A tükörben az a rossz, hogy nem elég, hogy koszos, még önmagamat is látnom kell benne. Igazán remekül meglennék, ha mások építenék meg a saját személyiségemet, akkor semmi felelősségem nem lenne benne, vethetném a lepedőt az aktuális ludasra. De ez nem működik, fel kell nőni, fejlődni kell, és bár rettegek, önmagammal is el kell mennem néha a Starbucksba, nem csak a csajokkal.

Vannak olyan elemi szükségletek az egészséges, építő jellegű kapcsolatban, mint a nyitott, őszinte kommunikáció, a kölcsönös tisztelet és az egymás iránt gyakorolt türelem. Fel kell nőni ahhoz, hogy valaki számára ténylegesen társ tudj lenni, akire valóban számíthat valaki, és ez egészen addig nem tud létrejönni, amíg nem vagy képes önmagadat olyan egészséges emberré formálni, aki belépve valaki más életébe, nem rombolni fogja azt, hanem építeni. Itt nem arra gondolok, hogy tökéletesnek kell lenni, mert tudjuk, hogy ez lehetetlen, és ha engem kérdeztek, unalmas is – hanem arra, hogy tisztáznunk kell önmagunkban, kik vagyunk, mit nyújthatunk a másiknak és mit várhatunk el a másiktól. Sajnálom, lányok, akik követelitek, hogy nőnek szólítsanak benneteket, de amíg a problémamegoldásotok abban merül ki, hogy konfliktushelyzetben nem beszéltek, csak odadobjátok a „semmit” a „mi a baj” kérdésre, amíg nem kommunikáltok, de elvárjátok, hogy a másik fél értse, amit még ti magatok sem, addig semmiképp sem lesztek érett nők, és addig férfit sem találtok magatok mellé, maximum fiúkat. A munkát mindig önmagaddal kell kezdeni, hiszen ez az az alapanyaga a kapcsolatoknak, amit egész életeden át magaddal viszel. A partnerek változhatnak, de a saját személyiséged fix eleme lesz életed összes kapcsolatának. Ha ezt az elemet nem ismered, nem tudod önmagában szeretni és értékelni, hiba lesz kapcsolatba menekülni, hogy ott majd szeret a másik és neked nem kell önmagad. Az érzelmi érettség lassan kiváltságos emberi vonássá válik a fiatalságnak abban a körében, amelyhez én is tartozom. Számtalanszor találkozom személyekkel, akik mondanivalóján ott ül és hangosan dalol az éretlenség pacsirta madara. Nem vagyok biztos abban, hogy kiírhatom magam ezen emberek csoportjából vagy sem, így nem pálcatörő farizeust játszom, inkább elmélkedő párttagot. Senki ne gondolja, hogy én magam nem álltam rá a „mi a baj – semmi” pályára, viszont engedtem megtörténni a már-már lehetetlent, hibásnak tituláltam magam. Oh, igen, elcsesztem, tudtam én azt, mindketten tudtuk, és ki is mertük mondani. Pontosan ez az, ami hiánycikket képez manapság: félünk beismerni, hogy emberi mivoltunkból adódóan néha benézünk dolgokat. Nem akarom elvenni a hangzatos baromságokkal kapálózó motivációs guruk kenyerét, így a lelki fröccsöt ne itt keresd, azon az ablakon át, amelyiken én szemlélem az életet. Ezt a cifra nyomort, hogy nem a másik a hibás mindig, hanem bizony én magam is lehetek. Nem gondolatolvasók az emberek, hanem eléggé vagányak a nyitott kommunikációban, és nem félnek kimondani a véleményüket akkor sem, ha az esetlegesen szemöldököket húz hatalmas magaslatokba, szóval ki lehet próbálni, hátha sikerül annak is, aki eddig nem jeleskedett benne.

Hozzászólások