Elmélkedős

Belédköt, hangos és zavaró – minden, amit a szomszédokról tudni kell

by Szabó-Kádár Henrietta | 2022. 06. 16. | Belédköt, hangos és zavaró – minden, amit a szomszédokról tudni kell bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Valahogy úgy áll a dolog, hogy az embernek vannak szomszédjai. Ha kertes házban él, ha tömbházban, ha társasházban, szomszédok vannak. Úgy tartja a mondás, hogy az ember a barátait meg tudja válogatni, a családját nem. Az a helyzet, hogy a szomszédjait se gyakran.

Nem akarok olyasmit feltételezni, hogy nemzetenként vannak a szomszédoknak prototípusai, de azért Kelet-Közép-Európa és a mi közvetlen, erdélyi magyar környezetünk fel tud mutatni olyan szomszédfajtákat, amelyeket kerek e planétán nem találnánk meg máshol. Sorjázzunk hát ezekből néhányat.

A mindent is megkérdező

Ez a variáns a szelídebb ragadozók kategóriájába sorolható: ha meglát a lépcsőházban, a kisbolt előtt, a bejárati ajtónál, amint a kulcsot tennéd a zárba, rögtön kihasználja a lehetőséget, hogy lecsapjon rád és feltegye az összes létező kérdést: „Hogy megy a munka? A gyermekek járnak-e iskolába? Édesanyádék ott laknak-e még Jutka néniék mellett? Jaj s amíg elfelejtem, Irma néninek a testvé­rének a gyermeke nősül, azt akartam kérdezni, hogy ismered-e a leánykát, akit elvesz?” A kérdések számával a lelki egészségünk megóvása érdekében csínján bántam, ennél sokkal több szokott érkezni, sokkal gyorsabb egymásutánban, a válaszadásra sokszor lehetőségünk sincs, erre pedig egy lehetséges magyarázattal tudok szolgálni: a kérdező ember (latinul Homo consultationis) a feltett kérdések mindegyikére tudja a választ, és csak azért osztja meg velünk, mert a környezetében nem maradt élő személy, akinek ne tette volna már fel őket.

A mindent is tudó

A szomszédság ezen lakója soha nem kérdez, ellenben mindig állít, tényeket oszt meg, tanácsokat ad, az esetek jelentős részében kéretlenül: „Irma néni testvérének a gyermeke nősül, Laci bácsiék keresztleányát veszi feleségül. Jaj, ma erősen nagyidő lesz, úgy fáj a rossz lábam, menj vissza, vegyél magadhoz esernyőt! Lelkem, egy cseppet meghíztál, igyál káposztalevet s ne egyél annyi cukros nyavalyát! Én a takarítónőnek megmondtam, hogy az a felmosó folyadék, amit használ, nem jó, büdös s nem fertőtlenít jól, megmutattam, milyent kell venni.”. Az ilyen szomszédot az sem tántorítja el, hogy te épp hanyatt-homlok rohansz ki az ajtón, hogy öt darab tízkilós szatyor van nálad és majd leszakad mindkét karod, ő ezeket az információkat meg fogja osztani veled, ha akarod, ha nem, sose lehessen tudni, egyszer még hasznát veszed!

A mindenbe is belekötő

A szomszédfajok közül ez az egyik legveszélyesebb és legvérszomjasabb, ő a Magyari Tivadar-féle hivatásos szomszéd: kifigyeli, mikor merészkedsz egyedül a lépcsőházba vagy ki a kapun, ő azonnal ott terem, hogy a hármas számú szolgálati mosoly kíséretében a nyakadba zúdítson mindent, még azt is, amit nem követtél el: „Nem kötekedni akarok, csak szólni szeretnék, hogy tavaly télen éjjel huzigáltátok az ágyat a felettem lévő szobában. Tudom, hogy ilyen nem történt, csak mindenképpen el akartam mondani, hogy cigicsikket ne dobjatok ki az ablakon. Jaj és még valami: ha magas sarkút akartok felvenni, vigyétek le a földszintre és ott húzzátok fel, ha a lakásban járkáltok vele, olyan érzésem van, mintha a fejemet ütnék.” Ha tömbházi szomszédságról beszélünk, ez a variáns a lépcsőház őrző-védő kutyája, a rend őre, ha úgy tetszik: akkurátus a lábtörlője, locsolja a virágokat az ajtaja előtt és rögvest megjelenik, ha valaki nem az ő elvárásainak megfelelően éli az életét és ezt az eltérést szóvá is teszi. Mondhatnánk, úgy küld el melegebb égtájakra, hogy megköszönöd.

A „nem ismerlek, pedig szomszédok vagyunk”

Ismerjük az érzést, amikor valami apró kellemetlenség történik velünk, mégis annyira felhúzzuk rajta magunkat, mintha legalábbis indokolatlanul arcon vágtak volna? Na, a szomszédok rasszának ez a változata is hasonló reakciót képes belőlünk kiváltani, ugyanis úgy viselkedik, mintha soha, sem a múltban, sem a jelenben nem léteznénk egy légtérben, még soha nem láttuk volna egymást. Ennek különböző fizikai manifesztációit ismerjük: te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja. Te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja, sőt még a fejét is elfordítja. Te kedvesen ráköszönsz, ő nem fogadja, de mielőtt a fejét elfordítaná, még alaposan végigmér, mintha esküdt ellenségek lennétek.

Nota bene, én nem föltétlen utálom a szomszédaimat. Csak néha. Ezeket a felsorolt fajokat pedig megterhelő és hangsúlyos energiabefektetéssel tudom utálni. De vannak jó szomszédok is. Őket meg kell becsülni. S mivelhogy tudjuk, hogy a közös utálkozás összehozza az embereket, szóval inkább a kiállhatatlan szomszédokon csámcsogjunk!

 

Pszichológushoz? Hát bolond vagyok én?

by Dávid Viktória | | Pszichológushoz? Hát bolond vagyok én? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Életmód,Elmélkedős,Slider

Ha megfázom, elrontom a gyomrom, vagy esetleg eltöröm a kislábujjam, mert a szekrény sarka az utamba került a nagy sietségben, akkor természetes módon orvoshoz fordulok. De mi történik akkor, ha valami a kobakomban vagy a lelkemben romlik el?

Ahol én élek, ott az embereknek egyszerű, sarkított véleménye van a legtöbb témában. Nálunk, ha valaki beteg, akkor vagy kiheveri otthon, vagy inkább képes belepusztulni, esetleg szenvedni a betegséggel addig, míg végül hordágyon kell kórházba szállítani. Ha valaki lelkileg instabil, esetleg valamilyen mentális betegsége van, sokszor magára marad a bajával. Hiszen, ahogy felénk mondani szokás, „aki pszichológushoz jár, az bolond”. Pedig a pszichológus is pont annyira szakember, mint a doki, aki kihúzza a romlott fogad, annyi a különbség, hogy a romlott fog helyett a romlott gondolatokat segít elűzni a fejedből. Mégis lenézően beszélnek arról, akinek szakemberre van szüksége mentális egészsége megőrzése érdekében.

Hogy ez az előítélet miből fakad, csak találgatni lehet. Talán nem értik az emberek ezt a szakmát és a pszichológia szó hallatán egyből a horrorfilmekre gondolnak, ahol sokkterápiával ürítik ki a betegek agyát, esetleg kényszerzubbonyban kísérik őket a kipárnázott szobába. Akár gőgből is fakadhat ez az indokolatlan elutasítás a szakma iránt. De az is lehet, hogy egész egyszerűen nem hisznek a szakma sikerességében.

Amikor segítségre szorultam, tudtam, előbb-utóbb be kell számolnom otthon az állapotomról. Féltem bevallani, pedig nem szégyelltem, csak féltem a többiek előítéleteitől. És a félelmem egyszerű válasz formájában be is igazolódott: „Én nem hiszek az ilyen agyturkászokban. Szerintem segíts magadon, s az Isten is megsegít.” Szüleim reakciója nem bizonytalanított el a döntésemben, bár annyival jobb szeretteink támogatását érezni ilyenkor is, mint amikor elkísérnek a törött kezünket begipszelni.

Vajon mikor fog társadalmunk mentálisan és érzelmileg felnőni a feladathoz, hogy megtanuljuk támogatni és segíteni egymást akkor is, ha valaki nem fizikai fájdalomban szenved?

Esszéíró verseny

by Batrin Krisztián | 2022. 06. 08. | Esszéíró verseny bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Sosem szerettem az esszéket. Főleg középiskolában nem. Tudom, ez nem szép kijelentés egyetemistától, de valakinek ki kell mondania azt, ami több ember szívét is nyomja.

Régen sokszor hallottam arról, hogy csak a nagyon intenzív és csillapíthatatlan írói vénával rendelkezők mehetnek esszéíró versenyre, én a pályázati felhívás első két sora után boldogan és mosolyogva utasítottam vissza a kihagyhatatlan ajánlatot minden évben. Nem az én világom.

Azt hiszem, ennek a sok nem akarásnak tényleg nyögés lett a vége, de nem panaszkodhatom sokat, hiszen én választottam az egyetemet magamnak. (Itt félreértés ne essék, nagyon szeretem minden percét, de hát minden jóban van valami rossz.)

Most az a sok gúnyolódás és a tanulástól való folytonos menekülés a nyakamba zúdította az állóvizet. Lássuk hát, mit kell csinálnia a diáknak az egyetemen: elsősorban tanulnia, részt vennie minden kurzuson és szemináriumon, valamint minden esszét és másfajta házi feladatot elvégeznie határidőre (azt kiemelném, hogy csak és kizárólag határidőre, nem hamarabb és ha egy mód van rá, nem is később, ha meg netalán hamarabb elkészül vele, határidőig hanyagolja az elküldését, ne tűnjön túl lelkesnek), a vizsgákon pedig remekelnie. Emellett, ami már nem az egyetem hatásköre, az egyetemista feladatait gyarapítja a szórakozás, de ez másik cikk és más idők témája.

Hogy a sok panasz közé kis pozitívumot is keverjek, kaptam olyan témákat, amelyeket nagyon is szerettem, de mégsem annyira, hogy 8-10 oldal hosszú fejtegetés, szóforgatás kerekedjen belőlük. Szerencse, hogy még tudok hasalni. Ugyanakkor köszönettel tartozom tanáraimnak, hogy nem terhelnek le fölöslegesen, és bár nem sokat kérnek tőlünk, de azt a lehető legtökéletesebben várják el (ez akár negatívum is lehetne, én nem tartom annak). Mégis, akármennyire tetszik az adott téma, az idő vasfoga csak akkor harap belém, amikor látom, hogy napok, esetleg órák vannak a határidőig, és minél hamarabb össze kell kombinálni sok-sok gondolatot. A sok halogatás akár teljesítményfokozó is lehet: az egyetemista természetfeletti képességeit hívja elő, amelyek segítségével olyan munka születik, hogy még az is megirigyli, aki heteket dolgozott a sajátján.

Összegzésül, az egyetem a nagy esszéíró verseny, ahol folyamatosan kell dolgozni és a benevezést első év előtt már megtettük a nagy, hároméves megmérettetésre. Vagy talán még csak most készülünk az igazi esszéírásra, amit ismertebb körökben államvizsgának neveznek. De az mindenképp biztos, hogy ez is verseny, csak itt már nem másokkal versengünk, hanem önmagunkkal. És az idővel. Álljak itt én élő példaként erre a jelenségre, amint esszéírás helyett inkább ezt a cikket írom.

 

Örülj, amíg gyermek vagy!

by Lukács Orsolya | 2022. 06. 01. | Örülj, amíg gyermek vagy! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Az utoljára felcsendülő Gaudeamus, az osztálytársak könnyes tekintete, búcsúbeszédek egyvelege, batyu a vállon, miegymás. Utolsó kis kapaszkodók a gyermekkorhoz. Ez az a pillanat, amikor megérti az ember az olyan mondatokat, mint az „örülj, amíg gyerek vagy” és „a felelősségvállalás nem sétagalopp”.

Eljut az ember egy bizonyos pontra, amikor „muszáj felnőnie”. Ki kell választania egy szakmát, egyetemet, s ez már nem olyan, mint a gyermekkorban elkövetett „rossz” döntések sokasága. Kezdetét veszi a felelősségvállalás időszaka. Az a korszak, amikor nem azért teszünk meg valamit, mert meg kell, hanem mert anélkül nem léphetünk majd egyről a kettőre. Amikor már nem áll senki a hátunk mögött, hogy szeretetből megdorgáljon, ha nem adtunk le időben valamit. Amikor magunkra vagyunk utalva, mi felelünk a döntéseinkért és ha mi nem teszünk meg dolgokat a saját érdekünkben, más biztos nem fogja. Az eddig biztonságot nyújtó iskolából már kitessékelve érzi magát a fiatal, a falon lógó tabló jelzi, hogy csupán emlék ezentúl az iskolának az az osztály, amely számára sok éven keresztül a családot jelentette.

Ballagás után a fiatal nyakába szakad minden. Nagyrészük elköltözik otthonról, tanulni megy az egyetemi városba. Ki bentlakásba, ki bérelt lakásba, de mindenképpen olyan dolgokkal kell szembenéznie, amikkel eddig nem kellett. „Kenyeret venni könnyű!”, „Én is ki tudom mosni a ruháimat”, „Boldogulni fogok” – mondja a frissen ballagott, hát… már nem diák. Az senkinek nem jut eszébe, hogy mégis hogyan kell számlát, büntetést fizetni, bérletet és bankkártyát kérelmezni, esetleg azokat a mélyről feltörő érzéseket kezelni, amelyek akkor járják át az embert, mikor a sok lepakolt csomag között áll és a szülők hazaindulnak, egyedül hagyva a már nem gyermeket, de még nem felnőttet az idegen helyen. Nem jut eszébe senkinek, mert ezt nem tanítják sehol.

Épp most van a ballagások időszaka. Elsőév végén ballagásra visszatérve, a sok csillogó szem, a lelkes arcok mögött látni, hogy ilyenkor az ember még közel sem felnőtt. Még mindig gyermeklélek dobog az ünneplőruha alatt. Mennyi mindent át fognak élni a következő egy év alatt, amit én már megtapasztaltam… Akaratlanul is sajnálom őket. Sajnálom, mert tudom, mennyire nem jó Mikulás napján arra ébredni, hogy nincs a csizmában csokoládé, karácsony után visszatérni a kisszobába, ahol már nincs karácsonyfa, fények és a meghittség úgy tűnik el, mint a kámfor. Mennyire fáj, ha egy rossz nap végén nem tudod megölelni anyát, apát, mert messze vannak. Mennyire rossz, hogy ezentúl a barátság nem alakul ki olyan egyszerűen, s hogy amúgy tényleg tele a világ rossz emberekkel, nem csak mendemonda volt. Mennyire jó, amikor levest lehet enni ebédre és mennyire tud hiányozni az otthon. Mennyire jól tud esni s mégis rosszul, hogy gyermeknapra az az ajándék, hogy nincsenek órák az egyetemen.

És akkor a ballagási ceremónia forgatagában hirtelen megérzed a közhelyes „örülj, amíg gyermek vagy” minden mélységét, és azon kapod magad, hogy irigykedve nézed az iskolások önfeledt nevetését, és összeszorul a torkod, hogy neked ilyenben már nincs részed.

 

Citrom, narancs, csokoládé, torta…

by Farkas Kriszta | | Citrom, narancs, csokoládé, torta… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider

Népszerű volt az ugrókötelezés gyermekkoromban – legalábbis a szülőfalumban. Amolyan szenvedélyes hobbiként ugráltak a lurkók az udvaron, az utcán, a szomszéd betonozott kocsifelhajtóján, sárban, porban, bárhol, bármikor. Esős időben az iskola folyosóján próbáltuk folytatni a mulatságot, természetesen titokban. Őrt állítottunk a tanári szoba elé, mivel gyakran bukkantak fel a semmiből gonosz folyosófelelős tanító nénik, akik szemrebbenés nélkül elvették az ugrókötelet. Jobb esetben nap végén visszaadták, de terjengenek legendák soha viszont nem látott kötelekről is.

Rengetegféleképpen lehet ugrókötelezni. Egyedül, barátokkal, mondókákkal, számolva – így lehet eldönteni, hogy ki a legmenőbb ugróköteles a társaságból. Az igazi király mindig is az volt, aki keresztbe tett kézzel fogta az ugrókötelet, és el tudott jutni legalább ötig. A közösségépítés egyik legmeghatározóbb projektje volt ez a gyerektársadalomban. Az első néhány alkalom után, ha valaki délután nem jött ki ugrókötelezni a szokásos helyre, akkor bandástól, mindenestől kopogtattak a gyerekek az ajtókon: „Kezét csókolom! Orsikát ki tetszik-e engedni játszani? Csak ide megyünk Béci bácsi kerítéséig. Körtét hozzunk majd?”

Empirikus források alapján a közönség kedvenc játéka a citrom, narancs volt. A szabályok nagyon egyszerűek: minden résztvevő kiválaszt magának egy szót, az lesz a neve a játékban – természetesen ahány játékos, annyi gyümölcs, illetve desszert fog szerepelni a mondókában. Az ugrókötél megakadásakor annak kell következőként ugrálnia, akinek a nevénél megszakad a szökdécselés. Egyszerű, bájos játékocska, memóriafejlesztőnek is megteszi. Citrom, narancs, csokoládé, torta, kivi, eper, banán, alma, málna, körte, barack, mangó, szőlő… – szűrődött be nyári délutánokon a konyha nyitott ablakán. Határ a csillagos ég, illetve a gyerekek gyümölcsismeretei. A mókázás mindaddig tartott, míg az utcai lámpák fel nem gyúltak. Vagy amíg elkészült a vacsora.

Hol lehetnek a mostani gyerekek? Mit hall a szomszéd néni, ha kinyitja a konyhaablakot? Milyen hosszú a mondóka? Talán valaki ugrókötelezve csak ennyit mondogat: citrom, citrom, citrom…