Elmélkedős

Hagyj időt a lelkednek!

by Tornai Anett | 2021. 05. 07. | Hagyj időt a lelkednek! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Sokan mondják, hogy mennyivel könnyebb a mai világban élni, mennyivel gyorsabban haladnak a dolgok, sokkal egyszerűbb minden. Ez igaz is, rengeteg téren leegyszerűsödtek a dolgok és könnyebb lett megoldani különböző problémákat, ennek viszont ára van.

Lelkileg ugyanis az emberek nincsenek ennyire felgyorsulva, nincsenek teljesen felkészülve erre a percenként változó rendszerre. Az emberiség történetében új korszak kezdődött, amióta ilyen mértékben felgyorsult a világ, és idő kell, hogy ehhez hozzászokjunk. Másodpercenként különböző ingerek, hírek érnek minket, és sokszor azonnal reagálnunk kell. Rengeteg az elvárás, mindnek a lehető legtökéletesebb formában meg akarunk felelni. Sokkal többfelé irányul a figyelmünk, mint régen. Ez a felgyorsult világ rettentően kifáraszthat bennünket fizikailag, mentálisan és lelkileg is.

E három kimerültség közül talán a lelki fáradtságot a legnehezebb kipihenni. Szerintem az is a legritkább, de bőven elég az, amennyi van belőle. A lelki kimerültségnek is, mint minden más rendellenességnek, vannak jelei. Ha ezeket észleljük magunkon, jó megállni egy picit és lassítani, amíg a lelkünk is felveszi velünk ismét a tempót. Ha nappal fáradtnak, álmosnak érezzünk magunkat, éjszaka pedig képtelenek vagyunk aludni; ha kimondhatatlanul érzékenyek lettünk az elmúlt napokban és bármi sírásra késztet (hangsúlyozom: BÁRMI); indokolatlanul rosszul érezzük magunkat, fejfájás, gyomorgörcs gyötör, valamint, ha mi magunk sem tudjuk, hogy hogy vagyunk, hogyan is érezzük magunkat, akkor nem árt picit megállni és szánni egy kis időt saját életünkre is. Néha ugyanis a léleknek is szüksége van pihenőre, nem bírja 0–24-ben. Ilyenkor érdemes minél többet sétálni, esetleg meditálni, sokkal többet pihenni, mint általában szoktunk; olyan dolgokat tenni, amelyek örömmel töltenek el és amennyire lehet, olyan emberekkel körbevenni magunkat, akik pozitívan hatnak az életünkre. A változás nem fog egy-két nap alatt megtörténni, mert valószínűleg nem is pár nap alatt jutottunk ilyen helyzetbe. A lényeg, hogy hagyjunk időt magunknak a gyógyulásra.

 

Dark comedy, avagy a kemoterápia belülről

by Gondos Borbála | 2021. 05. 06. | Dark comedy, avagy a kemoterápia belülről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Vannak témák, amelyekből nem szabad viccet csinálni, mert az lehet bántó és etikátlan. De mi van akkor, ha éppen az nevet, aki elszenvedi? Az erős emberek egyik túlélési eszköze és fegyvere az önirónia, amelyet édesanyám, Biszak Zsuzsa is gyakorolt az őssejtbeültetése idején, miután az ember szervezetének a nulláról kell újrakezdenie működését, viszont az életet onnan kell folytatni, ahol abbahagyta. Azt a keserű valóságot akarom egy beszélgetésünk nyomán leírni, amely túl sok személyt érint különböző betegségek miatt, sokszor úgy, hogy a szenvedés után nem következik gyógyulás.

Amikor megkérdeztem, hogy milyen az a fájdalom, amit az ember kemoterápiás kezeléskor átél, azt a választ kaptam, hogy leírhatatlan. Minden fáj. Hiába kértem pontosabb meghatározást, úgy látszik, azt lehetetlen átadni. Leírhatatlan. „Olyan, mint a filmeken, hogy látod, ordít a másik, mert egyebet nem tud tenni, csak szenved és szenved.” (Jegyezzük meg, nem olyan filmekről beszélünk, mint a Csillagainkban a hiba. Személyes véleményünk alapján abban a filmben a betegábrázolás mérföldekre esik a hitelestől.)

Hogy mit érzett édesanyám? Félt. Félt, amikor először lépett be olyan kórterembe, ahol már kopasz, csontsovány, sápadt betegek próbáltak túlélni. Félt a történeteik hallatán, attól, hogy balul sülhetnek el a dolgok. Félt, hogy mi vár rá. Akkor is, amikor hullani kezdett a haja a kezeléstől, ő pedig fésülködés közben tincsekben kihullott hajszálakat tartott a kezében a tükör előtt. Megengedte, hogy én vágjam a haját, de bár ne tette volna! Kiderült, hogy ügyetlen fodrász vagyok. Ellenkező esetben talán nem is lennék egyetemista… (ugyan már!)

Hogyha hasonlítani kellene a kórházban uralkodó állapotot, „díszletet” bármihez, akkor az a láger lenne – mondja édesanyám nevetve. Gyenge, kopasz emberek, csíkos pizsamában. Másrészt viszont olyan, mint a mennyország. Nem azért, mert kellemes, vagy megnyugszik a lélek, közel sem. Csak azért, mert mindenki egyenlő. A marosvásárhelyi hematológián nem volt gazdag vagy szegény, román vagy magyar. Biszak Zsuzsa, anno romántanárnő, több román dialektusban tudott beszélni a kezelés után, mint addig gondolta volna. Kár, hogy többet kellett erre a tudásra áldozni, mint egy átlagos nyelvtanfolyamra. És barátokat is szívesebben szerezne az ember a munkahelyén, a főnökön kacagva, és nem a saját helyzetén. Viszont, ha nem lett volna a közös téma, a hasonló szenvedés, nem értették volna meg egymást annyira az ott tartózkodó betegek. A hangulat jó volt, amennyire a helyzet engedte, segítség a betegek között is akadt. Mindenki hordozta magával a saját karácsonyfáját – ahogy a perfúziós állványt nevezték –, és előfordult, hogy egy őssejtbeültetésen már átesett leukémiás nő kísérte ki újonnan megismert sclerosis multiplex betegségben szenvedő barátnőjét a mosdóba, hogy az egyensúlyvesztés miatt nehogy elessen.

Az őssejt „leszedése” és beültetése külön lapra tartozik. Néha a beteget előzetesen nem értesítik róla, mi következik a továbbiakban, csak viszik. Lehet elsőre kegyetlennek hangzik, de belegondolva nem az, ez az eljárás csökkenti a pánik lehetőségét. Így történt, hogy édesanyám nem is tudott az első adag kemóról, amikor az a szervezetébe került. Mint utólag értesült róla, az a nagy gép, ami „átmosta a vérét”, igazából az őssejtet emelte ki a szervezetéből, hogy a beültetésig –300 fokon raktározzák, és így indult a beültetés folyamata is. Meglepetéssel fogadta a nagy érdeklődést, amellyel az orvosok viseltettek iránta: főorvosok, orvosok, ápolók rohangáltak körülötte, amíg külön szobába vitték, majd vállig érő gumikesztyűkkel nekiláttak a „tisztítási folyamatnak”, két erős kemoterápiás szer beadagolásának, ami pusztító károkat okoz a szervezetben, ezért a kezelés alatt jeget kell enni. Három tállal evett, mind elfogyott, ezért fagylaltra szorul. Az ember ez után olyan, mint a rongy, egy darab élettelen hús, amíg megerősödik – a főorvos szavai ezt alátámasztják. És csak a hematológia külön klinikáján párolt csirkecombot ehet. Délben, este. Délben, este. Délben és este.

Sokan élik ezt túl. Sokan nevetnek közben önmagukon. Hogyha ilyen helyzetben is képesek az emberek erősnek maradni, talán nekünk is sikerül.

Biszak Zsuzsa azóta nem gyógyult meg, de nevetni nem felejtett el. Viszont csirkecombot sem eszik soha többet.

 

Munkára fel!

by Varga-Göcz Nikolett | 2021. 03. 31. | Munkára fel! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Életünket nagyban befolyásolja a munka iránti igény, valamint a munka elvégzése és jutalma. Beleszületünk egy társadalomba, ahol csak úgy tudjuk megtalálni a helyünket, ha dolgozunk, eredményeink pedig akkor lesznek, ha kemény kitartással végezzük adott feladatainkat.

Már kisiskolás korunktól ránk bíznak néhány elvégzendő feladatot, hogy felelősséget tanuljunk és megértsük, minden tettünk következményeket von maga után, mi pedig vállaljuk azokat. A munka tehát a felelősségvállalásra, a következményekre is felhívja figyelmünket.

Nem könnyű elviselni a munkát, mert erőfeszítést, sok energiát, időt igényel, látszólag nem hozza meg hamar a gyümölcsét. Az ember nehezen győzi le a lustaságát, ha csak gépiességet, megrögzött ismétlést, egyhangúságot lát benne. Pedig nemcsak a megélhetést, a vitális értékek meglétét biztosítja, hanem elősegíti a fejlődést, megtölti jelentős, minőségi idővel életünket, segít megérteni önmagunkat, ezáltal pedig a társadalmunkat is szolgáljuk. A világunk oly összetett és még mindig alakulásban van, hogy mindenkinek megszülethet benne a saját elképzelése az álommunkájáról, amit tanulással vagy kétkezi munkával, áldozattal, lemondással, kitartással elérhet.

Minden találmány, alkotás mögött munka áll, az eredmény sok esetben az egész világot érintheti, nagyot lendít az emberiségen, esetleg alapokat tesz le, amikre a későbbiekben majd támaszkodni, építeni lehet. Mély tiszteletet érzek mindazok iránt, akik úgy végzik a dolgukat, hogy másokért tesznek legfőképp, s nem csak önnön vágyaik megvalósulásáért, mert a munka ilyenkor válik leginkább hivatássá, egyben saját életünk alappillérévé.

Pályaválasztás előtt is érdemes feltennünk magunknak a bűvös kérdést, hogy mi az, amit szívesen, szenvedélyből és elhivatottságérzésből végeznénk, s ezzel a munkával mit adhatunk hozzá a társadalom előrejutásáért, fejlődéséért. Elengedhetetlen, hogy ragaszkodjunk a választott munkánkhoz, mert míg eljutunk oda, hogy azzal foglalkozhassunk, addig a szemünk előtt lebeg álmunk beteljesülése, s ez megtart minket a felkészülés útján tapasztalható nehézségek, kudarcok közepette. A szeretetből választott mesterségért való küzdelem képes csak erre, nem a pénz, a luxus, a fényűzés, ami miatt oly sokan választanak jól fizető, de képességeiket felülmúló vagy készségeiket, személyes preferenciáikat figyelmen kívül hagyó munkahelyet.

A munka képes lelkesíteni is az embert. Olyan utakat tár elénk, amelyek nem nyílnának meg előttünk, ha tétlenül tengődnénk. Lehetőségek, tudás, tapasztalat, gondolkodás fejlődik ki bennünk a munka miatt, ezek által megérünk az életre. Sok konfliktust, stresszt, idegességet, zavarodottságot le lehet vezetni úgy, hogy adott feladatunkat alaposan elvégezzük, csak vigyáznunk kell, hogy ne temetkezzünk teljesen bele, a munkánk ne legyen kibúvó a problémák megoldásának labirintusából.

Candide is bejárta a fél világot, rengeteg felejthetetlen élményt megtapasztalt, élete mégis kongott az ürességtől. A semmittevés miatt sokszor mi is vágyunk a kiteljesedés, a boldogság után, de elfeledjük, mi által tudjuk ezt igazán megteremteni. A munka hiányában nem olyan felfrissítő, megérdemelt a pihenés, a kikapcsolódás.

Amikor Candide meglátta a szomszéd munkájának termését, rádöbbent arra, hogy ez az, ami végre megtöltheti értékekkel az életét, amiért érdemes felkelni, ami célt ad mindennek. A munka óv a céltalanságtól is, attól, hogy értelmetlennek, feleslegesnek lássuk létünket.

Nekem is sokszor át kell értékelnem a munka fogalmát, értelmét, hogy belássam, bizony ez az egyik legnagyobb ajándéka földi életünknek. Az sem kell hogy gondot okozzon, ha nem mindig értékelik, amit teszünk, csak örüljünk annak, hogy volt erőnk és lehetőségünk az elvégzéséhez. Ezt iszonyú nehéz megtanulni, mivel az ember ösztönösen várja az azonnali vállveregetést, dicséretet, jutalmat, pedig legtöbb munkánk egy életre szóló befektetés időnkénti eredményekkel.

Arany Jánostól megtanulhatjuk, hogyan viszonyuljunk a munkánkhoz, legyen az bármilyen kisebb-nagyobb feladat: „Van hallgatód? Nincsen? / Te mondd, ahogy isten / Adta mondanod.” Sok mindent biztosít számunka a munka, nagyban meghatároz bennünket a hozzáállásunk, de a teljesítményünk is, odaadás, figyelem, akaraterő nélkül nem végezhetjük alaposan. Ne felejtsük Voltaire szavait: „A munka (…) arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.”

Részleteinkben a lényeg

by Varga-Göcz Nikolett | 2021. 03. 24. | Részleteinkben a lényeg bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Érdekes, sőt sokszor abszurd, hogy mi, emberek milyen nehezen látjuk meg a részleteket, mennyire könnyen elsiklunk a jelentéktelenebbnek tűnő apróbb dolgok felett, amelyek nap mint nap körbevesznek minket. Pedig Krúdy Gyula óta tudjuk, hogy a részleteknek fontos szerepük van: „Az apróságokra jobban kell vigyázni, mint a nagy dolgokra, mert apróságokból van összetákolva az ember élete.” Közelebbi perspektívából kell figyelnünk tehát az apróságokat, s óvnunk kell őket.

Gondolom, nem csak velem esett már meg, hogy évek óta ugyanazokon az utcákon megyek keresztül, míg hazaérek, sokáig mégsem vettem észre, hogy áll benne egy teljesen romos ház, amiben ki tudja, mióta nem laknak, s mennyi misztikumot, történetet rejthet magában. Eddig nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, nem figyeltem eléggé, elvakított a hétköznapok kuszasága és rohanása. 

Egy ideje én is szemfülesebb vagyok, odaadóbb figyelemmel, érdeklődéssel csodálkozom rá a természet jelenségeire, jobban megbecsülöm a napfényt, a varázslatos színekben fürdő égboltot, a patak csobogásának és a madarak csicsergésének melódiáját. Amik eddig nem hatottak rám igazán, olyan parányinak tűntek az élet nagy dolgai mellett, azok most többet nyújtanak, mint azt valaha el tudtam volna képzelni. Rájöttem, a természetben egyre közelebb sodródom önmagamhoz, ott kitisztul a lelkem, elmém, átjár a hála, és pozitívabban gondolkodom egy-egy séta után. A táj ajándékai is kis részletei az életnek – sok időnek kellett eltelnie, hogy észrevegyem, de legfőképp értékeljem.

Mindig csodálat tölt el, ha krimit nézek vagy olvasok, mert annyira hihetetlen, hogy a nyomozók rövid időn belül megtalálják az apró részleteket, észrevétlennek látszó nyomokat, bűnjeleket, majd ezek között az összefüggéseket. A detektívek munkája a részleteken alapul. Egy szalmaszálba kapaszkodva eljutnak a végső leleplezésig.

Tetteink mögött is ott lapulnak azok a részletek, amelyekre sokan nem figyelnek fel, pedig minden történésnek a mozgatórugói ezek az érzelmeink. Hányszor elvakít minket a düh, harag, de nem jut eszünkbe, hogy érzéseink könnyen elhatalmasodnak felettünk, és tulajdonképpen nem a másik ember vagy Isten, akár az egész univerzum a hibás. Sokszor mintha néznénk, mégsem látnánk. Minden mögött megbújnak azok a számunkra érthetetlen szálak, amelyek szorosan összekötik életünket, meghatározzák gondolkodásunkat, cselekedeteinket, és emberekké tesznek.

Aki minden erejével a részleteket kutatja, az gazdagabb, jobban megéli az élet mélységeit és magasságait, jobb eséllyel indul megfejteni a világ tartalmait.

Virágzó szeretet

by Varga-Göcz Nikolett | | Virágzó szeretet bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

 

Életünk alappillérei közé tartozik, hogy szerethessünk, valamint szeretve legyünk. Kármán József Fannija is elmondja, hogy szeretet nélkül iszonyú az élet, mint a tágas vadon, borzasztó, mint az éjfél hasogató hidege, s nem élt az, aki szeretet nélkül élt. Ezáltal is láttatva van, hogy ha nem teljesül be a szeretni és szeretve lenni akarásunk, akkor csak kín az élet, nem tapasztaljuk meg a teljességet, siralomvölggyé válnak mindennapjaink. Szeretet hiányában úgy gondolom, olyan érzése van az embernek, mintha mindig mélyponton lenne, s más területen hiába jeleskedik, hiába sikeres bármiben, ha nem éli meg ennek az érzésnek mindent átható, gyógyító, ápoló varázslatát.

A szeretetet, akár a szerelmet, úgy képzelem el, mint a rózsát. A rózsa a szépségnek, tökéletességnek, törékenységnek az archetipikus jelképe, de úgy tartják, a szenvedélyt is szimbolizálja.

Úgy vettem észre a világban, a rózsa gyönyörűséges virágáért mindenki elviseli a sok szúrós tüskéjét. Pontosan így kéne viselkedni emberi kapcsolatainkban is, amelyek alapja a szeretet, akár a szerelem, ha párkapcsolatról beszélünk. Könnyű akkor szeretni a másikat, amikor a legvirágzóbb, amikor képes számunkra a legjobban tetsző oldalát mutatni, jókedvű, esztétikailag is rendben van külseje, belseje. Ha csak akkor szeretünk valakit, ha a topon van, de nem próbáljuk meg elviselni, támogatni, tiszteletben tartani a döntéseit, elfogadni teljes lényét, az önkényes önzőség, mert nem miatta szeretjük, hanem önnön boldogságunk örökös táplálójának tekintjük, mint akinek értünk kell élnie.

A rózsa erőteljes kontrasztra is mutat. A tüskék lent kezdődnek, kitartanak egészen a szár végéig, amely viszont szépséges virágban végződik. Emberi kapcsolatainkban sok a földhözragadt elem, a szürke hétköznapok mindennapi problémákkal, konfliktusokkal, veszekedésekkel, sérelmekkel, hiábavalósá­gokkal. A legcsodálatosabb, hogy a szeretetünknek van egy felemelő oldala is, ami vigaszt, támogatást, együttérzést, harmóniát nyújthat, és még sok jóleső érzést, hiszen a szeretetet nem lehet kimeríteni, ez pozitív gyűjtőfogalom, amely felülemelkedik az élet összes hamisságán, igazságtalanságán, ledönti az egymás közé épített falakat. Kapcsolatainkban általában gyakoribb a mindennapok szürkesége, monotonitása, ritkább a nyugalom, a béke, a fennkölt pátosz. Nagyon fontos, hogy sose felejtsük el kimutatni szeretetünket, mert erőt, biztonságot nyújt embertársunknak, segíthet átvészelni fáradtságos napjainkat, feltölt szorongattató szomorúságainkban. Ha belegondolunk, több a tüske, mint a virág, ahogyan a rossz is aktívabb a világban, mint a jó, mégis az utóbbi győzedelmeskedik.

A tüske és a virág két különböző jelentést is hordozhat. A tüske az erkölcstelenség, erőszak, durvaság, vadság, fájdalom, míg a virág (legfőképp a fehér színű) erényesség, tisztaság, ártatlanság, lelki szépség, gyöngédség.

A szenvedély hiánya miatt kapcsolataink manapság hamar tönkremennek, pedig tévedés azt hinni, hogy a szenvedély lángja mindig olyan intenzitással fog lobogni, mint a kezdetekkor. Minden egyes nap tenni kell azért, hogy a tűz megmaradjon, ne hidegüljünk el szeretteinktől. Ez a tenni akarás a közös boldogságunkért már feltölt minket parázzsal, amit kedvességgel, apró gesztusokkal kell fűszerezni, ölelésekkel, kommunikációval, együttérzéssel felfokozni.

Nálam egyik hozza a másikat, valahogyan egy fiókban, egy kötetben, a könyv egyazon lapján tartózkodnak. Szeretet. Rózsa. Szeretet. Örök körforgásban.