KultúrHaus

A tél sem az igazi

by Pop Tamás | 2019. 12. 28. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Az 1989-es forradalom bosszankodástól letaglózásig

by Csog Brigitta | 2019. 12. 18. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Kezdetben elég furán éreztem magam, sőt az első teremben inkább frusztrált voltam, mintsem élvezni tudtam volna a kiállítást, már amennyire egyáltalán használni lehet az „élvezni” szót ilyen összefüggésben. Az első teremben a Romániában kiépült kommunizmusról és a forradalom kitöréséről tudtunk meg információkat, amelyekkel már mind találkoztam az érettségire való felkészülés során. Mindezzel önmagában még nem lett volna baj, viszont a tárlatvezető hölgy beszédstílusán érezhető volt, hogy azt szeretné: minden apró kis részletet tudjunk meg. Ez dicséretes is lehetne, de sajnos kénytelen voltam folyton arra gondolni, hogy mikor fog kifogyni a levegőből.

teljes cikk

Az álhírektől a rajzfilmekig

by Campus | 2019. 12. 11. | 0 | kommnapok,KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider |

A tizenegyedik Kommunikációs Napokon, mint ahogy a szervezők ígérték, az előadók tényleg tabukat döntögettek. Megtudhattuk például, hogy milyen reklámarcai voltak egykor a cigarettáknak, hogy hol lesz Székelyföld Disneylandje, vagy hogy mennyire hihetünk a szemünknek, avagy igaz-e az, amit Obama állított Trumpról.

teljes cikk

Három éjjel, három nap nem elég a lábamnak…!

by Kabai Krisztina | 2019. 11. 27. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Tíz éve táncolok rendszeresen, de ez az első alkalom, amikor úgy érzem, a három éjjel, három nap tényleg nem elég a lábamnak. Csak nemrég csöppentem bele az Ördögtérgye néptáncegyüttes utánpótlás csoportjába, és amikor lehetőségem nyílt szervezőként is részt venni az idei Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón (Táncháztalálkozó/THT), gondolkodás nélkül lecsaptam a lehetőségre. Két-három héttel ezelőtt bele sem gondoltam, mekkora pozitív töltetet fog adni az életemnek ez a háromnapos rendezvény, de néhány órával az utolsó táncház után még mindig levakarhatatlan arcomról a vigyor.

teljes cikk

Mi a szokás egy szomorú ünnepen?

by Mátyás Orsolya | 2019. 11. 06. | 0 | KultúrHaus,Slider |
„Azoké, akiket elengedtünk egyszer, de mivel az emlékeiktől nem tudunk, és nem is akarunk megválni, egyet a ki tudja hány napunkból nekik ajándékozunk. Elmegyünk a sírokhoz, virággal vagy anélkül, gyertyával vagy anélkül, és megállunk."
Mátyás Orsolya

Meglepetésemre arról olvasok tovább, hogy valóban van olyan ország, legyen ez például Mexikó, ahol a családok ezen a napon együtt ünnepelnek halott családtagjaikkal, ajándékot visznek nekik, a sírokat papírmasékkal és álarcokkal díszítik, piknikeznek, iszogatnak, mert náluk ez sokkal inkább az összetartozásról szól, mint a halottjaik siratásáról.

Furcsának és kicsit ijesztőnek találom mindezt…

Lehet, hogy csak a „belém nevelték”-re hagyatkozhatok, de úgy gondolom, hogy ez a nap nem az ünneplésről szól, nem egy, a többihez hasonló ünnepnap. Ilyenkor nincs helye a pompának, a hangadásnak, sokkal inkább annak, hogy egy kicsit elcsendesedjünk, magunkba forduljunk, és emlékeket idézzünk, minden olyan okos érvet elfelejtve, hogy sok a dolgom vagy máskor miért ne tehetném ezt meg.

Mégis sokan érvelnek hasonlókkal, ha egyszerűen lusták vagy mást csinálnának november elsején. Hiányzik a tisztelet. Az emberek egyre kevésbé tudják takarni, hogy nem bírnak eleget tenni a szokásnak, amit igazából senki sem vár el tőled vagy tőlem. Nem kényszerítik, hogy részesei legyünk, de a legtöbben belülről érzünk késztetést arra, hogy hagyományként helyet adjunk neki az életünkben.

Egyesek például közösségi oldalaikon „tartják” a halottak napját. Mint karácsonykor a fényekben gazdag fa fotóját, úgy most sírkövek túldíszített, pompázatos képét posztolgatják. Talán tényleg van abban valami, hogy néhány lájk, meg reakció pótolni tud öleléseket, biztató szavakat, együttérzés – ám ilyen helyzetben egy ilyen kép számomra arról árulkodik, hogy valaki emberi, önző módon a saját lelki békéjének megtalálására használja ki ezt a napot.

 

A halottak napja, amint azt a neve is mondja, a halottaké. Azoké, akiket elengedtünk egyszer, de mivel az emlékeiktől nem tudunk, és nem is akarunk megválni, egyet a ki tudja hány napunkból nekik ajándékozunk. Elmegyünk a sírokhoz, virággal vagy anélkül, gyertyával vagy anélkül, és megállunk. Megállunk örülni annak, hogy velünk voltak és igenis merünk szomorúnak lenni ott bent egy kicsit azért, amiért már nincsenek köztünk.

Ez az egyetlen szomorú ünnepünk, amit meg is kell hagyni csendesnek, gyászosnak, mert ha el tudjuk fogadni, ha nem, az elmúlásról szól. Arról, hogy elvesznek életek, arról hogy van olyan, aki csak percekig tapasztalhatja, mit is jelent élni. A tiszteletnyilvánítás egyik leggyönyörűbb formája velük szemben, ha emlékeinkben tovább éltetjük őket.

Nem kell, hogy hetekig meghatározza hangulatunkat a november elseje, hogy túlságosan belemélyedjünk a szomorkodás sötét bugyraiba. Egy napról szól, aminek meg kell adni a módját. Ilyenkor úgy kell halknak lenni, mint hangosnak más ünnepek alkalmával.