Mindannyiunk fejében él valamilyen kép, elképzelés az olasz fővárosról. A kép kialakulásául szolgáló anyagok teljesen egyéniek lehetnek: történelmi, társadalmi ismeretek vagy éppen influenszerek és hírességek tartalmai.

Az innen-onnan összebarkácsolt elképzeléseink a városról biztosan meg fognak dőlni, amikor megérkezünk, addig is hasznos információként álljon itt öt tény Rómáról, amit nem valószínű, hogy olvashatsz a turisztikai kisokosokban.

Megbízhatatlan tömegközlekedés

Megtalálni a megfelelő buszmegállót a könnyebbik feladat, a buszozás tényleges megvalósítása azonban már nem ennyire egyszerű. Bár a GPS-ed szerint két perc múlva érkezik a buszod, 99%, hogy nem lesz ott időben, és innentől fogva már senki sem tudja, hogy mikor fog jönni. Lehet, hogy öt perc múlva, de lehet, hogy csak fél óra múlva. Szóval, ha éppen vonatra vagy valamilyen programra sietsz, jobb, ha ezt is számításba veszed.

Nem létező jelzőlámpák és a gyalogosoknak történő elsőbbségadás teljes hiánya

Ha nem érkezett meg a buszod, dönthetsz úgy, hogy gyalog vágsz neki az útnak. A probléma csak az, hogy kevés helyen találsz gyalogosoknak szánt közlekedési lámpát, inkább az a jellemző, hogy többsávos utakon kell átmenni, az átkelés lehetőségét csupán zebrafestés jelzi. Az autósok a végletekig kihasználják az átjárónál állók türelmét: eszük ágában sincs a gyalogosokat átengedni. Úgy tudod megkísérelni az átjutást, ha vársz addig a pillanatig, amíg lesz lélegzetvételnyi idő két elhaladó autó között, lelépsz, és próbálsz minél nagyobb távot megtenni a zebrán. Jobb, ha óvatos vagy, mert bizony itt is rád hárul az elsőbbségadás, inkább várd meg, míg elsüvít előtted az autó, majd azután menj tovább.

Roncsszerű metrórendszer

A földalatti többé-kevésbé pontos, és nem annyira életveszélyes, viszont ne gondoljuk, hogy lenyűgöző metróélményünk lesz. Koszos metrólejáróval és telefirkált, lepukkant metrókocsikkal találkozunk, amelyeknek egyetlen funkciója, hogy elvigyenek A-ból B-be, de ennél többet ne várjunk tőlük. Ez persze nem is baj, de jobb, ha nem adjuk meg a lehetőséget az irreális elvárások kialakulásának.

Szemét mindenhol

Az egyik legnagyobb csalódás Róma utcáin sétálva a hömpölygő mocsok. A belvárosban is keresztezik utunkat az el nem szállított szemeteszsákok, szélfútta műanyag csomagolópapírok, újságpapí­rok stb. Természetesen ezek ontják is magukból a hozzájuk illő illatanyagokat, és ne lepődjünk meg, ha egy-egy rágcsálót is látunk elszaladni a szemét között.

Rengeteg hajléktalan

A külvárosban, illetve metró- és vonatállomásokon figyelhetők meg berendezett kis sarkok, kialakult tanyák. Persze, nagyvárosban normális az ilyesmi, megtöri azonban a Rómáról képzelt idilli képet. Ha Rómába készülünk, inkább menjünk azért, ami biztos nem fog csalódást okozni, ez pedig a történelmi gazdagság.

Emberekkel dolgozni nem egyszerű. Emberekkel interjút készíteni még sokkal nehezebb, hiszen fel kell készülni, alapkérdéseket megfogalmazni, jelen lenni a pillanatban és mégis, csak ezután jön a java: az alany keveset beszél, nem a feltett kérdésre válaszol, kínos az egész, és így tovább. Az újságíró szerencséjére azonban, amikor legkevésbé számít rá, összekerül addigi élete legkedvesebb interjúalanyával. Mondjuk egy torockói ajándékboltban.

Történt ugyanis, hogy hétvégén Torockón jártunk médiatáborban. A program részeként videóriportot készítettünk a faluról, a turisták és a helyiek viszonyáról. Róttuk Torockó macskaköves utcáit az őszi szürkeségben, beszélgetésre hajlandó és az audiovizuális felvételbe is beleegyező alanyok után. Akadtak turisták, akik szívesen és segítőkészen mesélték el, miért pont ide jöttek, milyen volt felmászni a Székelykőre, hol található a legjobb étel a faluban. Találkoztunk olyanokkal is, legyen szó látogatóról vagy helybéliről, aki illedelmesen visszautasított, és megkért, válasszunk mást, akit megkérdezünk.

A sikertelen próbálkozások és kisebb csalódások sűrűjében megpillantottunk egy ajándékboltot a falu központjában. Először csak vágóképeket vettünk fel az aranyosan dekorált kirakatról, majd úgy döntöttünk, bemegyünk. És milyen jól döntöttünk! A 40 év körüli Tulit Zsuzsa, aki a Kovász Ajándékboltot vezeti, jelen pillanatban a kedvenc interjúalanyom, akivel eddig találkoztam. Nyitott volt, szívesen válaszolt minden kérdésre, amit a boltról, a turistákról, a faluról feltettem és ami a legszembetűnőbb volt: összeszedetten, tömören, lényegretörően fogalmazott.

„Van olyan magyarországi vendég, aki nyolc éve minden egyes alkalommal felteszi a kérdést, hogy hol tanultunk meg magyarul” – meséli Zsuzsa néni, amikor arról kérdezzük, milyen emberek, turisták fordulnak meg a boltban. Flanelingben, kötényben áll a pénztárgép mellett, és úgy mesél a vendégek lelkületéről, mintha minden második nap interjúkat adna.

Zsuzsa néni és férje gyógynövénykeverékeket, házi szappant és festett ládákat, bögréket készít, majd a boltban értékesítik, de vendéglátásban is jártasak, éttermet vezetnek a faluban. Azt mondja, különbség van a boltba és a vendéglőbe járó turisták között: „Aki ide (a boltba) betéved, az leginkább egy napot szeretne Torockón eltölteni, és azért vonzza a bolt, mert a gyerekkort, a nagymama háza táját idézi. Leginkább a helyi kecsketejből készült szappanokat és a gyógynövényeket veszik.”

Beszélgetés közben a bolttulajdonost telefonon keresik valamilyen favágás és farakás ügyében. A telefon másik végén megszólaló illetővel is ugyanolyan kedvességgel, melegséggel kommunikál, ahogyan minket fogadott. Mielőtt elbúcsúztunk és kijöttünk az üzletből, Zsuzsa néni sok sikert kívánt a pályához, és óva intett a megalkuvástól.

Erősen pályakezdő, újságírói lelkesedéstől túlfűtve vettük nyakunkba ismét a falut, hogy a panzióba visszatérve elmeséljük mindenkinek, valóságos jackpot az ilyen interjúalany. Így is lett, visszaérkezve az udvaron mindenkinek, aki ott lézengett, azonnal és egy levegővel elmeséltük, hogy miben volt részünk. A beszélgetésben egy mondat nagyon megragadta a figyelmemet, amely mondat miatt el is döntöttem, hogy ezt az élményt megírom: „Azt hinnéd újságíróként, hogy azok az emberek lesznek a legjobb alanyok, akik szavakkal dolgoznak: színészek, írók, akiknek vagy hatvanezer könyvük megjelent. És ez általában nem így van. Az fogja a legszebb interjút adni, az fog a legösszeszedettebben beszélni, akire a legkevésbé számítasz.”

Kép forrása: Kovász Ajándékbolt Facebook-oldala

Budapest kontra „a vidék”: Magyarországon ez a megnevezés senkinek sem tűnik már fel, mindenki hozzászokott a fejnehéz – ha úgy tetszik: fővárosnehéz – gondolkodásmódhoz, ennek köszönhető, hogy a főváros az A Főváros, mellette elvétve pedig ott van A vidék és A vidéki nagyvárosok. Miben is nyilvánul meg a Budapest-orientált gondolkodás és mi tapasztalható ebből a fővárosban? Kéthetes ott-tartózkodásom alatt szembetűnt egy s más, ezek pedig némiképp árnyalhatják a Budapestről kialakult idealizált képet.

Majd kéthetes tanulmányutunk során bőven akadt időnk a főváros utcáit róni, átvenni, megfigyelni a közhangulatot, az emberek viselkedését, mentalitását és a fővárost mint közigazgatási egységet. Figyelem: mindenhez, ami a következőkben olvasható, vastagon hozzájárul az intenzív kampányidőszak, amely az amúgy is polarizált magyar politikai és közéletet csak tovább izzítja és a konfliktusokat mélyíti.

Ha az ember lánya Budapestre vetődik valamilyen szervezett program vagy kirándulás által, élhet a gyanúperrel, hogy a szálláshelye valamely külvárosban található, ugyanis a külföldi, külhoni diákok számára fenntartott kollégiumok, bentlakások java része a külső kerületekben helyezkedik el. Velünk sem történt ez másként, kéthetes ott-tartózkodásunk ideje alatt a III. kerületben, Óbudán laktunk.

Amikor a külhoni, esetünkben erdélyi magyar Budapestre látogat, a belváros, a Lánchíd és az Országház délibábja sejlik fel lelki szemei előtt. Erre az erősen idealizált képre remekül rá lehet kontrázni a külváros, a külső kerületek megfigyelésével; elég csak végigbuszozni az Óbuda–Bogdáni út–Astoria útvonalon, hogy elszörnyedjünk. A harmadik kerület nemes egyszerűséggel úgy néz ki, mintha ott elfelejtettek volna rendszert váltani: bármely tömbházsorra, múlt századból fennmaradt rozsdázó kocsmára öntsünk egy kevés vizet, várjunk három percet, és azonnal kikel belőlük Kádár János. Óbuda, Budafok-Tétény imázsa, állapota olyan, mintha nem lenne igaz. Értem ezt úgy, hogy minden társasház, minden gyár, minden bevásárlóközpont olyan hatást kelt, mintha tegnap húzták volna fel műanyagból és kartonlapokból, hogy elhitessék velünk, akik nem budapesti lakosok vagyunk, hogy a belvároson kívül is van élet, majd miután a Keleti pályaudvarról kigurul a Kolozsvár felé tartó vonat, rajta velünk, lebontanák ezeket a tákolmányokat.

A fent említett szintetikus, természetellenes érzeten a fővárosi emberek mentalitása és általános viselkedése, megnyilvánulása sem segít, sőt inkább súlyosbítja a helyzetet. A legtöbb helyen, legyen az bolt, tömegközlekedés vagy kocsma, az emberek java része annyira gépiesnek és mesterkéltnek hat, hogy a gyanútlan külhoni magyarnak meg kell bizonyosodnia – ott-tartózkodása alatt többször is –, nem része-e véletlenül egy külső erő által irányított szimulációnak. Az én 11 napos tapasztalatom azt mutatja, hogy a színházi emberek – Őze Lajos után szabadon –, színjátékosok is hitelesebbek és természetesebb attitűddel rendelkeznek, mint a fővárosi polgárok.

Retrospektíve, korábbi budapesti látogatásaim alkalmával is éreztem a fentebb említettekhez hasonlót, a most következő probléma azonban most először jött velem szembe és úgy arcon csapott, hogy még most is csak pislogok: az óriásplakát-mánia. Igen, kampányidőszak van. Igen, „most minden megváltozhat”. Igen, „most kell nagyot tenni”. De azt nézni órák, napok hosszat, hogy óriásplakát óriásplakátot követ, javarészt négy-öt – elég rosszul megírt – kampányszöveg és rosszul megtervezett dizájn váltakozik, és az utcán sétálónak, a boltba igyekvőnek, a villamosra várónak esélye és lehetősége sincs arra, hogy fogja magát és nem néz oda, mert minden villanyoszlopon, építkezési kordonon, buszmegállóban ott van legalább kettő, te pedig ösztönösen odanézel, mert ott fent, „a nálunk okosabbak” úgy fundálták ki, hogy muszáj legyen odanézned. És ha véletlenül bizonytalan, politikához, közélethez nem, vagy kevésbé értő vagy, arra fogod a pecsétet ütni vagy az ikszet behúzni, akit a legtöbbször látsz, amikor mindennap elzötyögsz a munkahelyedig a 6-os villamoson.

Számtalan erdélyi magyar vágyódik el itthonról, a nagybetűs Anyaország fővárosába, mert ott minden cukorból van, rózsaszín, és az élet gondtalan. Bár soha nem éltem ott, két hét alatt tökéletesen értelmet nyert László Zsolt színművész megállapítása a városról: „Budapest az életre tökéletesen alkalmatlan…”

Az erdélyiség sosem szólt igazán a divatról. A legtöbb magyar számára elég a kényelem és a kedvező ár. Ez lenne a divattervezők kivándorlásának oka? Van olyan, hogy specifikusan erdélyi stílus? A téma kapcsán Pinti Anasztáziát, a dániai VIA University College hallgatóját faggattam.

– Szerinted mi jellemző az erdélyi magyarok öltözködésére, stílusára, divatszokásaira?

– Amit én otthon megfigyeltem, az a materializmus és a konzumerista felfogás. Folyamatosan az új dolgok kellenek és abból egyre több. A mennyiség mindig a minőség fölött. Nagyon kevés az az eset, amikor valaki nem így gondolkozik, mert az átlag egyáltalán nem akar váltani. Szemet szúrt az is, hogy ritkábban találkozom egyedibb stílusú emberekkel. Talán ez azért, mert a legtöbb fiatal a trendpolitikát követi. Ezzel azonban könnyen mellé tudnak nyúlni. Attól, hogy valakin jól áll valami, nem jelenti azt, hogy rajtuk is jól fog. Azt látom, hogy nem tudják megszűrni a jó irányt a rossztól. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, hisz nem jártasak a divatban, nincs, ahonnan tudják. De hiányzik az érdeklődés, a tudásvágy, hogy rá akarjanak jönni ezekre. 

Az otthoni divatra jellemző a márkakötődés. Addig vagy menő, amíg Calvin Klein és Guess van rajtad. Az a probléma ezzel, hogy a drágább termék nem jelent jobb minőséget. Nálunk sajnos még nincs meg a hagyománya annak, hogy vagány turkálókban keress vintage darabokat vagy ruhákat bérelj. A legtöbben nem is gondolnak bele, hogy hol készült a hordott árucikk, hogy ki kezéből származik. Simán lehet, hogy az ötödik márkajeggyel ellátott fekete felsőt, amit a boltból vettél, ötéves bangladesi gyerek varrta. 

– Szerinted ezen lehet változtatni? Egyáltalán kell-e? 

– Azt érzem, hogy jó lenne az emberek szépérzékét valamilyen formában erősíteni. Természetesen a szépség, hogy kinek mi tetszik, egyéni preferencia. Ennek ellenére van az a pont, amikor egy viselet annyira nem előnyös, hogy az már zavaró, nem csak esztétikailag ronda. Ami szerintem ennél is fontosabb lenne, az a vásárlási szokások és a fogyasztási preferenciák megváltoztatása. Megtanulni tudatosabban költekezni és az értékeket előnyben részesíteni. Azaz kilenc fekete bakancs után nem egy tizediket venni, amire valószínűleg nincs szükségünk.

– Mi hiányzik innen, amit külföldön megkaptál? 

– A dániai emberek öltözködésére jellemző az egység, hihetetlenül talál az esztétikai érzékük és igény van a minőségre. Olyan, mintha lenne egy ilyen kis kódkönyvük, és mindenki tudná, mi a szép, mi néz ki jól. Mindemellett a tudatosságra és megfontoltságra is nagy hangsúlyt fektetnek. A tapasztaltak rengeteget alakítottak a saját felfogásomon. Erdélyben a durva tárgyilagossággal, anyagiassággal találkoztam inkább. Háttérbe szorultak az emlékek, a szentimentálisabb dolgok, amik voltaképpen az igazi lényeget teszik hozzá az élethez. A probléma abból is származhat, hogy otthon több kultúra keveredik és így több gondolkodásmód is érvényesül. 

– Miért döntöttél úgy, hogy inkább Dániában képzed tovább magad?

– Mélyen legbelül mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból, másképp gondolkodom. Ennek ellenére sikerült megteremteni a saját közegem, megértő barátokat találni. Óriási segítség volt, hogy a családom mindig támogatott. Ahogy egyre nagyobb lettem, azt vettem észre, hogy nyomás alatt vagyok az egész közösség, az egész ország, az egész rendszer miatt. Ki kellett robbannom ebből a közegből. Abba is bele kellett gondolnom, hogy hol szeretném 10-15 év múlva látni magam és ez nem Romániában volt.

Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor eldöntöttem, hogy divattervezést szeretnék tanulni. Ezután kezdtem el foglalkozásokra járni és fejleszteni magam. Ahogy nőttem és egyre több információhoz jutottam, úgy találtam rá különböző egyetemekre, a VIA University College-ra is. Beszéltem ismerősökkel, jobban utánaolvastam és úgy éreztem, ez az, ami nekem való. Életem egyik legjobb döntése volt. Dániában megleltem azt, amit kerestem. Totális ellentéte a romániai iskolarendszernek és annak, amiben nevelkedtem. Itt napi szinten foglalkozunk a fenntarthatóság és a környezetvédelem kérdésével, ez otthon nem épült még be a tantervbe. Teljesen más értékrendszer alapján élnek az itteniek, annyira hozzám közel álló a felfogásuk. Otthonosan érzem magam még akkor is, ha kilométerekre vagyok a szülőföldemtől.

A dániai tanulásra ösztönzött az angol nyelvű oktatás. Ez prioritást jelent számomra, főleg mert a későbbiekben szeretnék nemzetközi piacokon megfordulni. Előnyt jelent, hogy a diplomám és egyetemem nemzetközileg elismert. Ha ebben a szakmában dolgozol, szükséged van kapcsolatokra, az egyetemnek köszönhetően pedig nagyon sok érdekes karakterrel kapcsolódtam. Elmondhatom, hogy Európában majdnem minden országból ismerek valakit.

– Pontosan mikor és miben tapasztaltad azt a bizonyos terhelő nyomást? 

– Szerintem minden az oktatási intézményekkel kezdődött. Bár az 5–8. osztályt zeneiskolában jártam, érzékelhető volt a hierarchikus rendszer súlya. A tanár igazát, véleményét nem lehetett megkérdőjelezni. Ugyanezt a sémát követte a 9–12.-es elméleti líceum. Nagyon jó osztályom, osztályfőnököm volt, de az iskolarendszer hagy némi kívánnivalót maga után. Olyan szinten nem koncentrál a diákokra, mint egyéni személyre, hogy hihetetlen. Mindenki egyforma bánásmódban részesül és mindenkitől ugyanazt a teljesítményt várják el. Egyáltalán nem fókuszálnak arra, hogy az erősségeidet kamatoztasd, sem arra, hogy 12 év után mit is kezdj magaddal. Szerintem nagyon sokan pont emiatt vannak annyira elveszve. Mert ha suli mellett nem jártak kurzusokra, képzésekre, akkor teljes mértékben irányítgatás nélkül maradtak. 

– Milyen álmai lehetnek annak a divattervezőnek, aki itthon akar elhelyezkedni? És annak, aki külföldön?

– Mivel az otthonit nem próbáltam, nem mondhatom azt, hogy nincsenek alternatívák. Biztos vagyok abban, hogy a romániai lehetőségek is elég variáltak. Tudod többre vinni, ha igazán akarod. De limitáltabb a lehetőségek száma. Elsősorban kis faluban nem leszel divattervező, ezért a nagyobb városokba kell költöznöd. Ahhoz, hogy tapasztaltabb, képzettebb, hozzáértőbb légy, szükség lesz Erasmus-programra, kurzusokra, gyakorlatra, mert az elmélet önmagában nem elég.

A hazai edukáció nem rossz, nem gyenge. Sok ismerősöm képezi tovább ott magát, de én személy szerint másra vágytam. Azzal, hogy a külföldi oktatást választottam, építettem a nyelvtudásom, a kapcsolati tőkém. Sokat számít az egyetemi reputáció, a felszereltség, a szakmai gyakorlat. A fejlődésben nagy szerepe van annak, hogy hozzáférünk a legújabb programokhoz, technológiákhoz. A kötelező internship (gyakornoki program – szerk. megj.) segít a kompromisszumkötés elsajátításában miközben a csoportos munkához szoktat – ami nagyon fontos készségeket kínál, hisz vélhetően egyetem után nem fogunk mindannyian akkora anyagi kerettel rendelkezni, hogy saját márka tervezésébe kezdjünk. Az új vállalkozás nyereségessé tételéhez ez a tudás elengedhetetlen. 

– Kedvenc feldolgozott témád? 

– Az egyéni projektjeim közül szívügyem az Ageing, azaz idősödés. Ahogy együtt öregszem a körülöttem lévő emberekkel, egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy ez milyen változást jelent számukra mind fizikálisan, mind mentálisan. A másik kedvencem a legelső divat orientált egyéni projektem az egyetemen, amikor művészeti alkotásból kellett ihletet merítenünk. A koncepció múzeumi látogatás köré épült, ahol kiválasztottuk a számunkra leginspirálóbb művet. Később ebből bemutatódarabot és pólókollekciót kellett megalkotnunk.

– Szerinted mi az a ruhadarab, kellék, ötlet, amit sosem hagy a divat hátra? 

– A divat az ikonikus ruhadarabokat örökíti tovább. Ilyen például a fehér ing, a blézer, a farmer és a fekete kis ruha. Ami az elmúlt időszakban nagyobb hangsúlyt kap, az a statement species (hangsúlyos ruhadarab, kiegészítő stb. – szerk. megj.). Egyre kevésbé látom azt, hogy kimennének a használatból a látványos táskák, az egyedi fazonok, az erős színek és a jellegzetes ékszerek. A divatvilágban sosem fogjuk elhagyni a múltból való inspirálódást, visszatérünk régi anyagokhoz, mintákhoz, formákhoz.

– Mi lenne az az ok, ami miatt úgy döntenél, hogy visszajössz Erdélybe?

– Annak valószínűleg egy nagyon jó lehetőségnek kellene lennie. Félreértés ne essék, nagyon szeretem otthon és maga Erdély tényleg nagyon szép, inspiráló és gazdag hely. Ott van a családom, a barátaim, onnan jönnek a gyökereim. Talán ez tudna egyszer hazahozni. Ha látnám, hogy az egész környezetnek szüksége van rám.

A kalandvágyóknak és utazást kedvelőknek csak ajánlani tudom Erdély legjelentősebb történelmi központját, Kolozsvárt. Főleg most, pandémia alatt. Barátokkal napozgatni, meglátogatni jelentős történelmi események helyszínét – az alapműveltség szempontjából fontos hozzátennem, hogy kihagyhatatlan elgyalogolni unott fejjel az emléktáblák mellett –, aztán este ott vannak a kultkocsmák.

Egy csodás, napsütéstől sziporkázó nyári napon nincs is jobb, mint felfedezni a Fellegvárat. A Kis-Szamos melletti magas dombot eredetileg Kőmálnak hívták, de ma már az egész dombot Fellegvárnak nevezik. Giovanni Visconti tervei alapján épült császári katonai erődítményként. Az 1970-es évek óta tetején a jól ismert Belvedere szállodát találjuk. Anno, amikor még a kolozsvári egyetemista Kolozsváron élt, részese voltam én is egy jelentéktelen bandukolásnak a Fellegvárhoz. Az egész egy kis edzésnek indult Kolozsmonostorról fel a Belvedere hotelig. Egyéb lett belőle, ahogyan a fiataloknál az szokás. Ettünk-ittunk, nevetgéltünk, majd este banzájt csaptunk. Kis zene, csapódtak még oda ismeretlenek, hiszen erről is szól az egyetemista élet.

Csak ajánlani tudom a belváros szépségeit, a Főteret – amit a helybeliek Matyi térként emlegetnek –, ahol egymást érik a régi épületek, szépségüket nyugodtan élvezhetjük hideg koktél mellett valamelyik főtéri teraszon. Kolozsvár legnépszerűbb emlékhelye a Mátyás-szobor, Fadrusz János leghíresebb alkotása. A bronz szoborcsoport országos jelentőségű műemlék, meghatározó dísze Kolozsvár főterének. I. Mátyás magyar király szülővárosának egyik jelképévé vált. Hátterében éppen felújítás alatt áll a gótikus Szent Mihály-templom, Erdély egyik fő kultikus helye, számos jelentős történelmi esemény helyszíne.

Kihagyhatatlan látványosság az operaház, az Erdélyi Történeti Múzeum, a kolozsmonostori apátság, más nevén Kálvária templom. Mindezek mellett melegen ajánlom az erdélyi barokk építészet egyik legjelentősebb műemlékét, a Bánffy-palotát, amely a Művészeti Múzeum otthona, a Sétateret, a botanikus kertet, amely az egyetemisták egyik legkedveltebb helye (itt készülnek a legütősebb profilképek is Facebookra), illetve az esti kiruccanásokhoz kínálják magukat a közkedvelt kocsmák, amelyekbe lépten-nyomon belebotlunk a belvárosban.

Ezen kocsmák hírneve nem csak a finom italokról és a jó társaságról szól, itt kedvünkre választhatunk különféle „slam poetry” előadásokból, könyvbemutatókból, kerekasztal-beszélgetések részesei lehetünk nem mindennapi emberek körében. Az újságírás, kommunikáció és bölcsész szakos hallgatók, no meg a művészvilág rabjainak kedvencei, ahogyan nekem is. Nincs is jobb, mint néhány vontatott óra után beülni vagy kiülni egy kocsma teraszára, meginni egy frissen facsart narancslevet és filozofálni arról, mi is következik ezután. Mert hát mi, egyetemisták mindig csak arról filózunk, ami nincs, vagy ami sosem lesz.

Aki úgy érzi, elég volt a történelemből, annak most felcsillanhat a szeme, mivel nem csak nappali élet van Kolozsváron. Itt minden korosztály élvezheti az életet, kibontakozhat. Rengeteg szórakozóhely várja a bulizni vágyókat. A Form Space-től az Infinityig elég nagy a távolság, de amikor az ember jól érzi magát, miért is ne menne egyikből a másikba.

A sportkedvelőknek minden városnegyedben megadatik egy jó futópálya, illetve a város számos jól felszerelt edzőteremmel rendelkezik. Aki úgy dönt, hogy különleges ételeket szeretne kipróbálni, annak is van ám itt miből válogatnia kínai étteremtől egészen az amerikai konyháig.

Merjetek kimozdulni. Átutazóban tartsatok kis pihenőt Kolozsváron. Fel azt a maszkot, és irány nagyon gyorsan megismerni a város szépségeit. Most már tíz óra után is szabad a kijárás!