Március elsején, 68 éves korában elhunyt Torijama Akira, a Dragon Ball megalkotója.

Torijama Akira japán mangaka és karaktertervező, aki leginkább olyan ikonikus művek megalkotásáról ismert, mint a Dragon Ball és a Dr. Slump. Torijama 1955. április 5-én született Nagojában, Japánban, és a manga és anime iránti gyermekkori rajongása megalapozta az iparágban elért fényes karrierjét.

A manga világába vezető útja Torijamának még fiatalkorában kezdődött, amikor felfedezte Osamu Tezuka, az Astro Boy és a Black Jack híres alkotójának munkáit. Tezuka történetmesélő és művészi stílusa inspirálta Torijamát, aki saját készségeit fejlesztette, és végül 1978-ban debütált mangarajzolóként a Wonder Island című egykötetes munkájával. 

Torijama azonban csak a Dr. Slump sorozat 1980-as megjelenésével vált széles körben ismertté. A Dr. Slump a humor, a szeszély és az élénk karakterek jellegzetes keverékét mutatta be, és mind hazai, mind nemzetközi szinten hatalmas elismerést aratott. Az öt évig futó sorozat megerősítette Torijama státuszát mint a mangaipar feltörekvő sztárja.

Torijama magnum opusa a Dragon Ball 1984-es megalkotása volt. Torijama a kínai folklórból és az Utazás nyugatra című klasszikus regényből merített ihletet, és lebilincselő, epikus csatákkal, bonyolult világépítéssel és emlékezetes karakterekkel teli történetet alkotott. A történet Son Goku kalandjait követi, aki a hét misztikus Sárkánygömb összegyűjtésére indul.

A Dragon Ball kulturális jelenséggé vált, és számos mangafolytatást, anime-adaptációt, filmet és videójátékot eredményezett. Torijama dinamikus rajzai és fantáziadús történetmesélése minden korosztály közönségét magával ragadta, átlépve a kulturális határokat, és kitörölhetetlen nyomot hagyva a popkultúrában világszerte.

A Dragon Ballon kívül Torijama számos videójátékhoz, köztük a Dragon Quest-sorozathoz is hozzájárult a karakterek megtervezésével, ami még inkább bizonyítja művészi sokoldalúságát. Jellegzetes karaktertervei és fantáziadús világai továbbra is művészek és alkotók tömegeit inspirálják világszerte.

Hatalmas sikere ellenére Torijama alázatos és elkötelezett maradt a mestersége iránt. Interjúkban és nyilvános szerepléseken keresztül továbbra is kapcsolatba lépett a rajongókkal, és betekintést nyújtott alkotói folyamatába és ikonikus alkotásainak örökségébe.

A manga- és animeiparhoz való hozzájárulása elismeréseként Torijama számos díjat kapott pályafutása során, köztük a rangos Shogakukan Manga Awardot és az Eisner Hall of Fame-be való beiktatását.

Akira Torijama élete és munkássága a képzelet és a kreativitás erejének bizonyítéka. Úttörő manga- és animealkotásai révén olyan maradandó örökséget hagyott hátra, amely továbbra is inspirálja és szórakoztatja a közönséget szerte a világon. 

A Dr. Slump szeszélyes világától kezdve a Dragon Ball epikus és sokszínű univerzumáig Torijama hatása a populáris kultúrára megkerülhetetlen.

Az #ArtGenetics interdiszciplináris projektnek köszönhetően akár te is segíthetsz abban, hogy a gyümölcsök és zöldségek evolúcióját részletesebben feltérképezzék.

Hieronymus Bosch alkotásai talán nemcsak művészi értelemben, hanem az élelmiszerek evolúciójának szempontjából is értelmezhetők. A belgiumi VIB-UGent Center for Plant Systems Biology növénybiológusa, Ive De Smet, és a művészettörténet-oktató, David Vergauwen, új megközelítést alkalmazva, az #ArtGeneticsnek nevezett módszerrel vizsgálják, hogyan tükrözik a régi mesterművek a növényi élelmiszerek fejlődését az évszázadok során.

Az előbb említett Bosch Gyönyörök kertje című alkotásán az eprek – amelyek többsége nagyobb, mint az őket megenni próbáló meztelen emberek – jelentése és jelentősége vitatott. De a mérettől eltekintve a biológus és a művészettörténész egyetértett abban, hogy a németalföldi festő valóban elég pontosan lefestette a 16. századi epret.

Pontosabban

De Smet és Vergauwen azt állítják, hogy az ezeréves múltba visszanyúló műalkotások, különösen a festmények és szobrok, a világ legnagyobb történelmi adatbázisát alkotják a gyümölcsök, zöldségek, magvak, gabonafélék és hüvelyesek tekintetében. A műalkotások tanulmányozása lehetőséget teremt a tudósoknak arra, hogy betekintést nyerjenek, mikor és hol jelentek meg a különféle növényi fajták, és milyen kapcsolatok voltak az élelmiszer-fogyasztási szokások, kereskedelmi útvonalak és az újonnan elfoglalt területek között.

Az alapgondolat egy szentpétervári múzeumban látható olajfestmény, Frans Snyders Gyömölcsösbódéja volt. Vergauwen rámutatott a furcsa kinézetű dinnyére, és felvetette, hogy talán így néztek ki a görögdinnyék a művész idejében, míg De Smet arra gondolt, hogy talán csak rosszul festett gyümölcsöket a művész. Ekkor jött rá a két kutató, hogy a művészeti alkotások értékes forrást jelenthetnek a növények küllemének időbeli változásainak követésére.

Frans Snyders, Gyümölcsösbódé (Fruit Stall), 1618–1621, Ermitázs, olaj, vászon, 206 x 342 cm

De Smet szerint: „bár rendelkezhetünk bizonyos ősi növények genetikai kódjával, gyakran nincs megfelelően megőrzött minta. Azok a képek, amelyeket a művészet segítségével kapunk, segíthetnek ezeket a fajokat idővonalra helyezni és az evolúciójuknak a nyomába eredni” – olvashatjuk a Frontiers oldalán.

Az egyik legnagyobb előnye ennek a módszernek, hogy olcsóbb és könnyebben elérhető, mint az archeológiai kutatások, és kevésbé függ a nyelvi korlátoktól, mint a történelmi szövegekben leírtak. A képalapú kutatások sok esetben pontosabb és érdekesebb eredményekhez vezethetnek, hiszen a képek önmagukban is rengeteg információt hordoznak.

Hogyan segíthetünk?

Az egyik kihívás, amellyel a kutatók szembesülnek, a múzeumok online katalógusainak alacsony felbontású képei és a hiányzó kulcsszavak, amelyek megnehezítik a keresést. Ezért De Smet és Vergauwen arra kér minden műkedvelőt és múzeumlátogatót, osszák meg a kiállításokon készült képeiket, hogy saját nyílt hozzáférésű adatbázisukat létrehozhassák. A páros Instagramon (@artgenetics) szívesen fogadja a kutatást elősegítő információkat.

Az #ArtGenetics tehát nemcsak a művészek és növénybiológusok különleges együttműködését hozza magával, de újfajta megközelítéssel közelebb hozza egymáshoz a művészettörténészeket és a genetikusokat, megmutatva, hogy az evolúció nyomában járva a múlt és a jelen közötti kapcsolatokat is felfedezhetjük.

W. G. Sebald Austerlitz című regénye kísérteties és önvizsgálatra ösztönző regény, amely mélyen belemerül az emlékezet, az identitás és a történelmi traumák maradandó örökségének összetettségébe. Jacques Austerlitz rejtélyes figuráján keresztül Sebald olyan elbeszélést alkot, amely elmossa a fikció és a valóság közötti határokat, és mélységes idő- és térbeli utazásra invitálja az olvasót.

Az Austerlitz középpontjában Austerlitz saját múltjának feltárása áll, amely szorosan összefonódik Európa 20. századi viharos történelmével. Austerlitz Dafydd Elias néven született Prágában, de a második világháború kitörése előtt a Kindertransporton Angliába került, elszakítva szüleitől és valódi személyazonosságától. Egy walesi lelkész és felesége nevelte fel, és Austerlitz Jacques Austerlitz néven nőtt fel, akit múltjának töredékes emlékei és a kiszorultság mélységes érzése kísértett. A regény úgy bontakozik ki, ahogy Austerlitz a véletlen találkozások és a váratlanul felbukkanó emlékek által vezérelve fokozatosan összerakja saját történetét. A névtelen elbeszélővel folytatott beszélgetésein keresztül Austerlitz magának az emlékezetnek a természetéről elmélkedik, az igazság megfoghatatlanságával és azzal, hogy a múlt miként formálja a jelent.

Sebald elbeszélői stílusát meditatív és kanyargós jelleg jellemzi, ahogy az elbeszélő és Austerlitz hosszas beszélgetéseket folytat, amelyek személyes anekdoták, történelmi megfigyelések és filozófiai elmélkedések között ingadoznak. A fekete-fehér fényképek beillesztése a szövegbe további összetettséget kölcsönöz, elmosva a fikció és a dokumentumfilm közötti határokat, és arra invitálva az olvasót, hogy elmélkedjen a kép és a szöveg közötti kapcsolatról.

Az Austerlitz központi témája az elmozdulás és az elidegenedés, ahogy Austerlitz saját identitásának összetett kérdéseit járja körül, és küzd szülőföldje elvesztésével. Önkereső útja során szembesül múltjának traumáival – köztük a holokauszt borzalmaival – és azok saját életére gyakorolt mélyreható hatásával. Austerlitz történetén keresztül Sebald azt vizsgálja, hogy az egyéni életeket milyen módon alakítják a nagyobb történelmi erők, és hogy etikai szempontból milyen fontos tanúságot tenni azok történeteiről, akiket a történelem elhallgattatott.

Az emlékezet és a történelem feltárása során az Austerlitz mélyreható kérdéseket vet fel az identitás, a hovatartozás és az igazság megfoghatatlan természetéről. Sebald mesteri prózája és felidéző képi világa mélyen magával ragadó és elgondolkodtató olvasmányélménnyé teszi az Austerlitz-et, mély betekintést nyújtva az emberi létbe és a trauma maradandó örökségébe. Gazdag szerkezetű elbeszélése és elgondolkodtató témái révén az Austerlitz arra hívja az olvasót, hogy elmélkedjen arról, a múlt milyen módon gyakorol hatást a jelenre, és etikai szempontból milyen fontos szembenézni a történelem traumáival a gyógyulás és a továbblépés érdekében.

A legveszélyesebb szakmák toplistáját bárhogy nézzük, elemezzük, forgatjuk, nem látjuk rajta az írókat, költőket, irodalmárokat. Megelőzik veszélyfaktorukban a halászati, vadászati dolgozók, vas- és acélszerkezeti, építő- és vegyipari munkások, rendőrök, mentősök, sőt mondhatni szinte minden más szakma veszélyesebbnek mondható az íróénál. Az elfogult ember azt mondja, az író csak ír és a szó szoros értelmében még igaza is lenne, de a csak írás mögött jóval több ok és okozat áll. Milyen hatással van egy könyv nyilvánossá tétele a szerzőre? Megöl-e egy mondat? 

Camus szerint ,,ha már egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk”. Érdekes, hogy épp olyan emberhez köthető ez a mondat, aki szerepel az írók különös, bizarr halállal listáján, éspedig ő az első nevünk.

Albert Camus (1913–1960) 

Az író 1960. január 4-én Michel Gallimard társaságában utazott vissza Párizsba. Az autó egy fának ütközött, mindketten meghaltak. Giovanni Catelli The Death of Camus című kötetében azt állítja, hogy az író olyan autóbalesetben halt meg, amit az orosz KGB hajtott végre. Körülbelül ötven évvel az esemény után valóban elkezdett terjedni annak a története, hogy Camus-t szovjet kémek ölték meg Dmitrij Szepilov szovjet külügyminiszter utasítására. Állítólag olyan eszközt használtak, amellyel sebességgel lyukat tudtak ütni az autó gumiabroncsán. Ez persze csupán csak egy összeesküvés-elmélet, amit soha nem sikerült alátámasztani. Mi alapozza meg a gyanút, mi alakítja a történetet bizarrá? Három évvel a halála előtt Camus írt egy cikket, amelyben támadta és kritizálta Szepilovot. A baleset a szakértők szerint hosszú, egyenes, széles útszakaszon történt, ahol alig volt forgalom. Camus emellett 1956 őszétől nyilvánosan kiállt az 56-os magyar forradalom mellett, és erősen kritizálta a szovjetek lépéseit. Nyilvánosan dicsérte és támogatta Borisz Paszternak szovjetellenes orosz szerzőt.

Camus egyébként akkor a Le Premier Homme című önéletrajzi regényén dolgozott, amelyben gyerekkoráról és fiatalságáról mesél. A regény jóval a halála után fragmentumként jelent meg.

Émile Zola (1840–1902)

Az összeesküvés-elméletek Zolával kapcsolatban is felbukkantak, amikor a francia író holttestére bukkantak párizsi otthonában. 1902. szeptember 29-én hajnali 3-kor ébredt fel rosszullétre, de azt mondta a feleségének, hogy ne ébressze fel a szolgákat. Mire felvirradt a nap, az asszonyt eszméletlenül találták, a férfit pedig holtan. Szén-monoxid-mérgezésre gyanakodtak, a köztudatban ez is szerepel a halál okaként, de sokan felvetették annak a lehetőségét is, hogy Dreyfus-ellenesek gyilkolták meg, ez volt a reakció arra, hogy Zola részt vett a hírhedt Dreyfus-ügyben. Vizsgálatot rendeltek el tehát, de nem találtak semmi különösebbet. A test boncolását követően a halottkém természetes halált állapított meg, de nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a jelentését.

Zola halálának okáról még mindig sok vita folyik.

Edgar Allan Poe (1809–1849)

Edgar Allan Poe negyvenéves korában hirtelen bekövetkezett halálát máig rejtély övezi. Annyit tudunk, hogy Poe a virginiai Richmondból New Yorkba tervezett utazást, amelynek során gőzhajón utazott, és 1849. szeptember 28-án megállt Baltimore-ban. Tettei és tartózkodási helye a következő öt napban bizonytalanok. Október 3-án Joseph Walker nyomdász megtalálta Poe-t a Gunner’s Hall kocsmában és üzenetet küldött J. E. Snodgrassnak, Poe egyik baltimore-i ismerősének. Walker leírása szerint Poe „nagy bajban” volt. Poe-t ezután kórházba vitték, nem engedték, hogy látogatókat fogadjon, és elkülönített szobában tartották. Néhány nappal később meghalt.

Poe halálának pontos oka vitatott. Első orvosa meg volt győződve arról, hogy alkoholizmus okozta. Ezt az álláspontot követték az akkori újságok is. Poe második orvosa ezzel nem értett egyet, és azt mondta, hogy ,,a leheletén vagy személyén a legcsekélyebb alkoholszagot sem lehetett érezni”. Azóta is rengeteg elmélet kering a hipoglikémiától kezdve a gyilkosságon át az öngyilkosságig. Az igazság azonban valószínűleg rejtély marad, mivel nem kerültek elő orvosi feljegyzések, sem Poe halotti bizonyítva.

Charles Dickens (1812–1870)

Nem rejtély, hogy Charles Dickens mikor vagy hogyan halt meg. De van egy kérdőjel azzal kapcsolatban, hogy hol történt az esemény. Dickens 1870 nyarán már nem örvendett túl jó egészségnek, bár továbbra is aktív volt, felolvasásokat tartott és igyekezett úgy tölteni a mindennapjait mint azelőtt. Június 8-án azonban, miután egész nap a The Mystery of Edwin Drood című regényén dolgozott, agyvérzést kapott. Másnap meghalt, feltehetően a Gads Hill Place-i otthonában. Claire Tomalin életrajzíró azonban azt állítja, hogy Dickens valójában Peckhamben tartózkodott, amikor agyvérzést kapott. Szerinte szeretője, Ellen Ternan és szobalányai visszavitték őt Gad’s Hillbe, hogy a nyilvánosság ne tudja meg az igazságot a kapcsolatukról.

Felmerült és él a gyanú, hogy Camus halálát szándékos baleset okozta. 

A My Fair Lady a Kolozsvári Magyar Opera 2023–2024-es évadának egyik újdonsága, közel negyed évszázad után először csendülnek fel a világhírű musical ikonikus dalai magyarul a kincses városban. Az Alan Jay Lerner által írt és Frederick Loewe által megzenésített musicalt először 1956-ban mutatták be a New York-i Mark Hellinger Színházban, a mű igazi hírnevét az 1964-es filmadaptáció hozta, amelyet a magyar származású amerikai George Cukor rendezett Audrey Hepburnnel a főszerepben.

A kétfelvonásos színdarabot a Kolozsvári Magyar Opera számára Béres László rendezte, akinek a nevéhez fűződik az utóbbi évekből többek között a közönségkedvenc Hegedűs a háztetőn vagy A lombardok című Verdi-opera színrevitele, a zenekart Jankó Zsolt karmester vezényli. A musical Eliza Doolittle (Modra Noémi), a szegény, rossz modorú és rémes kiejtéssel beszélő virágáruslány sorsának alakulását követi, akit Henry Higgins fonetikaprofesszor (Farkas Loránd) egy fogadás végett elvállal tanítványaként, mondván, hogy képes a csúnya cockney kiejtéssel beszélő, műveletlen Elizából hat hónap alatt tökéletes angolsággal beszélő hölgyet faragni, aki bármilyen úri társaságban megállja a helyét. Végül rengeteg átvirrasztott éjszaka árán sikerrel járnak, közben kialakul a vonzalom is kettejük között, ám a szerelem látszólag nem valósulhat meg a lány lobbanékonysága és türelmetlensége, valamint a professzor cinikussága és faragatlansága miatt.

A mű talán legnagyobb erénye a szereposztás: az előadóművészek nem csupán a tőlük elvárt, gyönyörű énekhangjuknak köszönhetően nyújtanak kimagasló teljesítményt, hanem meggyőző színészi alakításukkal is. Modra Noémi kellően fülsiketítő és irritáló akcentust alakított ki karakterének, így a nézőközönség számára szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaha is képes lesz a virágárus a szép kiejtésű, nyelvhelyességileg kifogástalan beszédre. Amikor pedig bekövetkezik a csoda – egyik pillanatról a másikra elillan az akcentus, és felcsendül a gyönyörű, tiszta énekhang –, a színházteremben éterivé válik a légkör, valósággal testet ölt a kollektív megkönnyebbülés.

Hasonló írható Farkas Loránd „rovására” is, aki sikeresen meggyőzi a nézőket, hogy nem tudja és nem is akarja megérteni a női lélek rejtélyeit – egyszerre dühöngünk modortalanságán és azon, ahogyan Elizához viszonyul, de sajnáljuk is, félve, hogy jelleme miatt el fogja veszíteni az első és egyetlen nőt, akit életében szeretett. További szereplőink is zseniálisat alakítanak: Pickering ezredes (Szilágyi János) lágysága tökéletesen ellensúlyozza Higgins nyers modorát, valósággal sajnáljuk a hirtelen gazdagságtól szenvedő Alfred P. Doolittlet (Ádám János), és rettegve várjuk a verdiktumot Kárpáthy Zoltántól (Peti Tamás Ottó).

Nem maradhat említés nélkül a zseniális koreográfia sem, amellyel a Kolozsvári Magyar Opera balettkara kápráztat el minket, valamint a temérdek korhű jelmez, amelyek remekül érzékeltetik a kor szellemét, az 1910-es évek Londonját. Végül, de nem utolsósorban dicséretet érdemel a sokoldalú, multifunkcionális díszlet is: ugyanazokból a lépcső- és faelemekből másodpercek alatt lesz kül- vagy beltér, polgári ház vagy lepukkant sikátor.

Számomra van valami varázslatos az olyan művekben, amelyek ötven, száz, vagy éppenséggel ezer év után is relevánsak maradnak, ugyanúgy képesek megszólítani a nézőközönséget. Az ókori rómaiak számára a megoldás az emberi szellem kulcsfontosságú jellemvonásaiban rejlett, ezeket megragadva alkottak örök érvényű drámákat. Az egyre sebesebben süvítő 20–21. században ellenben ugyanezt már sokkal nehezebb elérni, hiszen, amit ma leírok, az holnap már nem biztos, hogy érvényes.

Mégis a száztíz évvel ezelőtti környezetből és a hetvenéves szövegkönyvből (amelytől a kolozsvári színdarab gyakorlatilag csak nyelvében tér el) kiolvashatóak máig aktuális üzenetek. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás kérdése, a lélek vívódása a cél elérésével járó ürességgel, valamint a professzor alakja, aki a világot a saját képmására akarja formálni, felveti a nagyon is érvényes kérdést: játszhat-e az ember büntetlenül Istent?

A My Fair Lady az érdeklődők számára legközelebb március 2-án és 3-án 18.00 órától lesz megtekinthető a Kolozsvári Magyar Operában, jegyek válthatóak az intézmény honlapján vagy személyesen a jegypénztárnál.

Kép forrása: Kolozsvári Magyar Opera weboldala