Slider

Nem is olyan gáz a bentlakás…

by Kabai Krisztina | 2020. 09. 04. | 0 | Példakép(p),Slider |

Mint minden frissen leérettségizett, egyetemre készülő makacs, akaratos fiatal, én is arról álmodoztam, hogy ha „felkerülök” egyetemre, akkor bizony kintlakásban szeretnék élni. Az albérlet otthonosabb, azt csinálok, amit én akarok, lazán tudok főzni-mosni, és ha arról van szó, akkor elvonulhatok a saját kis szobámba, ahol nem zavar senki, ott nyugodtan olvashatok vagy pihenhetek, mert nincsenek mások a szobában, akik megzavarnának. Meg amúgy is, hogy én? Bentlakásba? Na, ne nevettess! Összezárva másik négy ismeretlennel, akik ki tudja, honnan jöttek, s milyenek, lehet, másnapra kirabolnak, nem hagynak majd tanulni, belém kötnek, és így tovább.

Igaz a mondás: a pénz nagy úr!

Alapos számolgatások, és hosszú beszélgetések után végül arra a döntésre jutottunk itthon, hogy egy olcsóbb szoba árát akár ki is tudnánk fizetni, de ettől függetlenül beadtam a kérelmet a bentlakásra. Szeptember utolsó hétvégéjén jött az e-mail: sajnos nekem nem jutott hely, így keresni kellett a szóban forgó szobát, amit nem olyan összegért ajánltak, mint amire számítottunk, inkább horroráron. Így történt, hogy beköltöztem egy olyan lakásba, amiért még a kifizetett összeg egytizede is sok lett volna, és három hétre volt szükségem, hogy határozottan eldöntsem: nekem ez nem kell. Nem, nem a számlafizetéstől vagy az önállóságtól ijedtem meg, hanem fejben kalkuláltam, hogy mire mennyit költöttem el röpke huszonegy nap alatt, és ez a szám meghaladta azt, amit elbírt volna a szüleim pénztárcája. Megjegyzem, mi sem tartozunk azok közé a családok közé, akik aranyrudakat rejtegetnek a padló alatt vagy bárhol máshol a házban. Az órarendem eléggé zavaros volt, nem tudtam volna megoldani azt, hogy huzamosabb ideig elmenjek részmunkaidőben dolgozni (csak úgy, ha mulasztok az egyetemen, vagy épp a minimálisnál is kevesebbet alszom), így amikor fél füllel meghallottam, hogy utólag is igényelni lehet a bentlakást, akkor összeszedtem az összes romántudásomat, és elmentem a kijelölt helyekre papírokat intézni. 

Aggódtam. Korábban azzal utasítottak vissza, hogy nem elég nagy a médiám/az átlagom a bejutáshoz (holott nálam gyengébb másodéves egyetemisták lazán bejutottak oda, ahova szerettek volna), és féltem, hogy ez most is így lesz. Egy szerdai napon adtam be az illetékeseknek a papírokat, azt mondták, minden csütörtökön – azaz 24 órával később – kifüggesztik az eredményeket az ajtó melletti hirdetőpanelre, így ne felejtsek el másnap benézni ide. Úgy szuggeráltam a táblát a távozásomkor, hogy ha mágikus képességekkel bírtam volna, akkor egészen biztosan arra fogtam volna a bejutásomat. Igen, igen, másnap három óra körül ugyanis ott villogott a négy számjegyű kódom a listán. Úgy hívtam fel anyukámat, hogy először arra kértem, üljön le, és kapaszkodjon meg valamiben. Elképesztően büszke voltam akkor magamra; az egészet én rendeztem el, én jártam utána, nem kértem meg senkit, hogy jöjjön segíteni, és ez a tudat megerősített abban, hogy ne féljek az előttem álló akadályoktól, még ha egyedül is vagyok egy ekkora városban.

Az amestec szoba 

Az azt követő hétfőn jelentkeztem az adminisztrátornál, néhány órával később pedig az első csomagjaimmal betoppantam a 112-es szobába, ahol azonnal két „ez meg mi a francot akar itt bőrönddel?” fejjel találtam szembe magam. Elsőre magyar üdvözléssel próbálkoztam, de amikor rájöttem, hogy ezzel nem sokra fogok jutni, akkor kicsit elbátortalanodva üdvözöltem őket románul. Velem együtt már öten voltunk a szobában, ami elég meredeken hangzik, de aki volt már bentlakásban, az tudja, hogy nagyon ritka az a pillanat mind napközben, mind éjszaka, amikor mindannyian egy térségben vagyunk. Az emeletes ágy alsó része volt az egyetlen üres hely, és így visszagondolva meg sem tudom számolni, hányszor vertem be a fejem a lécekbe. Viszont (!) a felső ágy egyik vízszintes tartórésze tökéletes tárolóhelynek bizonyult a lefekvés után magamon felejtett fülbevalóimnak, szóval voltak pillanatok, amikor valamivel kompenzálódott a helyzetem.

Talán az amestec (amestec [ámesztek] – román szó, jelentése: keverék) szó illik ránk, ötünkre a leginkább. A fölöttem alvó lány Besztercéről származott, és teljes mértékben román volt, alig tudott egy-két szót magyarul. Az előttünk alvó lánynak a családneve ugyan magyar, de az édesanyja román, így bár Székelyföldről származott, nem tudott magyarul, ám a legtöbb mondatomat megértette. Velem átlósan egy aradi lány aludt, az édesapja román, az édesanyja magyar, tökéletesen beszélte mindkettőt, sőt az angollal együtt mindhárom nyelvet. Mellettem pedig egy palesztin lány aludt. Igen, arab, de nem, nem imádkozott térdepelve, nem volt bebugyolálva, hanem pontosan ugyanúgy öltözködött, viselkedett, ahogy mi. Elég vegyes társaság voltunk mind a nemzetiséget, mind a beszélt nyelvet és a származást illetően. Annak ellenére, hogy ennyire különbözőek voltunk, nagyon jól kijöttünk egymással, és csak februárban (!) volt az első vitánk. Ezért talán díjat is érdemelnénk.

Voltak közös főzések, vásároltunk együtt vécépapírt, közösen mentünk fürdeni, karácsonykor is megleptük egymást, bújócskáztunk éjszaka fél egykor, és még forralt bort is készítettünk, ami miatt beindult a füstriasztó… És igen, volt, hogy valamelyikünk aludni akart, a többiek meg nem. Olyan is, hogy még a kő-papír-olló sem döntötte volna el, ki vigye le a kukát vagy ki sepregessen össze. Ennek ellenére minden pillanatát imádtam. Imádtam, mert új embereket ismerhettem meg, új kultúrákat, és amikor legszívesebben kiszaladtunk volna a világból, akkor egyikünk vagy épp mind a négyen leültünk amellé, aki maga alatt volt, és órákon át beszélgettünk.

Román szobatársak mellett kénytelen voltam románul is társalogni, amitől sokáig nagyon tartottam. Nem mondom, hogy nem tudok beszélni vagy nem értem meg a szavakat, inkább a válaszadással volt/van gondom. Mindig attól tartottam, hogy helytelenül fogok reagálni a kérdésekre, vagy nem tudom kifejezni magam úgy, ahogy azt szeretném, s tény, hogy voltak pillanatok, amikor nagyon megerőszakoltam egy mondatot, hogy értelmet nyerjen. Nagy szerencsém volt, hogy a román lányok nem néztek rám csúnyán, amiért nem beszélek folyékonyan, türelmesen megvárták, amíg a mondatom végére értem, és ha kellett, kijavítottak, segítettek. Emellett pedig a költségvetésem is leredukálódott. Kiszámítottam, hogy az egyévi bentlakás ára nagyjából annyi, mint egyhavi lakbér rezsi nélkül. Szóval tényleg nem mindegy, ha nálatok sincsenek a szekrényben vagy bárhol máshol aranyrudak elrejtve a kíváncsi szemek elől. Mivel én belekóstoltam mindkét lakhatási módba, egyértelművé vált számomra, hogy amíg lehet, a bentlakást fogom választani. Nemcsak azért, mert olcsóbb, és ezzel együtt hihetetlenül sokat tudok spórolni, hanem mert megvan a maga hangulata, amit kár és vétek lenne kihagyni. Például ha egy éjjel elkezdenénk bújócskázni egy tömbház lépcsőházában, nagy a valószínűsége annak, hogy a napfelkelte a rendőrségen ér minket, ahova csendháborítás miatt vittek be.

Küzdelem

by Gebe Zoltán | 2020. 08. 27. | 0 | Egyéb,Slider |

Kipattan a szemem, nem tudom, hol vagyok,
Kint madarak röpködnek, méghozzá jó nagyok.
Csapkodásaik a falon is áthallatszanak
Azt hinné az ember, sohasem alszanak.
Pihenni sem szoktak, mindig ébren vannak,
Muszáj lesz kivárnom, amíg békén hagynak.
Mozdulatlanul fekszem, kíváncsian várom,
Hogy mikor tér vissza szememre az álom.
Gyorsan visszatér, nem kell sokat várni
Még néhány óra alvást nem fogok megbánni.
Öt perc sem telik el, felkölt a szomjúság
Ami ilyen korán elég nagy bosszúság.
Közel van az üveg, de semmi nincs benne,
Pedig egy korty víztől minden könnyebb lenne.
Hány óra lehet? Mellettem a teló.
Még azt is el kell érni, nincs fárasztóbb meló.
Meglepődve nézem, hogy már tíz is elmúlt,
Ezek szerint a nap már több órája felgyúlt.
Sugara mégsem érte még el a szobámat,
A sötétítő behúzva, oops, ezer bocsánat.
Kinézek az ablakon, előttem a világ,
Ébren van már lassan minden apró virág.
Futnak az egerek, túrnak a vakondok,
Úgyhogy az alvásról valahogy lemondok.
A kutya is ugat már, valamiért mérges.
Nem kizárt, hogy már ő is igen éhes.
Hogy adhatnék én mindkettőnknek enni,
Hogyha két lépést sem bírok önerőből tenni?
Ha nehezen is, de végül megoldom a dolgot
Ma is nyakamba veszek minden apró gondot.
A versírás fárasztó, tovább nem rímelek
Inkább az ágyamból szép lassan kikelek.

A digitális alvilág: Deep Web, Dark Web

by Mátyás Orsolya | | 0 | Egyéb,Mifolyikitt,Slider |

1990-et írunk, a kazetták és a Brick Game fénykorában járunk...

A médiát illetően a tévé és a rádió uralkodik, mígnem egy igen jelentős áttörés történik: elterjed a globális
számítógépes hálózat, a korai internet felturbózott, továbbgondolt változata. A WWW (World-Wide Web)
forradalmasítja a nethasználatot: egyszerűbbé teszi a tájékozódást és a böngészést az adatrengetegben. Létrehoz egy teljesen új társadalmat is, annak pedig egy sajátos nyelvezetet, az internetes zsargont. A robbanásszerű felhasználói szabadság, ami kialakul, megkérdőjelezhetetlen, de ezzel jár ugyanakkor a törvényszegések, a nem kívánt tartalmak,az extrém vulgaritás térnyerése, elszaporodása. Sokan szemétdombként ítélik meg azt, ami a hasznos tartalmak mellett ott van még a világhálón. Na de mi az, ami néhány kattintásnyira van tőlünk, és amitől borsódzik az ember háta? A realisták tudják, hogy vannak olyan bizarr emberek, akik nem tudják megítélni tetteik helyességét, és ezért képesek mocskossá tenni a Földet. A legnagyobb gond, hogy az ilyenek nem elzárt szigeten, nem másik bolygón, hanem köztünk élnek és csak ritkán felismerhetők. Az internet pedig számottevő előnyt kínált nekik, hiszen vele olyan, az anonimitásukat is megőrző, biztos teret kaptak, ahol piszkos ügyeket intézhetnek. Ők (többek között) annak a bizonyos szemétdombnak az alkotói is, a Deep Web lakói.

Na de mi is az a Deep Web, és hogyan lehet hozzáférni?

A tiszta web, más néven Surface Web, amit a legtöbb ember ismer és naponta használ, kb. 4%-át teszi ki a
tulajdonképpeni internetnek, illetve nagyjából 0,03 százaléka a ténylegesen létező adatmennyiségnek. Ide tartozik a Google, a Yahoo, a közösségi oldalak és olyan webhelyek, amelyek könnyen elérhetők keresési lekérdezéssel, bármely keresőmotor segítségével. A 96% további két szegmensből áll: ezek a Deep Web és a Dark Web, avagy mély és sötét web. Az internet azon részeinek, amelyek szándékosan rejtve maradnak, legfontosabb kritériuma, hogy hagyományos eszközökkel nem lehet elérni őket, és valahogy a tudományos kutatások célkeresztjébe sem kerülnek túl gyakran. Az 90-es évek elején az amerikai haditengerészet kifejlesztett egy TOR (The Onion Router) nevű böngészőt, aminek elsődleges funkciója az volt, hogy elrejtsen internetes lábnyomokat: védelmezze az USA kormányzati kommunikációját, hiszen teljesen privát és biztonságos keresést tett lehetővé. A névválasztás nem véletlen: az onion, mint hagyma azért találó megnevezés, mert minden router, amin az adat átáramlik, lebont róla egy titkosítási réteget, éppen úgy, ahogy a hagymát hámozzuk. 2004-ben azonban ez a program elérhetővé vált mindenki számára, és sokan kihasználták a névtelenségben rejlő potenciált. A kereső jelenleg nonprofit szervezetként népszerűsíti az adatvédelmet. Bárki letöltheti, sőt fejlesztheti is. Az embereknek arra kell, hogy elérjék vele a Deep Webet, az internet mélyebb bugyraiba való belépéshez ugyanis a TOR kínálja a legbiztonságosabb protokollt. A hasonló célért hasznosított I2P (Invisible Internet Project) és a Freenet programokon csekélyebb a forgalom. A Deep Web kb. 400-500-szor nagyobb lehet a Surface Webnél, az emberek kb. 40 százaléka használja a mindennapokban. Ez nem is csoda, hiszen ez a része az internetnek temérdek mennyiségű információ tárháza. Vannak itt adathálózatok, pénzügyi infók, orvosi jelentések, kormányzati weblapok, netbankok stb. Az emberek főként azért használják adattárolásra és információátadásra ezt a teret, mert titkos. Míg hazánkban teljesen természetes a szólásszabadság, a kevésbé demokratikus államokban (lásd: Kína) erőteljes cenzúra működik az interneten is (a kínaiak Chinese Great Firewallként említik). Az anonimitás viszont bátorítja, ösztönzi az embert, hogy akaratának megfelelően cselekedjen, még akkor is, ha épp törvényellenes tettre készül. De nem csupán magánszemélyek, szervezetek, cégek, alapítványok is kihasználják a titkosított zónát. Több ismert folyóirat (New Yorker, Guardian, Washington Post) is üzemeltet rejtett szolgáltatást, ahol az újságírók és állampolgárok egyaránt kiszivárogtatnak információkat. Érdekesség, hogy a Facebook is működtet rejtett oldalt, hogy teljes anonimitást biztosíthasson az erre vágyóknak. A Deep Web legalját Dark Webnek, azaz sötét webnek nevezzük, ami a 96%-ból kb. 6 százalékot tesz ki. Az internetnek ez a legeldugottabb része a laikus számára csaknem észlelhetetlen. A Kaliforniai Egyetemen készült elemzés szerint megközelítőleg 7,5 petabyte-ot (1 petabyte = 1000 terabyte) foglalnak el az olyan oldalak, amelyek titkos IP (Internet Protocol)-címen futnak, ezért többnyire lehetetlen kideríteni, hogy honnan és ki működteti őket. Mivel ennyire bizalmasak, van itt kábítószer- és fegyverkereskedelem, pornográfia, bérgyilkosok, kiberbűnözés stb.

Tények-fények

Jamie Bartlett brit újságíró Ted-előadáson mesélt a tapasztalatairól, amiket egy kutatás alatt szerzett a dark neten, az anonimok lakta, cenzúramentes világban, az internet legizgalmasabb részében. Elmondása szerint azért olyan különleges hely ez, mert itt a társadalom peremén élők, a törvényen kívüliek a nagykutyák: ők a legkreatívabbak, mert erre kényszerülnek. Amiért hatásos: az embereknek hihetetlen ismerős, vevőközpontú oldal, nincsenek reklámok, felugró képek, de van nagy felbontású kép a termékekről, termékleírás, ár, sőt az áru jelentésének lehetősége is adott. Aztán maradt a rendelés, a bitcoinnal történő ellenszolgáltatás és pár napon belül a kiszállítás, ami a legtöbb esetben meg is történik.

Illegális-e mindez?

A Deep és Dark Web elérése önmagában nem bűncselekmény. A TOR használata sem tiltott, ha legális tevékenységekhez használják, például számos aktivista, jogvédő szervezet és újságíró is igénybe veszi kutatás, biztonságos adattárolás céljából, mert kreatív, biztonságos és nehezen cenzúrázható tér. Ha a sötét webet drogok, lőfegyverek vásárlására, esetleg bérgyilkosok szerződtetésére használja valaki, az illegális. A kulcs itt a józan ésszel való gondolkodás: ha valami törvénytelen az internet sötét részén kívül, akkor az törvénytelen a digitális alvilágban is.

Büntetik-e az illegális tevékenységeketa Dark Weben?

Az adásvételnek nem volt mindig boldog kimenetele az internet sötétjében, az FBI többéves nyomozás után, 2013-ban lekapcsolta a Silk Road (Selyemút) nevű első illegális online piacteret, ahol a felhasználók némi bitcoinért cserébe a legkemé­nyebb kábítószereket szerezhették be. Az oldal alapítóját, a Dread Pirate Roberts (DPR) néven ismert Ross Ulbrichtet életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a szinte 1,2 milliárdos forgalom lebonyolításáért, és a 79,8 millió dolláros jutalékáért, amit 2011 és 2013 között zsebelt be. Ma egy bizonyos Change.org petíció folyik Ross szabadon bocsátásáért, édesanyja szerint: „(…) ő nem technológiai bűnöző volt, csak nagyon érdekelte a bitcoin (…), egy eszköznek tekintette azt, ami monetáris szabadságot ad az emberiségnek.” És igaz, ami igaz, nem egy ember lett gazdaggá a bitcoin által, mondhatnánk, Ross segítségével, lásd: a bitcoin-milliárdos Tim Drapert. Természetesen az is büntetést von maga után, ha egy felhasználó illegális tartalmat, szolgáltatást jelenít meg a Dark Weben, viszont az adatok titkosítása miatt túlnyomórészt elérhetetlen, felismerhetetlen az illető, aki ezt meglépi. Sokaknak úgy tűnhet, hogy a hatóságok teljesen lemondtak ennek a szegmensnek a felszámolásával, és sajnos némi igazság van is benne. Hiszen a Dark Web olyannyira gyorsan, hatékonyan működik és fejlődik, akárcsak az ellene folytatott harc, így sokan az életüket is feltehetnék arra, hogy megszüntetik az internetes alvilágot, de törekvésük nagy valószínűséggel kudarcba fulladna.

A Spycloud nemrégiben kiadott egy tanulmányt, a kutatási anyagban az áll, hogy napjainkban a legtöbb visszaélés azoktól a kívülről teljesen átlagosnak tűnő, ám igazából hamis vállalkozásokból származik, amelyek vásárlásnak feltüntetett tranzakciókkal csalnak el hatalmas összegeket a felhasználóktól. A feketepiacok jönnek-mennek, eltűnnek, előbukkannak, ezért szinte lehetetlen egységes képet alkotni arról, hogy éppen melyik aktív. Mivel ezeket a feketepiacokat épp az emberi kíváncsiság, a fogyasztói igények, vagyis maga az ember táplálja, egyre inkább virágzanak, semmint a csőd felé tekintenének. A hatóságok természetesen nem adják fel a harcot, de pontosan tudják: ezt sem most, sem később teljesen nem lehet leállítani, megszüntetni. Az egyetlen fogódzó, hogy a Dark Web oldalait is emberek irányítják, márpedig az ember előbb-utóbb hibázik. És ha egy kiberbűnöző téved, akkor digitális bizonyítékot hagy maga után, és összekapcsolhatóvá válik az általa létrehozott oldalakkal, kétkezi munkájának gyümölcsével. Ted-előadásában Jamie Bartlett is úgy vélekedik, hogy lassan a mindennapjaink részévé válik az internet sötét oldala, és nem azért, mert mindannyian egyre inkább hajlamosakká válnánk az illegális cselekedetekre, hanem amiatt, mert minél többet használjuk az internetet, annál inkább szükségét érezzük a magánéletünk, személyes adataink védelmének. Napjainkban már a Facebooknak is van oldala a Dark Weben, zenészek osztanak meg ott albumokat, így a Dark Web lassan megszűnik a dílerek és besúgók búvóhelyének lenni.

Kincső, a leendő bankár első éve

by Máté Kincső | 2020. 07. 25. | 0 | Ajánló,Slider |

Sziasztok, Kincső vagyok! A BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának Bank és Pénzügy Szakos elsőéves hallgatója. És ilyenek az egyetemi mindennapjaim.

Minél többet tanulok, és minél több előadásra jutok el (igyekszem, na), egyre erőteljesebben azzal szembesülök, hogy a közgazdaság- és gazdálkodástudomány mindenhol ott van. A reggeli müzli árában, a reklámokban, a hirdetésekben, a mozijegyben, a jövedelmekben, ott van a biztosításokban, különböző befektetésekben, balesetekben. Tudtátok pl., hogy a biztonsági öv kötelezővé válása következtében megnőtt a balesetek száma? Illetve olyan kérdésekre ad választ, mint pl. miért nem éri meg egy vállalatnak rasszistának lenni? Miért volt jó döntés a nők részéről, hogy elkezdtek dolgozni, mi történne akkor, ha létrehoznánk a szervek nemzetközi piacát? Hogyan kell csapatot vezetni? Mi áll jogában egy vállalatnak? Hogyan lehetséges az, hogy mindannyian az önérdekünket követjük, mégis kívánatos társadalmi eredményhez jutunk? Hogyan működik a piac, és mi történik akkor, ha az állam abba túlságosan beavatkozik? Nos, rengeteg kérdést feszegettünk ezalatt a röpke év alatt. Pénzügyeket illetően, gazdaságpolitikai döntésekkel kapcsolatban, pl. hogy érzelem nélkül kell-e dönteni, ha valamiről le kell mondani más javára? És akkor itt vannak a közgazdászok, akik sok kérdésben különböző véleményekkel foglalnak állást, ami azért van, mert mindegyikük más értéket képvisel. Milyen a világ? Milyennek kéne lennie? Különböző gazdasági szereplők hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Oké, igazatok van, tényleg sok a kérdés. A válaszok épp ennek az első évnek az anyagát rejtik, amik hadd ne számoljam ki összesen hány hosszas előadáson való részvételt, megszenvedett koránkeléseket is igényelnek.

De, hát ti is tudjátok, hogy megy ez: felkelek, készülődöm, azt remélem, hogy nem kések le a reggeli óráról. Két buszt váltok. A buszmegállóba érek, és jön is a busz? Kész csoda, jól indul a nap –gondolom még akkor. És akkor jön a legrosszabb. Minden létező idős hölgy-úr éppen akkor indul el a Kauflandba, minden egyetemista, aki hozzád hasonlóan a 10 perccel több alvás mellett döntött, arra a buszra szállt fel, amelyikre te is vártál. Csupán két opciód marad: megvárod a következőt (bár lehet ugyanennyire tele lesz), lekésel 20 percet matekról és gondolkodhatsz azon, hogyan ülj le majd a padhoz anélkül, hogy nagy zajt csapnál, vagy valahogyan mégis felgyömöszölöd magad a csordultig tele buszra, a „nekem is fel kell férnem” mondatot hajtogatva. Naptól függ, hogyan döntök. De mindig írok egy csoporttársnak, hogy foglaljon nekem helyet a 036-ban, biztos, ami biztos. Rendben van, beértem, és akkor kezdődik… Hétfő. Ki szereti a hétfőket? Reggel 8, matekóra. „Hölgyeim és uraim, 1×1? (Ilyenkor azt se tudod, válaszolj vagy ne, akárhogyan is, kínos a dolog.) Nehéz fejszámolással és telefonos segítséggel…” Ebédszünetben a kantin látogatása előtt elfutnál három percre a mosdóba (legalábbis így tervezed), de a valóság sokkal keserűbb: lépcsőig érő, kígyózó sorban várakozó száz ember szeretne hozzád hasonlóan ebédhez jutni. Az éhenhalás kerülget, közben reméled, hogy az előtted állók fele hamar megunja a várakozást, és csak úgy eltűnik. Nem másért, de te is tettél már hasonlót. Volt, hogy leugrottál a My Auchanba húsz büszke lejjel a pénztárcádban, amit eredetileg ebédre szántál. Aztán csak azon kaptad magad, hogy ott állsz egy hatalmas bevásárlóban, még te sem érted, miért mentél be pár lejjel, hiszen az üzlet 90%-át megvásárolnád, ha telne rá. Ha lenne pénz. Azon ábrándozol, hogy egyetem után egy vagány kis munkahelyre csak 9-re jársz be, olyan helyen dolgozol majd, ahol igazán jól érzed magad, ahol ideális fizetést kapsz, aztán rájössz, hogy még mindig ott ácsorogsz a boltban, néhány szem mereven rád szegeződik, és gyorsan lelépsz, mielőtt bárki megkérdezné: minden rendben? Amúgy…persze, hogy rendben.

Amit tudni kell rólam, és igazából ebben különbözöm diáktársaimtól, hogy nekem nem kellett beköltöznöm, én nem kell hetente vagy havonta hazabuszoznom vagy -vonatoznom. Engem nem kell telefonon felhívjanak a szüleim, hogy hogy vagyok, van-e mit ennem? Aminek természetesen előnye és hátránya is van. Édesanyám minden este finom vacsorával, édesapám jó zenével vár haza, a kutyám pedig határtalan örömmel fogad. Cserébe mindig tudják mikor, merre, hova megyek, meddig ülök? És azt is, hogy mennyire problémás az utazás. Nem is egyetemre menet szokott idegtépő lenni, inkább hazafelé jövet. Mindenki, aki kicsit is ismeri Szászfenest és környékét, tudja, miről beszélek. Az egyetemtől hazáig (belekalkulálva a 10 perc sétát a megállótól) másfél óra az út. Van, aki azt mondja, olvassak valamit az idő alatt. Olvasnék én, na de állva? Ehelyett általában végigpörgetem a legfrissebb híreket Facebookon, Instagramon, Pinterest nélkül már azt hiszem, meg se lennék. Olykor, amikor édesanyám visz be reggel, és mindenki mihamarabb szeretne megszabadulni attól a borzasztó forgalomtól, általában együtt tanakodunk azon, hogy „ez itt előttünk most főzi a reggeli kávéját?” Nem tudom, de olyankor nekünk sem ártana meginni legalább egy literrel. Minden egyetemistának megkeseríti valami az életét: a buszozás, a tömeg, a koránkelések, de ezek az egyetemista évek kötelező velejárói, amiken később nevetve nosztalgiázhatunk. Baj csak akkor van, ha épp a szak az, ami nem igazán illik hozzád, nem igazán szereted, csak tanulod, hogy diplomázhass. A közgazdaság- és gazdálkodástudományt akkor ajánlom neked, ha igazán kíváncsi vagy arra, mit történik körülöttünk, ha szeretsz belemászni a pénzügyek világába, és el tudod képzelni magad valamilyen vezető pozícióban (legalábbis jó, ha ezt tűzöd ki célként).

Isán Heni, egyetemista fitneszedző: megtanultam minden kihívásban a lehetőséget látni

by Dobos Fanni | 2020. 06. 22. | 0 | Egészség,Slider,Sportszelet |

Ha az átlagot tekintjük, 10 emberből 8 biztosan nincs megelégedve az alakjával. Van, aki túlsúlyosnak, van, aki épp az ellenkezőjének érzi vagy látja magát. Pontosan így volt ezzel a 22 éves fitneszedző, Isán Dalma-Henrietta is. A kolozsvári BBTE, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának hallgatójaként angol nyelven tanult leadership szakterületen, majd folytatta tanulmányait mesterin, a menedzsment terén. Bár nem ötvözte a hobbiját, a jelenlegi munkáját a tanulmányaival, elmesélte, hogyan vágott neki, hogyan sikerült elérnie az álmát, amit a fitneszt illeti, hogy mit jelent helyesen táplálkozni, és hogyan sikerült átvészelnie a karantént úgy, hogy nem hagyta abba a munkáját.

– Több éve az életed szerves részét képezi az egészséges életmód, valamint a folyamatos és
kitartó edzés. Pontosan miért és mikor váltottál erre az életstílusra?
– Hét éve kezdtem el edzeni, néhanapján elvégeztem bizonyos alapgyakorlatokat. Régen nagyon
sovány voltam és rengeteg kritikával találtam szembe magam, olyan emberekbe ütköztem,
akik emiatt megszóltak, pedig nem az én hibám volt. Az egyetlen esélyt a sport jelentette,
hogy mindezen változtatni tudjak. Több évig tartott rájönnöm arra, mi az, ami nekem beválik
és mi az, ami nem. 2018-ig csakis saját testsúllyal edztem, mivel bizonyos gátlások miatt nem
akartam terembe járni, valamint nem voltam jártas a fitnesz „weight-lifting” világában. Az
Erasmus programmal Hollandiában utaztam és ez idő alatt kezdtem el megtanulni súlyokkal
edzeni, egyetemi edzők segítségével. Akkor már tudatosan étkeztem, és keményen kiálltam a
céljaim mellett. Akkor döntöttem el, hogy ez az, amivel foglalkozni akarok.
– Egy ideje fitneszedzőként is ismernek az emberek. Nehéz volt-e ezt elkezdeni, mi az, ami nap
mint nap motivált ebben?
– Nehéz ezt a szakmát elkezdeni és elhelyezkedni is benne, hiszen rengetegen pályáznak az
edzői státusra, de kevesen számolnak azzal, hogy mekkora felelősséggel jár, és mennyi
munkát kell belefektetni. Nekem minden az Instagram oldalammal kezdődött, amit azért
készítettem és arra használtam, hogy a tanultakat továbbadhassam, és mások megkaphassák
azt a segítséget, amire nekem sokszor szükségem volt, de az emberek hátat fordítottak. Régi
álmom volt, hogy egyszer edző legyek, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar meg is tudom
valósítani majd. Anélkül, hogy utat engedtem volna az életembe a sok ellenszenves embernek
és akadálynak, hittem abban, amit tudok, és elkezdtem önszántamból edzeni embereket.
Felfigyelt rám egy menedzser és kaptam egy ajánlatot, így el is kezdtem komolyan dolgozni.
Második héten már 24 kliensem volt.
– A koronavírus mennyire volt hatással a munkádra? Tudtál kapcsolatot tartani a klienseiddel
a karantén ideje alatt is?
– Nagymértékben hatással volt a munkámra, a rutinomra. A termek bezártak, nekem meg
haza kellett költöznöm Kolozsvárról. Pánikba estem, de ez csak egy hetet tartott. Utána
kigondoltam, hogy online tréning lesz az, amivel pótolom az edzéseket, és így folytathatom a
munkám. Rengeteget dolgoztam ezen, Zoom-hívások, videók elkészítése, edzéstervek
kigondolása, egy teljes stratégia kialakítása. Ami a legmeglepőbb volt számomra az az, hogy
végül nagyon jól ment, nagyon kreatívnak éreztem magam az egész karantén alatt. Ebből a
szempontból egy áldásnak tartom ezt az időszakot. Na meg a tény, hogy sok időt tölthettem
teljes gőzzel azon dolgozva, hogy a semmiből felépítsek egy olyan tervet és rutint, ami által
azt csinálhatom, amit szeretek, és amivel pénzt is keresek – miközben a világjárvány miatt a
gazdaság nagy része összeomlik – szerintem nagy lehetőség és ajándék volt. Jelenleg még
egyetemista vagyok, mesterképzőn tanulok, és ennek az időszaknak hála, pénzügyileg sikerült függetlenné válnom, illetve úgy tűnik: továbbra is minden csak jó irányba halad. Megtanultam
minden kihívásban a lehetőséget látni. 
– Mesélnél az étkezési szokásaidról? Mennyire szigorú ez a te esetedben?
– Soha nem tartottam diétát, és soha nem hittem a diétázásban. Az „intuitive eating” elvei
alapján alakítom az étrendem, ami arról szól, hogy azért étkezünk, hogy a szervezetünk és
testünk működjön, és éljük túl a mindennapokat. Tehát ha így gondolkodunk, akkor olyan
tápanyagokban dús ételeket fogunk fogyasztani, amelyek vitaminokkal és ásványi anyagokkal
látják el a szervezetünket. Egy másik része ennek a felfogásnak az, hogy alapjáraton minden
embernek tisztelnie kell a testét, ami szintén abban motivál, hogy ne együnk olyan dolgokat,
amelyek ártalmasak. Szerintem mindennek a titka az egyensúly. Mindent meg lehet enni, ha
ismerjük a mértékeket és meg tudjuk találni az összhangot. 
– A karantén alatt, feltételezem, nagyon sok ember elhanyagolta az edzést. Mit ajánlanál
ezeknek az embereknek az „újrakezdéshez”?
– Türelmet. Nagyon figyelmesen és türelmesen kell újrakezdeni!

Fotó: Alexandru Maxim