Sokan elmondhatjuk, hogy a karácsony varázsa valahol az évek során kifakult. Míg régebb fehér lepelbe bújtatott, kicsit sem felszínes, sőt szeretetteljes ünnep volt, ma leginkább a stresszes jelzőt tudnánk hozzácsatolni. Egyszerre vagyok hálás és szomorú. Részem volt még olyan karácsonyokban, amikor nem az volt a lényeg, hogy milyen színű lesz a fa, mert akkor még az angyal hozta. Rá meg jellemző volt, hogy minden évben visszarepítette a generációkon át örökölt díszeket, azzal a fénysorral együtt, ami amellett, hogy minden színben pompázott, évről évre meggyötörtebben virított a fán. Ezek a karácsonyok különlegesek voltak. Akkor nem kellett a hegyekbe utazni azért, hogy havat lássunk, hisz volt még fehér karácsony. Ezzel együtt megvolt az a különlegessége is az időszaknak, hogy szánkóval suhantunk kántálni, templomba, mindenhova. Ilyenkor mindig bővült a család a közösen megépített hóemberrel, akitől hosszú ideig nem is kellett búcsút inteni a folytonos hóesés miatt.

Már ha csak a 2000-es évek elejére tekintek vissza, óriási különbséget tudok felfedezni a karácsonyok között. Ha viszont kicsit visszább tekerünk az időben, és ötvenéves távlatban gondolkodunk, esetleg megkérdezzük a felmenőinket, észlelhetjük, hogy nagyszüleink gyermekéveitől számítva hogyan veszített fokozatosan a varázsából az ünnep. Ahogy ők mondják, a karácsony arról szólt, amiről szólnia kellett: Krisztus születéséről. December 24-e és annak az estéi akkor is a gyermekeknek volt szánva, akik házról házra jártak kántálni még úgy is, hogy fizetségük nem pénz volt, hanem egy alma, egy szem dió. Nagyobb is volt az öröm meg a hála, mint a mai gyermekekben, akik sokszor elégedetlenül állnak a karácsonyfa és az ajándékok előtt. 25-én éjjel a fiatal felnőttekre került a hangsúly, ők barátaikat, rokonaikat énekelték meg, és a karácsonyi bálok sem maradtak ki aznapról. De mindemellett, nem feledkeztek meg arról sem, hogy karácsony első, másod- és harmadnapján is elmenjenek a templomba. Az ajándékok sem okoztak nagy fejfájást, nem is volt nagy választék, de így nem is az anyagiakon volt a reflektorfény. Abból a kicsiből, ami volt, jutott minden gyereknek, legalább valami csekélység, ami annál nagyobb örömöt tudott szerezni.

Ma már elég időnk van kigondolni, hogy kit mivel ajándékozzunk meg. Szinte még le sem égnek a halottak napján meggyújtott gyertyák, másokról alig kerül le a halloweeni maszkjuk, de a Télapó már ott toporzékol a küszöbünkön. A bevásárlóközpontokban már ősszel megjelenik a grandiózus fényűzés, a termékeknél a karácsonyi választék, a reklámokban kedveskednek a ,,hatalmas” ünnepi akciókkal, hisz karácsony mégis a szeretet ünnepe, és ilyenkor még a bankok is megenyhülnek és olyan kihagyhatatlan hiteleket kínálnak, amelynek segítségével biztos, hogy mindenkinek megveheted a vágyott ajándékát. De mi is az ajándék? Hiszen gyakori, hogy amikor rákérdezel, „Mit szeretnél karácsonyra?”, azt a hasznos választ kapod, hogy „Semmit.” Ember legyen a talpán, aki ezek után beállít karácsonykor a nagy semmivel. Így hát szinte két hónapunk van átgondolni, hogy mivel is ajándékozzuk meg szeretteink, úgy, hogy minél kisebb csalódást lássunk majd az arcokon és ne is kergessük teljesen csődbe saját magunkat.

Mert bizony mindenki számára költséges ez az időszak, főleg, ha azon stresszelünk, hogy milyen értékben vegyünk ajándékot, nehogy a másik fél többet költsön ránk és szégyenkeznünk kelljen a kevésbé értékes ajándékért. Milyen új dekorokat szerezzünk be, hogy ne ugyanaz legyen minden évben a kinézete a lakásnak? Mit vegyünk fel az ünnepi vacsorán, hogy mindennel együtt mi is előnyösen mutassunk? Ráadásul, ha netán éppen mi látjuk vendégségben a rokonokat, tartani kell az ő szintjüket, sőt felül is kell szárnyalni, nehogy valaki elégedetlen legyen bármivel is, miután ők már vendégül láttak az előző években. Az ünnephez közeledve tehát megfigyelhető a jelenben is, hogy fokozódnak az érzelmek, bár lehet, hogy nem éppen a szeretet, az empátia, az önzetlenség, vagy hasonlók. Jellegzetes, hogy miközben az apák azon mérgelődnek, hogyan bogozzák ki a ,,tavaly még szépen össze volt tekerve” égősort, és az angyalka szerepét magukra öltve a karácsonyfával és különböző dekor elemekkel foglalkoznak, addig az anyák a konyhák négy falai között futják le a maratont a sütés-főzés közben.

Legjobb esetben ebből a nagy rohangálásból sikerül egy pillanatra megállni karácsonyra, felszusszanni addig, hogy átadjuk az ajándékokat, és egyfajta háború előtti csendet észlelve azt érezzük és el is higgyük magunknak, hogy véget ért a lótás-futás, és a teendők vizében végre megtaláltuk a lefolyót és kihúztuk a dugót. Néhány nap múlva érezzük azonban, hogy a dugó, amit kihúztunk valójában nem lefolyni engedi a vizet, amiben már amúgyis fulladozunk, hanem még kicsit tölt is mellé és kapálózva bár, de ugyanúgy folytatódik ez a mókuskerék. Mivel pedig ebben mindenki kifáradt, hirtelen kihagyhatóvá válik a karácsonyi istentisztelet. Szépen, lassan, egyre inkább és egyre többen el is felejtik, hogy mi az ünnep, miért is történt ez a sok fáradozás. Manapság meg amúgy is menő okosnak lenni és mindent megkérdőjelezni, tudják ezt főleg azok, akik nem vallják magukat vallásosnak, nem hisznek a „mesékben”, mégis karácsonyi dekorban pompázik a környezetük és nem vonják ki magukat az ajándékozásból sem.

Fölösleges azonban siratni a múltat, vissza már úgysem hozható, a változás pedig csak naiv ábránd marad. De ha legalább annyi sikerül, hogy egy pillanatra megálljunk és úgy igazán egymásra figyeljünk, nyert egy másodpercnyi jóságot a világ.

Lassan, de biztosan közeledik minden egyetemista rémálma, a vizsgaidőszak. Persze, néhány tipp segítségével könnyebben átvészelhetjük ezt a kritikus időszakot, de azért arról sem szabad megfeledkezni, hogy mi játszódik le ilyenkor az emberben.

Kezdjük azzal, hogy szilveszterkor megint megígéred magadnak, hogy az új év kezdetével rendszeresen tanulni fogsz, elkezdesz diétázni vagy egészségesebben élni. Akkor itt is van az ideje, hogy nekikezdj mindezeknek, erre pedig itt a tökéletes alkalom – a szesszió. Amennyiben tavaly óta egészségesebb életmódot tervezel folytatni vagy akár diétázni, akkor mindezeken a vizsgaidőszak tud segíteni. A napjaid fő vagy egyetlen menüje a kávé lesz, ami segíteni fog koncentrálni és fennmaradni az éjszakai tanuláshoz. Kávé nélkül ez a periódus kibírhatatlan. Az egészséges életmód elmaradhatatlan része a testmozgás. Tudod, hogy ebben mi segít a legjobban, ha nincs időd elmenni konditerembe? A felellőségeid elől való futás, ami remek kardiogyakorlat. Amikor tudod, hogy egy hét múlva öt dolgozatot kell leadnod és te még a címeket sem tudod, akkor már futnod kell. Az időbeosztásod miatt fölösleges aggódnod, ugyanis, ahogy a közmondás tartja, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, hanem inkább az utolsó utáni pillanatra. Elvégre a gyémántok is nagy nyomás alatt születnek, nemde? Ebben az időszakban a leggyakrabban használt mondatok közé tartozik a „van még időm”, vagy „de hát nem is olyan sok ez az anyag”. Annyi minden közbeszól, mint például a kedvenc sorozat, amit muszáj végignézni, vagy a legfrissebb pletyka, amit ki kell beszélni a barátokkal. 

Oké, a kezdeti nehézségeken már túljutottál, ott van előtted az a bizonyos könyv vagy a laptop. El is kezded olvasni az anyagot, de hirtelen minden más fontosabb. Ismerős érzés? Amikor hirtelen eszedbe jut, hogy sürgősen ki kellene festeni a körmödet, vagy a szobád nagytakarításra szorul, na meg persze ki kell próbálni a legújabb szuper sütireceptet is. Ajjaj, és már megint eltelt fél nap! Aztán nincs mese, muszáj erőt venni magadon, ha nem akarsz megbukni. De ha már napok óta ki sem mozdulsz a szobádból, és semmi társasági életed nincs, mert még a telefont is csak meghatározott időközönként csekkolod, akkor előbb-utóbb úgy fogod érezni, hogy megbolondulsz a négy fal között. Ilyenkor muszáj kimozdulni, legalább bulizni egyet, persze, szigorúan csak egy-két koktél kíséretében. Reggel meg jön a jól ismert bűntudat, rosszabb esetben pedig a másnaposság is, és felmerül benned, hogy mennyivel hasznosabban is tölthetted volna az estét. Na de sikerült átrágni magad a fontos dolgokon (örök hála a rövidített olvasmányoknak és összefoglalóknak), de azért aggódsz, hogy mi van, ha mégsem. Ezért jó eséllyel az utolsó estét nem alvással vagy pihenéssel töltöd, hanem gyorsan átnézed még az anyagot, miközben a haverokkal egymást rémisztgetitek, hogy mennyire nem tud senki semmit. Reggel aztán kialvatlanul, remegő lábakkal mentek az egyetemre, ahol körbenézve azért határozottan jó érzés, hogy a többiek sem néznek ki jobban. Végezetül pedig, még néhány biztató szó. Ha félig meg is bolondulsz a stressztől, és elkezd hullani a hajad, nem kell csüggedned, mert reggelente legalább eggyel kevesebb dologgal kell bíbelődnöd. Egyszer a vizsgaidőszak is véget ér, akárcsak a százéves háború. 

Életem feltehetőleg legszebb éveinek első két hónapjára visszatekintve rengeteg olyan új és néha váratlan esemény történt, amely meghatározó volt. Rövid idő alatt, de bízva abban, hogy a dolgok okkal történnek, lassan, de biztosan haladok az önállósodás felé, amit a szórakozás és felelősséggel járó feladatok egyvelege keretez. Kiépülnek a stabil pontok, kialakul a rutin, ami mindig kicsit felborul egy-egy addig ismeretlennek számító kihívás miatt. De azt vettem észre, hogy fiatalként könnyen alkalmazkodunk, így gyakran gördülékenyen oldjuk meg a problémákat, úgy, hogy csak később eszmélünk rá a súlyosságukra.

Amit talán a legjobban megtanultam ez alatt a néhány hét alatt, az az időbeosztás, hiszen fontos a parciálisokon való teljesítés, jó eredmények elérése mellett a kikapcsolódás és a kapcsolatépítés. Mindezek segítségével hosszú távon egyszerűbb lesz mindent kézben tartani. Emellett a helyes pénzbeosztás elsajátítása és annak tudatos használata is fontos szerepet játszott ebben a két hónapban. 

A közösségi élet megélését elengedhetetlen lépésnek tartom, főleg az első évben, mivel az itt kiépített kapcsolatok nemcsak szép emlékeket fognak ajándékozni nekünk, hanem a jövőre nézve ezek az emberek munkatársakká, üzlettársakká is válhatnak, és együtt dolgozva hozhatunk létre valami különlegest. A felsőbb éveseknek köszönhetően pedig alkalmunk adódik olyan eseményeken részt venni, amelyek szakmai tudásunk gyarapítása mellett ahhoz is hozzájárulnak, hogy a közös hangot megtalálva erős közösséget építsünk ki. A kedves és bátorító szavak, a tapasztalatok megosztása megnyugtatja az elsőéveseket. 

A beszélgetések a szünetekben – a már ismerőssé vált FSPAC (Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar – szerk. megj.) épületének falai között egy-egy babzsákon megpihenve – mindig feltöltenek energiával. Hiszen a hasonló gondolkodású emberek különböző célokkal mindig inspirálnak. Számos nézőponttal találkoztam az ittlétem alatt. Különböző realitások eltérő megoldásokat nyújtanak, de ez a fajta változatosság ad reményt, hogy az adott „rejtvényeket” mindig meg lehet fejteni. Ha az ember nyitott marad, mindig lesz lehetősége a fejlődésre. Az egyetem többféle programot biztosít, a szakosztályokkal együtt, amelyeken, ha részt veszünk, garantáltan előnyökre tehetünk szert. 

Érdekesnek tartom azt, hogy ilyen rövid időn belül mennyi minden változott, pont ezért várom kíváncsian, hogy a következő három év hova vezet majd. Most még nem tudok kiteljesedésről beszélni, mert egyelőre keresem azt, hogy mi számomra a legmegfelelőbb, de tudom, hogy nemsokára megtalálom. Olykor az elsőéves hallgatónak az útkeresés mellett való kitartás jelent nehézséget, hiszen az elején néha kicsit mindenki elbizonytalanodik, hogy jó irányba halad-e, vagy sem. De ez csak ideiglenes érzés. A mindennapok pörgésében, a velünk történő pozitív események és tanulságba forduló, olykor kellemetlen tapasztalatok visznek előre, és alakítják azt, akivé válnunk kell. A sikerélmények eddigi észrevételeim szerint mindig a legjobbkor jönnek és motiválnak.

Az eddig kialakult egyetemi életemre boldogan tekintek, hiszen minden jól igazodik. Barátokat szereztem, kipróbálhattam magam különböző helyzetekben, és az egyetemi tanulás mellett időt tudok szánni olyan tevékenységekre is, amelyek különböző készségeimet fejlesztik. Ennek pedig egyetlen titka van, a pozitív hozzáállás, ami a képesség és a hajlandóság felismerésének összessége.

Halottak napja. Az eltávozott lelkeké. A mindenszenteket követő nap, ami végülis egy dologra emlékeztet: hogy az élet mulandó és aki eltávozott, annak az emlékét őrizni kell és illik.

Megnyugvással tölt el évről évre november másodika, amikor a temetőbe megyünk egy-egy imát elmorzsolni, gyertyát gyújtani eltávozott szeretteink emlékére, emlékezni rájuk és arra, hogy ők már jobb és csendesebb világban vannak. Igaz, hogy szomorú és fájdalmas időszak, felszakítja a gyász sebeit, ugyanakkor nagyon fontos életünkben az, hogy időnként visszakanyarodjunk a gyökereinkhez és elmélázzunk azon, hogy azért vagyunk ott ahol, mert elődeink kiásták/kitaposták nekünk a kényelmes ösvényt. Erre a napra nem csak tárgyi és tettbéli dolgokkal készülünk, mint a sírkő rendbetétele, virág elhelyezése, gyertya meggyújtása – végülis nem az a fontos. Elsősorban meg kell tisztítanunk lelkünket és szívünket, hogy őszintén imádkozhassunk azokért, akik már magukénak tudhatják az örök élet kiváltságát.

A világítás szokásairól és erről a napról Adorjáni László, a kolozsvár alsóvárosi református gyülekezet parókus lelkipásztora, az Agnus Rádió alapítója nyilatkozott.

– Mint református lelkész, mit gondol a halottak napjáról, a világítással kapcsolatos szokásokról?

– Amennyiben azért járunk ki a temetőbe, és gondozzuk szeretteink sírját, mert ezzel az irántuk érzett hálánkat, szeretetünket, tiszteletünket akarjuk kifejezni, akkor ez rendben van, és szükséges is. Hiszen a család az, ami az életünket megalapozza és ez kellene hogy maradjon számunkra a legfontosabb közösség és kötődés. Viszont tartózkodni kell attól, hogy a síremlékekre túl sokat költsünk. Szeretetünket és törődésünket elsősorban az élők felé kell kimutatnunk. Azért, aki meghalt, már nem tehetünk semmit. Meglehet, hogy a bűntudat is serkent, amikor elhunytaink sírja körül forgolódunk, mert utóbb döbbentünk rá, hogy mit kellett volna másként tennünk. 

– Hogyan lehet éltetni az elhunyt szeretteink emlékét?

– Amikor valamiért hálásak vagyunk, akkor azt fogalmazzuk meg magunknak és köszönjük meg Istennek. Ha valamit hibáztunk velük szemben, tőlük már nem, de Istentől bocsánatot kérhetünk. Ha valamiért neheztelünk rájuk, akkor itt az ideje, hogy próbáljuk megérteni, azt miért tették, vagy nem tették, és mivel ezen változtatni nem lehet, próbáljuk megérteni őket, és bocsássuk meg nekik. Tudom, sokan néha beszélgetnek elhunytaikkal. Ha ezt úgy tesszük, mint aki régi emléket idéz fel, az még rendben van. De attól, hogy az elhunytakkal másféle módon keressük a kapcsoltot, mindenkit óvok, mert ismeretlen területre lép. Ha valamit üzenni akarunk odaátra, azt elég, ha barátunknak, Jézusnak mondjuk el. A két világ között ő az út.

– Mi is történik a halál után? Hogyan tudjuk megérteni és megértetni az örök élet fogalmát?

– Arról az életformáról csak azt merjük elmondani, amit a leghitelesebbnek tartunk: Jézus, aki abból a másik dimenzióból jött hozzánk. Azért tartjuk őt a leghitelesebbnek, mert azért, hogy mi is majd ott lehessünk, az életét áldozta. Ha valakinek ennyire fontos vagyok, hogy halálom után vele legyek, akkor neki biztosan hihetek. Ő a mintája annak, hogy mi történik a halál után. Ugyanis feltámadt, de másféle testben, mint azelőtt. Pál apostol pédája (1 Korintus 15,36–35) szemlélteti ezt a legjobban: az első létformánk a maghoz hasonlítható, míg a második a magból átváltozott új élethez. Mindennek az a feltétele, hogy most Jézus magvető kezébe tegyem az életem.

Mindenkinek van olyan szerette, aki már ezt a mintát követi és az örök életet tudhatja magáénak. Mi, emberek szeretünk emlékezni, ilyenkor még távolról is hazaérkeznek a családtagok, rokonok, hogy egy-egy imát elmondva, gyertyát gyújtva emlékezzenek elhunyt szeretteikre. A jelenlegi felgyorsult világ azonban ezeket a kis emberi szokásokat nem tudja úgy éltetni, mint régen.

Generációs különbségek vannak a halottak napi szokások terén is. Míg az idősebbek őrzik a hagyományt, hűek hozzá és napközben a megszokott formában emlékeznek meg a sírok között a szülőkről, nagyszülőkről, minden régi emlékbe kapaszkodva, imát mondva, addig a fiatalabbak akkor szaladnak be a temetőbe, amikor tudnak, de akkor is sietősen. Éppen csak elrendezik a virágot, a koszorút, meggyújtják a gyertyát, talán ők is imát mondanak, ha már ott vannak, aztán mennek tovább, mert dolguk van és időpazarlásnak vélik a „halottakkal való beszélgetést”. Régen hatalmas szokás volt a közös megemlékezés. A temetőket megtöltötték a családok, körbeállta ki-ki a saját szerettének a sírját, találkozási pont volt, ahol vissza tudtak kanyarodni az elmúlt évekre. Ma már szinte teljesen néptelen a temető és csak a gyertyák lángja tanúskodik arról, hogy járt ott valamikor valaki. Amíg a gyertya ég, addig a temetőben is fény lesz, aztán azok is kimúlnak, és ahogy Ady írta, egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.

Az élet problematizálására az emberek mindig is hajlamosak voltak. A kétezres évek szülöttei talán kicsit jobban. Kényes és személyes tapasztalatoktól függően változó megítélésű témához csak igen óvatosan – de meggyőződésem, hogy – kell nyúlni. A mai fiatalok el vannak kényeztetve, nem becsülnek meg semmit – íme a kijelentés, ami a szén-dioxiddal együtt vegyül a levegőbe, és életében legalább két alkalommal mindenki találkozik vele, vagy kibocsátó, vagy befogadó formában. Mielőtt heves indulatok kezdenének úrrá lenni a kedves olvasón, csendesen megjegyezném, hogy nem mítoszt cáfolni készültem, de még csak védőbeszédet írni sem, pusztán személyes gondolataim halmából válogattam össze néhányat.

Öt éve vásárolt okostelefonom igencsak a végét járja, de az új, négykamerás, almás készülék igazi beruházási hitelnek felel meg számomra momentán. Felnőttes gondolkodású leányzónak tartom magam, de hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe minden alkalommal, telefonos bolt előtt elhaladva, hogy mennyire jó lenne új telefont vásárolni; már-már az minden vágyam. Sóhajtok egyet, aztán továbbmegyek. Hat lépés alatt, mert ennyibe telik amíg az ember elhalad a kirakat előtt, elméletben felvetem a vásárlást, majd leszavazom, közben valahol az éppen csak serdülni kezdő kamasz épp puskatust tisztít az eszméért vagy nemzetért, amit talán sosem érzett igazán a magáénak. Még mindig a hat lépés alatt, valahol Észak-Koreában, nyirkos és dohos szagú falak között, pislákoló sárga lámpafénynél, vagy klórszagtól telített kórházban születik az új élet, aki még nem tudja, hogy az apjától nem vidéki házat vagy nagyvárosi panelt örököl, hanem bányamunkát. A pillanatok töredékében a tökéletesen ápolt arcú, rózsakertillatú kislány a zöldségtől, gyümölcstől és minden jótól roskadó hűtő ajtaját felrántva, felháborodás és csalódás elegyével a hangjában az édesanyjához szól, aki épp a konyhai márvány munkalapnál sürög: „Üres a hűtő, nincs mit ennem!” Mindeközben másik, ugyanennyi idős kislány, talán éppen Izraelben – poros arcán a könnyek kis patakok medreire emlékeztetnek – fejét félelemtől átitatott kendőjébe rejtve ül a romos, szétbombázott házfal mellett. Éhségében üres hűtőszekrényről fest képeket a gondolataiban, majd édesanyja arcát idézi fel, aki már márványágyban pihen. Hat lépés és mennyi probléma, mert mind azok: adott életkörülmények pillanatnyi problémái. De így, egymás mellé sorakoztatva mennyire eltörpülnek egyesek, és milyen szívet torokba szorítóvá válnak mások. Saját, egyéni problémáinkat középpontba helyezni, s azokat tragédiába és melankóliába pácolni szabad, ettől lesz az életünk a miénk. De tartsuk szem előtt, hogy amíg mi az élethelyzetet pácoljuk, hogy kellően keserű és sajnálható legyen, addig valahol, hatlépésnyire valaki kéretlenül, akaratlanul, értelmetlenül a pácos edény aljára születik.