KultúrHaus

Édes Anna, a végzős színisek cselédnoirja

by Dimény Patrícia, Turós Ágnes, Vizi Abigél | 2022. 10. 19. | Édes Anna, a végzős színisek cselédnoirja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | KultúrHaus,Slider

Elrajzolt indulatok. Sikkes rémramazúri. Vérfagyasztó pillanatok humorba kövesedett képei. A Kolozsvári Magyar Színházi Intézet harmadéves színművész hallgatóinak vizsgaelőadása Kosztolányi Dezső Édes Annája nyomán.

A komoly dolgokról beszélni kell. Vagy inkább ne használjuk azt a szót, hogy kell, az olyan szigorú, fogalmazzunk inkább úgy, hogy illik, korosztálytól függetlenül.

Kosztolányi Édes Anna regénye világszemléleti tükör, művészi és emberi értékrendjének foglalata, ahol nem egymással szemben áll az emberszeretet és a szolidaritás, sokkal inkább egymás mellé állítja őket az író. Szó van itt politikáról, de legfőképpen emberi érzésekről, amiket Kosztolányi – vagy ahogy a fiatal csapat említi: „KáDezső” – bravúrosan tálal egy bizarr, mégis emészthető történeten keresztül.

Az alkotócsapat nem titkolt szándéka, hogy egyszerre öleljen és rémisszen. Első látásra mindez tobzódhat a nézőben, és akkor ez még mindig csak a felszínkapargatás, akarom mondani a késélezés. A bő egy hónapos próbafolyamat alatt mondatról ritmusra, gesztusról pillantásra teremtődött meg az előadás sajátos atmoszférája, amely úgy képes közelebb hozni ezt a történetet és magát az üzenetét, hogy közben/időnként végig megborzaszt. Tény, hogy képes az előadás univerzuma az abszolút beszippantásra, ámbár fel-felvillan a sejtelmes, lélegzetkimaradós, gyomor-összeszűkülős szüszpansz. Kicsit kívülállónak, idegennek érezhetjük magunkat, akárcsak Anna, ebben a kaotikus és groteszk lakóközösségben, ahol megcsap a veszély, tragikum szele még akkor is, ha mi magunk válunk vagy válhatunk a legnagyobb fenyegetéssé.

Hangulatos, dinamikus és izgalmas előadásra számíthat a közönség, amelyből szignifikánsan áttetszik a 20-as évek tömegjelensége: a kedvezőtlen mentális állapot és ennek megannyi lecsapódási formája. A kollektív kín: a kiszolgáltatottság, a kollektív szenvedély: a pénz és a kollektív hiányosság: az irgalom. Belegondolva, talán nem is áll messze a ma embere ettől a tényállástól. Mondjuk úgy, hogy talán egy rendezői balra.

A hétfőn bemutatott előadást októberben még öt alkalommal láthatja a közönség (október 19., 23., 28. és 30-án 19 órától, 21-én 20 órától a színházi intézet Harag György Stúdiótermében – Farkas/Kogălniceanu u. 4.), de a teljes egyetemi év alatt ismételten műsorra kerül. Az előadás létrejöttében együttműködött a Csokonai Színház, a Csíki Játékszín, A Vadász Esélye színházi alkotóközösség és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna-adaptáció. Rendező: Bélai Marcel. Dramaturg: Takács Réka. Látványtervező: Hatházi Rebeka. Előadja: Kozma Gábor Viktor osztálya. Időtartam: 2 óra 30 perc (egy szünettel).

A jó újságíró tud beszélni, de hallgatni is

by Lukács Orsolya, Farkas Kriszta | 2022. 10. 12. | A jó újságíró tud beszélni, de hallgatni is bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakának több egykori diákját is jutalmazta október 8-án a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Gyergyószárhegyen: Lőrincz Anna, a Maszol munkatársa Balló Áron pályakezdő díjat, Antal Joós Erika, az Erdély Tv munkatársa Csép Sándor-díjat, Benedek-Székedy Sándor, a Hargita Népe közéleti napilap korrektora Benkő J. Zoltán-díjat kapott. Az alumnikat egyetemi és szakmai tapasztalataikról kérdeztük, alább vázoljuk válaszaik alapján megalkotott gyorsportréikat.

– Mi volt a legkedvesebb újságírós diákélményed?

Lőrincz Anna: „A sztánai kirándulások voltak a legkedvesebbek számomra. Télen-nyáron jártunk Sztánán több alkalommal, tanárokkal vagy csak diáktársainkkal. Gyönyörű a táj, megnéztük a környéket: sétáltunk, túráztunk, lovagoltunk. Volt néhány kedvenc tanórám is. Azokat szerettem inkább, ahol elmentünk a városba sétálni, nézelődni. Olyan is volt, hogy bementünk az egyik bevásárlóközpontba, embereket kellett követni, megfigyelni és majd írni róluk – az effajta kreatív feladatokat nagyon szerettem.”

Benedek-Székedy Sándor: „Nem az írott sajtóhoz fűződik, de talán az, amikor kisfilmet hoztunk létre Xantus Gáborral. A tananyag mindenképpen szerteágazó volt. Voltak tantárgyak, amelyek nem feltétlenül az újságírás szakhoz kapcsolódtak, nekem mind újszerűek, érdekesek voltak. Az újságírói rész nem mindig volt új, mert előtte sajtókollégiumot végeztem Nagyváradon, de azért szerettem és érdekelt. A legnagyobb élményem az államvizsga-dolgozatom volt, a metálzenéről írtam, a Metal Hammer hard rock és heavy metal magazin 89-es évfolyamát összehasonlítottam a 2003-assal. A tanárok nem is igazán tudtak hozzászólni, külsőst vontam be, nagy segítségemre volt Zilahi Csaba rádiós szerkesztő barátom. Ő hozott el amúgy először ide, Szárhegyre is MÚRE-táborba.”

Antal Joós Erika: „Nekem az volt a legfontosabb ebből a négy évből, amikor másodév elején versenyvizsgát hirdettek a Kolozsvári Rádióhoz riporteri állásra, jelentkeztem és fel is vettek. Nagyon sokat segített nekem ezen a vizsgán az, hogy az egyetemi rádióműhelyen kaptam néhány fogódzót, például, hogy hogyan is írjunk rádiós beszámolót, tudósítást egy-egy eseményről.”

– Miért érdemes ezt a pályát választani, médiában dolgozni?

Lőrincz Anna: „Leginkább azoknak ajánlanám ezt a szakmát, akik szeretnek beszélgetni az emberekkel, kíváncsiak, vagy azoknak, akik szeretik fotózni a környezetüket, videót készíteni. Azoknak, akik tudnak beszélni, de hallgatni is. Rengeteg embert meg tudsz ismerni, baráti kapcsolatokat is ki tudsz alakítani. Akik ebben a szakmában dolgoznak kreatívak, jó a hangulat egy-egy rendezvényen vagy a munkahelyen. Nem az a feszült irodai hangulat jellemző általában. Aki szeret írni, annak itt a helye.”

Benedek-Székedy Sándor: „Ehhez megszállottság kell. Ha valaki csak anyagi számításból dönt, akkor valószínűleg más pályát választ. Persze biztosan van olyan terület itt is, ahol nagyobbak a fizetések, hisz mindig vannak kivételek, de ide elhivatottság kell, nem mellesleg a szakma szeretete, hogy az ember ne csak a fizetését nézze. Például én tavaly korrektúrára váltottam, előző munkahelyemhez képest feleannyi fizetésért, de vállalok pluszműszakot, hogy jobban kijöjjek s mindezt azért, mert szeretem.”

Antal Joós Erika: „Személyfüggő, hogy kinek mi a jó ebben, vagy ki miért érzi úgy, hogy ezt szeretné csinálni. Szerintem nagyon fontos az elhivatottság és hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Ez nem olyan terület, ami nagy fizetéseket ígér, vagy nagyon vonzó anyagi dolgokat, ez akkor jó, ha az ember szenvedéllyel csinálja. Csak úgy érdemes.”

 

(a fotón Lőrincz Anna átveszi a Balló Áron pályakezdő díjat)

Beszív, kifúj – össznépi terápia a Bánffy-palotában

by Kabai Krisztina, Szabó-Kádár Henrietta | 2022. 06. 16. | Beszív, kifúj – össznépi terápia a Bánffy-palotában bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egészség,Életmód,KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider

Nem hiszek a pszichológiában. Semmi értelme pszichológushoz menni, kidobsz egy csomó pénzt, hogy beszélgess valakivel? Nincs neked semmi bajod, csak hisztis vagy, nem kell egyből terapeutához futni. Ezeket a mondatokat, megjegyzéseket a kelleténél sokkal többször halljuk, mondhatni jellegzetesek Kelet-Közép-Európa tájain. De lélektan nélkül vajon tudnánk-e, hogy a belső frusztrációnk, traumánk akár a dédszüleink életére is visszavezethető? Hogy a csecsemőkori ősbizalom mennyi mindent meghatároz későbbi életünkben? Többek között ezeket a kérdéseket fejtegette Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus a 11. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. Az est házigazdája Sánta Miriám volt.

Fekete overallban és laza könnyedséggel lépett színpadra Orvos-Tóth Noémi szakpszichológus, az Örökölt sors és a Szabad akarat című könyvek szerzője, a Bánffy-palota udvarán és a közönségen pedig egyszerre valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá.

A protokollinformációk után, ahogy beindult a beszélgetés, a következő gondolat ütötte meg elsőként a fülemet:Nem tudjuk elfogadni azt, hogy jó emberekkel is történnek rossz dolgok. A szakértő szerint ugyanis az áldozathibáztatás, amely gyakorlat ellen nagyon sok aktivista felszólalt már, tulajdonképpen védekező mechanizmus, megküzdési módszer; a végsőkig akarjuk hinni, hogy a világ igazságos hely és hogyha valakivel történik valami szörnyűség, azt biztos megérdemelte, mert olyan nem létezik, hogy valaki ártatlanul áldozatául essen az egész életet megkeserítő traumának.

Magunkkal is kegyelmesen kell bánni. A posztmodern ember a legmagányosabb és énközpontúbb „változata” a Homo sapiensnek, mióta az első majom lemászott a fáról. Annyira befelé fordultunk, hogy teljesen megfeledkezünk arról, hogy közösségek, a társadalom részei vagyunk és felelősséggel tartozunk egymásért. Annak ellenére azonban, hogy az individualizmus fénykorát éljük, paradox módon hajlamosak vagyunk sokszor fölöslegesen ostorozni magunkat. Orvos-Tóth Noémi szerint ahhoz, hogy érdemi segítség és társaság legyünk mások számára, előbb magunkkal kell harmóniába és békébe kerülnünk, ehhez azonban önismeretre és – tetszik vagy sem – terápiára is szükség van.

Terápiára járni nem szégyen. A pszichológus, pszichiáter nem az őrültekkel foglalkozik, nem azokkal, akiknek „elmentek otthonról”. Mert, valljuk be, sokan ezért nem megyünk el még az első konzultációra sem, mert „nem vagyunk bolondok”. Ez is problematikus, kelet-közép-európai felfogás. Nem kell ahhoz bolondnak lenni, hogy segítségre legyen szükségünk. Mégis nehezen vesszük rá magunkat a terápiára, ha egyáltalán. Ahogy Orvos-Tóth Noémi is fogalmazott: a modern ember fejében kőkorszaki elme lakik. Ezt főleg annak köszönhetjük, hogy nem tudunk igazán felnőni és alkalmazkodni a rohanó világhoz – ahhoz a rohanó világhoz, amit mi tettünk ilyenné.

Rengetegen ültek a nézőtéren, a földön, a Bánffy-palota különböző pontjain, mindenhol emberek voltak. Az előadás során nehéz témákat érintettünk: szó esett családon belüli erőszakról, kihűlt szerelemről, szülő-gyermek konfliktusról, örökletes hajlamokról, mindenről, és ezt rengetegen hallgattuk. Ott ültünk egymás mellett, egy emberként hallgattuk a szakpszichológus szavait, mintha legalább a tévében az ötórás híradót mondta volna. Ott ültünk egymás mellett, és bár voltak ismerős arcok, nem ismertünk senkit, még azokat sem, akikkel együtt érkeztünk. Mert bármennyire is súlyos dolgok ezek, nem beszélünk a problémáinkról. Ilyenek vagyunk mi, kelet-közép-európai emberek, inkább elrejtjük magunkban jó mélyen a bajokat, úgysem tartozik másra. Számtalan nő és férfi magára ismerhetett a beszélgetés során, ki így, ki úgy. Mert minden embernek van megélő és megfigyelő énje.

És miközben talán most ismertük fel magunkban, hogy segítségre van szükségünk, miközben talán rájöttünk, hogy a legjobb barátunk, családtagunk bántalmazó kapcsolatban él, vagy olyan terhet cipel, amit egyedül nem bír el, miközben számot vetettünk, addig ez a kislány, akit a mellékelt képen láthatunk, előbb nagy szemekkel bámult az embertömegre és a beszélőkre, aztán… belekacagott a képünkbe. Őszintén, gondtalanul. A megjelenése olyan volt, mint a görbe tükör, mert ott, a nehéz témák és a feszült csend közepette ő nevetett. Ő volt az üde színfolt a komor világban. Aki viszi tovább az életet. Aki felemeli a fejet, ha az csügged, aki felfelé húzza az ajkat, ha annak inkább sírni van kedve, aki megdobogtatja a szívet, ha az már azt hiszi, nem szerethet többé.

Mert mindenkinek joga van a szeretetre, arra, hogy szeressék, hogy jól szeressék, arra, hogy ne a családja miatt ítéljék meg, arra, hogy elfogadják, tiszteljék és megbecsüljék. Ez a kisgyerek nem törődik azzal, hogy a szülei, nagyszülei mit tettek vagy nem tettek. Ez a kisgyerek csak nevet, boldog, szeretetet ad és kér. Ez a kisgyerek a jövő. Ne tegyük ezt a kisgyereket csüggedt, szorongó felnőtté!

 

Zoé első könyve: a teremtés

by Lukács Krisztina | 2022. 05. 12. | Zoé első könyve: a teremtés bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | KultúrHaus,Slider

Ott voltam a kezdetek kezdetén, amikor a gondolat csillagként vágott át az égen, amikor a szülés keserű nyögései elhaltak, amikor Zoé ZOÉ lett. Ott voltam, amikor a bábeli zűr ünnepséggé alakult, amikor a paradicsomok istene kegyelmet adott s amikor elhangzott az ítélet: ennyi. Ott voltam.

Az első napon a stáb hangulatot teremtett. A lakástulajdonos lelke lebegett a konyha fölött, miközben élelmiszerek nélkül főztek. Az álszakács rossz pólóban, szövegismeret nélkül, véres gondolatokkal érkezett.

– Vetkőzz! – üvöltötte a rendező. És úgy történt. A csapat várta, mint fordul fonákjára a póló, hogy kezdődjön a forgatás. A színész szomorúságára a jelenetből nem lett horror.

A második napon új szakmákat hoztunk létre. Ilyen a lámpapásztor, cipőlehúzás-ellenőr, mackószínész, pornókritikus, tévésszalag-ragasztó ésatöbbi. Színészeink ruhástól és plüssjátékostól vetették bele magukat a 18 pluszos tartalmak készítésének rejtelmeibe.

– Miért teszel ilyen uncsit nekik?

– Nem lehetne valami mást?

Ítélkeztek az önjelölt megfigyelők a reprózni kívánt alkotás kapcsán. Hogy az operatőr preferenciáival vagy az ajánló algoritmussal volt probléma, nem tudni biztosra.

Napi mottó: Biztos, hogy jól vagytok?

A harmadik nap csodák sorozata. Barnává változott a szőke, magassá az alacsony. Slagból lett díszlet, stúdióból pedig vallatószoba. Fortuna kedvét lelte próbálkozásainkban, ezért igyekezett minél többet belógatni a mikrofont, a szoknyát, a dublőr hajszálait oda, ahova nem kellene.

Nézz rá a kibaszott képre, ez egy elbaszott smink! – jelezte aggályait a rendező az egyik beállítás láttán. A drámát megelőzendő hozzátette:

– A smink jó, a világítás szar.

Operatőr társa kevésbé értette, mi a probléma, de hűen húzogatta kollégáival az asztalt, míg a fényviszonyok meg nem változtak. Végül is Fortuna elég engedékeny.

A negyedik nap: APOKALIPSZIS. A stábtagok egymás számára érthetetlen nyelveken kezdtek el zagyválni, az operatőr helyett a kamera állítgatta önmagát. A listákról kiíródott az ennivaló, így a díszlet üres porcelánjait kanalazhatta a színészek után a csapat is. Elállatiasodott a környezet, virágok nőttek poharakba, indák csomózták egy hurokba a feszültséget, stresszt, alváshiányt. Hatalmasat robbant a bomba, de ez a munkán nem látszik. Csak a falon ejtett lyuk őrzi a pusztítás nyomát. Tükhé kegyes, Árész elaludt, a söröshordót végre közösen is megcsapoltuk.

Az ötödik napon a stáb megpihent.

A hatodik napon a moziban zöldségeskertet ültettünk. A román munkamegosztáshoz hasonlóan néztük, ahogy a színésznő vet, palántáz, kapál, arat, ő tudja. Ahány paradicsomszárat hátradobott, kétszer annyi jelent meg mellette. S szerepéből adódóan falta, nyelte sótlanul, magára. Dublőrünket lecserélte az eredeti barna, s harapta ő is hűségesen a kelléket. Hogy gyomra a későbbi kávéra mit reagált, jobb nem tudni. Simán csusszant a hahrt (fahrt becézése), megvolt az összhang, megérkezett a megváltás.

Gyakorikérdések.hu: Lehet a paradicsomevés stábhoz tartozási rituálé?

Gyakorikérdések.hu: Nincs találat.

A hetedik napon megszületett a 12. bosszúálló. A fürdőkádból mászott ki a kísérleti példány. Kézi habverővel vert habok borították testét, a felismerhetetlenségig torzult felhőbe burkolózott. Segítségére sietett minden férfi és nő, törülköző, forró víz, cigaretta, minden készen állt a gubó leválása utáni pillanatra. A „Krisztus-várást” megszakítja az operatőr köhögése.

Valaki arrébb tenné a fehér kábelt? – néz körbe reménykedően.

Of course, my little horse – süvít a világosító hangja.

Megszakad a pillanat, ropogós hahoták követik végig a helyreigazítást. A szettek után újra forog a kamera. A rendező kihagy egy képet és az utolsó ennyi úgy csattan el, hogy nem is tudtuk, az lesz a végső.

A magyar költészet napja

by Szabó-Kádár Henrietta, Gondos Borbála | 2022. 04. 13. | A magyar költészet napja bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | április 11,KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider

A költészet terápia. Közhelyes, de tényleg így van. Szinte mindenki rá tud mutatni legalább egy olyan poémára, amelyet a kedvencének tart, átsegítette valamilyen akadályon, vagy csak egész egyszerűen jól esik újra és újra elolvasni. Én sem vagyok ez alól kivétel, a magyar költészet napja apropóján összegyűjtöttem néhányat az én nagybetűs Verseimből. S hogy ne csak olvasni kelljen, kedvenc színészeim előadásában meg is hallgathatók.

Szabó-Kádár Henrietta válogatása:

 

Ady Endre: A ló kérdez

Előadja: Gobbi Hilda

Lovamra patkót senki nem veret,

Be szerencse, hogy senki sem szeret:

Döcögök, lógok követlen úton

S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

 

S a rossz úton, mert minden ellovan,

Felüti néha fejét a lovam

És megkérdi, míg szép feje kigyúl:

Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?

 

Radnóti Miklós: Tétova óda

Előadja: Kőszegi Ákos

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ,

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal

hűs tenyeredben.

 

Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa

Előadja: Kiss Flóra

Anyámnak fáj a feje,

 nem iszik feketét –

anyámnak fáj a feje,

 nem szed be porokat;

 szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

 szótlanabb sápadtsággal

 söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

 jöttment idegenek?

anyám az ijedtségtől

 dadog és bereked;

 sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze;

 ne bántsa többé senki,

 félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel

 s nem jut el sehova –

szegénység csillagától

 sebes a homloka;

 vállára még az orgona-

virág is úgy szakad,

 mintha csak teher volna,

 jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

 zene szól, muzsika,

anyám csönd-sivatagján

 el kell pusztulnia.

 Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

 de egy se futna hozzá:

 segítek, azért jöttem.

Anyámnak fáj a feje,

 anyámnak fáj a semmi,

anyám fekete rózsa,

 nem tud kiszínesedni.

 Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi –

 Bejön egy madár érte

 s csőrében elviszi.

 

Hervay Gizella: Két vers

Előadja: Szabó Dorottya

I

Annyira kellesz, hogy – látod –

megtanultam hallgatni érted,

annyira kellesz, hogy

álmaimból könnyedén kilépek,

annyira kellesz,

hogy téged kereslek, nem a szerelmet,

gondolataidba vegyültem,

mint anyja könnyeibe a gyermek.

 

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.

El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.

A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –

téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

 

Nehéz ma már a költészetről klisék nélkül beszélni. Talán nem is kell folyton fejtegetni, hogy mit akart mondani a költő, miért a rím, a forma, miért dal vagy óda. A Campus szerkesztősége a nyomtatott formátum megjelenésével egy időben, április tizenharmadikán ismét olvasásra, vershallgatásra invitálja az olvasókat, hiszen ahogy nemcsak karácsonykor kell szeretni, úgy verset olvasni sem csak a magyar költészet napján indokolt.

Gondos Borbála válogatása:

 

Pilinszky János: Apokrif

Előadja: Pilinszky János

1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

 

Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró

Előadja: Györgyi Anna

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

 

Radnóti Miklós: Szakítottunk

Előadja: Berki Szofi

Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyárt
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.

Weöres Sándor: A két nem

Előadja: Nagy Kálózy Eszter

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga —
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik —
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség