A kis erdélyi húsvéti szokásainkkal – a kellemesekkel és kevésbé hőn szeretettekkel egyaránt – tisztában vagyunk, hiszen bár mindenki a maga módján, de találkozott velük, akár a mai napig élteti ezeket. Persze itt is, ahány ház, annyi szokás, van ahol az egyszerű templomba járás, locsolás és tojásfestés mellett igazán érdekes, régre visszanyúló hagyományokat tartanak becsben, mint például a határjárás, ételszentelés, vagy a zöld ág ajándékozása. 

Mai napig felfedezhető Erdély bizonyos részein az úgynevezett tavaszi határjárás és zöldág-ajándékozás, mely során húsvét hajnalán a férfiak kimennek a határra, ahol a helyi pap megáldja a vetést, a határt, és akár istentiszteletet is tartanak, majd hazafele úton a legények fenyőfákról szedett örökzöld ágakat helyeznek el a kiszemelt leányok kapujánál. Ezek az ágak főként a szerelmet és a szépséget jelképezik, de kifejezik a kedves jókívánságokat is. Az ágakat ívesen hajlítják meg, majd különböző színes szalagokkal, virágokkal vagy tojásokkal díszítik. 

Nagy figyelmet kap a különféle ételek megválogatása is, a bárány, sonka, kalácsok kiemelkedő szerepe az ebédlőasztalon, ráadásul a Kárpát-medence legnagyobb ételszentelése is Erdélyhez köthető. A hagyományos locsolóverseket pedig mind hallottuk, húsvét másodnapján hol vizesen, hol parfüm ködében úszkálva.

Ha viszont picit kitekintünk a környező országokra, érdekes következtetéseket tudunk levonni. Az Egyesült Királyságban például a húsvéti ünnepek teljesen más rituálékat követnek, mint amivel itt meg vagyunk szokva. A húsvét ünneplése összesen 40 napig tart, ami pedig legérdekesebb az ünneplésben, az a Morris-tánc. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hivatásos férfi táncalakulatok különféle ősi tavasztáncokat válogatnak össze és mutatnak be azért, hogy elijesszék a tél gonosz szellemét. 

Németországban, bár tánc nincs, lovas felvonulás annál inkább: frakkba bújt férfiak lóhátra pattannak és több százan vonulnak át a falvakon, Krisztus feltámadását hirdetve. Belgiumban tojásherceget és tojáshercegnőt választanak, Olaszországban Jézus és tizenkét apostolának szobrát hordozzák körbe a településeken, Görögországban meg örökégő mécsesekbe viszi ki-ki a maga házába a Szent lángot. 

Bár ezek mind érdekesek, kissé lexikonszerű bemutatások. Vajon mit mondana ebben a témában egy olyasvalaki, aki Finn- vagy Észtországban él? Esetleg mennyire ünnepli másként egy lengyel felmenőkkel rendelkező magyarországi magyar Jézus feltámadását, mint mi? A márciusban szervezett nemzetközi Erasmus+ program során megismert barátaimat kértem, meséljenek országuk szokásairól, gyermekkori élményeiről. 

– Milyen különleges szokásaitok vannak az országban, ahol éltek?

Egeli Raudmäe (Észtország): – A helyre ahol élek, nem jellemző a vallásosság, nincsenek nagy hitélettel kapcsolatos szokásaink. Persze vannak kivételek, de nekem, vagy bárkinek, akit személyesen ismerek, nincs ilyesmink. Ami mindig is hagyomány volt, az a tojásfestés. Ennek különböző módjai vannak itt is, mint máshol, de az egyik legrégebbi módszer a hagyma héjával való hímes tojás készítése. Lehet kapni persze különféle tojásfestékeket vagy matricákat is, és bár kicsit maszatos tevékenység, jó családi program. Vannak helyek, ahol jellemző a tojásfestés után egy játék is, úgynevezett tojáskoccintás. Valójában ez a játék azt takarja, hogy ketten versenyeznek egymással, mindenki a saját tojásával, és mint ahogy a pohárral szokás, koccintanak vele. Akinek a tojása sértetlen marad, az nyer, és mehet tovább a következő „ellenfélhez”. Szintén a nem hivatalos hagyományok közé tartozik, hogy ilyenkor mindenki sok tojásos ételt készít, mert bár szépek a hímes tojások, nem maradnak sokáig frissek és nem szabad őket pazarolni.

Észtországban az is hagyomány, hogy a húsvéti nyuszi meglátogat és hoz valami édességet is a gyerekeknek – titokban. A dekoráció is nagy része a húsvétnak, pasztellszínek, virágok és minden, ami a tavaszra emlékeztet. Mivel Észtországban elég hosszú a tél, ez az első igazi jele a tavasznak. A túróból készült édességek és sütemények is fontos helyet foglalnak el az asztalon, például a pasa, ami inkább orosz étel és a szovjet időkből származik, ez itt is hagyomány.

Kaarlo Somerto (Finnország): Az egyik legjelentősebb hagyomány, amely Finnországban a húsvét körüli időszakhoz kapcsolódik, a húsvét előtti vasárnaphoz, azaz a pálmavasárnaphoz (virágvasárnap, szerk. megj.) kötődik. Ez az a nap, amikor a finnországi gyerekek hagyományosan boszorkánynak öltöznek – általában a gyermek nemétől függetlenül – és körbejárják a környékbeli házakat, lakásokat, bekopogtatnak az ajtókon, és barkát kínálnak. Az ágakat gyakran a gyerekek fel is díszítik, például élénk színű papírral vagy műtollakkal, ezzel a következő évre jót kívánva az embereknek. Az ágakért cserébe édességet is kérnek egy hagyományos gyermekverssel, amely így hangzik: ,,Virvon varvon tuoreeks, terveeks, tulevaks vuodeks, vitsa sulle, palkka mulle!” ami nagyjából annyit jelent: ,,Friss, egészséges évet kívánok, egy ágat neked, egy jutalmat nekem!”. A gyerekek ezután elajándékozzák az ágakat, és cserébe édességet, például csokoládétojást kapnak. Ezt a hagyományt virpominennek hívják, ami tudomásom szerint a jókívánság régies megfogalmazása. Ezen kívül a legszélesebb körben elterjedt húsvéti hagyományok elsősorban a húsvétkor fogyasztott ételekhez kapcsolódnak. A tipikus húsvéti ételek közé tartozik a bárányhús mentazselével, a fokhagymakrémes burgonya, és esetleg néhány tavaszi zöldség, például a spárga. A hagyományos finn húsvéti desszert a mämmi, egyfajta fekete színű, rozs alapú puding, amelyet tejszínnel és cukorral együtt fogyasztanak. 

Egyébként a legtöbb húsvéti hagyomány ugyebár a valláshoz kapcsolódik, szóval a szokások nagyban függnek attól, hogy az adott személy vagy család keresztény-e vagy sem. Mivel Finnország viszonylag szekuláris, a nyíltan vallásos húsvéti hagyományok nem olyan népszerűek, mint korábban. Különösen a finnországi ortodox keresztény közösség számára fontos, hogy húsvét éjjelén, a nagyszombat és húsvétvasárnap közötti éjszakán templomba mennek, de az utóbbi években a húsvéti éjszakai mise egyre népszerűbb a lutheránus keresztények körében is, legalábbis Helsinkiben.

Az ortodox kereszténység a lutheránus kereszténység után a második legnagyobb vallás Finnországban, az állam által hivatalosan elismert státusszal a lutheránus egyház mellett, bár az ortodoxok aránya a teljes lakosságon belül csak egy százalék körüli. Ennek ellenére valószínűleg a finnek többsége nem jár templomba húsvétkor. Általánosságban elmondható, hogy a húsvétot Finnországban elég széles körben a pihenés és a családdal való együttlét idejének tartják. Nagypéntek és húsvéthétfő a hétvégével együtt nemzeti ünnep, és ha ilyenkor dolgozni kell, akkor általában dupla fizetést kapunk ezekre a napokra. A 2000-es évek elejéig a húsvét előtti pénteken, nagypénteken nem volt szabad külön engedély nélkül koncerteket és más nyilvános rendezvényeket szervezni. Manapság ez megengedett, de sokan még mindig inkább pihenéssel töltik a húsvétot, mint bulival, bár azt is szoktak. Az állami tulajdonban lévő erős szeszesital-monopólium nagypénteken, húsvétvasárnap és húsvéthétfőn zárva tartja az üzleteket, így ha húsvétkor alkoholt szeretne valaki, akkor azt csütörtökön, szombaton vagy kedden kell megvásárolnia. 

Roncsek Emma (Magyarország): Nem tudom, hogy ezt a kérdést meg tudom-e válaszolni, mert ahány család, annyi szokás, és el tudom képzelni, hogy régiónként is változik. Az viszont biztos, hogy sonka, tojás, torma, pálinka minden asztalra felkerül. A nagymamám a vasárnapi húsleves csontjából pedig kocsonyát szokott készíteni, ez náluk Békés megyében hagyomány. Az ünnepi asztalt barkával és festett tojásokkal díszítjük. A hétfő reggel itt is azzal kezdődik, hogy a fiúk locsolni mennek, van, ahol úriemberként parfümmel és versekkel, van, ahol pedig nem hagyják a véletlenre, hogy kiszáradjon a lány, és egy vödör hideg vízzel öntik nyakon. A gyerekek pedig csokitojás-vadászatra mennek, amit a húsvéti nyuszi rejtett el nekik.

– Te kivel és hogyan ünnepled a húsvétot?

Egeli Raudmäe: Néhány évig nem ünnepeltem, mert nem volt kisgyerek a családban, és tinédzserként úgy gondoltam, hogy ez nem menő, de egyébként úgy próbálom a húsvétot ünnepelni, hogy a legtöbb észt szokást, hagyományt, megpróbálom belevinni a napomba, igyekszem a maximumot kihozni belőle. Persze van, hogy nem sikerül, ilyenkor csak kiteszek pár dekorációt és eszem néhány húsvéti édességet, de a tavasz kezdetének érzése elképesztő, és már ez az ünnepet jelenti nekem.

Kaarlo Somerto: A családommal és a barátaimmal töltöm az időmet húsvétkor, hagyományos húsvéti ételeket eszünk, többek között mämmit és pasát. Az elmúlt néhány évben húsvét este evangélikus misére jártam, és előtte, nagyszombaton este megnéztem a Via Crucis című, Jézus életéről és haláláról szóló szabadtéri színdarabot is. Gyermekkoromban a testvéreimmel együtt részt vettünk a hagyományos virpominen pálmavasárnapon, de mivel nekem nincsenek gyermekeim, már nem veszek részt ebben a hagyományban. 

Roncsek Emma: Én mindig a családommal töltöm a húsvétot. Mivel anyukám lengyel, mi ezt az ünnepet inkább az ottani hagyományoknak megfelelően tartjuk. A vasárnapi mise után megszentelt étel kerül az asztalra, és ilyenkor bőséges reggelivel kezdjük a napot, ami kovászos levest is tartalmaz, aminek żurek a neve. 

– Milyen gyermekkori emléket tudnál feleleveníteni, ami a húsvéti időszakhoz kapcsolódik?

Egeli Raudmäe: Azt hiszem, 5–6 éves lehettem, amikor húsvét reggelén felébredve szomorúan láttam, hogy a húsvéti nyuszi nem látogatott meg minket. Apukám azt mondta, hogy semmi baj, mert a húsvét nem az anyagiakról szól. Kimentem játszani, és amikor bejöttem, megláttam néhány csokitojást. Átkutattam az egész házat, és a végén egy csomó csokitojás gyűlt össze, amit a testvéreimmel elosztottunk. Már a csokoládé miatt is el voltam ragadtatva, de amikor megnyertem a tojáskoccintó versenyt is, úgy érteztem, hogy én vagyok a legboldogabb gyerek. Egyébként nekem mindegyik ilyen kis ünnepi emlék nagyon fontos, főleg azért, mert ilyenkor hosszú hétvége van, így a szüleimmel lehettem/lehetek.

Kaarlo Somerto: Talán 10 vagy 11 éves lehettem, és a szüleim csokitojásokat rejtettek el a kertben. Én és a testvéreim valamiért elég korán ébredtünk, és szinte mániákusan kerestük a csokoládét a kora reggeli órákban. Miközben kerestük, a szüleink tippeket adtak, hogy a keresett helyek közel vannak-e a tojások rejtekhelyéhez, vagy sem. Végül megtaláltuk az összes csokitojást és együtt, nagyon boldogan megettük őket. Aztán tojást is festettünk, talán vízfestékkel. Azt hiszem, végül azokat is megettük.

Roncsek Emma: A húsvét talán a kedvenc ünnepem, mert ilyenkor gyakran utazunk haza Lengyelországba az ottani családhoz. Kisgyermekként imádtam feldíszíteni a kis kosárkám, amiben a megszentelendő ételeket vittük a templomba. Mi az a család vagyunk, akik nem óvatoskodnak holmi parfümökkel. Hétfő reggel a fiúk azzal ébresztenek, hogy lelocsolnak vízzel, de mi lányok sem hagyjuk magunkat és az egész vízi csatába fullad. Idén ez párosult a bolondok napjával is.

A művészet legfontosabb feladatai közé tartozik az, hogy kérdéseket ébresszen fel bennünk, felkavarjon, vagy olyan összefüggésekre hívja fel a figyelmünket, amelyek addig nem tudatosultak bennünk. Anna Uddenberg Continental Breakfast című kiállítása a Meredith Rosen Galériában 2023-ban bemutatott installáció, amely három, látszólag funkcionális szobrot tartalmazott a fehér falakkal, kék szőnyeggel, függő mennyezettel és neonfényekkel kialakított térben. A kiállítás atmoszférája már a galéria lépcsőjén és a koszos folyosón is érezhető volt. Az installáció megnyitóján performerek bemutatták a szobrokat, amelyek, bár látszólag funkció nélküliek, mégis otthonosnak tűntek, emlékeztethettek valamire, de nem tudjuk pontosan, hogy mire. A kiállításon az érdeklődők két példányt is megtekinthetnek a futurisztikus megjelenésű székből. A székek kialakítását repülőgépülések és kórházi kiegészítők ihlették, és az elképzelés szerint a szék olyan modern tárgyat képvisel, amelyet az emberi étkezés tökéletes ülőhelyeként képzeltek el. A Continental Breakfast sokkoló jelentése, hogy az étkezés szexuális aktus, az „étel” pedig a tárggyá változott nő.

Anna Uddenberg számára nem újdonság az ilyen ellentmondásos üzenet: szobrai és installációi gyakran vizsgálják a nemek és a szexualitás, a hatalmi dinamika és a test témáit. Anna a modernitást pesszimista szemszögből értelmezi, az emberiség, főleg a nők tárgyiasítását a végletekig fokozva. Az általa tervezett székkel magyarázza el a kortárs életünk esszenciáját: emberként készek vagyunk alávetni magunkat a piac által ránk kényszerített szükségletek logikájának. És ezek a szükségletek gyakran nem tartoznak szorosan az emberi szükségletekhez: inkább a kéjvágyhoz tartoznak, és gyakran a mások feletti ellenőrzés formáját ölti.

A Continental Breakfast szék a behódolás aktusát állítja színpadra, ahol a nő a passzív behódolás szimbólumává válik. A kiállítás címe konkrét jelentéstartalmat árul el számunkra: ez egy reggeli, egy olyan étkezés, amellyel az emberek elsődleges szükségletükre, az éhségre válaszolnak, amely lehetővé teszi számunkra a túlélést. A reggeli e sajátos formája által implikált aktusnak azonban semmi köze az elsődleges szükségletekhez, mivel ez a szexuális interakció olyan formája, amely csak az egyik fél örömszerzésére irányul. Ebből a szempontból a „kontinentális” meghatározás itt megváltoztatja a perspektívát, és a kapitalista piac számára a reggeli egyik formájává teszi.

Abe Kobo, A homok asszonya című műve kísérteties és rejtélyes regény, amely az emberi lét, az identitás és az értelemért való küzdelem összetettségét járja körül látszólag közömbös világban.

A történet távoli, hatalmas homokdűnékkel körülvett faluban játszódik, és a főhős Niki Jumpei entomológus, aki homokgödörben reked egy titokzatos nővel. Miközben Jumpei megpróbál kiszabadulni szorult helyzetéből, kénytelen szembesülni saját ön- és társadalmi felfogásával, ami végül mély egzisztenciális számvetéshez vezet.

A regény alapvetően meditáció az identitás természetéről és arról, hogy azt milyen módon alakítják a külső körülmények. Jumpei kezdeti önismerete rovartani szakmájában, valamint a példányok gyűjtése és osztályozása iránti vágyában gyökerezik. Amikor azonban csapdába esik a homokgödörben, megfosztják szakmai identitásától, és kénytelen szembesülni saját halandóságával. Ezen a kietlen tájon Jumpei kénytelen újraértékelni identitását, és új értelmet találni létezésének.

A regény az egzisztenciális elszigeteltség és az emberi lét abszurditásának témáit is vizsgálja. A nővel a homokgödörben rekedt Jumpei el van vágva a külvilágtól és a civilizáció kényelmétől. Ahogy a napok hetekké és hónapokká válnak, a kétségbeesés és a reménytelenség érzéseivel küzd, és megkérdőjelezi létezésének célját az ilyen nyomasztó elszigeteltségben. Ezen a kopár tájon, ahol az idő megállni látszik, Jumpei szembesül helyzetének abszurditásával és menekülési kísérleteinek hiábavalóságával.

A regény középpontjában Jumpei és a dűnékben élő nő kapcsolata áll, akinek kilétét továbbra is rejtély övezi. A nő, akit kezdetben csupán Jumpei menekülésének akadályaként tartanak számon, fokozatosan a fogság és a felszabadulás szimbólumává válik. Ahogy Jumpei túlélése függ tőle, kapcsolatuk összetett és szimbiózisban élő kötelékké alakul, elmosva a fogvatartó és a fogoly, az én és a másik közötti határokat. Kettejük kölcsönhatásán keresztül Abe a hatalom és az irányítás dinamikáját vizsgálja, valamint azt, hogy az emberi kapcsolatokat milyen módon alakítják a körülmények, amelyek között létrejönnek.

„A nő a dűnékben” szintén gazdag szimbolikus képekben, különösen a homokdűnék motívumában. A dűnék az emberi lét metaforájaként szolgálnak, mivel a homok a létezés állandóan változó természetét jelképezi. Ebben az értelemben a homokdűnék az emberi tapasztalat abszurditásának és kiszámíthatatlanságának erőteljes szimbólumává válnak.

Szerintem senkinek sem kell bemutatni a cirkuszok sötét oldalát. A 19. és 20. században a „torzszülöttek” jelensége hatalmas tömegeket vonzott, köztük olyanokat, mint Viktória királynő. A szervezett freakshow-k és emberi furcsaságok bemutatóinak kezdetei I. Erzsébet uralkodásának 16. századi korára nyúlnak vissza, de ezek a show-k a viktoriánus korszakban indultak be igazán. Ahogy az orvostudomány és a tudományok iránti növekvő érdeklődés a közönséget arra késztette, hogy megnézze a különböző anatómiáink és biológiai érdekességeink furcsa, és néha groteszk bemutatóit, a „csodabogarak” jelensége az Egyesült Államokban és Angliában is elterjedt. A tudomány fejlődésével és az ismeretlen jobb megismerésével azonban a freakshow-k eltűntek a történelem sötét bugyraiban, legalább is azt hihetjük.

A body positivity korában már elképzelhetetlen, hogy valakit porondra állítsunk és csodálkozzunk a furcsaságain, vagy ne adj’ isten fogyatékain, nyilvánosan, legalábbis. Szerintem ez az interneten ugyanúgy megtörténik, csak kicsit burkoltabban. Nyilván, mai szemmel könnyen elítélhetjük, hogy mennyire etikátlan valakit a mentális vagy a tesi rendellenessége miatt pódiumra állítani. Az egyedüli gond az, hogy ma is csináljuk, nem véletlenül lett híres Varga Irén, Video Info 1 Zoli bácsi, Molnár Krisztián vagy Bartos Cs. István. Szeretjük nézni, ha valaki testileg vagy mentálisan eltér az átlagtól, régen legalább a cirkuszokban fizettek a „torzszülötteknek”, hogy megnézhessék őket. Bár, ha jobban belegondolok, ez ma is megtörténik. Morálisan rengeteg olyan dolgot nem haladtunk meg, amire manapság kisujjból rávágnánk, hogy az a múlté.

Az ember a világegyetem dicsősége és söpredéke – állapította meg a francia filozófus, Blaise Pascal 1658-ban. Kevés dolog változott. Szeretünk és gyűlölünk; segítünk és ártunk; kezet nyújtunk és kést szúrunk.

A mellékelt kép macskát ábrázol. Bizony. Inkább hasonlít még fel nem fedezett, de valószínűleg a macskafajták családjába tartozó lényre, mint cukimuki kiscicára. Ennek a „festménynek” még rengeteg társa van, az internetnek köszönhetően néhány kereséssel többtucatnyi eltorzított macskafélét találhatunk. Jogosan tesszük fel a kérdést: mégis, mit ártottak ezek az aranyos jószágok a középkori társadalom embereinek, hogy ilyen borzalmas – de vicces – módon ábrázolták őket?

Hasznos és segítőkész jószág – egy ideig

A macskákat a rómaiak hozták Európába Egyiptomból, és sokáig jó hírnévnek örvendtek. A kártevők sokat rontottak a termésen, az Afrikából importált állatok pedig a természet legtökéletesebb fegyverének bizonyultak: szó szerint nem tudnak megenni semmi mást, ami nem hús, így nem jelentenek veszélyt a termésre. Emiatt igazán alkalmasak az élősködők megölésére és elfogyasztására.

A babonák és halálbüntetések korszakának is nevezhetnénk a középkort. Éppen ezért, akkor vett nagy fordulatot a macska-ember viszony, amikor az 1230-as évek elején IX. Gergely pápa kiadta a Vox in Rama nevű pápai dekrétumot. A történet szerint ez a rendelet a macskákat a sátán eszközeinek nyilvánította, és a középkori Európát nagy macskatisztogatásra indította, különös tekintettel a fekete macskákra, amelyek különösen luciferiánusnak számítottak. A pápa határozatát betartva Európa-szerte mindenki irtani kezdte a macskákat. Igen ám, de amikor a pestisjárványt hozó patkányok nagy számban megérkeztek, alig voltak egérfalók, hogy csökkenteni tudták volna a fekete halál seregének nagyságát, emiatt (is) terjedhetett ilyen gyorsan a végzetes betegség.

A pápa valóban ezt akarta?

A pápai dekrétum nem beszél sokat a macskákról. Csupán annyit említ róluk, hogy egyik sátánista szekta szimbólumává, ikonjává válhattak. Amúgy sem ez lenne az első eset, hogy a katolicizmus egy állatot sátánista szimbólumként nevez meg – mint például a kecskéket. A Vox in Rama azonban nem azt parancsolja, hogy a katolikusok Európa-szerte iktassanak ki minden macskát: az újonnan megjelent szektára hívta fel az emberek figyelmét, hogy mihamarabb megállíthassák a sátán terjeszkedését.

Képzőművészet: érdekes cicaábrázolások

Ennek okán a macskákat gyakran jelenítették meg a festményeken olyan jelképekkel, amelyek a kárhozattal, a sátánnal és a gonosszal voltak kapcsolatban. Kiderült, a középkorban a macskák elutasítása az egyház hatalmas befolyása révén történt, és ennek megfelelően jelenítették meg a művészek is az állatokat. A sötét, titokzatos és kísérteties macskaképek nemcsak a négylábúakat, hanem azok gazdáit is elátkozottnak és ördögiként ábrázolták.

Az egyház által terjesztett előítéletek nem csak a vallásos freskókra és festményekre hatottak ki. A mindennapi életet bemutató képeken is visszaköszöntek a macskákat érő előítéletek. Az emberek az utcákon, a házukban gyakran eltaszító módon jelenítették meg a macskákat, mint a sátán cinkosait, és a festményeken keresztül ezek a sztereotípiák tovább éltek.

Azonban a képzőművészet történetében eljött a fordulat a macskák ábrázolásában – hál’ istennek –, amely az ellenállás, az új gondolkodás és az értékek megváltozása felé mutatott. A középkor végétől kezdve, a reneszánsz időszakban és a későbbi évszázadokban is, egyre több művész ábrázolta a macskát egyedi, érdekes, kedvelhetőbb és aranyosabb, vagy humán formában.

A festményeken keresztül jól követhető a macska-ember viszony alakulása az évszázadok során. A cicák modern pozitív megítélése egyfajta győzelemként tekinthető a középkori stigmatizációval szemben. Ha múzeumlátogatás során furcsa cicákat látunk a festményeken, akkor gondoljunk arra, hogy milyen szörnyűségeket kellett megélniük az ómacskáknak. Opcionális lépés, de ezt követően – vagy a cikk elolvasása után – nézzük meg az 1970-es Macskarisztokraták című rajzfilmet, és bulizzunk egyet a Minden ember macska nem lehet dalra. Vagy ha ragaszkodunk a magyar eredethez, akkor Hofi Géza és Koós János Macskaduettje is segíthet az előbb elolvasott szörnyűségek feldolgozásában.