Nyugat-Európában van egy ország, amelyet akár meseországnak is hívhatnánk. Nem túl nagy, de annál sokrétűbb és bámulatosabb. Ebben a meseországban (amelyet ismertebb körökben csak Belgiumnak neveznek) található egy város, amely – jogosan – Európa kulturális fővárosa volt 2002-ben, de észak Velencéjeként is emlegetik. Ez a város nem más, mint Brugge, Belgium ékszerdoboza.

Amint megérkezik az ember lánya ennek a csodavárosnak a központjába, azonnal magával ragadja a méltán híres és közkedvelt belga csokoládé testes illata és a kisgyerekek lágy kacaja, akik léggömbjeikkel önfeledten szaladnak végig a macskaköves sétálóutcákon. A városban félhomály, a nap épp lemenőben, a késő áprilisi kellemes időjárás bevonzza a lakókat a város szívébe. Ez az emlékkép, amit felelevenítettem, 2015-ből származik – ekkor még nem volt koronavírus, nem hordtunk maszkot és nem féltünk megölelni egymást.

A város 2000-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára többek között annak köszönhetően, hogy a városközpontban a középkor óta nem történt jelentős változás, autentikusan őrzi a kor építészeti stílusát. Erről tanúskodnak az óvárost övező régi erődítmények és malommaradványok. Senkit nem akarok dátumokkal, százalékban kifejezett adatokkal és felsorolásszerű történelmi tényekkel untatni, szóval álljon itt csak annyi, hogy Brugge a 13. században kapta meg a városi jogot és ettől fogva – kezdetben csak a Németalföldön, majd világszerte – jelentős gazdasági, kulturális és építészeti csomópontnak számított. A 19. század derekától vált a világ közkedvelt turistacélpontjává és az is maradt mind a mai napig. A várost gyakran emlegetik észak Velencéjeként is, minden bizonnyal az Olaszországra emlékeztető szűk, macskaköves utcáknak és a várost átszelő csatornáknak köszönhetően.

A középkori építészet emlékei javarészt érintetlenek maradtak, mint például az Onze Lieve Vrouwekerk, vagyis a Miasszonyunk templom, amelynek tornyait Európa legmagasabb kőtornyai között tartják számon. A templom kereszthajójában található Michelangelo Madonna a gyermekkel nevű szobra, az egyetlen általunk ismert alkotása, amely még a művész életében elhagyta Itáliát. A teljes városfelépítés arányos: egyensúlyban tartották a középkori mementókat a modern építészettel.

Nem mehetünk el szó nélkül a várost keresztbe-kasul átszelő csatornák mellett sem: a városközpontban és környékén sétálgatva fából eszkábált kis hidak alatt folyik a sekély víz, de kisebb tavak, állóvizek is tarkítják a városi látképet. Itt könnyűszerrel figyelhetünk meg kacsákat és hattyúkat, amiket a tiltás ellenére előszeretettel etetnek kenyérmorzsával és pattogatott kukoricával az arra tévedők. 

Nem tudnám hitelesen bemutatni és átadni a város hangulatát anélkül, hogy szót ejtenék az emberekről, akikkel itt találkoztam, akár csak egy vásárlás erejéig. Ha az ember Brugge-be látogat, fel kell készülnie a nagyfokú etnikai, kulturális és nyelvi diverzitásra: minden második lépésnél új nyelv vagy kulturális szimbólum üti meg az ember szemét, fülét. Én főként a holland nyelvhasználattal találkoztam rövid utam során, de ha valaki csak németül, franciául vagy angolul tud, ne ijedjen meg, hiszen így is el lehet boldogulni. A macskakövön korzózó emberek jelentős hányada barátságos és segítőkész, készségesen állnak rendelkezésünkre, ha útbaigazítást kérünk vagy látszik rajtunk, hogy nem tudjuk, merre tartunk. Külön kiemelendőnek tartom a szuvenír-és édességboltokat, ahol órák hosszat elidőzhet a kíváncsi turista még akkor is, ha nem áll szándékában vásárolni. Az egyik legkedvesebb emlékem a belga „Édenből” éppen egy csokoládébolthoz köthető: két barátnőmmel bementünk a számunkra legszimpatikusabb üzletbe, hogy magunknak és szuvenír gyanánt csokit vegyünk, hiszen, ha az embernek lehetősége nyílik Belgiumba látogatni, úgy dukál, hogy belga csokoládéval térjen haza. A butikban minden volt, mi szem-szájnak ingere: táblás csokoládé, friss forró csoki, különböző sütemények és megannyi nyalánkság, amit felsorolni is nehéz. A bőség zavarában nem tudtuk eldönteni, merre nézzünk, mit válasszunk. A középkorú, kedves mosolyú elárusítónő, látva, hogy eltévelyedett turisták vagyunk, odajött segíteni a választásban: kóstolót hozott azokból a termékekből, amelyek közül nem tudtunk választani és mesélt néhány rövid történetet az egyes csokik készítéséről vagy forgalmazásáról. Miután sikerült zöld ágra vergődnünk az ajándékokat illetően, kifizettük a holmikat, amelyeknek – óvatosan jegyzem meg – elég borsos áruk volt, tehát ezzel is számolni kell. Az „adásvétel” után a hölgy jó utat kívánt, mi pedig a segítséget megköszönve jó élménnyel távoztunk az üzlethelyiségből. Bár ez a történet a mai napig kellemes nosztalgiával tölt el, ha eszembe jut, hat év távlatából szomorúságot is érzek, hiszen egy ilyen kereskedői gesztusnak egészséges körülmények között normálisnak és nem maradandó emléknek kellene lennie.

Kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer lehetősége legyen meglátogatni ezt az elragadó, mesébe illő helyet. Ezt saját magunknak kell látnunk és megtapasztalnunk. Aki nem járt még ott, a beszámolók alapján azt is hiheti, hogy ennek a mesének a fele hazugság. Pedig nem az.

Van Erdélyben egy kicsi és hideg város, ahol az emberek nem fáznak, mert gyakran piros ruhát viselnek. Már nem azért, mert ők lennének a Mikulások, akik minden év decemberében szétosztják az ajándékokat, és nem is azért, mert a piros kivédené a hideget. Ők mind szurkolók, fűti őket az adrenalin. Még az is szurkoló, aki nem is ismeri igazán a hokit. Ebben az Erdélyi kisvárosban, Gyergyóban, már hosszú évek óta divat az, hogy az emberek felveszik a hokicsapat logóját ábrázoló piros pulóvert, sálat, esetleg egy kedvenc játékos által aláírt, eredeti, izzadságszagú mezt. Nem csak a fanatikusoknak van valamilyen hokihoz kapcsolódó tárgya. Nem mondanám magam a sport nagy rajongójának, de van egy fekete korongom, s így le sem tagadhatnám, hogy gyergyói vagyok. 

Minden télen megrendezik az Erste Liga nevű bajnokságot. Aki nem ismerné, ez többszakaszos verseny, néhány erdélyi és magyarországi csapattal, ami annyit jelent, hogy egész télen hetente többször is össze lehet ülni a barátokkal meccset nézni. A gyergyói lakosok egyszerre vonulnak be a hokipályára – koronavírus idején arra a helyre, ahol éppen vetítik a mérkőzést –, hogy együtt drukkolhassanak a csapatnak.

Ezekben a szörnyű időkben, amikor nem a hokipályára megyünk, hanem például a kedvenc kocsmánkba, megfigyeltem az embereket. Kétfajta szurkoló létezik. Az első, aki csak azért megy, hogy alkoholt fogyasszon a barátaival. Ő a csendes bulizós típus, aki egyedül vagy a szüleivel lakik otthon és társaságra vágyik, de mivel mindenki a hokimeccset nézi, így neki is mennie kell, majd rájön, hogy ez egész vagány program. Belőle valójában csak ezután lesz rajongó, és ezzel elérkeztünk a második típushoz. Ezek az emberek folyamatosan követik a bajnokságot, minden mérkőzést megnéznek, borzasztóan szomorúak, ha egy adott játékban a gyergyói csapat nem nyert, de együtt kiáltanak fel minden gól után és örülnek a győzelemnek. Ezeket a pillanatokat általában nagy sörözések követik, hisz meg kell ünnepelni azt, amire büszkék vagyunk. A két szurkolótípusban az a közös, hogy amikor az utolsó percekben várják a gólt, ami eldönti a játék eredményét, a szemüket le sem veszik a kivetítőről, mindannyiukban pezseg a vér, forr az adrenalin és rettentő büszkék arra, ha a csapat nyer. Mert ha a csapat nyer, mi nyerünk, mindenki nyer.

A mindent elborító rozsdasárga őszi napsütés után télen Gyergyószentmiklós és környéke teknő alakú medencéje sűrű fehér ködbe burkolózik. A járdákon felhalmozott hóbuckák között, a napfénytelen utakon mindenkin csak a sietség látszik, az autók nyüzsgése néhány órára megtölti a várost – amíg mindenki megérkezik a munkahelyére. Az ezt követő csendet csak kisgyerekek nyüzsgése és a siető nyugdíjasok banyatankjainak zörgése töri meg.

Egy kicsit szólnék azokhoz, akik a környék szépségeiről szeretnének olvasni – mert akad azért jó néhány turistalátványosságunk is! Ilyen például a városhoz tartozó Gyilkos-tó, valamint a mellette lévő Békás-szoros. Közel a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, ahol Bethlen Gábor nevelkedett, a kis híján ezeréves gyergyóalfalvi templom, az István pap által indított hagyomány szerint minden évben innen indulnak a csíksomlyói Nyeregbe, a búcsúra. A téli sportok kedvelőit a Pongrácz-tetőn nemrég nyílt sípálya várja. A városban érdemes megnézni a központot, a református templomot, az örmény nemesek díszes házait, amelyeket a sétálóutca aszfaltjárdás sétatere szakít meg. Az utca túlsó végén ott a Magyar Királyi Állami Gimnázium, mai nevén Salamon Ernő Elméleti Líceum hatalmas narancssárga, szecessziós épülete, mellette az ortodox templom. Kicsivel fentebb, a Márton Áron utca jellegzetes szász házai között megbújik a Szent Miklós barokk stílusú katolikus templom, mellette a Fogarassy Mihály püspök által építtetett leánynevelde, kicsit odébb pedig a város örmény temploma. A központ másik sarkán a Vaskertes iskola épületét (amelynek tényleg vasból van a kerítése) és a bíróságot találjuk, mögöttük nem messze a város zsinagógáját. És ez csak néhány a sok szép épület közül! Ha a kíváncsi turista kikerül a városközpontból, fellelheti rögtön a város mellett domborodó Csobot-hegyet, tetején a két Szent Anna-kápolnával.

Székely településről lévén szó, létezik nálunk Felszeg, Alszeg és a központ. Ezek pontos helyét idegenek számára úgy lehet meghatározni, hogy melyik irányból merre folyik az adott települést átszelő patak – esetünkben a Békény. A folyó felső részén helyezkedik el Felszeg, alsó részén Alszeg, e kettő körülöleli a központot. A gyergyói Felszeg volt a város alapja, innen lefelé épült a város, bár ez a rész kétszer is leégett, mégis sikeresen újraépítették. Ezt bizonyítja a kereszt, amely egyik tűz során sem égett el, csak a körülötte tornyosuló házak. Szintén a felszegi részben található a görögkatolikus templom, majd a város legszélén, a várpataki részen túl, egy magas domb tetején Both vára, amelynek helyén kápolna áll. A legenda szerint a goromba Hiripnének és két gonosz fiának búvóhelye volt, ebből annyi valós, hogy valamikor katonai erődítményszerű épület lehetett itt.

Érdemes meglátogatni a Csíky-kertet, a felszegi arborétumot. Kevesen tudják, hogy ez egykor királyi birtok volt, Mihály király ott érettségizett, az akkori gimnázium diákjaként. Ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának kihelyezett tagozata működik itt. Most pedig véget vetek a város dicsőítésének, kezdődjön az a része, amely jobban érdekli az ifjúságot.

Azt hiszem, nem mondok újat ezzel: a fiatalság legkedveltebb találkozóhelye a kocsma. Na, ebből akad errefelé jó néhány, mindenki ízlésének megfelelő. A művészek törzshelye – én is itt vagyok fellelhető a város sok bugyra közül – a Figura Stúdió Színháznak otthont adó épületben található Your Living Room (nyáron a Your Living Garden), amely leginkább olyan, mint egy zárt és szerető család. Tőle alig távolabb van a OneSes, itt találkoznak a szomszéd falvak bulis képviselői, valamint a székelység egyik jellemző társadalmi rétege, a kiöltözött gumicsizmások. Bár a gumicsizmások városszéli erődjei, mint a Sláger, vagy a Mulligan, a RIO (egyesek szerint R10-nek olvasandó), esetleg a Retro, mind elestek, megmaradtak még olyan védőbástyák, mint a Kárpátikum vagy a fentebb említett OneSes. (Bővebb anekdotikus történetekért mindenképp ajánlom felkeresni a gyergyói diákokat – érdemes.) Az idősebb, dolgos székely emberek pedig mind a boltok előtt, vagy a félreeső, kisebb kocsmákban, például a Botorkában lapulnak és kortyolgatják jól megérdemelt italaikat, ahol csak délelőttönként lehet el-elkapni néhány ellógott iskolást, akik olyan helyekre menekülnek, ahol senki nem keresné őket.

A díszes épületeket körülöleli a város három lakónegyede telis-tele szűk utcákkal és tömbházakkal, amelyek között péntek és szombat esténként vidám diákok és fiatalok dalai csendülnek, s bár ezt a betonkaptárak lakói csak a legritkábban értékelik, mégis mindenkit mosolyra fakasztanak, mivel ez a mi kis közösségünk szerves velejárója, amelyet minden hibájával együtt így szeretünk és őrzünk.b