Húszból húsz éve élek Romániában, és egyetlenegyszer sem jutott volna eszembe, hogy hiányozni fog nekem ez az ország. Mégis megtörtént. Hiányzott kicsit. Néha nagyon. Utólag visszatekintve pedig nagyon furcsának és bizarrnak találom ezt. Jogos a töprengés, hogy mégis mi tudta kiváltani ezt az iszonyatos honvágyat. A félreértések elkerülésének érdekében helyezzük kontextusba a hazavágyódást.

A másodéves újságíró szakos hallgatók márciusban kéthetes – hogy súlyosbítsuk az időtartam hosszát, mondhatjuk fél hónaposnak – tanulmányi úton vesznek részt Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem által meghirdetett Hunyadi János-részképzés értelmében. Arra kapnak lehetőséget a diákok, hogy hallgassák az ELTE előadásait, előzetes egyeztetés alapján szerkesztőségeket, kiállításokat látogassanak meg, a város megismerése és feltérképezése pedig csak hab a tortán. Ez nagyon vagány és ígéretes lehetőség a leendő zsurnaliszták számára, lelkesen veszik meg az oda-vissza jegyüket, boldogan pakolnak bőröndjükbe, készen állnak életük utazására. Az igazi izgalmak azonban akkor kezdődnek, amikor valóban ott találják magukat a fővárosban.

Külhoni magyarok csakis a külföldi diákok számára fenntartott bentlakásokban lehetnek elszállásolva, ezek pedig az esetek nagy százalékában külvárosi kerületekben találhatók. Fél hónapos kalandozásunk során mi is Óbudán, a III. kerületben kaptunk menedéket, ahol a tömblakások egységessége és csúnyasága megteremtette az itthoni környezet hangulatát. Reggelente madárcsicsergés helyett hangos munkagépek zajára vagy a viharszerű szél tombolására ébredtünk, olcsó energiaitalok és Lidlben vásárolt péksütemények tették ki a reggelit. Elfelejtettek szólni, hogy az ágynemű mellett evőeszközöket és edényeket is kellene magunkkal vinnünk – ami, azért valljuk be, nehezen megoldható egy bőrönddel, mivel még két hétre ruhát is kell pakolni –, már ha szeretnénk valami normális ételt készíteni és enni a bentlakásban. Első napunkon ennek okán látogattuk meg a legközelebbi Pepco üzletet, hogy papírtányért és kenőkést vegyünk magunknak. A péksütemény mellett így immár vajas kenyeret is tudtunk fogyasztani. De jó!

Programjaink leggyakrabban a belvárosba kalauzoltak minket, így rengeteg időt töltöttünk villamoson és buszon. Budapesti kalandjaink során jöttem rá: nem is tudunk róla, de nagyon jól jártunk a kolozsvári tömegközlekedéssel. A buszok nem rázkódnak, mindenki a maga dolgával foglalkozik, a fiatalok zenét hallgatnak, az idősebbek csendben telefonálnak vagy nézik a város épületeit. Ezzel ellentétben Budapesten szerintem arra játszanak a buszsofőrök, hogy minél hamarabb leszakadjanak a busz kerekei. Azt is sikeresen megfigyeltem, hogy minden tömegközlekedési eszközre jut legalább egy feltehetőleg ittas ember – kivételt képez a metró, a nagyon meredek mozgólépcsőn még józanul is megszédül az ember, nemhogy alkoholfogyasztás után. Ezek az emberek gátlások nélkül elküldenek melegebb éghajlatra, de akadnak olyanok is, akik születésüktől egészen napjainkig felvázolják az élettörténetüket.

A sok új inger hatására mindannyiunk szíve kezdett visszahúzni Kolozsvárra. Hiányzott a puha ágy és a külön szoba, a wifi, a meleg ételek, a csattanómentes buszozás, a valamivel csendesebb környezet. Ugyanakkor a pénztárcánk is nagyon szeretett volna már visszajönni, drasztikusan ki- és lefogyott mindenki erszénye. Ezek ellenére soha nem fogjuk elfeledni, milyen izgalmas sztorikat hallottunk a Magyar Hang szerkesztőségében, milyen kedvesen fogadtak bennünket a Magyar Naplónál és az Irodalmi Magazinnál. A budapesti séták, az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Terror Háza meglátogatása mindannyiunk számára maradandó élményeket nyújtott. A Magyar Kultúra Magazinnál, az RTL-nél és az MTVA-nál tett látogatásaink nemcsak szórakoztatóak és érdekesek, de tanító jellegűek is voltak. Ezért mondhatom, hogy ha egyetemistaként lehetőség adódik külföldi tanulásra – legyen az akár féléves vagy csak fél hónapos –, azt meg kell ragadni. Feltölt, fejleszt, szórakoztat, csupán le kell küzdeni a honvágyat, és meg kell tanulni nevetni a sorson.

Amúgy a magyar ügyintézést és a dohányboltos eladókat innen is csókoltatom!

Forralt bor, pánkó és csúfondárosság, amennyi csak jólesik: otthon jártam Csíkszéken és telet temettem.

Hiszitek vagy sem, én ebbe helybe értem haza a szülőfalumban tartott farsangtemetésről, ahol hangos énekkel, tánccal űzzük el a telet s a nagy csíki hidegeket, és neki is ugrottam, hogy minél frissebb élményeket írjak meg nektek. Valamennyi népi hagyományunk közül ez áll legközelebb a szívemhez, de hogy is ne állna, hiszen teljes hétvégét áldozunk mulatozásnak és hagyományaink megélésének. Biz’ a fehér lovat mi sem azért nyergeljük meg évről évre, mert nem lenne egy deres helyette, hanem mert ez a településünk hagyománya. A hangos ének s a hozzá dukáló hegedűszó sem azért csendül fel a falu szegleteiben, mert a kapun belül az éles hangú asszonyok nem tudták volna az embereiknek kimondani bánataikat, sokkal inkább azért, mert ezzel űzzük el a telet és készülünk a nagyböjti csendességre.

Minden asszony jöjjön ki, lásson csudát ideki

A népi csujogatás, ami jelezte az embereknek: a farsangi körmenet megérkezett. A szegletek rendre kitettek magukért, forralt borból és pálinkából hiány nem volt. Főtt pityóka, túró, hagyma, jó húsos szalonna, mert a nagy mulatozásban megéhezik az ember. Mákos lőnye, csöröge vagy pánkó az édesszájúaknak, a hagyományos farsangi terülj-terülj asztalkám soha máskor annyira jól nem esik, mint farsangbúcsúztatón. S hogy a jó ételt, italt lemozogjuk, a talpunk alatt nemcsak a sár, hanem a jó ritmusos népzene is ott volt. „Aranyóra a farom, úgy jár ahogy akarom”, kiáltották két perdülés között a bortól pirospozsgás orcájú székely ruhás leányok. A legények sem restek, érkezik a válasz azon nyomban: „Ez a leány talicska, minden legény taszítja”. A jó szándékú csúfondárosságot s a viccet ilyenkor mindenki érti, jókat nevetünk rajta, s igyekezünk megtromfolni a másikat valamivel. Rosszkedvű embert nem találni a faluban ezen a napon. S hogy a kupica pálinka jobban essék, valaki a társaságban elkezdi, s ki igazat érez benne, az mind folytatja: „Aki pálinkát iszik, azt az ördög elviszi. Aki pedig nem iszik, azt es’ utánaviszi”.

Aranyalma gurulóba, most vagyunk az indulóba

A falu több szegletén várták a körmenetet, nem lehetett napestig egy helyt megülni, sátrat kellett bontani. Az évek során rendre úgy esett, hogy az én tisztem lett a menet megindítása a fenti csujogatás kikiáltásával, mert ebből mindenki tudta, Illyést fogni kell, s indulunk tovább. Illyés vagy Illés a farsangi hagyományunk másik alkotója a fehér ló s a pánkókkal telitűzdelt fenyőfaág mellett. Illés nem más, mint népviseletbe öltöztetett szalmabábu, amit az asszonyok olyan nagyon nagy beleéléssel búcsúztatnak el, hogy ha az ember nem tudná az igazat, azt hinné, tényleg valaki fia-bornya temetésének a közepibe cseppent belé. A gúnyosságot már emlegettem korábban, no, hát abból a temetési szertartásban sincs hiány, van pap is, kántor is, ahogy illik. Azok aztán mondanak mindenféle jót a közszeretett báburól, az asszonyok jobban közrefogják, mint éltibe valaha, s búcsúznak szebbnél szebb gondolatokkal: „Emlékszel-e, mikor elmentünk ketten a mezőre kendert nyűni, s te elöl elfuttál s egy bokorba bébúttál, s amikor oda értem, azt mondtad, hogy bö. Jó vótál a bokorba s most mensz a pokolba.”

Minden asszony menjen bé, kapjon dolgot odabé

Amikor aztán az utolsó állomásnál is elmondta ki-ki a maga részét, eltáncoltuk a csizmánk sarkát és a borosfazék aljából már csak a mázat lehet kimeríteni, akkor esment jelezzük, persze csak úgy finoman, hogy végéhez ért a farsangi körmenet. Illést es utolérte az ismételten kiprédikált sorsa. „Három méter kolbász legyen a leeresztőköteled, kilenc tábla szalonnacska legyen a szemfödeled” – itt biza végleg elbúcsúzunk tőle, egészen a következő esztendőig. Illés betyársága s a rajta díszelgő népviselet miatt nem visz rá a lélek, hogy bégyújtsunk alája, ezért mi csak szalmát égetünk, s nem a bábut, de annak a füstje is épp úgy űzi el a telet, ahogy azt a rendje s módja megkívánja. Ezután énekelve a körmenet visszamegy a falu központjába, s onnét mindenki veszi az utat a nyakába s uccu, ki-ki a maga portája felé.

A képet készítette: HUGZ ART

December 25-én ünnepli a világ a karácsonyt. Nos, ha a keresztény világot, főleg Európát és (Észak-)Amerikát vesszük alapul, helytálló a kijelentés, viszont saját kis világainkban talán eszünkbe se jut, hogy Jézus születésének napja más kultúrákban nem feltétlenül a keresztény világ hagyományai szerint telik. Nézzünk néhány kevésbé ismert példát.

Talán azzal sem vagyunk teljesen tisztában, milyen más keresztény emlék- és ünnepnapok esnek december 25-ére. A hagyomány szerint ezen a napon emlékezünk meg Szent Anasztáziáról, a sirmiumi (szávaszentdemeteri) vértanú szűzről, aki elsajátította a gyógyszerkészítés vívmányait, rabokat látogatott, és vagyonával keresztényeket menekített ki a börtönökből. Diocletianus császár idején, 304-ben mártírhalált halt.

A vidámabb folytatás jegyében meg kell említenünk, hogy hét afrikai országban (Csád, Egyenlítői-Giunea, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Gabon, Kongó és Kongói Demokratikus Köztársaság) karácsonykor ünneplik a gyermeknapot. Tajvanban (más néven a Kínai Köztársaságban – ami nem ugyanaz, mint a Kínaként ismert Kínai Népköztársaság) a huszadik század közepén, 1946-ban fogadtak el egy alkotmányt, amely kimondja az ország „három népi elvét”, a nacionalizmust, a népjólétet és a néphatalmat. Pontosan egy évre rá hatályba lépett az állam alaptörvénye, és azóta, értelemszerűen az év utolsó hónapjának 25. napján ünneplik a tajvaniak az alkotmány napját.

Ázsiában más jeles események is december 25-ére esnek. Pakisztánban Quaid-e-Azam (nagy vezető) napot ülnek, ami hivatalos munkaszüneti nap. Ez az ország alapító atyjának születésnapja, név szerint Muhammad Ali Jinnahé (1876-ban született). Ilyenkor az állami és magánépületekre kitűzik az ország lobogóját, a Mazar-e-Quaid mauzóleumnál (ahol a köztiszteletnek örvendő egykori államférfi nyugszik) sereglik össze az állami vezetés java, katonai alakulatok és a civil lakosság. Különböző rendezvényeket szerveznek, mint például kiállításokat, nyilvános vitákat és válogatott szemináriumokat.

Hasonló megmozdulásokkal találkozhatunk Indiában, ahol 2014 óta ünneplik – szószerinti fordításra hagyatkozva – a jó kormányzat napját. Ez a félsziget lakóinak egyik nemzeti ünnepe, ami volt miniszterelnöküknek, Atal Bihari Vajpayee politikusnak állít emléket annak születésnapján. Egy héttel az újév beköszönte előtt ez olyasféle emlékeztető India népe számára, ami felhívja a figyelmet a kormány számadási kötelezettségére, felelősségre vonhatóságára. Ez az ország még szolgál mesélnivalóval témánk kapcsán,

ugyanis ezen a napon tartják a szent bazsalikom ünnepét, a Tulsi Pujan Diwast. Ilyenkor ültetik a „gyógynövények királynőjét”, amely a hagyomány szerint az egészség áldásával ajándékozza meg a népet. A növénynek gyógyereje mellett misztikus jelentése is van, hiszen a hindu vallás szerint a szent bazsalikom Tulasi istennő földi megtestesülése. A transzcendens lény nevének néhány fordításban „megmérhetetlen” vagy „fel nem mérhető” a jelentése, ami mitológiájukban arra is utal, hogy Tulasi senkihez és semmihez sem mérhető.

Ugyanezen a földrészen, északabbra, szintén szakrális megemlékezést folytat egy nép. Ingusföldön (ami Oroszországban található észak-kaukázusi autonómia) a vainakh hitvilág hagyományait követve december 25-én tartják a Malkh-fesztivált, ami hitviláguk napistennőjének, Deela-Malkhnak állít emléket, akinek jelképe a zöld, cirádás horogkereszt. Ez a szimbólum számos épületen és sírkövön feltűnik. A vainakhok szerint decemberben van a Nap születésének évfordulója. Mítosza szerint ez az istenség a téli és nyári nap-éj egyenlőségek alkalmával látogatta meg édesanyját, Azát, és hat hónapig tartott az útja. A régi szertartások résztvevői északnak fordulva könyörögtek az istennőhöz, épületeik bejárata is észak felé nézett.

Peruban nem ilyen békés a helyzet. Chumbivilcas tartományban a Takanakuy ünnep esik december 25-ére, aminek fő mozgatórugója a verekedés. Úgy kell elképzelnünk ezt az ünnepi alkalmat, mint zenés, amúgy vidám össznépi fesztivált, ahol az emberek táncolnak, és személyes konfliktusaikat nyilvános erőszakkal oldják meg. A ceremónia résztvevői általában tradicionális ruhákat öltenek (a jelen lévő (fiú)gyermekek az apjukéhoz hasonlót): hagyományos lovaglóruhát, élénk színű perui maszkokat. A személyes harcokra magas férfi fejhang hívja fel a figyelmet. A verekedés merít a harcművészetek tárából, rúgás, ütés, gyors mozdulatok jellemzik, emellett tilos a harapás, hajhúzás és a földön fekvő ellen elkövetett bármiféle erőszak. A kihívó fél teljes nevén szólítja „áldozatát”, akivel az emberek alkotta kör közepére állnak, és kezdődhet a műsor.

A fentiek alapján levonhatjuk a következtetést: ahány ház, annyi szokás. Az ünneplés módját befolyásolja az adott nép vallási, kulturális és történelmi öröksége, néhány esetben az általános vérmérséklete. Azon a napon, amikor a keresztény világ a Megváltó születésére emlékszik, a föld más pontján istennőkhöz fohászkodnak, méltán tisztelt államférfiakat dicsérnek vagy éppen verekednek. Ettől valósággal varázslatos december 25-e az egész világ számára.

Előbb vagy utóbb eljön az a pont mindenki életében, amikor nem a saját otthonában tölti a karácsonyt. Párkapcsolat, rokonság, barátság vagy bármi más apropóján, de valamikor meg kell tapasztalni, hogy milyen az ünnep másoknál. Legyen szó csak egyetlen délutánról, egy estéről vagy akár az egész karácsonyi időszakról, érdekes meglepetésekbe ütközhetünk. Minden háztartásnak megvan a maga ünneplési módja, mondhatni rítusa. A szokások, ha nem is radikálisan, de azért jól érzékelhetően különböznek. Milyen apróságokat vehet észre az, aki életében először nem a saját fészkében tölti a karácsonyt?

Dekorációk

Nálunk általában annyiból áll a karácsonyi dekor, hogy van egy évszakhoz illő kopogtató az ajtón, egy kifinomult adventi koszorú az asztalon, és néhány narancsillatú gyertya szerte a házban. Vannak évek, amikor igazán kiteszünk magunkért, de ez rengeteg tényezőtől függ. Ezekbe hadd ne menjek bele. Na de van az a család, amelyik a ház összes sarkára, falára, szobájába, folyosójára, ajtajára teszi a szebbnél szebb, díszesebbnél díszesebb manókat, angyalkákat, télapókat, fenyőágakat, tobozokat, égősorokat, szent családokat – mindenkinek a fantáziájára van bízva a felsorolás befejezése. Természetesen ez a rengeteg dekoráció soknak hangozhat ugyan, de úgy vannak elrendezve, hogy senkinek ne szúrjon szemet a manók és a rénszarvasok hemzsegése a szobában.

Családi tevékenységek

Ha az ünnepekről van szó, kötelező megemlíteni a társasjátékozást. A mi családunkban is megvan a kultúrája a társasoknak, azonban az általában kimerül a römiben és a Székely Ektivitiben. Egyszerűek, az utóbbi vicces is, ez nekünk bőven elég arra a három napra. Más háztartásoknál külön kétméteres polc van csináltatva a különböző témájú, fajtájú, színű, számú játékoknak. Nem mellesleg legalább öttel muszáj játszani, különben nem fog jól telni az este. Az utolsó társasjátékkör közben már mindenki álmos, nyűgös, szeretne töltött káposztát és bejglit enni. És ha már itt tartunk…

Az elengedhetetlen karácsonyi sütemények

Anyukám nem szokott bejglit sütni, de nem bánom. Én nem szeretem sem a mákot, sem a diót. De azért vendégségben meg kell kóstolni az összes süteményt, ami a tányéron díszeleg. Ha nem szeretnénk szívvel-lélekkel készített nyalánkságot enni, máris kérdőre vonnak: ennyire rosszul néz ki? Meg sem kóstoltad, honnan tudod, hogy nem szereted? Jaj, ezt biztos imádni fogod, próbáld ki! Idén sütöttem először ezt a receptet, szükségem van a véleményekre! Karácsonykor lehet kicsit több cukrot enni, ilyenkor szabad! Majd az angyalka a fa alá edzőterembérletet rak!

Karácsonyfa

A mi angyalunk kicsit lusta. Nem okolom, nekem sem lenne kedvem karácsonykor dolgozni, de érdekes volt megfigyelni, hogy minden páratlan évben a karácsonyfa ezüst és kék színű díszekkel volt tele, a páros években pedig az arany-piros kombinációt kapta a család. Persze ez régen volt, azóta az angyalunk elkezdte kézzel készített dekorációval megrakni a karácsonyfát. Emiatt vannak visszatérő karácsonyfadíszeink is. Azonban más családok angyala minden évben kiveszi a részét: tíz év alatt egyszer sem volt ugyanolyan színű a karácsonyfa, mindig valami más mintázat vagy tematika alapján lett feldíszítve az örökzöld. Itt nem egyszerű piros és kék színekről beszélünk. Ugyan! Megjelennek az árnyalatok a zöld ágak között. Áfonyavörös, angolvörös, bauxitvörös, bécsi vörös, burgundi vörös, cseresznyepiros, gránátvörös, kakaspiros – csak hogy néhányat felsoroljak. Az már csak hab a tortán, hogy minden évben passzol az égősor színe a karácsonyfadíszek színével. Az ilyen angyalkák át kellene szerződjenek a családoktól a beváráslóközpontokba, ha már ennyi energiájuk van ilyen részletesen díszíteni és dolgozni karácsonykor.

Sok eltérő szokást megemlítettünk, de még így sem tudtunk a végére járni. Mindez a jóindulatomnak tudható be. Karácsonykor nem szeretném meggyűjteni a szerkesztő és a korrektor baját azzal, hogy kisregényt írok. Kedves olvasóink szemét sem szeretném meggyötörni a hosszú bekezdésekkel, hogy a későbbiekben legyen energiájuk elolvasni a hatodik társasjáték-szabályzatot is. Azt sem szeretném, hogy a dolgos háziasszonyok a végeláthatatlan soraim miatt égessék oda a mákos bejglit, amivel tényleg semmi bajom nincsen, csak simán nem szeretem. Manókkal vagy rénszarvasok nélkül, bejglivel vagy mindenmentes mézessel, bíbor vagy ezüst színben: teljen a karácsony mindenkinek úgy, ahogyan szeretné!

Mindannyiunk fejében él valamilyen kép, elképzelés az olasz fővárosról. A kép kialakulásául szolgáló anyagok teljesen egyéniek lehetnek: történelmi, társadalmi ismeretek vagy éppen influenszerek és hírességek tartalmai.

Az innen-onnan összebarkácsolt elképzeléseink a városról biztosan meg fognak dőlni, amikor megérkezünk, addig is hasznos információként álljon itt öt tény Rómáról, amit nem valószínű, hogy olvashatsz a turisztikai kisokosokban.

Megbízhatatlan tömegközlekedés

Megtalálni a megfelelő buszmegállót a könnyebbik feladat, a buszozás tényleges megvalósítása azonban már nem ennyire egyszerű. Bár a GPS-ed szerint két perc múlva érkezik a buszod, 99%, hogy nem lesz ott időben, és innentől fogva már senki sem tudja, hogy mikor fog jönni. Lehet, hogy öt perc múlva, de lehet, hogy csak fél óra múlva. Szóval, ha éppen vonatra vagy valamilyen programra sietsz, jobb, ha ezt is számításba veszed.

Nem létező jelzőlámpák és a gyalogosoknak történő elsőbbségadás teljes hiánya

Ha nem érkezett meg a buszod, dönthetsz úgy, hogy gyalog vágsz neki az útnak. A probléma csak az, hogy kevés helyen találsz gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát, inkább az a jellemző, hogy többsávos utakon kell átmenni, az átkelés lehetőségét csupán zebrafestés jelzi. Az autósok a végletekig kihasználják az átjárónál állók türelmét: eszük ágában sincs a gyalogosokat átengedni. Úgy tudod megkísérelni az átjutást, ha vársz addig a pillanatig, amíg lesz lélegzetvételnyi idő két elhaladó autó között, lelépsz, és próbálsz minél nagyobb távot megtenni a zebrán. Jobb, ha óvatos vagy, mert bizony itt is rád hárul az elsőbbségadás, inkább várd meg, míg elsüvít előtted az autó, majd azután menj tovább.

Roncsszerű metrórendszer

A földalatti többé-kevésbé pontos, és nem annyira életveszélyes, viszont ne gondoljuk, hogy lenyűgöző metróélményünk lesz. Koszos metrólejáróval és telefirkált, lepukkant metrókocsikkal találkozunk, amelyeknek egyetlen funkciója, hogy elvigyenek A-ból B-be, de ennél többet ne várjunk tőlük. Ez persze nem is baj, de jobb, ha nem adjuk meg a lehetőséget az irreális elvárások kialakulásának.

Szemét mindenhol

Az egyik legnagyobb csalódás Róma utcáin sétálva a hömpölygő mocsok. A belvárosban is keresztezik utunkat az el nem szállított szemeteszsákok, szélfútta műanyag csomagolópapírok, újságpapí­rok stb. Természetesen ezek ontják is magukból a hozzájuk illő illatanyagokat, és ne lepődjünk meg, ha egy-egy rágcsálót is látunk elszaladni a szemét között.

Rengeteg hajléktalan

A külvárosban, illetve metró- és vonatállomásokon figyelhetők meg berendezett kis sarkok, kialakult tanyák. Persze, nagyvárosban normális az ilyesmi, megtöri azonban a Rómáról képzelt idilli képet. Ha Rómába készülünk, inkább menjünk azért, ami biztos nem fog csalódást okozni, ez pedig a történelmi gazdagság.