KultúrHaus

Mihez kezdjünk veled, erdélyi popszakma?

by Biró Hunor | 2020. 11. 12. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Most vonatkoztassunk el a koronavírus-járványtól, és tegyük fel a kérdést: mi jellemzi Erdély zenei életét? Mi történt az elmúlt harminc évben? Beszélhetünk egyáltalán zeneiparról?

Lássuk be, az erdélyi könnyűzene stagnál. Bármennyire is szeretnénk elhinni, hogy van áttörés, valójában ez még mindig nem történt meg. Harminc éve új fejezet kezdődött – nincsenek feketelisták, a dalokat senki sem cenzúrázza – mégis az az érzés fog el, hogy kies hazánkban nem sikerült olyan zenét írni, amely tényleg eljutott volna az emberekhez, és önerőből képes lett volna lázban tartani a tévéket, rádiókat és a közönséget. Nem vitás, az évek során számos új fesztivál látott napvilágot, induló zenekarok adták át egymásnak a stafétát, tehát volt mozgás. A koronás hónapok kivételével a népszerű közösségi oldalakon szinte heti rendszerességgel értesülhettünk koncertekről, előadásokról, ami szintén azt mutatja, hogy van érdeklődés a zene iránt. Mi az, ami mégis gátat szab az előadóknak abban, hogy maradandót alkossanak? Miért nem hallunk esetleg nemzetközi sikerekről? Ezekre a kérdésekre nyilván több lehetséges magyarázat is létezik. Például, hogy klubjainkban messze nem mindennapos jelenség az, hogy világsztárok forduljanak meg, így hiányzik az a közvetlen tapasztalat, ami sok szempontból inspirálhatná a kezdőket. Hiába az internet, mikor a koncertélmény százszor többet nyújt.
Egy másik lehetséges válasz lehetne az, hogy Erdélyben nincsenek professzionális zenei stúdiók, vagy az erdélyi zenészek nem rendelkeznek a szükséges anyagi háttérrel ahhoz, hogy egy nyugati minőséget nyújtó stúdióban rögzítsenek dalokat. A következő talán az lenne, hogy nem létezik valós könnyűzenei támogatás, amelyhez egy Erdély bármely területéről érkező együttes hozzáférhetne. (Jó, van a Communitas Alapítvány) de a tapasztalatok alapján ott főként a klasszikus zene irányába nyitnak.) Erdély különös szigetnek számít Románia és Magyarország közé ékelődve, így az a kellemetlen helyzet alakult ki, hogy ha sztárokat akarunk látni, akkor azokat külföldről kell importálnunk. A legaktuálisabb példa a gyergyói Bagossy Brothers Company esete. Ők ugyanis a Magyarországon kiírt Cseh Tamás Program támogatottjai lettek, így tudtak lemezt készíteni, és Magyarországról hazaérkezve, Erdélyben is nagy sikereket elérni. Vicces, hogy át kellett lépniük egy határt ahhoz, hogy aztán hazatérve le tudják aratni az egyébként jól megérdemelt babérokat. A kolozsvári USNK rap csapatának szintén egy magyarországi tehetségkutatón kellett bizonyítania ahhoz, hogy bekerüljenek a köztudatba. De egészen pontosan mire is lenne szükség a változáshoz? Hát… nem nagy újdonság: pénzre. Ám szerintem nem csak ezen áll vagy bukik a dolog. Ha jobban belegondolunk, Erdélyben a zenekritika semmilyen formája nem létezik. A sajtóban megjelenő cikkek többnyire túlzottan pozitív hangvételűek, egy kicsit benyalósak, és leszimulálják egy brit banda világsikereit kicsiben. (Nehéz a rocksztár élet?”) Nem oda akarok kilyukadni, hogy az újságok fikázzák a zenekarokat, hanem arra gondolok, hogy mennyire jó hatással lenne a zenei életre, ha zenekedvelők és zenészek egyaránt olvashatnának szakértők által megírt kritikákat. Tudom, ez egy csettintésre nem fog megtörténni, de ideje lenne felnőni a feladathoz. Addig is, ha van rá lehetőségünk, támogassuk az erdélyi zenekarokat (főleg ezekben a koncertmentes időkben). 

Felfedezetlen „tájak”: a könyvtár

by Csog Brigitta | 2020. 03. 23. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Amikor már harmadszor is megszólalt az ismerős dallam, végre realizáltam, hogy mégis csak kedd van, és kipattantam az ágyból. Már a fogaimat sikáltam eszeveszetten, amikor belém hasított a fájdalmas felismerés, hogy ma könyvtárlátogatásra megyünk, méghozzá a Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárba. Ettől a pillanattól kezdve enyhén szkeptikusan álltam a nap történéseihez.

Szerény reggelim elfogyasztása után (ez az információ még kulcsfontosságú szerephez juthat a történetben) elindultam. A héten először érkeztem időben órára, szóval még kicsit büszke is voltam magamra. Álltam a gyönyörű, szecessziós épület előtt, és elgondolkodtam, miért is nem jártam ide gyakrabban. Pár másodperc múlva fel is ocsúdtam romantikus képzelgéseimből, és nyugtáztam, hogy túl nagyvárosi és bonyolult a rendszer ahhoz, hogy az én szerény, kanadai–amerikai rajzfilmsorozatokban látott és még mindig áhított könyvtárhasználati vágyaimat kielégítse. Szóval, mire ennek a gondolatnak a végére értem, már bent is voltunk az előcsarnokban.

A tágas térben cikázott a figyelmem, majd megütötte fülemet tanárunk búcsúszava, és ezzel átadtam magamat a túrának, amit a nagy olvasóteremben kezdtünk el. Mielőtt bejutottunk volna az ominózus terembe, át kellett szelnünk azt a termet, ahol a könyvek és helyek foglalására és a könyvtárosokkal történő konzultációra van lehetőség. Újra felvillantak emlékek korábbi próbálkozásokról egy-egy könyv megtalálására, amikor a rendszer kifogott rajtam. Végül visszagyömöszöltem ezeket egy fiókba és tovább figyeltem. Aztán csendben beléptünk a nagy olvasóba, és mint egy tiszteletmeneten, a tanuló diákok tekintete végigpásztázott. Ahogy a kezembe nyomták a kijárati ajtókilincset, kissé fura érzésem támadt, mégpedig az, hogy nem is annyira ultramodern ez az épület. A következő megálló még inkább ebbe a gondolatba segített belehelyezkednem, hiszen a könyvlift, ami aztán abszolút nem nevezhető a mai technológia vívmányának, egészen elképesztően antik tárgyként hatott rám. Ezután, a raktárakon végighaladva megkaptam azt, ami hiányzott számomra az olvasókból, a hatalmas polcokat megtömve könyvekkel és különböző kiadványokkal, újságokkal és mindenféle nyomtatott sajtótermékkel, arról nem is beszélve, mennyire kastélyhangulatot eredményeztek az üvegpadlók, ahová beszűrődött az alsóbb szinteken sorakozó könyvek sziluettje.

Bandukoltunk kicsit a kígyózó lépcsőkön és egy konferenciateremben kötöttünk ki, itt jött képbe újra a technika nevű mumus. Kaptunk egy gyorstalpalót az online felület használatából, ami valahogy már nem tűnt olyan nagy dolognak, bár mégis voltak azért kétségeim. Egészen elképesztő volt most már látni és nemcsak hallani arról, milyen hatalmas adatmennyiséget érhetek el online, otthonról. Viszont közben felmerült bennem az ijedtség is, hogy hová vezet, ha mindent elérhetek úgy, hogy ki sem kell lépnem a házból és nem is kell ténylegesen könyvet fognom a kezembe. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy ez micsoda óriási segítséggel és előnnyel jár nagyon sok korosztály számára, persze ha ki tudják okoskodni, hogy mi is a belépőjükhöz tartozó jelszó, amivel elérhetik ezeket a felületeket. Ennek a kérdésnek a megfejtése is folyamatban van, a magam részéről.

Az online tér mélységeiből kilépve, az utolsó állomás következett. Egy olyan olvasóterembe kukkanthattunk be, ahol sajtóanyagokat lehet tanulmányozni. Egész hangulatos az atmoszféra az 1800-as évekbeli különféle anyagok közt. Ezért is lettem hirtelen nagyon mérges magamra, amikor a bizonyos szegényes reggelim mintegy dörömbölni kezdett odabentről, lehetetlenné téve az élvezetet, amit az érzékeny hírlapok forgatása nyújtott. Két tanulságot is sikerült tehát levonnom a nap során. Az első, amit megannyiszor hallottam az eddig eltöltött félév során, hogy a lehetőségeket igenis használjam ki. A második pedig, hogy egy banán, attól, mert gyümölcs és egészséges, nem fog elegendő energiát biztosítani egy felfedezőúthoz.

Dr. Zacher Gábor Kolozsváron: Sokkal több az okostelefon, mint az okos ember

by Molnár Bogi | 2020. 02. 25. | 0 | Egészség,KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider |

Hétköznapi boldog(talan)ságaink címmel tartott előadást Dr. Zacher Gábor toxikológus, egyetemi docens hétfő este a Diákművelődési Házban. Magyarország egyik legismertebb orvosa másodjára indult erdélyi turnéra, amelynek első állomásán, Kolozsváron a szenvedélyekről és függőségekről beszélt. Azokról, amelyek befolyásolják saját mindennapjainkat vagy környezetünkben élőkét; legyen szó alkohol-, kábítószer-, koffein-, nikotin-, vagy akár telefon-, számítógépes játék, Facebook és sorozatfüggőségről. Előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy a szenvedélyek legyőzéséhez, valamint a tartós boldogság eléréséhez kulcsfontosságú az önismeret, a függőségekkel való szembenézés, tehát az önmagunkkal szembeni őszinteség.

A magyarok 57%-a vallja azt, hogy jól érzi magát, ami „nem túl sok, valljuk be őszintén” – ezen gondolat mentén ismertette a toxikológus a különböző függőségeket, azok megnyilvánulásait, negatív hatásait. Dr. Zacher Gábor nem elrettentő példákkal érvelt a szenvedélyek ellen, hanem saját függőségeit is bevallva személyes történetekből, valamint a pályafutása során szerzett tapasztalataiból merítve szólt a közönséghez. Több mint 15 millió magyar embernek van valamilyen függősége, a híres orvos például nikotinfüggő és elárulta: „semmilyen motivációja nincs, hogy leszokjon a dohányzásról”. Elhangzott, hogy akik kiskamasz- vagy kamaszkorban kezdenek el cigarettázni, azok 50%-a a későbbiekben sem fog leszokni. Magyaroszágon 16 ezer gyerek és 2,27 millió felnőtt dohányzik. 130 ezer gyógyszerfüggőt (altató, nyugtató) tartanak számon. Ezzel a problémával a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem mert foglalkozni, mert ez tönkretenné a magyar szociális ellátórendszert. „Magyarországon úgy állunk ehhez a történethez, mint egy kisgyerek: becsukom a szemem, én sem látok, engem sem látnak” – tette hozzá a toxikológus. 25 ezer orrcseppfüggőséget számoltak, ez egy főleg férfiakra jellemző magatartás-függőség. Dr. Zacher Gábor az alkoholról beszélve humorosan megemlítette, hogy „tavaly a Hungarikum Bizottság befogadott nagyon sok hungarikumot, de az alkoholistát még nem”. Magyarországon 800 ezer alkoholbeteg van. „Ha a Hévízi-tó 96%-os alkoholból lenne, Magyarország ezt egy évben háromszor kiinná” – nevettette meg közönségét az előadó.

Magyarország lakosságának 60%-a túlsúlyos. Már 7-8 éves korban megfigyelhető az ételfüggőség, ekkor még a szülőktől kapott étel minősége és mennyisége miatt alakul ki. Néhány éve Magyarország harmadik helyen állt a legelhízottabb lakosságú országok között, idén pedig világszinten negyedik helyen, úgyhogy „tényleg elmondhatjuk időnként, hogy Magyarország jobban teljesít” – jegyezte meg cinikusan a toxikológus.

Előadásában kitért a telefonfüggőségre, melynek következményeként csökken az olvasás iránti igény, valamint a könyvek mennyisége a házban. 2017-ben 2,5 millió okostelefont adtak el, így „sokkal több okostelefon van Magyarországon, mint okos ember”. A közösségi média használata is függőséget okozhat, főleg a fiatalok körében, akik akár gyerekkori depresszióban is szenvedhetnek miatta. Léteztek olyan játékok, amelyek öngyilkosságra buzdították a fiatalokat, mint például a Kék Bálna. 2017-ben csökkent a barátokkal töltött idő mennyisége, a fiatalok kevesebbet randevúznak, valamint 40 százalékuk hét óránál kevesebbet alszik, ami dekoncentráltsághoz, egészségügyi problémákhoz is vezethet.

Hol a határ? Felismerik-e az emberek saját függőségeiket? Mindaddig, amíg nem vagyunk őszinték önmagunkkal, addig jellemzően segítséget sem fogadunk el. Segítséget nyújtani kívülről kell, tehát nem szabad átélni a körülöttünk lévők mentális állapotát, mert azzal magunkban teszünk kárt. Segítséget kérni, szakemberhez fordulni pedig nem szégyen, erre biztat Dr. Zacher Gábor. Előadása végén összefoglalta, hogy a változtatáshoz szükség van az „én erejére”, valamint a „tükörbe nézés” művészetének eltanulására.

Dr. Zacher Gábor tíz előadásból álló kilencnapos erdélyi turnéja után a nyáron visszatér hozzánk: ellátogat a Vibe Fesztiválra, ahol a Vibe Koli keretén belül tart előadást.

Százféle változatban

by Főcze Tímea | 2020. 02. 15. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Fekete, mint a korhadt deszkái a műhelynek, ahol naphosszat dolgoztál. A hely, ami leginkább Mary Poppins feneketlen kézitáskájára emlékeztet. Édesanyának csak lomtár, neked oltár volt, számomra játszótér és mostanra szívem harmadik kamrája. Szabadidőd annak szentelted, hogy a már haszontalannak vélt tárgyakba életet lehelj. Figyeltem hosszasan, miképpen alakítod át azt az ósdi bútort tulipános ládává. Színültig pakoltam játékkal, de javarészt ülőalkalmatosságként használtam. Így hát kipárnáztad a fedelét. Csak ültem ott kedvenc vackomban, vártam hadd maszatoljam már össze magam gépolajjal, festékkel, páccal. Benne a pácban akkor lettem volna, ha rosszul reagálsz arra, amit legféltettebb kazettáiddal műveltem. Gyorsan halottnak tettettem magam, lélegzetet visszafojtva, nagyon remélve, hogy így majd eltörpül a csínytevésem. Kacagás lett a vége és megmutattad: a letekert szalag parókának is használható, a dalokat pedig megoldjuk hangszálainkkal. „Százféle változatban te vagy velem, és te segítesz”. Olyan hely volt ez, ahol négy-öt autó is elfért, persze csak alkatrészeire bontva. Felidézem gyakran a sok szerszámot, soknak a nevét sem tudom, de színét, szagát, rozsdafoltját és az állandóan búgó rádióhoz viszonyított helyét sosem felejtem. Itt mindennek volt rendeltetése. Bármit elbírt a döngölt aljzat, a szögek minden nap görbültek kicsit a rájuk akasztott „jó lesz ez még valamire” kategóriájú kacattól. Szétrongyolódott füzetek a terveiddel, könyvek és pengével hegyezett ceruzák – amiket a füled mögött tartottál, s mindig kerested, hová tehetted. Patologikus halmozásnak nevezte volna egy pszichológus, amit műveltél. Ismételted megannyiszor, ugyan miért gyarapítaná egy tárgy a szemétdombot, amikor még használható, vagy újra használhatóvá alakíthatjuk. „Amit ember hozott létre, azt ember meg is javíthatja”, a te utadba a tervezett elavulás sem állhatott.

Idegen a szó, hogy műhely. Ezermester fészkét ezerféleképp hívhatnánk, nemde? Az én szótáramban mindenképp több jelentés van. Barkács óla, mentsvár s legfőképpen: emlékmegőrző. Miután elmentél, évekig ide jártam ragaszkodni. Legalább a tárgyakhoz, amiket hátrahagytál. Úgy jártam ott, mintha porcelánvilágban. Semmihez nem értem, hogy ott legyen, ahol hagytad. Meg aztán tudtam, nincs, aki orvosolja, ha az ujjamba szálka megy. Dühös voltam minden porszemre, ami gyermekkorom legtörékenyebb emlékére ülepedett… Titkon reméltem, csak megvicceltél. Megtanulom a leckét, hogy halottnak tettetni magunk nem játék, s majd csak előbukkansz.

Mára a műhely a földdel egyenlő, de emlékdarabokból sokszor újjáépítem. Ha valamire megtanítottál, az az, hogy semmi nem tartós, de nem is vész el. Szétesik-összeáll újra meg újra, ez végtelen nyugalommal tölt el. Akárcsak az, hogy úgy sejtem, egyike vagy mindenhatónk ezermestereinek, akik vigyázzák, hogy forogjon ez a bizonyos gépezet.

ki az akit még megölelnél

by Campus | 2020. 02. 04. | 0 | Egyéb,KultúrHaus |

Riport a 30Y 2019. november 29-i koncertjéről a nagyváradi Moszkva kávézóban. Készítette Kincses Kriszta és Nagy Áron.

teljes cikk