Elmélkedős

Gondolatok a 429-es vagonban

by Fórika Dóra | 2021. 10. 13. | Gondolatok a 429-es vagonban bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Lassan két órája utazom a vonaton. Bámulom a tájat az ablaknak dőlve, a fülemben lassú, nyugtató zene szól. Kedves nyári emlékek cikáznak a fejemben, és mosolygok. Körülnézek a vagonban. A legtöbb utason fejhallgató, elnyomják a vonat monoton kattogását, akárcsak én. Egy fiú candy crushozik, egy másik filmet néz a mobilján. Egy ideje nem néztek fel a képernyőből. A kalauz gyakran elsétál mellettem, ellenőrzi az újonnan csatlakozott utasok jegyét.

Eszembe jut, amikor nemrégiben néhány órára szünetelt a Facebook és minden hozzá tartozó közösségi oldal. Kint ültem a lakásunk teraszán egy bögre kávéval és egyik barátomnak szerettem volna válaszolni, de nem sikerült elküldenem az üzenetet Messengeren. Eleinte én is ideges lettem, átkapcsoltam mobilhálózatra, újraindítottam a telefont, majd megint felváltva wifi- és mobilhálózatra csatlakoztam, de semmi. Végül küldtem a barátomnak egy sms-t, majd kis idő után olvastuk a közleményt, hogy szünetel a Facebook, Messenger, Instagram és a WhatsApp. Beszélgettünk arról, hogy bár nekünk nem hiányzik, biztos vannak olyan emberek, akik kétségbeesnek, ha néhány óráig nem tudnak kapcsolatot teremteni az oldalakon lévő ismerőseikkel. Olyanok, akik nem tudnak a valóságban lenni.

Hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben a vonaton is. Megállítottam a zenét, a fülesem is levettem. A legtöbb utas még mindig ugyanabban a pózban nézi a mobilját, esetleg olvas. Nagyon kevés hangot hallok. Egy lány telefonál, két fiú az egyetemről beszélget, közben rá-rápillantanak az érintőképernyős lapos készülékre.

Mi lenne, ha ezt a négy és fél órás utazást telefon nélkül tennénk meg? Mi lenne, ha csak magunkkal lennénk? Mi lenne, ha figyelnénk a környezetünkre, a vonat mellett futó tájra, a gondolatainkra, egymásra? Szóba állnánk az előttünk ülő ismeretlennel? Vagy csak ülnénk szótlanul a helyünkön? Tudnánk-e egyáltalán magunkkal lenni úgy, hogy a szemünket és figyelmünket nem köti le semmi?

Évkezdő reflexió fügefán

by Tamás Zsófia | | Évkezdő reflexió fügefán bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

„Láttam magam, ahogy ott ülök a fügefaág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant le a földre, a lábam elé.” 

(Sylvia Plath)

Az előző egy év akarva-akaratlan a jövőkép kérdése köré orientálódott. Folyamatosan felötlött bennem a hogyan és a merre tovább. Mi az, ami érdekel, ami nem válik monotonná az idő múlásával, mégis biztosítja majd a kenyérrevalót. Mi az az egy dolog, aminek szentelni akarom az egész hátralévő életemet, ami mellett kitartok jóban-rosszban, szegénységben-betegségben és így tovább. A választottam. Bár napjainkban, tizenkilenc évesen ilyen döntést meghozni nem kis feladat, mégis mindenki azt éreztette velem, hogy ezt azért már rég illett volna kitalálni. Aztán persze néhány személyiségteszt és jó sok karrier-tanácsadás után végre megszületett a döntés. Pontosabban EGY döntés, amely olyan kérdéseket vont maga után, mint a „De mi van, ha…?” és „Biztos-e, hogy…?”, különböző változatú befejezésekkel. Hiszen nemcsak a sajátomat, hanem a választott szakmám jövőképét is figyelembe kellett vennem minden más mellett, és ki ne hallotta volna már, hogy az újságírásnak nincs jövője ebben a modern világban… Én legalábbis sajnos sokkal többször, mint szerettem volna.

Ez a fajta lekötöttség új volt az életemben, hiszen eddig nem kényszerültem ilyen számottevő döntés meghozatalára, és rám is ijesztett, mivel úgy éreztem, ezzel elvágtam magamtól minden más lehetőséget. Mintha – tovább görgetve a házasságkötéses hasonlatot – igába hajtottam volna a fejem… A választottammal persze teljesen meg voltam elégedve, azonban a kimaradás érzése nem hagyott nyugodni.

Aztán jöhetett a változások ideje, amikor mindent, amit megszoktam és megszerettem, hátrahagytam, hogy teljesen új dolgokat szokjak és szeressek meg. Az első héten megismertem a szaktársaimat és hatalmas biztonságérzetet nyújtott a tudat, hogy nem csak én vagyok néha kicsit bizonytalan és néha kicsit a kelleténél jobban elveszett. Végighallgatva hasonló véleményeket és aggályokat, közben nagyszerű embereket megismerve, rájöttem, hogy minden rendben lesz és jó helyen vagyok. Valamikor ez idő tájt jutott el hozzám a felismerés is, miszerint tulajdonképpen hiába gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha. Hiába disszociálom magam a jelentől, azon töprengve, mit mulasztok éppen el, mert akkor éppen a jelen lesz az, amit elmulasztok. A jelen, amely (online oktatás ide vagy oda) annyi lehetőséget és kibontakozási alkalmat nyújt, amennyire éppen szükségem van, és amelyben végre olyan dolgokat tanulhatok, amik érdekelnek.

Úgy döntöttem tehát, nem várom meg, amíg a fügék a lábam előtt kötnek ki, hanem letépem a legszebbet és jóízűen fogom megenni. Ha pedig utána még megéheznék, visszamegyek, és még egyszer eljátszom ugyanezt, hiszen amíg van füge a fán és karom, amivel érte nyúljak, nincs jogom az éhségre panaszkodni.

Gondolatok egy kolozsvári félévről

by Ilyés Andrea | 2021. 07. 05. | Gondolatok egy kolozsvári félévről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Azon szerencsés diákok közé tartozhatok, akik már belekóstoltak a kolozsvári diákéletbe. Tavaly ugyanis elsőéves gazdasági informatikus hallgatóként mindaddig ott éltem, míg a járvány kitörése – sajnos azóta is tartó – online oktatásra kényszerített mindenféle képzési formában részt vevőt. Új, kolozsvári élmények hiányában volt időm emésztgetni, feldolgozni mindazt, ami abban a csekély félévben történt, amíg ott éltem. Következésképpen pedig két érdekes dolgot állapítottam meg. Az első, hogy még sohasem érzékeltem az idő múlását olyan gyorsnak, mint abban a néhány hónapban, a második pedig, hogy még sosem voltak annyira mozgalmas, eseménydús napjaim, mint akkor. Azt hiszem, még nem rendelkezem kellő ismeretekkel ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatot feltételezzek e két jelenség között, de úgy sejtem, a felnőtté válás része mindkettő. Egy filmbéli idézet jut eszembe: „Fura az élet. Amikor az ember gyerek, az idő csigalassúsággal halad, aztán egyik napról a másikra eltelik ötven év.” Bár még nagyon messze van tőlem félév századnyi élet, úgy érzem, épp ezt a változást kezdtem ott megtapasztalni. Ha nem jön közbe ez az aprócska vírus, biztos vagyok benne, hogy még mindig száguldozva telnének a napjaim, egyik eseményt a másik követné úgy, hogy közben nem is igazán észlelem, hogy pontosan mi történik. Itthon azonban jócskán lelassultak a történések, gyakran elmerengek a kolozsvári élményeimen. Örülök és hálás vagyok, hogy azt a keveset is megtapasztalhattam. Így is megannyi nyomot hagyó élményt tudhatok a magaménak, amelyekből bármikor meríthetek. Mert nincs hangulatosabb, mint slam poetryt hallgatni egy zsúfolt kávézóban a barátaiddal, akikről néhány hónapja még nem is tudtad, hogy léteznek, de most életed meghatározó alakítói. Nincs lélekemelőbb, mint visszafojtva hallgatni egyik kedvenc kortárs költődet a dugig telt előadóteremben. Kielégítő gondolat, hogy vár a kedvenc bandád koncertje egy embert próbáló vizsga után. Az az igazság, hogy nagyon vágyom vissza.

Egy élhetőbb világért

by Lukács Edina | | Egy élhetőbb világért bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

A bizonytalanság korát éljük. Bizonytalan a holnap, a következő hét pedig már maga a jövő. Az emberek rettegnek. Kétségbeesett zokogások fültanúi a szobák falai. Állnak ridegen, moccanatlanul, akárcsak a valóság, melynek hideg karmai minduntalan érted nyúlnak. Ebben a bizonytalan, fájdalommal és félelemmel teli időszakban kicsit én is felnőttem. 17 évesen úgy éreztem, változtatnom kell és enyhe reményt csempésznem a kilátástalanságba.

Meghökkenve olvastam (egykori) osztályfőnököm sorait: oltás az iskolában. A pánik pillanatok alatt végigfutott a testemen, agyamban pedig lepergett az összes párbeszéd, amelynek részese voltam az elmúlt időszakban. Repkedtek a pró és kontra érvek a fejemben. Rettegtem. Végül kikapcsoltam az érzéseimet, és csakis a józan eszemre hallgattam.

Az oltás napján valóságos halálfélelemmel léptem át az épület küszöbét. Abban a pillanatban arra is kész voltam, hogy a duplaszárnyú ablakot szélesre tárva megtanítsam magam repülni. Végül ezt a lehetőséget is elvették tőlem, mennem kellett.

A rendelőbe lépve meglepő bánásmód fogadott, mindenki kedves volt. A rutinvizsgálatok során is nagy figyelemmel és gyengédséggel kezeltek, mindent készségesen elmagyaráztak. Miután a papírmunkával is végeztünk, hatalmas imádkozások közepette (lévén felekezeti iskola, legalább nem lógtam ki a sorból…) leültem a székre. Aztán mire észbe kaptam, már az ajtón kívül üldögéltem hatalmas megkönnyebbüléssel és örömmel, hogy ezen is túl vagyok. Abban a pillanatban bátornak éreztem magam, valóságos felnőttnek, aki a helyes döntést hozta a közjó érdekében.

Az ismétlő oltásra már régi ismerősként sétáltam be az ajtón, a félelem vagy az izgalom legapróbb jele nélkül érkeztem. Egy oltás után úgy éreztem, velem van a világ rutinja, az asszisztensnek már azt sem kellett hangoztatnia, hogy tegyem csípőre a kezem.

Megtettem hát, megléptem, amire sok korombeli nem vállalkozott. Megbántam-e? Egyáltalán nem, azóta a netem is már hipergyors. Na jó, az pont nem. De boldog vagyok, hogy tettem valami jót a közösségért, még ha sokaknak nem is tűnik úgy. Hiszen a hatalmas hegy is sok millió apró kavicsból áll…

Merj kilépni az árnyékból. Merj úgy dönteni, hogy akár ellentmondasz a világnak. Hallgass a szívedre és az elmédre, zárd ki a média káros hangjait…

Az idővel csak a baj van

by Urbán Fanni | 2021. 06. 20. | Az idővel csak a baj van bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Teljesen higgadtan ültem be másodévesként a vizsgára azt gondolva, nem lehet nagy baj, tanultam rá és a feladatoknak a gyakorlati részét is meg tudom oldani, bármiről is legyen szó. Vizsgáztam már ennél a tanárnál, tudom, mire számíthatok, menni fog a dolog. Naiv voltam? Hát az nem kifejezés. Tényleg elhittem, hogy kisujjból kirázom az egészet.

Ahogy egy évvel ezelőtt, úgy most is online zajlott a vizsga. Tudom, most nagyon megleptem ezzel a mondattal mindenkit, de fontosnak tartottam megemlíteni, mert később még visszautalok rá. Mielőtt megkaptuk a feladatokat, megegyeztünk az időkorlátban, ami első hallásra elégségesnek tűnt. Nos, ez egészen addig a pontig volt igaz, amíg kinyitottam a tanártól kapott fájlt, amiben a feladatok voltak, és megláttam azt a temérdek szöveget, amit tartalmazott.

Minden perc számít, gondoltam magamban, így hát nekiláttam a munkának. Az oldalak száma hol gyarapodott, hol csökkent. Ennek rémesen egyszerű oka volt: egyik pillanatban még azt gondoltam, jól megoldottam a feladatot, majd a másikban sikerült teljesen elbizonytalanodnom és töröltem az egészet. Addig játszottam ezt az ide-oda játékot, amíg elkezdtem kifutni az időből. És itt szabadultak el a dolgok, és alakult ki körülöttem a káosz. Totálisan elvesztem a betűk és sorok között. Elolvastam ugyan, hogy mit kér a feladat, de megérteni már nem sikerült, mert az agyamban lévő kuszaság nem engedte. A fejemben vészesen szirénázott a tűzpiros pánikgomb. És szerintem nemcsak a fejemben jelzett eszeveszetten, de az arcomon is jól láthatóan érzékelhető volt a pánik. Öt perc volt hátra az időből, nekem pedig két feladatom várt megoldásra. Ez volt az a pont, ahol láttam magamat kívülről, ahogyan szétesem. Szívem szerint ott helyben, bekapcsolt kamera előtt bőgtem volna el magam és hagytam volna az egészet a fenébe. Viszont nem ment. Nem tudtam csak úgy otthagyni. Valahonnan nagyon mélyről előszedtem a tartalék energiáimat és úgy dolgoztam abban az öt hátramaradt percben, hogy csak a billentyűzeten lévő betűk koppanó hangját lehetett hallani és az oldalszámok növekedését látni.

Leadtam a dolgozatom. Semmire nem emlékeztem az utolsó percekből. Törlődött minden. Fogalmam sem volt, milyen válaszokat adtam, vagy egyáltalán hogy oldottam meg a feladatokat. A tanárom hangjára emlékszem, aki csak annyit mondott a vizsga végén: „láttam, hogy teljes kétségbeesés és káosz uralkodik a képernyő túloldalán, már azt hittem elveszett a doksi, amibe írtál, de nem mertem megkérdezni, nehogy megzavarjalak”. Aggódó megjegyzésére csak annyit tudtam hirtelen mondani, hogy „a doksi nem veszett el, én viszont valahol félidőnél annál inkább”. Ettől a pillanattól fogva számomra bizonyossággá vált, hogy az idővel csak a baj van.