KultúrHaus

Fishing on Orfű – fesztiválozni szesszióban?

by Nagy Andrea | 2018. 07. 01. | 0 | KultúrHaus,Slider |

Megrendezték idén is a Fishing on Orfűt, amely – mily meglepő! – Orfűn kapott helyet a Panoráma Campingben június 20–23. között. Beszámoló a koncertekről.

Szesszió alatt fesztiválozni? Ó, igen, ha a Fishing pont akkorra esik, akkor így jártunk. Esetleg megpróbálhatnék írni egy levelet a tanügynek, hogy nem lehetne arrébb tenni ezt a vizsgaidőszak dolgot, de nem hiszem, hogy komolyan vennének… A lényeg, hogy annyira szeretem ezt a fesztivált, hogy nincs az a szesszió, ami elválaszthatna tőle.

Az alternatív zenei szcéna kultfesztiválja, amelyre a bérletek már márciusban elfogynak. Gyakran a zenészek is kimennek már egy-két nappal a fellépésük előtt csak úgy. És ez nem véletlen, a fesztivál résztvevői empatikus közösség, amelyben jó létezni. Összeköt a közös zene iránti szeretet. A zenekarok rendszerint itt adják legjobb koncertjeiket. Kicsit olyan, mintha a Fishing on Orfű egyfajta jóvátétel lenne a zenekarok számára az eldugottabb helyeken év közben adott koncertekért.

A nagyobb nevek két nagyszínpadon léptek fel, a Tiszavirágon és a Tasmán ördögön – idén ugyanis veszélyeztetett állatokról kapták nevüket a nagyszínpadok –, de szerveztek koncerteket a Misina sátorban és a PMFC színpadon is, a folkzene kedvelői főleg a Fonó borfaluban találtak szórakozást. A két legintimebb helyszín a Magam adom és a Tűzhöz közel színpad volt, utóbbi tényleg elvarázsolt hangulatú gombaház az erdőben. A legkülönlegesebb pedig a Víziszínpad, pontosan az, amire gondolsz: zenészek a tó közepén.

Bepakoltam a legjobb cuccaimat, hogy majd minden nap valami vagányban leszek, aztán végül mégis mindig a legegyszerűbb, kényelmes darabok nyertek, mert Orfűn nem az a lényeg, hogy nézel ki. Orfűn csak az számít, hogy érzed magad. És persze a koncertek. Egyetlen hátránya, hogy mindegyik csupán 50 percet tart. De 50 perc a kedvenc zenekarodból nem ugyanannyi, mint mondjuk egy középiskolai román- vagy magyaróra. De akkor beszéljünk a koncertekről – a teljesség igénye nélkül.

A NAGY nevek

Rájöttem, hogy annyira nem szeretem a nagyszínpados koncerteket. Bár felemelő együtt üvölteni hatalmas tömeggel a kedvenc dalszövegeidet, de mikor kevesen vagytok, az élmény csak a tied. Ennek megfelelően a Bohemian Betyárs vagy a 30Y se váltotta ki belőlem azt, amit amúgy szokott, pedig mindkét zenekar nagyon odatette magát. A Hiperkarmát és az Ivan & the Parazolt szinte untam, annak ellenére, hogy mindkettőt nagyon vártam, és ez megint nem azért volt, mert a zenészek nem végeztek jó munkát. A Kiscsillag pedig olyan, mint mindig. Őszintén, valaki elvárja Lovasitól, hogy tudja a saját szövegeit?

Élőben látni a kedvenceidet

Ismétlem, rendszerint a zenészek itt hozzák a legjobb formájukat. Ebben a közegben egészen más az AKPH-val együtt ordítani az egyik legismertebb dalukat, a Hisz Sztorit. Szabó Benedek és a Galaxisok őszinte volt, szívhez szóló és nagyon-nagyon rövid. Annál rövidebbnek talán csak a Konyha tűnt, még annyi számukat szerettem volna, ha eljátsszák. A Supernem hagyott bennem némi űrt: hatalmas elvárásokkal érkeztem, ahhoz képest kicsit energiatakarékosra sikerült a koncert. És persze az Esti Kornél. A régi énekes lecserélése nagyobb traumát okozott, mint 12 évnyi közoktatás. A régebbi dalaikat most is Nagy István hangján hallom a fejemben. Pedig az új énekes – aki öt év után azért már nem is számít annyira újnak – nem rossz, sőt. Bodor Áron nyugodtsága, érzékenysége engem is rögtön zenüzemmódba kapcsol.

FOO_NA-7

Szepesi Mátyás, a Konyha frontembere

 

Akikre oda kell figyelni

A Dope Calypso szétszedte a színpadot. A magam húsz évével így képzelek egy korabeli együttest, tudjátok, mikor még nem volt halott az a rokendroll… Hasonló ehhez a Run Over Dogs is, az énekesük, Czeglédi Szabolcs pedig a TV maci rocksztár változata: a sunyi elhitette velünk, hogy miután lejár a rajzfilm, fogat mos és aludni megy. A Kiest nem is ismertem, csak meghallottam, hogy valami nagyon jól szól. Ők voltak. Mindhárom zenekarban közös a stílus és az, hogy nagyon komolyan odateszik magukat a színpadon, energiát nem sajnálva. És ott van még a Qualitons a Magyarországon egyedülálló két dobos felállásával, amit sajnos nem hoztak magukkal, viszont mindezt pótolta a profizmus, amivel zenélnek. A Fishing szervezett egy tehetségkeresőt, az első helyezettje pedig a Seven Seconds in the Future lett – megérdemelten. Őket se ismertem, így még jobban meglepett az összeszedettségük. A produkció teljes mértékben improvizatív, ha a közönség technót kér, akkor az lesz. A koncert közben azt vettem észre, hogy csak állok, és idiótán vigyorgok. Körbenéztem, nem én voltam az egyetlen.

Czeglédi Szabolcs, Run Over Dogs

Czeglédi Szabolcs, Run Over Dogs

A legszívhezszólóbbak

Jelen volt a Rájátszás produkció is, amelynek lényege a kortárs irodalom népszerűsítése, így a zenészek írókkal kiegészülve léptek fel. Itt volt többek között Háy János és Grecsó Krisztián, a zenészek részéről pedig Egyedi Péter, Kollár-Klemencz László és Beck Zoli, aki megpróbált basszusgitározni. Az intimitást és a személyességet fokozta a nagyszerű helyszín, a Tűzhöz közel színpad. Itt lépett fel másodmagával Nemes Zoltán. Őket már a hangbeállás alatt megtapsolták, annyira aranyos volt a mackós dal. Az egész fesztivál alatt itt adták a kedvenc koncertemet a Lázár tesók, akiket az Esti Kornélból ismerhetünk. A kis testvéri szurkálódásokkal együtt ennél családiasabb nem is lehetett volna. Tetézte az, mikor Lázár Domokos két dal között elmondta, hogy mennyire fázik, és egy srác vitt neki egy pulcsit. Meghatódott, de mi, többiek is.

FOO_NA-4

Lázár Domokos és testvére, Ágoston a Tűzhöz közel színpadon

A hülyeség csúcsa

Fellépett a Belga, a buddhizmusból fakadó abszurd humor most is meghozta a kívánt hatást. A Csaknekedkislány Víziszínpados fellépése elmaradt az eső miatt, de nem hagyták magukat a fiúk: a fesztivál bejáratánál egy pavilonban, kapucniban és gumicsizmában is felléptek. Ott volt a sepsiszentgyörgyi sZempöl offchestra is, játszották a Béla vagyok c. számukat, a koncert után pedig nagyszínpadot skandált a közönség. De az igazi idiótaságok csak ezután jöttek: a Ricsárdgír, a Soerii & Poolek és a Csoki és Hipó. A Ricsárdgír fellépett a Víziszínpadon is, amellett, hogy eljátszottak néhány dalt, az énekes Márton Dani még stand-upolt is, nem egyszer a saját dalaikba is beleröhögött, hogy mennyire kínos ez az egész. A Soerii & Poolek szintén hatalmas állatság. Egyetlen feldolgozásuk Dorinától a Buli c. dal. És mikor azt hittük, hogy már mindent láttunk, egyszercsak megpillantottuk, hogy a mosdóban nagyon sokan vannak, egyesek pedig a fülkéket elkülönítő falak tetején ülnek. Bent Csoki és Hipó koncert ment. Előadták a legnagyobb slágerüket is, a Zokniszandált. Akkora sikerük volt, hogy mikor már befejezték volna az előadást – mivel a koncert erős túlzás a két fura figura által előadott valamire –, a közönség elkezdte skandálni, hogy „nincsen kiút” és nem engedte ki őket. Én rajongó lettem.

FOO_NA-1

A Csoki & Hipó koncertet hírdető plakát a mosdóban

Ilyen volt az idei Fishing on Orfű. Néha nagy, néha csalódás, néha nagyon megérintett és meg is tudott lepni. Úton hazafelé, mikor elmondtuk a határőr néninek, hogy fesztiválozni voltunk Orfűn, felélénkült és csillogó szemekkel elkezdte mesélni, mennyire a szíve csücske az a hely. Hát, ezzel nincs egyedül.

Rivaldafényben a házibulik elmaradhatatlan kelléke

by Tőkés Hunor | 2018. 06. 13. | 0 | Ajánló,Egyéb,Kivetítő,KultúrHaus,Mifolyikitt

Az amerikai Campus-fil­mek­ben gyakran látott beer­pong egyre népszerűbb hazánkban is. A házibulik kedvenc ivós játéka mára már versenyággá nőtte ki magát. Európa-szerte bajnokságot rendeznek itt, Erdélyben is. A finálénak idén Kolozsvár adott helyet.

Az 50-60-as években eredetileg még csak az egyetemista bentlakásokban és bárokban játszott beerpong mára saját világbajnoksággal rendelkezik. A sztereotípiákkal ellentétben hívei kulturális italozásként hirdetik, hiszen egy ügyességi versenyről beszélünk. Saját szabályzattal, bírókkal, kultúrával és aktív szervezetekkel rendelkezik. Ilyen például az Erdélyi BeerPong Egyesület (TBA), amely múlt hétvégén rendezte meg a 2. Erdélyi BeerPong Bajnokság fináléját több mint 300 résztvevővel. A legtöbben szurkolni jöttek, mivel a finálé hét fordulót követő döntőnek számít.

Románia harmadszor vesz részt az Európai BeerPong Bajnokságon januárban, ahol a vasárnapi beerpong döntő győztesei: Bálint Lehel és Orbán Bakk Levente, azaz a  BL&BL csapata képviseli az országot. A magyarországi országos döntőre szintén harmadszor, a finálés dobogó másodikjai mehetnek: Paulik Máté és Pakot Botond a Rio de haneeiro csapatából.

A beerpong több variációját próbálhatták ki az érdeklődők, emelte ki Ferencz Mónika, az esemény főszervezője: „A páros vetélkedő mellett az egyedi sikereknek is helyet biztosítottunk a dobóversenynél, ahol 20 pohárba kellett egymás után beletalálniuk a versenyzőknek, de trickshot próbán a legmeglepőbb variációkkal találhattak a pohárba: esernyő, longboard, söröshordó, palánk stb. segítségével. Elhoztuk még a fináléra az egyszemélyes (1 Vs 1) beerpongot és ennek a pontokért dobásos verzióját is. Azt tapasztaltam, hogy egyre többen ismerik meg a beerpongot Kolozsváron, majd otthon társaikkal folytatják a játékot.”

„Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk…”

by Domokos Zsófi | 2018. 06. 06. | 0 | Ajánló,Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt

„Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért” hangzik el a Mi vagyunk a Grund! című betétdal soraiban. Május 29-én erre a zenére készülődve, futkorászva, torkom szakadtából énekelve öltöttem magamra legszebb ruhámat. Cipőimet probálgatva, csillogó szemmel néztem a tükörbe, örvendezve, hogy ma végre én is megtekinthetem a Magyarországról érkezett Vígszínház A Pál utcai fiúk című előadását. Emlékszem, fél évvel ezelőtt még nem hittem volna, hogy egyszer számomra is megadatik ez a lehetőség és szemtanúja lehetek a már oly, régóta követett színdarabnak. Amint megjelentek a jegyek lecsapva rájuk rendeltem, anyukám csak nevetve nézett. Számolgattam a napokat, hónapokat, perceket mindaddig, amíg elérkezett.

A színház előtt görcsbe rándult gyomorral vártuk, hogy beengedjenek. 10 perces késéssel kinyitották az ajtókat, majd emberek sokasága özönlött be a kicsiny helyiségbe. Harmadik sorba szólt a helyem, ami a legjobb döntés volt, hiszen mindent pont jól láthattam. Nagy csend, sötétség, néhány hangos lélegzetvétel. „Itt vannak” súgom legnagyobb izgalommal. Felkapcsolódnak a fények, és a színpadon berendezett osztályterem, ahol a grund tagjai nagy fecsegésbe kezdenek. Vicces, zenés volt az első pár perc, ahol a színészeket megcsodálva állapítottam meg: ezek élőben is szépek. Egy percnyi csodálkozás után ráeszméltem, hogy éppen az egyik kedvenc zeném veszi kezdetét, az Eistand tesó, amit a gonosz Pásztorok énekelnek. „Eistand tesó, az van amit akarok” – üvöltöm a színészekkel együtt, aztán hatalmas tapsvihar.

A történet a közismert regény alapján folytatódótt. A Pál utcai grundon délutánonként kisdiá­kok játszanak, amikor hírét veszik, hogy a Füvészkertben tanyázó rivális társaság, amelynek Áts Feri a vezére, rohamra készül, hogy elfoglalja a Pál utcaiak grundját. A fiúk felkészülnek az ellenséges támadásra, Bokát választják vezérül, a többiek is kapnak rangot, egyedül a vézna, szőke Nemecsek Ernő marad közlegény. Geréb, aki szintén a vezéri rangra pályázott, bosszúból a füvészkertiekkel szövetkezik, de az árulás gyanúja Nemecsekre terelődik. A vézna kisfiú, hogy bebizonyítsa hűségét, visszaszerzi az ellenség által elrabolt grundzászlót. Akciója során kényszerű fürdőt vesz a füvészkerti tó hideg vizében. Elérkezik a csata napja is, a lázasan fekvő Nemecsek kiszökik betegágyából, és bátran veszi ki részét a harcból. Ő is hozzájárul a Pál utcaiak győzelméhez, de nem sokáig örülhet új főhadnagyi rangjának, mert a fürdés miatt tüdőgyulladást kap, és meghal.

Hosszú hónapokig gyakoroltuk a dalokat, hogy majd mindent tökéletesen énekelhessünk a színészekkel együtt. Az előadás telis-tele volt gyönyörű, megrendítő jelenetekkel, amelyek közül talán a kis Nemecsek halála volt a legszomorúbb. A háború után Boka segíti Nemecseket haza, aki a láztól képzelődik, majd gyönyörű duett veszi kezdetét. A zene akaratom ellenére könnyeket csalt a szemembe, megható és szívmelengető dallamokat hallhatott a közönség. Az előadásban már sokszor elénekelt Mi vagyunk a Grund című dalt a darab végén közösen énekeltük el a színészekkel. Csodálatos, megmagyarázhatatlan érzelmek kerítettek hatalmába, a színészek arcát kajtattam, mepillantva Medveczky Balázst, aki Csele karakterét játszotta. Arcán lágy mosoly jelent meg látva, hogy mennyien csatlakoztuk a közös énekléshez. Tovább keresgélve Vecsei H. Miklós arcán állapodott meg szemem, aki Nemecseket játszotta. Szeme könnyesen tükrözte boldogságát, egyfajta jutalom volt ez nemcsak neki, hanem Nemecseknek is egyaránt. A megható pillanat megérintette a nézőket, mögöttem halk szortyogások hallatszottak, nedves arcomat törölgetve, örömkönnyeket hullajtottam felsőmre. Körülbelül ötperces tapsvihar után piros tenyeremet kezdtem vizslatni. A színdarab ­végén fényképezkedhettünk, beszélgethettünk kedvenceinkkel. A napot kellemes esti sétával zártuk barátaimmal, akikkel biztos, hogy még egy hét után is erről fogunk beszélni, ugyanolyan izgalommal, akárcsak az előadás napján.

„Mért élnénk, ha nem egy álomért?!”

by Pilbáth Kincső | | 0 | Ajánló,Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt

A Vígszínház előadóitól volt hangos a Kolozsvári Állami Magyar Színház múlt héten. A társulat hétfőtől csütörtökig járt Kolozsváron bemutatni négy előadásukat a budapesti színház falain kívül az erdélyi közönségnek is. Hétfő este a Máglyát, kedden A Pál utcai fiúkat, május 30-án pedig a Találkozást és a Mondjad, Atikám! című darabokat adták elő.

Február 22. óta számlálom a napokat, és várom, hogy a Vígszínház Kolozsvárra jöjjön. Mivel a Marton László rendezte A Pál utcai fiúkra Budapesten már hónapok óta elfogyott minden jegy, amint megláttam, hogy Kolozsváron turnéznak, rögtön lefoglaltam a helyet. Jól is tettem, két nap múlva már egy szabad hely sem volt a 862 férőhelyes színházban.

A színészekkel szerencsére nem csak a színház falai között lehetett találkozni. Hétfőn, megérkezésük után a Bulgakov kávézóban töltötték estéjüket, erre belépésünkkor rögtön felfigyeltünk, hiszen épp akkor hangzott el a mondat: „Köszöntjük sok szeretettel a Pál utcai fiúkat!” Csodálatos érzéssel töltött el önmagában már annak az ígérete, hogy másnap láthatom az előadást, de hogy együtt is tölthettem pár órát a színészekkel, leírhatatlan élmény volt, amelyre februárban még csak gondolni sem mertem. Épp indulni készültünk, amikor észrevettük, hogy ők is menni akarnak, így vártunk egy keveset. Az egyik színész odaköszönt, így bátorságot kapva odasétáltunk a csapathoz. Megkérdezték, tudjuk-e merre találják a Tiff-házat, és megkértek, hogy tartsunk velük. Be is mutatkoztunk néhányuknak, aztán ők is, mintha nem tudtuk volna amúgy is mindenki nevét kívülről. Nevük elmondásakor csak annyit válaszoltunk mosolyogva: „Igen, tudjuk.” Ezután remek hangulatú buli következett. Mindenki táncolt, énekelt, mi meg figyeltük őket, és próbáltunk elvegyülni közöttük. Amikor indulni készültünk haza, észrevettük, hogy ők is más bulihelyszínt keresnek, de az egyik közülük, Vecsei H. Miklós lemaradt. Beszédbe elegyedtünk vele, aztán taxit hívtunk, amikor megkérdezte merre tartunk. Úgy döntött, ő is hazaindul, így beültünk a taxiba. A hotelnél kiszállva elköszönt tőlünk, mi meg izgatottan gondoltunk a másnapi előadásra, ahol újra láthatjuk őket.

Aztán elérkezett a várva várt előadás. A színház előtt a szórólapot szorongattam a kezemben, a következő sorokat olvasva: „A magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotása, felnőtteket, fiatalokat egyaránt megérint. Közös gondolkodásunk és közbeszédünk része lett a grund, amely a miénk, ahogy Dés-Geszti csupa érzelem, csupa dallam betétdalában éneklik a szereplők.” Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy hónapok óta hallgatom én is ezeket a dalokat, melyek a barátságról, szeretetről, kitartásról szólnak, és amelyeket dudorászva próbáltam elképzelni egy-egy jelenetet, arra gondolva, hogy talán soha nem lesz lehetőségem látni, így legalább a képzeletemben létezzen róla egy kialakított kép. Aztán a színházból kifelé jövet azt kell mondanom, hogy az elképzeléseimet felülmúlta a zenés előadás. Pörgős volt, látványos, izgalmas, a végén pedig megható. Tetszett a vörösingesek elragadó koreográfiája, a Pál utcaiak szívet melengető énekei, és meghatott az a tisztelet, amit Nemecsek Ernő kapott nemcsak csapattársai részéről, de az „ellenséges” csapat irányából is. Felelevenítette bennem a gyerekkoromat, amikor a regény elolvasása után én is – mint talán mindenki, aki olvasta már – a grundélményt, a barátainkhoz kötődő ragaszkodást, az általuk kapott szeretetet akartam csak átélni. És sok évvel később jön egy ilyen előadás, amit nézve átéltem ezt az egészet. Csak ültem ott, és nem akartam, hogy vége legyen. De mint ahogy lennie kell, elérkezett a végső jelenet, a hős Nemecsek Ernő halálos ágyának láttán akaratlanul is, de mindenki szemében összegyűlt a könny.  Az utolsó percekben a nézők mosolyogva ugyan, de könnyes szemmel énekelték együtt a fiúkkal a Mi vagyunk a Grund! című dalt, aztán véget nem érőnek tűnő tapsvihar következett. Észrevettem, hogy nem csak a nézők hatódtak meg, egyes színészek szeme is könnyesen csillogott. Az előadás a Vígszínház falain kívül is hatalmas sikert aratott. Ezzel még korántsem ért véget az egész, a színház elé érve kisebb tömeg fogadott, mindenki a színészekre várt, akik kis idő múlva meg is jelentek a kapuban. Elkezdődött a fotózkodás és aláírások gyűjtögetése. Egy fiatalokból álló kis csapat gitárral a kezében énekelte a Pál utcai fiúk dalait, ezt Geszti Péter meg is örökítette.

Vecsei H. Miklóssal másnap is találkozhattunk az általa írt és rendezett Mondjad, Atikám! című József Attila-esten. „Mit jelent nekünk József Attila? Ismerjük az életét. Van kedvenc versünk tőle. Életszakaszaiban újra- és újraértelmezzük sorait. De ritkán gondolkozunk el azon, hogy milyen pusztító szenvedély és szeretni vágyás élt benne.” – olvashatjuk az előadás ismertetőjében. Aztán belépünk a stúdióterembe, ahol először csak a szűk kis konyhát látjuk, kintről meg halljuk a színész keserves szavait az életről, a fájdalmas gyermekkorról, a szenvedésről. Majd berobban és leköti az ember figyelmét. A mű háromnegyed részében József Attila életéről szerezhetünk tudomást, ezek a részek néhol versrészletekkel keverednek, amelyeket ebben a kontextusban hallgatva jobban megérthetünk, mint eddig bármikor. Az előadás stációkra bontva állítja párhuzamba a költő életét a Krisztuséval. A néző meg csak bámulja lefagyva, gondolkodni sem tud, megrendül a hallottaktól. Próbálja elképzelni, hogy hogyan tudott ennyi fájdalmat, szenvedélyt elviselni egy ember. Hogyan tudott ezekkel együtt élni, egyedül megküzdeni velük. „Ebből a mélységből merít Vecsei H. Miklós önálló estje, innen próbálja megmutatni a költő életútját, szerelmeit és versrészleteit. Nem messze a rakodópart alsó kövétől.” Az előadást szintén percekig tartó vastaps követte.

Ez a pár nap olyan volt számomra, amit nemhogy órák múlva nem tud kiverni az ember a fejéből, de még napok múlva is visszagondol rá. Visszagondol a közös bulira, a taxizásra, a Pál utcai fiúk dalait énekelve, de visszagondol a fájdalomra, a szenvedésre is, amit könnyes szemmel élt át a színésszel együtt. Ezek olyan előadások voltak, amelyeket életem során biztos, hogy még egyszer legalább látni szeretnék, és amelyeket ajánlok, nem csak színházkedvelőknek.

Carpe Diem – Életemben először éltem a mának

by Bartok Barbara | 2018. 05. 09. | 0 | Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider

Néhány hónappal ezelőtt eldöntöttem, hogy én igenis ki fogok lépni a komfortzónámból. Búcsút mondok a szürke hétköznapoknak, a könyveknek, filmeknek, cikkeknek, munkáknak, és élni fogok. Élni fogok, mint egy egészséges fiatal lány, akinek adott a lehetőség, hogy kihasználja egyetemi éveit. A napokban pedig elém sodródott a lehetőség, hogy megtegyem. Eddig el sem tudtam magamról képzelni, hogy vonatra szállok, utazok három órát, csak azért, hogy meghallgassak egy idegen bandát, egy idegen városban. Jött a kérdés, hogy megyek-e, nehezen, de jött a válasz, hogy igen.

Az utolsó percben értünk az állomásra barátnőmmel, nem volt már lehetőségem visszafordulni. A vonat elindult, nekem meg életemben először spontánnak kellett lennem. Fogalmam sem volt arról, hogyan alakul majd az estém. Azt sem tudtam, milyen műfajú zenékre fogok csápolni majd a színpad előtt. De elöntött a boldogság, hiszen végre valami olyat csinálhatok, ami nem kötelező, nem fárasztó, nem kell, hanem szimplán jólesik. Kiült a mosoly az arcomra, és nem akart távozni.

Megérkeztünk, megvettük a jegyeket visszafelé, taxiba szálltunk, hogy véletlenül se vesszünk el a városban, hiszen csak percek voltak hátra a koncert kezdetéig. Rohantunk a színpadig, majd szólt a barátnőm, hogy sajnos még nem a mi bandánk zenél. Félórás csúszásról hallottunk elejtett szavakat a tömegben. Abból másfél óra lett, és mi már tudtunk, hogy le fogjuk késni a vonatot. De akkor a mának éltünk: kit érdekel?! Teljes izgalommal vártam már a bandát, pedig akkor még csak a nevüket tudtam: Esti Kornél. Ez pedig Kosztolányi művére emlékeztetett, amelyet nagyon szeretek, szóval gondoltam, ez sem lehet rossz.

Felálltak a színpadra a fiúk, és az első hangokkal elvarázsoltak. Helyben tanultam a szövegeket, és minden dal végén már tele torokból énekeltem a refrént. Megöleltem a barátnőmet, hálás voltam neki, hogy megosztja velem ezt az élményt. A banda hat fiatal, szemrevaló srácból áll, akik imádják, amit csinálnak. Körülöttem mindenki eltökélt rajongójuk volt, csak én álltam ott tudatlanul. De pillanatok alatt magukkal sodortak engem is. Vízhólyagokat táncoltam lábaimra, a dalszövegek pedig mintha szívemből szóltak volna. Bejelentették, hogy utolsó daluk érkezik, és valósággal elszomorodtam.

A következő fellépő a Bagossy Brothers volt. Tőlük már ismertem két dalt is, és jónéhány refrént a rádióból. Mivel a Kolozsvárra tartó vonat, amelyre kiváltottuk a jegyeinket, már félúton tartott nélkülünk, úgy döntöttük meghallgatjuk még ezt a két zeneszámot. Sokáig nem kellett várnunk, a két ismert dalszöveg a legelején elhangzott. „Carpe diem” jelszóval maradtunk ennek a koncertnek is a végéig. Az utolsó pillanatokban már nem éreztem a lábaimat. Csak reflexből táncoltam. A mosoly még mindig díszelgett izzadt arcomon. Az járt a fejemben, hogy évek óta ez a legjobb estém. Random kezdődött, minden döntés a születése pillanatában el is fogadtatott.

Fájós lábakkal, kócos hajakkal taxiba ültünk. Tudtuk, nemsokára lefagy a mosoly az arcunkról. Az állomáson közölték, fizetnünk kell a jegyért, ha még aznap haza szeretnénk jutni. Utolsó pénzünket odaadtuk a furcsán mosolygó nőnek, és szótlanul elindultunk a peron felé. Leültünk egy padra, egymásra néztünk, és percekig tartó, hangos nevetésbe kezdtünk.