Mi történne, ha mind eltűnnének a románok? Honnan jönnek a csórók és miért vannak olyan sokan? Miként segítené Batman a magyarokat Kolozsváron? Ha még soha nem gondolkoztunk el ezeken a kérdéseken, akkor Magyari Tivadar helyettünk megteszi. Vakbélkomoly válaszokra ne számítson senki, a történetek inkább röhögőgörcsökkel és maradandó élménnyekkel kényeztetik az olvasót.

Egyetemi tanulmányaim során többször szembefutottam Magyari Tivadar nevével. Persze az idősebb generációknak nem kell bemutatni a kolozsvári születésű szociológust, egyetemi oktatót és írót, viszont a fiatalabb korosztály lehet, hogy még nem ismeri a Megszokás első látásra szerzőjét. Számos szakmai publikáció mellett az említett könyv 2014-ben jelent meg a Koinónia Könyvkiadó gondozásában. Szövegei időtállók, ma is kellemesen fogyaszthatók, és szívem szerint kötelező, vagy legalább erősen ajánlott olvasmánnyá tenném mindenki számára.

Magyari Tivadar első rövidprózai kötetének megjelenését rengetegen várták. A már megszűnt Transindex oldalán jelentek meg a frappáns és humorral átitatott írásai keddenként. Nem csoda, hogy sokan függővé váltak a rendszeres, kisdózisú adagolástól. De mire számítson az, aki kezébe veszi a könyvet és ne adj’ isten elolvassa? Tóth Szabolcs, a Szomszédnéni Produkciós Iroda egyik humoristája így fogalmazott: „Mindenkinek van olyan haverja, akinek a történeteit szívesen hallgatja akár reggelig. Ha nincs, akkor itt ez a könyv. Ha van, akkor itt van még egy: ez a könyv. (…) Csak annak nem ajánlom, akit zavar, ha hülyének nézik, amiért utazás közben, könyvvel a kezében, néha hangosat horkanva felnevet.”

Egyik különlegessége a kolozsvári szociológus írásainak a visszatérő karakterek és élethelyzetek. Olvasás közben az ember kíváncsian fürkészi az erdélyi magyarokról – de különösen a kolozsváriakról – szóló történeteket, ugyanakkor keresi, kutatja, hogy vajon mikor fog megint megjelenni valahol Rózsa Böske, a hivatásos nyugdíjas szomszédasszony, vagy Lakatos Árpi, az illegális idegenvezető, esetleg Szekeres Mari és román veje, Dóruka. Kulcskarakter egy-egy írásban bolond Sándor is, aki nem tud aludni, s minden éjjel regényt ír, képeket fest és trombitál, mellesleg igazolása van a bolondok házától, hogy bolond. Izgalmas emberek ezek, Tihamér, a kötet narrátora és főhőse szívesen bemutatná őket bárkinek. Ehhez csak az szükséges, hogy fellapozzuk Magyari Tivadar könyvét.

Hogy végképp megkívántassam mindenkivel a könyv elolvasását, az előbb említett Tóth Szabolcs véleményét kiválóan demonstrálja a Honnan jönnek a csórók? következő bekezdése: „(…) és a szekér nem fért el a sorompó mellett, ő megállt, hogy TráhánákéDoj kijöhessen a Nissanjával, és amíg a sorompó csendesen leereszkedett a csóró is áttolta a szekerét. Zengeszku úr oda akart kiáltani, hogy hé, hova megy, nem látja a sorompót, de nem ez jött ki a száján, mert hát a sorompó lassan ereszkedett le TráhánákéDoj kocsija után, miért ne tolta volna át a csóró a szekerét egy olyan helyen, ami látszólag köztér, és helyette annyi jött ki Zengeszku úr száján, hogy vau, vau, vau, vau. Megrémült Zengeszku úr attól, hogy ez jött ki a száján, hogy vau, vau, vau, a kutyája is meghökkent, elhallgatott egy kicsit. A csóró nem nézett egyik kerítés irányába sem, nem érdekelte a sok meghülyült kutya és a többi vau, vau, vau sem.”

Ezek a történetek olyan világba kalauzolnak, ahol a mindennapi abszurditások és az emberi „furcsaságok” állnak a középpontban. Az olvasó azonban nem borzad el, hanem inkább kívánkozik abba az univerzumba, ahol Batman a kolozsvári magyarok hétköznapjait segíti. Így aztán Tihamér egy kicsit elfeledteti velünk a zord és rideg valóságot, és kellően megnevettet a különös históriáival.

A Guggenheim Múzeum megbízásából készült munkában Sun Yuan és Peng Yu házaspára ipari robotot alkotott meg, amely vizuális felismerő szenzorokat és szoftverrendszereket alkalmaz, ezzel az egyre inkább automatizált globális valóságot tematizálva. Az átlátszó akrilfalak mögé helyezett robotnak egyetlen konkrét feladata van: egy viszkózus, mélyvörös folyadékot kell előre meghatározott területen belül tartania. Amikor az érzékelők azt érzékelik, hogy a folyadék túl messzire tévedt, a kar frenetikusan visszalapátolja azt a helyére. Ez pedig folytonos, végtelennek tűnő körforgást eredményez, ugyanis amíg egyik oldalán visszalapátolja a vérszínű és -állagú folyadékot, addig a másikon megint szétfolyik és így tovább. 

Ez az állandó, reménytelennek tűnő küzdelem ismerős lehet. A robot Sziszüphoszt idézi meg, az állandó, látszólag haszontalan küzdelmet, a monotonitásba való belenyugvást, a kudarcba való beletörődést. Ez a görög regében megfogalmazott állapot gyakran rávetíthető hétköznapjainkra a kapitalizmus kritikájaként. 

Ebben az esetben azonban az érző, gondolkodó embert, az emberi tényezőt magát, amitől Sziszüphosz története olyan szívszaggatóvá válik, gépezet váltja fel. Gépezet, amely nem érez és nem gondolkodik, nem fárad el és nem válik reményvesztetté. Ugyanakkor nem is a bűneiért vezekel, mint a görög hős, nem követett el semmit, amiért naphosszat lapátolnia kell. Egyszerűen csak ez a rendeltetése, emiatt hozták létre. Az ember fölérendeltségét hangsúlyozza, aki mindenhatóként hozza létre a gépeket és rendelkezik fölöttük. 

Emellett pedig a predesztináció elméletét is bemutatja az alkotás, ugyanis 2016-os bemutatójától kezdve folyamatosan működött, amíg 2019-ben a hidraulikus folyadék ki nem fogyott belőle és le nem állt. Az alkotók tisztában voltak a folyamattal, a gépezet élettartamával. A fokozatos lassulás, a rozsdásodó szerkezet, az egyre rendezetlenebb lapátolások mind-mind az üzenet részei, amit a mű közvetít. Egy feladata volt a robotnak, amit el kellett végeznie, de már megalkotása pillanatában egyértelmű volt, hogy halálra van ítélve. 

Ráadásul nem volt beleszólása, senki nem kérdezte meg, hogy akar-e egész életében folyadékot lapátolni maga mellől, vagy belefáradt-e már. Ezzel magyarázható ennek a performatív műnek a címe is. A Can’t help myself egyszerre utal arra, miszerint egyrészt nem tehet róla, hogy ez történik vele, másrészt ellene sem tud tenni semmit, nem tud segíteni magán, hiszen nincs szabad akarata. 

Az alkotás művészeti értéke tehát nem magában az objektumban rejlik (bár laikusként a szenzoros működés szerintem önmagában is lenyűgöző), hanem az üzenetben, amit átad. Ez az üzenet, mint minden műalkotás esetében a befogadótól függően változhat, elsődleges jelentése a legtöbb értelmezésben mégis a kiszolgáltatottság. És bár robotról van szó, a téma megközelítése és a kiszolgáltatottság állapota annyira emberi, hogy nem tehetek róla – elnézve a robotot, Can’t help myself, sajnálni kezdem szegényt.

Kép forrása: Guggenheim Museum

A több mint négyórás vonatút huszadik percében felraktam a fejhallgatómat – annak érdekében, hogy a hangos zötykölődés, a szomszédos fülkében síró gyerek és a folyosón hangosan telefonáló bácsi ne okozzon maradandó halláskárosodást –, majd elindítottam egy random lejátszási listát a Spotifyon. Kis idő elteltével arra kaptam fel a fejem, hogy az erős női hang azt énekli „Engem érints, ne a képernyőt!” Ez a hang csakis Palya Bea lehetett. Hirtelen bevillant, hogy középiskolás koromban minden héten izgatottan vártam, milyen új számot tesz közzé az akkor megjelenő Hazatalálok albumáról. Így sikerült néhány év után újra beleszeretnem ezekbe a dalokba, és éppen emiatt óriási késztetést érzek arra, hogy megismertessem a Hazatalálokat minden ember lányával és fiával.

Az emberi kapcsolatok – legyen szó akár barátiról, szerelmiről vagy családiról – olykor irtózatosan nehezek tudnak lenni. A kötelek túlfeszülnek, lazulnak vagy végső esetben akár el is szakadnak. A magyar zeneiparban számos olyan dal született már, amely szakításról, a volt partner iránt érzett dühről vagy még mindig tartó szerelemről szól, azonban a válás témájáról nemigen ismerünk magyar zeneszámokat. Palya Bea pótolta ezt az űrt a 2018-ban megjelent Hazatalálok című albumával: dallamok és hangszerek segítségével megzenésítette a válás témáját.

Palya Bea több évtizede tevékenykedik aktívan a zene világában. Kezdetektől fogva érezhető volt a hagyományos magyar népzenével való mély kapcsolata a művészetében, ráadásul ezt folyamatosan gazdagítja a modern hangzásvilág és a különböző zenei stílusok és műfajok ötvözésével. Tizennégy saját albummal rendelkezik, kiadott már négy kötetet, ugyanakkor számos zenei díjat is bezsebelt az évek során. Emellett nem csak énekléssel foglalkozik a kétgyerekes édesanya: dalszerző, előadóművész, motivációs tréner, workshopoktató és író is egyben.

A követőkkel együtt megírt album

A Hazatalálok 2018 szeptemberében jelent meg tizenegy dallal. Noha a párok szétválása a fő téma, olyan zeneszámokkal is találkozunk, amelyek az önmegvalósításról, a boldogtalanság beismeréséről vagy a félelem leküzdéséről szólnak. Ezt az albumot Palya Bea nem egyedül és nem csak a saját válásáról írta. Az énekesnő több tízezernyi emberből álló Facebook-közösségével „szorosan tartja a kapcsolatot”, olykor online kávézásokra hívja a követőit. Őszinte kíváncsisággal posztol egy-egy téma kapcsán közösségi oldalán, és várja, mit válaszolnak mások, mi a történetük: „(…) a párok elválnak, az ezzel járó sérülések pedig feldolgozatlanul eszik a gyerekeket és felnőtteket, mint szú a fát. Továbböröklődik a bizalmatlanság és a fájdalom. Az immár ötvenháromezer emberből álló Facebook-közönségem is erről a feldolgozatlan fájdalomról, dühről, magányról beszél. Kiírtam e témáról egy bejegyzést, egy nap alatt csatlakoztak az oldalhoz ezren, és majdnem háromszázan megosztották a saját válásuk történetét. A téma tehát nem csak az enyém. De az enyém is.”

A nemek nézőpontjai

Az egyik érdekessége a Hazataláloknak, hogy több szemszögből is megközelíti a női-férfi kapcsolatok problémáit és nehézségeit.

Hogyan és miért marasztalják a nők magukat olyan kapcsolatban, ami már nem jó nekik? – az Amúgy egy jó ember című dal legelsősorban erre a kérdésre keresi a választ. Az énekesnő továbbá így ír az album negyedik daláról: „A kiút nem a férjünk hibáinak ismételgetése, hanem saját magunk megfigyelése. Mit szeretnék én. Mit csinálok én. Mit nem csinálok én. Szeretem-e magam. Vagy nem szeretem magam. Itt nagyobb eséllyel vannak megoldások.”

Az előbbi dal párja a Jóravaló nő. Ebbe a dalba Palya Bea azokat a tapasztalatokat, sérelmeket és érzéseket gyúrta össze, amelyeket elvált férfiakkal folytatott beszélgetések során gyűjtött. „Még, ha többet is teszek / Neki elég jó nem leszek / Tüzét okádja dühödten rám / Pont olyan hangon, mint az anyám / De a feleségem jóravaló nő” – hangzik a zeneszám egyik szakaszában.

Na és a gyerek?

Palya Bea a szülők mizériája mellett megpróbálja a gyerekek perspektívájából is dalba önteni a válást mint szívbe markoló témát, és igencsak nagy sikerrel teszi ezt. Megpróbálhatnám a saját mondataimmal leírni, hogy pontosan miről szól a Két ház, de az énekesnőnél jobban úgysem tudnám megfogalmazni. „Egyik este Lili lányommal rajzoltunk otthon, amikor egyszer csak megkért: »Anya, rajzold le apát és magadat!« Én erre két külön házba rajzoltam magunkat. Nézte a képet, majd rajzolt egy utat a két ház közé. Én pedig tulajdonképpen csak lejegyeztem a valóságot dal formájában. Egy gyerek számára mindig nehéz megélni, hogy apa és anya különválik, valamelyikük elköltözik otthonról. Nehéz elfogadni az új helyzetet, hisz ilyenkor széthullik a korábbi ismerős világ, amiben eddig élt, és ami eddig a biztonságot jelentette. Ehhez képest kell egy új világot teremteni.”

Különleges módon és mélyen kutatva mutatott rá Palya Bea a válás fájdalmára és az ezzel járó nehézségekre. Az énekesnő az albumon keresztül nem csupán saját tapasztalatait osztotta meg, hanem tágabb közösségének érzéseit is belefonta a dalokba. Ez az alkotás a feldolgozatlan fájdalomról, a kapcsolatok megpróbáltatásairól és az újrakezdés reményéről szólva segített abban, hogy a hallgatók mélyebben megértsék és átérezzék ezeket az élményeket. Palya Bea egyfajta hangulatos zenei terápiát ajándékozott mindazoknak, akik hasonlókon mentek vagy mennek keresztül, miközben a magyar zenei kínálatban új és érzelmekkel teli dimenziót teremtett a válás témakörében.

Kép forrása: Az énekesnő Facebook oldala

Művészetnek számítana minden alkotás? Még azoké is, akik nem képesítették magukat akadémiai szinten a vizuális kultúra kifinomultságára? Hogyan húzzuk meg a határt a festmények, szobrászati alkotások, bármilyen képzőművészeti kincsek között, hogy melyik esetleg értékesebb, mint a másik? Az alkotás tehetsége velünk született képesség, amit a különféle képzések fejlesztenek készséggé, vagy autodidakta módon is szabadjára lehet engedni és meg lehet tanulni?

Jean Dubuffet munkásságát a társadalmilag meghatározott szépség és az emberek által definiált ízléses keret uralkodó felfogásával szembeni lázadó magatartás jellemzi. 41 évesen kezdett el komolyan művészettel foglalkozni, amikor is lírában és prózában is egyaránt gyakran írogatott, emellett a jazzműfajban játszott, de a művészeti anyagokkal is sokat kísérletezett. Többek között festményekkel, rajzokkal, grafikákkal, nagy méretű szabadtéri szobrokkal és az általa animált festészetnek nevezett művekkel foglalkozott, ami alapvetően a festészet, szobrászat, tánc és színház közötti hidat képező, élő előadókat felvonultató alkotásokat takarta.

Jean Dubuffet úgy látta, hogy a képzőművészetet az akadémiai képzés uralja, amelyet art culturelnek, azaz kulturális művészetnek nevezett. Dubuffet számára a brut art – amelybe a graffitiművészek, a pszichés zavarokkal küzdők, a rabok, a gyerekek és a primitív művészek munkái tartoztak – a konvencióktól mentes, avantgárd stílusú, nyers víziókat alapnak vevő, vagy az érzelmek olykor absztrakt kifejezése volt. Ezeket a tulajdonságokat próbálta beépíteni saját művészetébe, amelyre az art brut kifejezést is alkalmazzák. 

Az, amit az art brut takar, nem csupán Dubuffet-ben fogalmazódott meg, a huszadik században egyre inkább gyarapodott azon művészek közössége, akik megkérdőjelezték a hagyományos, klasszikus, erősen elhatárolt és normák szerint létező művészetfelfogást. Ide sorolhatóak a dadaisták, az expresszionisták és a szürrealisták is, akik erősen kritikusan fordultak a művészet szabályokba való beskatulyázásához, az egyetemek, akadémiák művészetekkel kapcsolatos szabályszerűségeihez, megfogalmazott irányelveihez. Ilyen formában újféle megközelítést kutattak, amiben a festészet és a szobrászat új formát ölthet. Főleg a mentális betegek stílusát figyelték meg, és abban kerestek új viszonyulási módokat, alternatív kifejezési erőt. Ezeket az alkotóiperspektíva-alternatívákat a tudatalatti felfedezésével (Sigmund Freud) állították párhuzamba, és több elmegyógyintézetet sorra véve, elkezdték vizsgálni a pszichés betegek ilyen-olyan alkotásait. Számos művészcsoport alakult, amely az ilyen jellegű kreációkat gyűjtötte be, majd tárlatok során a nagyközönség előtt be is mutatta ezeket. Ilyen csoportosulás volt a Die Brücke és a Der Blaue Reiter művészcsoport is, amelyek annyira nagy érdeklődésnek és népszerűségnek örvendhettek viszonylag rövid idő leforgása alatt, hogy több művésznek inspirációként szolgáltak. Ilyen formában Paul Klee például tipikusan skizofrén ábrázolási sémát emelt a saját képi világába, de mellette a fiatal Max Ernst is azt követően, hogy meglátta a lehetőséget a betegek munkájában, a kiállításai során bevonta ezeket a saját művei közé. Ide sorolható még Andre Breton neve is, aki skizofréniával diagnosztizált betegek munkáit gyűjtötte, ugyanakkor 1936-ban New Yorkban a Museum of Modern Art bemutatta a Fantasztikus művészet és a szürrealizmus című kiállítást, ahol a kortársak és Blake, Bosch, Goya vagy Rousseau művei mellett gyerekek alkotásait és a Prinzhorn-gyűjtemény rajzait mutatták be. Az utóbbiba önállóan több mint ötezer alkotás sorolható. 

„Egyes társadalmak mereven ellenzik a hibákat, és eltökélten ragaszkodnak a normálishoz. Ezeket az utókor rendszerint mint beteg kisiklásokat szokta elítélni. Jobb bizonyítványt kapnak azok a társadalmi formák, amelyek nagylelkűen megengedik az abnormálisat és a hibásat, és csak arra vigyáznak, hogy az ilyen dolgok kívül maradjanak a hatalom és a jog, a tudomány és a technika berkein. Az érdekes hibákról hajlandók elismerni, hogy csodák, és az ilyen csodák számára kis rezervátumokat tartanak fenn a vallás és a művészetek ágazataiban” – olvasható Perneczky Géza, A korszak mint műalkotás című könyvében. Perneczky meglátása éppen jól behatárolja azt, amit a brut art takar, hogy nem feltétlenül kell minden esetben a szabályoknak élni, mert abban is meg lehet találni a szépet, sőt sokszor jóval több szépséget lehet felfedezni olyan alkotásban, ami nem veszi alapul mások jól bevált szabályait. A mentális zavarokkal élők és a gyermekek művészetét pedig külön szépségjegyekkel rendelkező ágnak kellene tekinteni, mert ugyanúgy, mint a többi művészeti ágnak, ezeknek is megvannak a közös jellemvonásaik, amelyek egyedivé és színessé teszik őket.

Hogyan lehet átvészelni a rendszerváltást, hogyan lehet megoldani a kádári örökség problémáit, és hogyan lesz lelkes, ideges, történelemmániás tanárból Magyarország szocializmus utáni legelső demokratikusan megválasztott miniszterelnöke? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a 2022-es Blokád című film, amely Antall József életét mutatja be.

A mozik mostanság sok életrajzi filmet vetítenek, de a magyar filmesek nem a hírességek és a celebek világát próbálják megragadni, hanem tükröt tartanak a nézők elé egy-egy közismert személyiség bemutatásával, történelemmel megspékelve. Tősér Ádám filmje kettős üzenetet továbbít a nézők felé: egyrészt, a jelenlegi politikai helyzetet szem előtt tartva azt üzeni, hogy ne féljünk kifejezni a nemtetszésünket – mint 1990-ben a taxisok. Másrészt pedig azt is bemutatja, hogy milyen az igazi államférfi, aki a hazáját szolgálja és csak a nép érdekét tartja szem előtt. 

A film szerint, mivel Antall József (Seress Zoltán) szeretné Magyarországot kiléptetni a Varsói szerződésből, ami a szovjet vezetésnek egyáltalán nem tetszik, bosszúból a szovjetek elzárják a kőolajellátást. Az ország ezért kénytelen lesz máshonnan beszerezni a kőolajat, de ennek közel sincs olyan kedvező ára, mint annak, amelyet korábban a baráti Szovjetuniótól vásároltak. A válság beálltakor Antall a nyirokrákja miatt kórházba vonul, és a kórteremben értesül a taxisblokádról. Ezt követően az ágyból, telefonon keresztül próbálja megoldani az ország problémáját, még mielőtt kitörne a tüntetés… „Nekem nincs időm betegnek lenni.”

A fiatal Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila) 1950-es évekbeli emlékeiből tudjuk meg, hogy miért ragaszkodik annyira a demokratikus Magyarországhoz és miért kérte meg Gorbacsovot arra, hogy bocsánatot kérjen 1956-ért. A film ezeket a részleteket apránként tárja elénk, ahogy a taxisblokád is apránként radikalizálódik, miközben a miniszterelnök bajtársa, Göncz Árpád (Gáspár Tibor) a népszerűségéért távolodik tőle. 

Az archív felvételek érzését keltő részletek eladhatóvá tették a filmet, bár ezek nem eredetiek, pedig – amint az filmben is elhangzott – ez volt Magyarország rendszerváltás utáni legelső tömegtüntetése, amelyet a televízió élőben közvetített. Amilyen gyorsan épül fel a történet, éppen olyan hamar véget is ér, erős hiányérzetet hagyva maga után. Mintha a blokádnak is csak úgy lett volna vége, hogy hirtelen mindenki autóba pattant és hazament. Bár a film címe Blokád, mégsem mutatja be mindazt, amit a néző a filmtől remél, azaz, hogy mi történt igazából 1990-ben nemcsak a parlamentben, hanem az utcán is.

Kép forrása: port.hu