki van a történetben, ami dramaturgiailag nem állja meg a helyét. 2020-ban kiadott következő kötetével együtt joggal tarthat igényt a szélesebb olvasói rétegek figyelmére.

Spotlight – film az oknyomozó újságírásról

by Sinkler-Németh Zsófia-Petra | | Spotlight – film az oknyomozó újságírásról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Oknyomozó újságírásról nem könnyű jó filmet forgatni, hiszen igazából nem történik ilyenkor sok cselekmény: telefonálnak, archívumokat tárnak fel, dokumentumokat olvasnak. Vagyis ezt gondolnánk mi, de Tom McCarthy-nak sikerült igazán kiváló filmet rendeznie a téma kapcsán. A Spotlight egy igen fontos nyomozás részleteit mutatja be, amely több oldalról megvilágítja az újságírás színes tartalomgyártási formáit. Szembesülve azzal, hogy nem is olyan régen szakmabeliek, újságíró társaink milyen folyamatokon keresztül nyomoztak, milyen segédeszközök által jutottak el a célig, nem hiszünk a szemünknek. A Spotlight bemutatja, hogy a jó ügyért igenis érdemes napokon, heteken, akár hónapokon keresztül kutakodni kézzelfogható bizonyítékok után. Minden folyamatot láthatunk az újságírás nem digitális formái közül. A filmbeli Boston Globe és a Spotlight csapat megmutatja a nézőknek, hogyan zajlott az oknyomozás két bő évtizeddel ezelőtt, amikor nem volt lehetőség csak úgy e-mailen lekérni egy dokumentumot, nem volt lehetőség rákeresni bizonyos dolgokra. Futni kellett lefizetett ügyvédek után, teperni kellett a bíróknál, akik meghozták a rossz döntést csakis azért, hogy az egyház hírneve ne sérüljön, könyörögni kellett egy-egy eltussolt ügyért, hogy fényt derítsenek az igazságra. 

A Boston Globe főszerkesztője nem véletlenül bízza meg az újságírókat azzal, derítsenek fel egy komoly, kényes és sajnos aktuális esetet, amelyben gyermekmolesztálással vádoltak meg egy katolikus papot. A Spotlight csapat tagjai olyan remek munkát végeztek, hogy csaknem 87 papot sikerült elkapniuk. Archívumok átfésülésével, régi adatok, dokumentumok átrágásával, rengeteg ember kihallgatásával. Az áldozatok száma több ezerre rúgott. Az újságírók a pedofília és homoszexualitás egész tárházával találkoztak, rettentő sztorikra bukkantak. Mindezeket a papíralapú média szépségei adják át. Információszerzési eszközként a hagyományos újságolvasást használják, előkeresnek akár 20 éves nyomtatványokat is, amelyekből kiderül, hogy a lefizetett ügyvédek korábban már kértek segítséget a Boston Globe-tól, ez viszont valamiért elkeveredett a papírrengetegben.

Fontos hangsúlyozni a jelen újságírói felé, hogy nem egyből kapjuk meg, amire vágyunk. A film átadja azt a mérhetetlen türelmet, odaadást, érdeklődést, amit a Boston Globe csapata nyújt az oknyomozás során. Rengeteg információra és bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy nyilvánosságra lehessen hozni egy ilyen komoly ügyet. Nem elég néhány áldozat vallomása, nem elég néhány dokumentum, sőt még az sem elég, hogy a megromlott pap belefáradva bevallja tetteit. Milliónyi adat, telefonhívás, nyomtatvány szükséges ahhoz, hogy a kétoldalas cikk nagyot üssön. Nem volt hiábavaló az a temérdek munka, a Boston Globe Spotlight csapata híres cikkének publikálása után csak úgy csengett a szerkesztőség az áldozatok telefonhívásaitól.

 

Számomra a Spotlight maga a kitartás, az erkölcsi értékrend megőrzése és felhőtlen bizalom. Példát vehetünk a csapatról, amely megmutatja, hogy közösségi média és egyéb digitális segédeszközök nélkül is sikerülhet hatalmas hírt közölni az emberekkel. Szükség van ilyen csapatokra, akikben megvan a kurázsi, a kitartás és a szakmai elkötelezettség.