Három évvel ezelőtt egy időben adtam a fejem történésznek és újságírónak, (ki)képzésemet mindkét esetben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóinak kezébe adtam. Egy – teljességében online – tanév elmúltával úgy mérlegeltem, hogy a jóból is megárt a sok: publicista énemet szenderegni hagytam, két évre befagyasztottam hallgatói jogviszonyomat, közben pedig a múltkutatás diplomásává váltam. Szeptember első napjaiban izgatottsággal „olvasztottam ki” a tanulmányi szerződésemet, hiszen már türelmetlenül vártam, hogy beülhessek a volt szaktársaim által oly sokat emlegetett 302-es terem padjaiba, ám az évnyitót követően lelkesedésem lankadni kezdett.

Ugyanis az órarendben minden terem neve előtt szerepel a nagy O betű. Ez azt jelzi, hogy a tanóra a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának legújabb épületében, az úgynevezett FSPAC 3-ban lesz, amelyet Kolozsvár még nemrég Onix Hotel néven ismert. A kar főépületétől alig néhány száz méterre eső létesítmény négycsillagos szállodaként üzemelt, amelyet az egyetem tavaly vásárolt meg és kezdett átalakítani, hogy az megfeleljen a felsőoktatási intézményektől elvárt normáknak. Hogy miért helyeztek minket a szállóba? Miután csatlakoztam újdonsült szaktársaimhoz, csoportunk létszáma öt főre ugrott, kis csapatunk pedig bőséggel elfér az alig tizenöt négyzetméteres hotelszobákban, nem kell ránk pocsékolni a főépület nagy auláit.

Miből is áll napjainkban egy-egy tanterem felszerelése? Padok, székek, áram- és internetellátás, nagy méretű digitális kijelző és a tábla. A látszat azt mutatná, hogy jól áll a szénánk: ha pad nincs is minden teremben, ezt pótolja a szék karfájára rögzített, le- és felhajtható kis asztallap, amelynek felülete a füzet számára épp elég (toll már nem biztos, hogy elfér mellette). Laptopot ne akarjunk ezekre feltenni, mivel nincs rá garancia, hogy azt a súlyt elbírják, de hát azért lap-top, hogy az ölünkben tartsuk. Jómagam tízesztendős, ötkilós őskövülettel dolgozom (minek váltsak, amíg a feladatát elvégzi?), egyetlen fogyatéka, hogy áramellátás nélkül nem robban be, így egy aljzatot mindig elfoglalok. Ezáltal pedig megfelezem a teremben rendelkezésre álló áramforrásokat. (A másik aljzat a digitális kivetítő táplálására szolgál, szaktársaimnak tehát nem marad semmi.) A szóban forgó képernyők ellen semmi kifogásom nem lehet: óriásiak, a kis terem bármelyik sarkából tökéletesen láthatóak – már ha a nap sugarai éppen telibe nem találják és nem tükröződnek rajtuk, ennek a megelőzésére pedig függöny nincsen. A második tanítási héten már be is lehetett őket kapcsolni, remélhetőleg hamarosan lesz kábel is hozzájuk, hogy össze lehessen kapcsolni számítógéppel, és akkor végre használni is lehet majd. Ugyanígy bízunk abban, hogy a közeljövőben érkezik az internethálózathoz forgalomirányító (közismertebb nevén router) és a táblákhoz szivacs is, hogy ezek se csupán porfogóként szolgáljanak.

Viszont, hogy ne csak az érem egyik felét mutassam fel, beszámolok arról is, hogy mi van, nem csak arról, hogy mi nincs. Mint bármely négycsillagos szállónak, az Onixnak is minden szobájához terjedelmes, pompás mosdó járt. Ezek a helyiségek olyannyira specializáltak, hogy képtelenség lenne átalakítani őket bármi más célra, így minden „tanterem” saját luxusfürdőszobával rendelkezik. Pezsgőfürdő (avagy jakuzzi), tágas tusoló, bidé, hajszárító, de még vezetékes telefon is van, ha a magunkra szánt idő alatt szeretnénk a szobaszervíztől bármit igényelni – akarom mondani a portástól. És igen, leellenőriztük: meleg víz van, a buborékok továbbra is töretlenül zubognak a kádban, így semmi sem gátol meg attól, hogy az egész napi agytágítást követően kicsit kikapcsolódjunk. Nem mellesleg a diák spórol, ahol csak tud, a meleg víz pedig a kintlakásban drága.

Panaszra tehát semmi okunk. Sokan meg sem engedhetik maguknak a négycsillagos szálló által nyújtott kényelmet, mi pedig mindennap ingyen és bérmentve élvezhetjük. Lesz még itt pezsgő, kaviár, kubai bőrszivar… de a jóból is megárt a sok.

A kép forrása: Hotel Onix weboldala

Az ember nagyon boldog tud lenni, amikor valahol becsületkasszára lel, főleg olyan más tárggyal, szolgáltatással egybekötve, ami számára kedvező. A boldogság mellett azonban számos más érzés, jelenség, megfogalmazott, de el nem hangzó gondolat megjelenik. Ezek embertől függőek, ilyen formában két kategóriába tudjuk sorolni magunkat. Az első az a kedvesebbik féle, amikor már csak azért is többet fizet az ember azért a bizonyos dologért, hogy érezze a becsületkassza tulajdonosa, van itt még jó ember. Bár itt is van az éremnek az az oldala, amikor valaki a mások elismeréséért vagy mintegy bizonyításért tesz mondjuk tízszer annyit, mint amennyit az a valami érne, de a pénz az pénz, a becsületkassza meg akkor is elfogadja a nagy összeget, amikor a jókedvű adakozó pluszszolgáltatásként elvárja az őt körülvevő emberektől, hogy istenítsék. 

Ezzel szemben viszont van a másik kategória, ami miatt a becsületkasszák általában bebuknak. Azok, akiknek sosem elég, akik „ha már kifizettem ezt az összeget”, „nincs nekem sok pénzem, teszek ennyit, jól van az úgy”, „minek tegyek többet, majd tesz más” alapon interaktálnak ezzel a jelenséggel. Ilyenkor van az, hogy a kassza halmozottan ki lesz használva. De miért találkozunk többször az utóbbival, mint az előbbivel? Talán mert rossz lenne a rendszer, és mert amúgy túlárazott minden? Talán mert még infláció előtt sem tudta megengedni magának az átlagember az alapvető szükségletek kényelmes kielégítését, nemhogy most, amikor az árak olyan szinten vannak az egekben, hogy csak kínunkban röhögünk Ciolacu miniszterelnök bejegyzésén, miszerint közel 94 lejből megtöltötte a hűtőjét? 

Október 17-én ünnepeljük a szegénység felszámolásának világnapját, az ENSZ 1992-ben elfogadott határozata alapján. Ez a döntés az összes államot arra szólítja fel, hogy ezen a napon a szegénység ellen konkrét erőfeszítéseket tegyenek. Legalábbis ezt írja az Agerpres. De hogyan definiáljuk a szegény embert és a szegénységet? Október 17-én mi ellen kell tenni? Ételt kéne osztogatni? Az lenne a szegény, aki száraz kenyeret eszik? Egyáltalán a szegény embernek van mit ennie? Mit tud megengedni magának? Mettől meddig tart a szegénység skálája? 

A szegénység olyan állapot, amikor valakinek az anyagi erőforrásai és lehetőségei nem teszik lehetővé számára a megfelelő életszínvonalat, illetve nem tud eleget tenni az alapvető szükségleteknek, a Maslow-piramis legalsó szintjének, mint például az élelem, az öltözködés, a lakhatás és az egészségügyi ellátás. A szegény ember nem rendelkezik a szükséges forrásokkal ahhoz, hogy teljes mértékben részt vehessen a társadalmi, gazdasági és kulturális életben. Azok a lehetőségek, amelyeket a szegény ember ki tud használni, sokkal korlátozottabbak lehetnek, mint gazdagabb társa esetében. Valahogy így hangzana a szegény ember definíciója, de ez még mindig nagyon tág leírás, sok helyen megkérdőjelezhető és nem országspecifikus. Vajon mi a szegénységi küszöb a mi csodálatos országunkban?

Az Országos Statisztikai Intézet 2021-es közleménye szerint Románia lakosságának egynegyede él szegénységben. 2021 óta viszont volt a Covid utáni gazdasági válságunk, a szomszédban kitört a háború, és csak azt vesszük észre, hogy az egész világ halmozza egymásra a terheket, minden drágul, az emberek fizetése viszont stabilan stagnáló állapotban vigyorog, tudva nagyon jól, hogy édeskevés önmagában úgy, ahogy van. És miközben az előbb említett egynegyed lakosság létszámban lassan, de biztosan növekszik és egyre többen tartják fenn magukat egyre nehezebben, a becsületkasszák befuccsolnak, mert mindenkiben kialakult bizonyos kapzsiság, olyan gondolkodásmód, hogy inkább legyen valamiből több, mint későbbi nehezebb időkben semmi. Miközben a minimálbér Romániában éppen annyira futja, hogy a polgár kifizesse magának az otthona bérleti díját és melegebb hónapokban a rezsit, aközben az állam megépíti a 15 ezredik ortodox templomot, és lassan oda jutunk, hogy újfajta bűnbocsánati lehetőség gyanánt, pluszkiadásként újra létrehozzuk a középkori római katolikus egyház búcsúcéduláit. De a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten, és az országunk előre megy, nem hátra, és míg mi egy-egy vásárlásnál kisebb vagyont otthagyunk, Ciolacunak mindez csak becsületkassza.

A barátság az egyik legfontosabb és legértékesebb kapcsolat, amit az emberek kialakíthatnak. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor ez rémálommá válik, például, amikor egy barát megbánt vagy elárul. Ilyenkor tudatosul benned, hogy ő nem is volt igazi, mindenáron kitartó cimbora. Mindenkinek vannak olyan személyek az életében, akiket nagyon merész húzás bajtársnak nevezni, de mégis hajlamosak vagyunk rá.

Sosem értettem azokat az embereket, akik csak tettetik a barátságot. Egy ideig még érdeklődnek irántad, addig szépen és kellemesen viselkednek, de amint eljutnak oda, ahová akarnak, cserben hagynak, vagy ami még rosszabb, megbántanak és otthagynak egy „vértócsában”. Vagy amikor éppen este későn elakadtál az erdőben az autóddal, felhívod valamelyik cimbidet, hátha segít, de természetesen pont akkor nem veszi fel a telefont. Akkor rájössz, hogy igazából nincsenek is olyan emberek a környezetedben, akiket igazi barátoknak nevezhetnél.

Miért kell az embereknek megváltozniuk? Miért hoz az idő nagy változásokat az életünkben? Az idő változik, de az emberek is változnak. Néhányan idővel elfelejtik, hogy valaha valaki mellett voltak. Ezért érdemes néha elgondolkoznunk azon, hogy hiába ismersz valakit és beszélgetsz vele évek óta, nem biztos, hogy ő valóban a barátod. 

A barátság nem mindig könnyű, ráadásul időnként fájdalmas tapasztalások árán tanuljuk meg, hogy ki az, aki valóban mellettünk áll és ki nem. A valódi baráti kapcsolat az, ami kitart a nehézségek közepette is, amikor igazán szükségünk van rá és amikor a legnagyobb boldogságban vagyunk. Ezért érdemes vigyázni és mélyen értékelni azokat az embereket az életünkben, akik társak a jóban és a rosszban is egyaránt, mert ők azok, akik a legjobban támogatnak, meghallgatnak és mellettünk állnak. Ha megtaláljuk azt az igazi társat, aki a sötétben is a fényt hozza, akkor valóban áldottak vagyunk.

Ahogy Habeeb Akande író is mondaná: „A hamis barátok olyanok, mint az árnyak: mindig a közeledben vannak a legfényesebb pillanataidban, de a legsötétebb óráidban sehol. Az igaz barátok olyanok, mint a sztárok, nem mindig látod őket, de mindig ott vannak.”

A tükörben az a rossz, hogy nem elég, hogy koszos, még önmagamat is látnom kell benne. Igazán remekül meglennék, ha mások építenék meg a saját személyiségemet, akkor semmi felelősségem nem lenne benne, vethetném a lepedőt az aktuális ludasra. De ez nem működik, fel kell nőni, fejlődni kell, és bár rettegek, önmagammal is el kell mennem néha a Starbucksba, nem csak a csajokkal.

Vannak olyan elemi szükségletek az egészséges, építő jellegű kapcsolatban, mint a nyitott, őszinte kommunikáció, a kölcsönös tisztelet és az egymás iránt gyakorolt türelem. Fel kell nőni ahhoz, hogy valaki számára ténylegesen társ tudj lenni, akire valóban számíthat valaki, és ez egészen addig nem tud létrejönni, amíg nem vagy képes önmagadat olyan egészséges emberré formálni, aki belépve valaki más életébe, nem rombolni fogja azt, hanem építeni. Itt nem arra gondolok, hogy tökéletesnek kell lenni, mert tudjuk, hogy ez lehetetlen, és ha engem kérdeztek, unalmas is – hanem arra, hogy tisztáznunk kell önmagunkban, kik vagyunk, mit nyújthatunk a másiknak és mit várhatunk el a másiktól. Sajnálom, lányok, akik követelitek, hogy nőnek szólítsanak benneteket, de amíg a problémamegoldásotok abban merül ki, hogy konfliktushelyzetben nem beszéltek, csak odadobjátok a „semmit” a „mi a baj” kérdésre, amíg nem kommunikáltok, de elvárjátok, hogy a másik fél értse, amit még ti magatok sem, addig semmiképp sem lesztek érett nők, és addig férfit sem találtok magatok mellé, maximum fiúkat. A munkát mindig önmagaddal kell kezdeni, hiszen ez az az alapanyaga a kapcsolatoknak, amit egész életeden át magaddal viszel. A partnerek változhatnak, de a saját személyiséged fix eleme lesz életed összes kapcsolatának. Ha ezt az elemet nem ismered, nem tudod önmagában szeretni és értékelni, hiba lesz kapcsolatba menekülni, hogy ott majd szeret a másik és neked nem kell önmagad. Az érzelmi érettség lassan kiváltságos emberi vonássá válik a fiatalságnak abban a körében, amelyhez én is tartozom. Számtalanszor találkozom személyekkel, akik mondanivalóján ott ül és hangosan dalol az éretlenség pacsirta madara. Nem vagyok biztos abban, hogy kiírhatom magam ezen emberek csoportjából vagy sem, így nem pálcatörő farizeust játszom, inkább elmélkedő párttagot. Senki ne gondolja, hogy én magam nem álltam rá a „mi a baj – semmi” pályára, viszont engedtem megtörténni a már-már lehetetlent, hibásnak tituláltam magam. Oh, igen, elcsesztem, tudtam én azt, mindketten tudtuk, és ki is mertük mondani. Pontosan ez az, ami hiánycikket képez manapság: félünk beismerni, hogy emberi mivoltunkból adódóan néha benézünk dolgokat. Nem akarom elvenni a hangzatos baromságokkal kapálózó motivációs guruk kenyerét, így a lelki fröccsöt ne itt keresd, azon az ablakon át, amelyiken én szemlélem az életet. Ezt a cifra nyomort, hogy nem a másik a hibás mindig, hanem bizony én magam is lehetek. Nem gondolatolvasók az emberek, hanem eléggé vagányak a nyitott kommunikációban, és nem félnek kimondani a véleményüket akkor sem, ha az esetlegesen szemöldököket húz hatalmas magaslatokba, szóval ki lehet próbálni, hátha sikerül annak is, aki eddig nem jeleskedett benne.

Életünk során több baráti kapcsolatot is kialakítunk, de a legjobb barátokkal való kapcsolat különleges és egyedi. Nekem is van olyan személy az életemben, akivel nevethetek vagy sírhatok órákon át, akár addig, míg ki nem fogynak a szememből a könnyek. 

Amikor líceumba kerültem, nem volt senki, akinek siránkozzak. Emlékszem, az első találkozásom a jelenlegi legjobb barátnőmmel akkor volt, amikor hozzá mentem manikűröztetni, mivel egy bentlakásban éltünk. Annyira jól elbeszélgettünk, hogy azóta is naponta csevegünk, pletyózunk erről-arról. Rövid idő elteltével majdnem mindent megtudtunk egymásról, elválaszthatatlanná váltunk. Az egyetlen probléma az volt, hogy túl későn barátkoztunk össze, vége lett az iskolának. Szerencsére még a távolság sem szakította szét a kapcsolatunkat. Egész nyáron arra törekedtünk, hogy az iskola kezdetével egy szobában lakhassunk, hogy szobatársak is legyünk, ne csak barátnők. Itt kezdődik a barátságunk története.

Mivel egy iskolába jártunk, nem volt könnyű szétválasztani minket. A kapcsolatunk napról napra erősödött. Mindig volt olyan téma, ami mindkettőnket érintett vagy érdekelt valamilyen formában. Reggel közösen mentünk be, délután mindig megvártuk egymást. Együtt lógtunk, vagy sírtunk amikor rossz jegyet kaptunk valamilyen tantárgyból, de nevettünk is minden kicsi butaságon, amit együtt csináltunk. 

A legfőbb témánk a srácok voltak. Valahányszor csalódtunk a másik nemben, azzal vigasztaltuk, noszogattuk egymást, hogy annyi fiú van a földön, nem éri meg a sírást pont az az egy. Ezt rengetegszer elmondtuk egymásnak, már amikor ilyenekről beszéltünk – szóval igen gyakran –, de soha nem tettük praktikussá a párkapcsolati tanácsainkat, ezért most is elég sok bajunk van ilyen téren. Valahogy a szerelmi bánat mindig jelen volt mindkettőnk életében, pedig visszagondolva, akkor még azt sem tudtuk pontosan, hogy mi is az a szerelem, mit kéne jelentenie. Igazából most sem tudjuk, de a kapcsolatainkat legalább már valamivel jobban tudjuk kezelni. Csodálkozom, hogy csak vele tudok elbeszélgetni olyan problémákról, amik igazából nem is problémák.

Minden életszakaszban más és más akadályokon kell átjutnunk. A legfontosabb – számomra, de úgy általában is szerintem –, hogy találjunk egy olyan embert, akivel gondtalanul nevethetünk, sírhatunk a semmiségeken. Ez az ember lehet barát, társ, szeretett családtag vagy akár élettárs is. Az a fontos, hogy rátaláljunk arra a személyre, akivel együtt növekedhetünk, fejlődhetünk, és aki segít átjutni a felmerülő problémák megoldásában. És az sem árt, ha már semmin sem csodálkozik.