Kivetítő

Rivaldafényben a házibulik elmaradhatatlan kelléke

by Tőkés Hunor | 2018. 06. 13. | 0 | Ajánló,Egyéb,Kivetítő,KultúrHaus,Mifolyikitt

Az amerikai Campus-fil­mek­ben gyakran látott beer­pong egyre népszerűbb hazánkban is. A házibulik kedvenc ivós játéka mára már versenyággá nőtte ki magát. Európa-szerte bajnokságot rendeznek itt, Erdélyben is. A finálénak idén Kolozsvár adott helyet.

Az 50-60-as években eredetileg még csak az egyetemista bentlakásokban és bárokban játszott beerpong mára saját világbajnoksággal rendelkezik. A sztereotípiákkal ellentétben hívei kulturális italozásként hirdetik, hiszen egy ügyességi versenyről beszélünk. Saját szabályzattal, bírókkal, kultúrával és aktív szervezetekkel rendelkezik. Ilyen például az Erdélyi BeerPong Egyesület (TBA), amely múlt hétvégén rendezte meg a 2. Erdélyi BeerPong Bajnokság fináléját több mint 300 résztvevővel. A legtöbben szurkolni jöttek, mivel a finálé hét fordulót követő döntőnek számít.

Románia harmadszor vesz részt az Európai BeerPong Bajnokságon januárban, ahol a vasárnapi beerpong döntő győztesei: Bálint Lehel és Orbán Bakk Levente, azaz a  BL&BL csapata képviseli az országot. A magyarországi országos döntőre szintén harmadszor, a finálés dobogó másodikjai mehetnek: Paulik Máté és Pakot Botond a Rio de haneeiro csapatából.

A beerpong több variációját próbálhatták ki az érdeklődők, emelte ki Ferencz Mónika, az esemény főszervezője: „A páros vetélkedő mellett az egyedi sikereknek is helyet biztosítottunk a dobóversenynél, ahol 20 pohárba kellett egymás után beletalálniuk a versenyzőknek, de trickshot próbán a legmeglepőbb variációkkal találhattak a pohárba: esernyő, longboard, söröshordó, palánk stb. segítségével. Elhoztuk még a fináléra az egyszemélyes (1 Vs 1) beerpongot és ennek a pontokért dobásos verzióját is. Azt tapasztaltam, hogy egyre többen ismerik meg a beerpongot Kolozsváron, majd otthon társaikkal folytatják a játékot.”

Szülőföldem, Székelyföld

by Balázs Etelka | | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Kivetítő,Mifolyikitt

„Kiülök a dombtetőre,

Onnan nézek szerte szét,

S hallgatom a fák lehulló

levelének lágy neszét”

Vagy a traktor zúgását, a kutyák harangszóra vonyítását, a méhek dongását, a munka fáradalmas zaját. Nem lágy nesz, mégis simogatja fülemet. Illetve könnyezteti szememet, valahányszor a vonatból integetek a peronon álló szüleimnek, ahogy eltávolodom a hegyeinktől, a mezőinktől, s szülőföldem minden kedves, jó ízétől, jellemzőjétől. Itt már nem lóg pityókás necczsák a kapukon, és nem írja, hogy „eladó búza, árpa, tritikálé”. Itt azt sem tudják, hogy mi az a tritikálé, s létrával másznak le a fáról. Otthon: „vagy lejössz, ahogy felmentél, vagy ott maradsz, fiam”. S hát azért fent nem maradsz, mert hamar éhes leszel.

Édes otthon, ahol a vegetáriánust háziorvoshoz küldik, s a vegánról azt hiszik, hogy egzotikus vallás. Ahol, ha meglátogatod nagymamát, még olyanról is megtudod, hogy terhes, aki még saját magáról sem tudja (konkrétan megtörtént eset). És harangszóból állapítja meg, hogy ki halt meg. Ahol szemed állásából tudják meg, hogy kinek a gyermeke vagy, s mindahányszor összefutnak veled, a testvéred nevén szólítanak, mert hát nem hiszik el, hogy „te vagy a küssebb”.

Ha kilépsz az utcára, háromfelé mehetsz: odafel, odale, vagy túlfelől, s irányszóból állapítják meg, hogy ilyenkor melyik rokonodat látogatod meg. A biciklizés extrém fogócska: te, a bácskutyák és a medve, mert medve annyi van – s nem játék –, mint vadász, de azok csak hobbiból vadásznak, s mindig csak bakokat lőnek.

De azért sose tudnék hazámnak választani mást. Mert e nagy világon sincsen számomra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnem, élnem s halnom kell.

 

Itt nem csak bátorságról van szó! – Only The Brave

by Gál András | 2018. 02. 20. | 0 | Ajánló,Kivetítő,Slider |

Még mielőtt nekifutnánk fejjel a falnak és ripityára elemeznénk egy újabb mozifilmet a „teljes mértékben amerikai” polcról, tegyünk helyre valamit. Hiába is tagadnánk, rettentő hálátlanok, elégedetlenek, telhetetlenek vagyunk. Természetünktől fogva. Nem szükséges konkrétumokra szorítkozni: az élet minden szakaszában igaz ránk, hogy nem tudjuk beérni azzal, ami van: a több jobb. Hogy miért ez a hegyi beszéd? Azért, mert az Only The Brave felénél alig volt sejtésem, hogy mit is fogok írni róla a kritikában. Az járt a fejemben, hogy ennyi nem igazán lesz elég. Túl lapos, nehéz lesz kilépni az általánosságok árnyékából. Teljes cikk

Nézzünk zenét, hallgassunk videoklipet!

by Gál András | 2018. 02. 19. | 0 | Kivetítő,Slider

Azon netes felhasználók közé sorolom magam, akik nem ragadnak a képernyőre, ha zenéről van szó. Inkább csak kiválasztok – rohadtul nehezen – egy kedvelt vagy akár teljesen ismeretlen összeállítást vagy albumot, és mehetnek a tennivalók. Háttérzene. Legtöbbször így fedezem fel a zenei világ részleteit. Legtöbbször. Azonban vannak olyan pillanatok is, amikor elfolyva a kényelmes, puha kanapén, századszorra is megnézem a kedvenc videoklipjeimet. Ha egyáltalán kedvenceimnek nevezhetem ezeket, mert oly sok hangi és képi tartalommal találkozok (nem csak zenekeresés-hallgatás esetén), hogy szinte lehetetlen rangsort állítani. Ha az ember kicsit is belegondol videós böngészéseinek előzményeibe, azonnal elveszti a fonalat, hiszen hirtelen annyi kép, szín, hangfoszlány, történet, érzés, emlék próbál felszínre törni benne, hogy képtelen kiragadni egyet a folyamból. Sokan vagyunk ezzel így, és bizalommal állítom sokunk nevében, hogy ezt megélni király érzés.

Ezúttal két klipet emeltem le „szellemi hangtáram” polcairól, azt a két alkotást, amelyek elsőre beugrottak. Értelmetlennek tartottam a válogatást, ráhagytam a döntést a közhelyre: azt válaszd, amelyik elsőre eszedbe jut. Elsőre a TripleOne nevű rapcsapat Doozy című zeneszáma csendült fel a fejemben. 2016 elején került fel a YouTube-ra, azóta több mint egy millióan tekintették meg. Én tavaly ősszel bukkantam az ausztrál srácokra, az akkori lakótársammal hetekig huhogtunk a laptop mellett, amikor valamelyikünk föltette. Ízes emlékek! A második videóról az összes barátom tudja, hogy sokáig a kedvencemnek tartottam – jelenleg sincs rossz pozícióban, ami a képeket illeti. A zene stílusa már elmarad a toplistások hangzásvilágától, de kétségtelen: százegyedik alkalommal is farkasszemmel bámulom végig ezt a mesterművet. Ha jól emlékszem, tizenkettedik osztályban mutatta meg egy nagyon jó barátom. Május egyeztük. Pörgött a beerpong, sültek a húsok, közben pedig Diplónak a páratlan Revolution című dala szolgáltatta a talpalávalót.

Kezdjük az utóbbival. 2014 januárjában adta ki Diplo, az amerikai lemezlovas-producer, akinek neve több zenei alakulat kapcsán felmerül. Ilyen a Major Lazer és a Skrillexszel közösen megalkotott Jack Ü. A Revolution – ami a dalon kívül a kis EP címét is jelöli – majdnem negyvenhárom millió klikket hozott. Megérdemelten! Első látásra beleestem. Sokáig libabőröztek a testrészeim tőle, tudniillik nagy kedvelője voltam a trap stílusnak és azon alműfajoknak, amelyek esszenciáját a mély, rendszerezett basszus képezi. A rajongás ugyan megszűnt, de a klip beleégett a retinámba.

maxresdefault

Ennek a klipnek a célja az, hogy átadjon társadalmi, emberek közötti kapcsolatokra vonatkozó üzeneteket. Erre összpontosít, arcunkba kiabálja, hogy (szerinte) kik is vagyunk valójában, mi jellemez bennünket, miben térnek el cselekedeteink a hétköznapokban, miben vagyunk mások. Teljes mértékben az elbeszéléssel, mint véleményfestő eszközzel dolgozik. Történeteket látunk, amelyek mindegyike a hang alakulását követi. Ahogyan a zenében hallhatjuk a fokozást, úgy a cselekmények is egyre kiélezettebbé, kiszámíthatatlanabbá válnak. Roppant filmszerű vizuális megjelenítéssel operál, két sztorit is végig vezet. Nem kívánom leírni a plotot, annyit viszont elárulok, hogy egy érzelmekkel túlfűtött pár és egy csalódott üzletasszony epizódjai teszik ki a hosszabb snitteket. A fő történést számtalan jelzésszerű kép egészíti ki, amelyek óramű pontossággal töltik fel a videót.

Nagymértékben koncentrál a fehér és sötét bőrű társadalom közötti feszült, kiélezett helyzetre. Arra, hogy a béke és egymás megtűrése mint valami kényszer nehezedik ránk, valamint a közös lét felbomlása hajszálon múlik. A szüntelen harcot, saját magunk ösztönzését, önnön érdekeink érvényesítésének kíméletlen módjait vetíti le. Bámulatosan játszik a város színeivel, az esővel, a betonépítmények klausztrofób hatásával. Magát a szüntelen visszaesést illusztrálja tipikus amerikai városi környezetben. Van itt ipartelep, graffiti, gördeszka, park, sportkocsi, burnout, éjszakai klub, versenymotor, vegyesbolt, tudatmódosító szer, amerikai zászló és számtalan másodperc-töredéknyi apróság, amit alig lehet felfogni csupán egyszeri megtekintéssel.

Mindenható menőséggel, modern ábrázolásmóddal, kizökkenthetetlen vagánysággal mutatja be a társadalmi rétegek közötti szakadékot. Aláírja, hogy torzult fogyasztói társadalom vagyunk, és ez alól nem kivétel sem a tehetős üzletember, sem a szórakozott fiatal, sem az etnikai elnyomással szembesülő közösség, sem a kétkezi munkás. Mindegyikünket a materiális értékek vezénylik, és tulajdonképpen ez a szomorú tény gyúr eggyé bennünket. Meghatározó közlési módja az ellentét. Az üvöltő emberi diverzitás megnyilvánulási formáit viszi képernyőre és a megélhetés nehézségeit, amelyekkel sok esetben képtelenek vagyunk megbirkózni.

A videóklip második felében felbukkan az a bizonyos rejtélyes szer, ami veszélyei ellenére sokak életében végső megoldást jelent. Értelmezésemben a kábítószerek csábító erejét szándékozik reprezentálni. Társadalmi státusztól függetlenül rabjaivá válnak az emberek, és amikor az összeomlás szélére kerülnek, nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Ez a sötét jellemvonás az emberi természetből fakad, és furcsa módon teszi egyenrangúvá az egyéneket. Sokkoló, ugyanakkor bámulatos ezt a klipen keresztül értelmezni.

A szöveg két szakaszból tevődik össze. Ezek kétszer hangzanak el, illusztrálva a képkockákat, egyben felvezetik a zenében következő dropokat. Az erős női vokál konferálója a hangzás csúcspontjainak, az üzenet egyértelmű hordozója. Vibráló remekmű, többször meg kell nézni ahhoz, hogy a párhuzamosan haladó sztorik értelmet nyerjenek a nézőben. A kicsivel több mint négy perces videóban konkrétan 247-szer vált a kép. Nekem gyakran okozott gyomorideget, annyira bele tudtam élni magam…

A másik, már említett kedvencem könnyedsége, elevensége és lazasága miatt juthatott eszembe. A sydney-i arcok tökéletes ötvözetét hozták össze (szándékosan) a félprofi filmezésnek és a jellegzetes otthon készített felvételeknek. Rettentően egyszerű a videójuk, egy szívós-ivós-zenélős házibulit örökítettek meg. Látom magam előtt, ahogy a többedik cigi után valaki fölteszi a kérdést: „nem veszünk fel most valamit a szöveghez?”. Persze a történet nem ilyen egyszerű, de teljesen ez az indíttatás jön le belőle. Szenzációs!

7d6ae2a92223a60e93a41eac9cc6ce54.600x388x1

Négyen vannak a csapatban, nevük annyira nem lényeges, de annál izgalmasabb az a szívből jövő baráti összhang, amit magukból sugároznak. Összeverődtek valamelyiküknél, lekapcsolták a villanyt, majd kamerát ragadott a megbízott és fölvette, ahogy négyen spanolnak az egyik kedvenc beatjükre. Természetesen átjön, hogy nem spontán vették fel a klipet, ahhoz, hogy a közös projektjük stílust nyerjen, rendezni is kellett ám. De nem sokat, sőt: feltehetően a füstös ihletek egyike lehetett, hogy egyetlen snittből varázsoljanak kisfilmet.

Igen, két gombnyomás közé építették a videót és a fénykörülményekkel sem bajlódtak sokat. A háttérben leszűrődik az emeletről a nappaliba az előszoba villanyfénye, és ezt egészíti ki egyetlen vaku, amelyik az operatőr kamerájára van erősítve. Egyszerű és jópofa! Stílusuk – ehhez a kliphez képest – összetettebb; tehetséges huszonévesek lévén gátlásaikat levetkőzve reppelnek magukról, életvitelükről. A témák műfajhoz illően közönségesek, csajokról, piálásról, a szabados életmódról szólnak. Mégis valami sajátságos művészeti felfogást adnak át karakteres, mély, eltérő hangszínükkel.

Rekedten, kaparóan szövegelnek, egymásba folyóan váltakoznak a tagok egyéni szerepei afféle TripleOne jelenséget tükrözve. Ebben a számban is van valami sejtelmes melankólia, amit könnyedén ellensúlyoz az alap. Egyszerre hallatszik a trap ritmika, a pattogós szövegelés és ezt a kettőst reményteli dallamosság egészíti ki a refrénekben. Négyen négyféle hangon énekelnek ugyanabban a műfajban, amit áthat a sadrappes beütés. A film örömet, kedélyes magatartást láttat, ellentétben a hangzással, az arckifejezések karakterekké formálják a reppereket, lelkivilágukat pedig az egyéni képességeikkel keltik életre.

A hitelesség megtartása elsődleges feladat, ezt a köznapi megjelenésükkel támasszák alá. Nincs sminkes, divatpartner, hairstylist: a fiúk a reggel fölvett göncökben mozognak a kamera előtt és ez teszi vonzóvá az együttest. A rendezésből egyöntetűen átjön, hogy ki a „frontember”, de ő sem tűnik ki valamilyen külső jegy által. Amikor először néztem meg őket a YouTube-on, egy ápolatlan, rocker matek-infóst láttam a banda vezéralakjában. Önbizalmat, eltökéltséget, keménységet áraszt a személyisége, ami áthatja a zene felépítését és a képeknek is erős érzelmi töltetet nyújt.

Fülbemászó dal, kéthavi rendszerességgel újra meg újra elém kerül, és mindig megdobja a kedvem. A Doozynek közvetlen, baráti aurája van, bólogat rá a hallgató, de érzi is belül, hogy nem a kereskedelmi rádiók listáira való. Műfajt teremt, amelyhez közösen járulnak hozzá a különböző éneklési stílusok, a négy teljesen eltérő külsejű fiatalember és természetesen az eredeti instrumental. A zenei alap felismerhető, rögtön bevillannak az arcok és a formabontó videó. Kézikamerázásra hajazó egyszerűsége reformszerűen hat a manapság nagyon sok esetben eltúlzott klipek armadájában. Én nem tudom megunni!

*

Ez a két zenedarabka NEM a „menjen valami, mert szúrja a fülemet a csend” kategóriába tartozik. Alapzajnak megteszi bármi, ami szembe jön a folyamon. És ahogy én tapasztalom, nem a különlegességekbe botlik bele a felhasználó, amikor görgetni kezdi a videomegosztót. A kiemelkedő alkotások a lepel mögött keresendők, türelem és ízlés szükséges a felfedezésükhöz.

A tét Gotham!

by Gál András | 2018. 01. 26. | 0 | Ajánló,Egyéb,Kivetítő,Slider |

A filmszínházakkal párhuzamban virágzó népszerűségre tettek szert a szolgáltatásszerű sorozatfilmes felületek. Ezek lépésenként bebizonyították, hogy nem függőség előfizetni, evadról évadra követni kedvenceinket. Nyugaton már trend, a kelet-európai „kalózkodó” országokban pedig egyre többen regisztrálnak az internetes streamelések kínálatáért. Tény, hogy az amerikai cégek – gondolok itt Netflixre – nem rendelkeznek Európában akkora lefedettséggel archívumot illetően, mint otthon. A sorozatláz ettől eltekintve világszerte jellemző és egyre nagyobb teret hódít, függetlenül attól, hogy a filmeket vagy a folytasásosokat preferáljuk. A vezető érában a nézettségi, követési rátát megfigyelve domináns pozícióban vannak a szuperhősös szériák. Megnyugtatásképp: nem a két nagyágyú nyughatatlan harca következik. Egy nem sorozatfüggő tollából jöjjön a Gotham, a sötét brand derűs szelete. Teljes cikk