Példakép(p)

Bőrtáska, pénzügy, tequila: közgázos diáksiker Mexikóban

by Szabó-Kádár Henrietta | 2022. 11. 10. | Bőrtáska, pénzügy, tequila: közgázos diáksiker Mexikóban bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Mifolyikitt,Példakép(p),Slider

Nemrég bejárta a sajtót a kolozsvári közgázos egyetemisták mexikói sikerének híre. Érthető, hiszen mindannyiunk számára nagy büszkeség, hogy a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának csapata első díjas lett a nemzetközi esettanulmány-versenyen. A kimagasló eredmény bennünket is kíváncsivá tett, így megkerestük a csapat egyik tagját, akit – bár ebben a félévben Portóban tanul – sikerült hétvégén elcsípni Kolozsváron. Így Zoom helyett a jó öreg offline térben, egy kávé mellett beszélgethettünk Bugár Annával (a képen jobb szélen) Mexikóról, szakmáról, versenyről.

Presztízsegyetemeket hívnak

– Hogyan értesültetek a versenyről, hogyan jött a részvételi lehetőség?

– Mi, diákok általában dr. Szász Levente dékánhelyettestől értesülünk az ilyen lehetőségekről, telefonon keres meg bennünket az újdonságokkal. Idén azzal hívott fel, hogy lenne-e kedvünk a Business and Management Case Competition nevű esettanulmány-versenyen részt venni Guadalajarában. Persze, az ilyen ajánlatokat az ember elfogadja. Diákoldalon a megkeresés így történik. A másik oldal, amiről én csak történeteket hallok, hogy hogyan kerül be az egyetem az ilyen versenyekre: alapvetően kapcsolatok révén. Tulajdonképpen az egyetemnek meg kell indokolnia, hogy a házigazda intézménynek (ez idén az Universidad Panamericana) miért éri meg meghívni a BBTE-t. Mivel ilyen verseny megszervezése nagyon sokba kerül, olyan egyetemeket hívnak meg, amelyek „presztízst” hoznak. A BBTE közgáz karának az is pluszpontot jelentett, hogy nagyon sok szakkollégiuma van, például a GTK (Gazdasági Tanácsadó Klub) vagy a KGK (Közgazdász Klub).

Négyfős csapatokban méretitek meg magatokat, de mi is ez az esettanulmány és mit kell pontosan csinálni?

– Az esettanulmány, még mielőtt verseny lett volna, tanítási módszer volt, amit a Harvard Business School fejlesztett ki. Egy esettanulmány-gyakorlaton valós céges problémákat, valós céges helyzeteket mutatnak a diákoknak. Ezek lehetnek HR-, tehát humánerőforrás-menedzsmenttel kapcsolatos, terjeszkedési, akár etikai kérdések, optimalizációs dolgok, nekünk pedig ezeket kell megoldanunk. A mi karunk is használja az esettanulmányi módszert az egyetemi oktatásban. Már elsőéven, menedzsment órán több esetet meg kell oldanunk. Úgyhogy ezt nagyon ügyesen átvette és bevezette már a közgáz kar, ezáltal ismerős számunkra ezeknek a versenyeknek a menete. Emellett pedig a szakkoliban, ahová járok, a GTK-ban is nagyon sok esetet megoldunk, ez is nagyon jó lehetőség a felkészülésre. És akkor ebből hogyan csinálnak versenyt? Az egy dolog, hogy a tanáraink értékelnek, és egészen más az, amikor üzletemberek és az üzleti szférában dolgozó pénzügyi szakemberek, könyvelők, marketingesek nézik meg ezeket a terveket. Általában ezeken a versenyeken ilyen szakemberek értékelnek. Például most Mexikóban eljött zsűrizni annak a cégnek a vezetősége, aki az esetet adta.

Őszinte elismerés idegen versenytársaktól

Hogy néz ki a csapatmunka egy ilyen fordulóban, ahol 24 órátok van megoldani az adott esetet?

– Alapvetően van egy tapasztalati része. Én voltam olyan szerencsés, hogy három nagyon tapasztalt diákkal mehettem. Ők harmadévesek, én még csak másodévet kezdtem idén. Ők már nagyon összeszokott csapat, engem is nagyon hamar befogadtak. Miután elolvastuk az esetet, a szöveges dokumentumot, rendszerint van egy ember a csapatban, aki a pénzügyekkel foglalkozik, másik tag a marketinghez ért jobban, a harmadik az adatokat és informatikai rendszereket kezeli, a negyedik pedig próbál olyan cikkeket találni, amikkel ki lehet egészíteni a stratégiát. Összeszokottabb csapatokban ez már jön magától. Hogyha nem, készítünk időbeosztást, ahova beírjuk, hogy X órától Y óráig ki mivel dolgozik.

Mesélj kicsit az esetről, amit kaptatok és a megoldásról, ami a dobogó legfelső fokára juttatott.

– A Cloe nevű mexikói cég adta idén az esetet, akik elsődlegesen bőrtáskákat gyártanak. A korábbi vezérigazgató nyugdíjba vonult, ez pedig felvetett bizonyos gondokat a szervezeti kultúrával kapcsolatban. A cég szeretett volna Európában, Dél-Amerikában és Észak-Amerikában is terjeszkedni, tehát konkrétan boltokat nyitni, illetve növelni akarta az online eladásai számát tíz százalékkal. A dokumentumot elolvasva három problémát tudtunk meghatározni: cégvezetés, fizikai terjeszkedés és az online eladások növelése.

Erre a három problémára mi egy 3S (strengthen, support and spread) nevű stratégiát ajánlottunk megoldásként. Vagyis meg kell erősíteni a szervezeti kultúrát és visszaállítani az alkalmazottak vezetőségbe vetett hitét. Aztán kialakítottunk egy pontrendszert, amelyben dél-amerikai országokat hasonlítottunk össze különböző szempontok alapján. Ennek az eredményéből leszűrtük, hogy pontosan melyek azok az országok, ahol érdemes és kell boltot nyitni. Mivel nemzetközileg terjeszkedni nem olyan egyszerű, hiszen minden országnak más a könyvelése, vállalatirányítási rendszert (Enterprise Resource Planning/ERP) alkalmaztunk. Az online terjeszkedésben pedig az Egyesült Államokat céloztuk meg és itt is alkalmaztuk az ERP-t, ami az online térben is sokat segít. Hozzá kell tennem, hogy az esetben azt is megfogalmazták, hogy a cég szeretne a tőzsdén is jelen lenni, amihez az kell, hogy a vállalat értéke magas legyen. Ezzel a stratégiával, ezzel a három megoldással a Cloe értékét is növelni próbáltuk.

A bemutató végén a zsűri kérdéseket tehet fel a versenyzőknek. Miket kérdeznek ilyenkor?

– Például megkérdezhetik, hogy oké, működött a cég Dél-Amerikában fizikai boltokkal, de miért nem működik Európában. Vagy hogy miért nem terjeszkedik előbb Észak-Amerikában? Ilyenkor el kell mondani, hogy Európában más a piac, sokkal több a versenytárs, mi pedig felkészültünk arra is, hogy tíz év múlva Európában is jelen lesz a vállalat, ott van a kivitelezési stratégia a függelékekben.

Első hely Mexikóban. Számítottatok-e rá?

– Egyáltalán nem. Persze, mindig reménykedik az ember, de nem tudtuk, mire számítsunk. Az előttünk szereplő csapatok bemutatóit nem láttuk, viszonyítási alapunk nem volt, csak annyit éreztünk, hogy a mi bemutatónk jól ment és azt láttuk, hogy a vezérigazgató végig bólogatott és mosolygott, a zsűri szerette a válaszainkat és elégedett volt a stratégiánkkal. Viszont, ami talán a legjobban esett, hogy az eredményhirdetés előtt több csapat is odajött hozzánk gratulálni, csodálkoztak, hogy hogyan voltunk képesek erre 24 óra alatt. Olyanok is voltak, akik azt jósolták, hogy ott leszünk az első vagy a második helyen. Mondhatom talán, hogy ez még jobb érzés volt, mint maga a győzelem.

Mentalitásfajtákkal a „felnőtt lét” gyermekparkért

A verseny két fordulója között kisebb megmérettetéseket is szerveztek, ahol összesorsolták a csapattagokat. Te mexikói, amerikai és kanadai társakkal kerültél egy csoportba. Milyen különbségeket figyeltél meg a te taníttatásod és az övék között?

– Nekem alapvetően könnyebb dolgom volt, mert tanultam egy évet az Egyesült Államokban és mexikói–amerikai családnál laktam, kaptam egy kicsit mindkét kultúrából, tudtam, mire számítsak. Úgyhogy a mexikói lánnyal nagyon jól kijöttünk, az amerikai lánnyal szintén. A kanadai srác is nagyon kedves volt, sokat segített is nekem a pénzügyek kiszámolásában.

Taníttatás szempontjából, lexikális tudást nézve körülbelül egy szinten voltunk. Mentalitásbeli különbségek viszont akadtak. Érdekes volt megfigyelni, hogy ki mire fókuszál. Az amerikaiakról tudni kell, hogy ők nagyon odafigyelnek a marketingre: legyen egy jó történet a stratégia mögött, lehessen eladni, hogy a cégek számára vonzó legyen a megoldás. Ahogy jövünk keletebbre, egyre fontosabbá válnak a számok, az adatok és a pontosság. Emiatt nagyon jól kiegészítettük egymást és kiegyensúlyozott volt a csapat.

Ebben a fordulóban mexikói vidámpark esetén dolgoztunk. Ez egy kalandpark gyerekeknek, ahol felnőtteknek érezhetik magukat, és minden gyerekméretű. Vezethetnek autót, dolgozhatnak bankban, kereshetnek pénzt, amit utána elkölthetnek, uramnak és hölgyemnek szólítják őket a park dolgozói. És ebben az volt a legjobb, hogy a mexikói csapattársunk ismerte ezt a létesítményt, azt mondta, hogy kiskorában szinte minden hónapban elvitték oda.

Mennyit láttatok Mexikóból?

– Sokat, főleg azért, mert a szervezők nagyon odafigyeltek arra, hogy sokat mutassanak. A verseny Guadalajarában zajlott, Jalisco államban. Itt található Tequila városa, ahonnan az ital származik. Oda is elvittek. Az agavémezőn megnézhettük, hogyan ássák ki a növényt, amiből később a tequila készül. Megkóstolhattuk a színtiszta tequilát, ezenkívül a helyi konyhát, a jellegzetes ételeket is. Mivel én mexikói–amerikai családnál laktam annak idején Texasban, a tortilla, a tamales és a különböző jellegzetes ételek mind ismerősek voltak. Az ottani befogadó családom sajnos nem tudott meglátogatni, mert Guadalajara elég messze van a határtól, ahol ők élnek. A lelkemnek egy pici darabja viszont annak idején ott maradt Amerikában a mexikói határon, és most nagyon jó érzés volt visszamenni, kicsikét kapcsolódni vele és újra felelevenítve átélni azokat az élményeket.

Annától azt is megtudtam, hogyan kell helyesen tequilát inni, milyen élményekkel gazdagodott középiskolás korában az Egyesült Államokban és milyen nehézségekkel jár közgázon tanulni. De erről talán majd máskor. Ebbe a mesébe ennyi fért bele.

 

A képen balról jobbra:  Szekernyés Péter, Szőke Dóra, középen dr. Szász Levente dékánhelyettes, Székely Evelin, Bugár Anna

Az újságíróból lett miniszter, Gabriela Firea ellentmondásosságai

by Szabó-Kádár Henrietta | 2022. 10. 19. | Az újságíróból lett miniszter, Gabriela Firea ellentmondásosságai bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Érdekes állatfaj az újságíróból lett politikus. Kiváltképp, ha az a politikus baloldali, mégis mélyen ortodox, ennek ellenére azonban harcol az egyenjogúságért és a világért sem helyezné hatályon kívül az abortuszt. Igen, hölgyeim és uraim, ilyen hivatalosság valóban létezik, éppen kis hazánk kormányában tevékenykedik és Gabriela Fireának hívják.

Első ránézésre Firea a tökéletes prototípusa az úgynevezett politikusfeleségnek: kifogástalanul festett és vasalt szőke haj, színben és mintában harmonizáló kosztüm, mindig friss és visszafogott manikűr, szelíd mosoly, kis kereszt a nyakban. Második ránézésre azonban kiderül, hogy ez a hölgy, aki bármikor megállná helyét egy állófogadáson, mindent csinált már életében: egyetemi tanulmányai és rövid tanársegédi pályafutása után a sajtóban helyezkedett el, először Bákóban, majd Bukarestben, azonban – saját állítása szerint – újságírói karrierjének 11 év után azért szakadt vége, mert a Dan Voiculescu médiabirodalmába tartozó Antena-csatornák nem látták szívesen azután, hogy második férje a politikus Florentin Pandele lett. Ezután lett belőle tanácsadó, majd szóvivő az Isărescu-kormány idején.

„Úgy gondoltam, hogy újságíróként már elértem, amit akartam és szerettem volna 40 évesen a nulláról indítani politikai karriert, hogy megvalósítsak néhány dolgot” – nyilatkozta Firea 2012-ben, amikor a parlamenti választások előtt belépett a szociáldemokrata pártba (PSD).

Mindenképp érdemes összevetni a két állítást: újságírói karrierje azért ért véget, mert házasságot kötött Voluntari város polgármesterével vagy mert önszántából akart politikus lenni. Nehéz megtalálni az egyértelmű választ erre a kérdésre, annál is inkább, mert Firea mindkét oldalon jártas és mindkettőt ismeri: mind az újságírást, mind a politikát. Ez leginkább a Denise Rifainak adott interjújában figyelhető meg, amelyben olyan csodálatos kitérőket tesz egy-egy kérdés kapcsán, mint a fideszes békemenet március 15-én.

Volt ő a PSD Ilfov megyei szervezetének elnöke, Victor Ponta szóvivője, Bukarest főpolgármestere, jelenleg pedig a Ciucă-kormány családért és esélyegyenlőségért felelős minisztere. Mindamellett, hogy – enyhén homályos körülmények között – újságírói háttérrel, tapasztalattal bejárta a politikai, hatalmi paletta majd minden árnyalatát, amikor a jelenlegi kormány megalakult és az általa vezetett minisztérium élére jelölték, a meghallgatáson olyan kijelentést tett, hogy a seprű is megállt a levegőben. Amikor az AUR (Románok Egyesüléséért Szövetség) színeiben pompázó Dan Tanasă arra kérte Fireát, ha családügyi miniszter lesz, tiltassa be az abortuszt és a szexuális nevelést az iskolákban, az ortodox egyházhoz szoros kapcsolattal és az Istenhez forródróttal rendelkező politikus, nyakában a fentebb említett kis kereszttel a következőt válaszolta: „Küzdeni fogok a nők jogaiért, ők döntsenek az életük és a testük felett. Harcolni fogok azért, hogy minden nő hozzájuthasson minőségi egészségügyi ellátáshoz, tanácsadáshoz, hogy családjukkal, közeli hozzátartozóikkal, papjaikkal a legjobb döntést tudják meghozni. […] És ez nem mond ellent annak a vágyamnak, hogy Románia születési rátája nőjön, ezt azonban nem lehet minden áron és bármilyen eszközzel elérni, ne térjünk vissza a rendszerváltás előtti időszakhoz.” Képzeljük el egy pillanatra a hangulatot a teremben, amikor a baloldaliságot és a mély ortodoxiát egyesítő tip-top hölgy kiejti a száján, hogy döntsenek a nők és maradjon az abortusz. A hazai sajtó hűen tükrözte ezt a hangulatot, minden médiaorgánum hanyatt-homlok rohant, hogy megírja ezt a nyilatkozatot, egyébként teljesen jogosan.

Kérem szépen, ismert univerzumunkban a szociáldemokrata ideológia és a vallásosság még csak köszönőviszonyban sincs egymással, de mivel Románia a lehetőségek országa, nálunk még hívő baloldali politikus is fellelhető, mondjuk Firea személyében. Ennek a mély és bensőséges kapcsolatnak ékes példája, hogy Daniel pátriárka kitüntetésben is részesítette a minisztert múlt ősszel.

Őszintén és töredelmesen bevallom, én nem értem ezt a nőt. Nem a személyt, Gabriela Fireát, hanem a jelenséget, amelyet képvisel. Hogy lehet valaki egyszerre ortodox, baloldali, mégis abortuszpárti? Bőszen veti a kereszteket, mégis a PSD zászlója alatt munkálkodik? Keresztény értékrendekről, megbocsátásról és bibliakövető életvitelről beszél mindenhol, ennek ellenére főpolgármestersége idején milliókat kaszált azokból az összegekből, amelyekből a tömegközlekedést és a köztisztaságot lett volna hivatott megoldani? Ezeket a kissé álszent kérdéseket azért nem lehet tisztába tenni és világos választ adni rájuk, mert a szóban forgó politikus valamikor újságíró volt. Mindkét oldalt kívülről, akár visszafelé is ismeri, úgy tud a szavakkal, nyilatkozatokkal, gesztusokkal bánni, hogy a sajtó munkatársai sem képesek pontosan dekódolni az igazságot. Akkor az egyszerű választópolgártól mégis mit várunk?

 

Kép forrása: Wikipédia

Kárásztelekről Bécsbe, Bécsből a Vibe-ra

by Kabai Krisztina | 2022. 07. 13. | Kárásztelekről Bécsbe, Bécsből a Vibe-ra bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Kárásztelken töltötte a nyári vakációkat, Nyíregyházán érettségizett, Bécsben járt egyetemre. Egyedül tanult meg angolul és németül, eleinte mesék által, amikből egy kukkot sem értett. Kezdő lemezlovasként sosem találkozott szakmai irigységgel, idegenként is mindenki segítette. Az osztrák posta programozója, szenvedélyes DJ.

Az Arnold germán eredetű név, jelentése: sas, uralkodó. A nevéhez fűződő jellemzés alapján tehetséges, másoknak utat mutat és felelősségteljesen áll a világ elé. A tökéletességre törekszik és ezt a környezetétől is elvárja. Ez a leírás illik Szabó Arnold Jánosra, azaz 5HA5H lemezlovasra is, akinek művészneve a nevének jelentéséből származik.

– Mit lehet tudni Szabó Arnoldról?

– Szabó Arnold harmincéves srác, aki Zilahon született, de lakott Szilágysomlyón és Nagyváradon is. A nyarakat a szilágysági Kárásztelken töltötte apai nagyszüleinél, az ott eltöltött idő mély benyomást tett a gyerekkorára. 2002-ben költözött az édesanyjával Nyíregyházára, ott végezte a tanulmányait, aztán pedig fogta magát, és 19 évesen egyedül kiment Bécsbe, ott járt egyetemre. Élete legborzasztóbb két hónapja volt a kezdeti időszak, egyedül érezte magát, ennek ellenére büszkén kijelentheti, hogy harmincéves korára megvalósította szinte az összes álmát, hiszen hét éve lemezlovaskodik klubokban, mellette programozóként dolgozik Bécsben, az osztrák postánál.

– Miért pont Bécs mellett döntöttél?

– Mindig is külföldön szerettem volna élni, érettségi után pedig azt gondoltam, miért ne kezdhetném egyből ott a tanulmányaimat is. Németül és angolul a tévéből tanultam – hiába nem értettem meg belőlük semmit, én akkor is néztem az idegen nyelvű meséket. Később önszorgalomból különböző szövegeket fordítottam, minden nap egyet-egyet, ezáltal nagyon könnyen elsajátítottam mindkét nyelvet.

– Mi történt veled Bécsben?

– Az első évemet inkább munkával és tanulással töltöttem, nem jártam el bulizni. Kb. 10 évvel ezelőtt megismertem a Flex klubot, ahol abban az időben még dubstep bulik is voltak, és hihetetlenül megtetszett a hangulat, a világ, amit sem Magyarországon, sem Romániában nem tapasztaltam meg. Már azelőtt is virtual DJ-vel készítettem otthon a saját magam szórakoztatására különböző mixeket, de sosem gondoltam volna, hogy eljutok egyszer oda, hogy én álljak a színpadon.

– Hogyan ismerkedtél meg a dnb-vel? (A dnb elektronikus zenei stílus, a dob és a basszus kap benne hangsúlyt – szerk. megj.)

– Egyik évben nagyon jól volt összerakva az egyetemi órarendem, minden hétfő este eljuthattam a Flexbe, ahol hamar összebarátkoztam a szervezőkkel, ezzel egyszerre pedig olyan lemezlovasokkal, akik dnb-t is játszanak. Később átváltottam a csütörtöki bulikra, ahol csak és kizárólag dnb-t játszottak, egy idő után pedig megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ezt én is akarom. Én is színpadon szeretnék állni, diktálni a tempót, a stílust, át akarom adni azt, amit érzek.

A dnb hatalmas műfajcsalád, mindegyikben más az, ami jó. Az, hogy megtaláltam magam ebben az egészben, nem feltétlenül a zenének köszönhető, ehhez még hozzájött a műfajt képviselő emberek közvetlensége és nyitottsága. Ez az egyik legbarátságosabb és legkedvesebb stílus. Itt annyira segítik egymást az emberek, legyen szó a bulizó tömegről, DJ-kről, menedzserekről, bárkiről. Szinte minden DJ tudja, honnan indult, tudja, hogy ő is volt kezdő, így mindvégig meg tudja őrizni az emberségét és a méltóságát, ezzel pedig nagyon könnyen tudtam azonosulni és át is vettem ezt a fajta gondolkodást. Néha csalódásként könyvelem el, hogy ez nem mindenhol van így, holott számomra egyértelmű, hogy ott segítek, ahol tudok, mert nekem is ott segítettek, ahol tudtak.

Annak idején felkarolt egy DJ Bécsben, akivel korábban még sosem beszéltem vagy találkoztam, csak annyit tudott rólam, hogy az elejétől a végéig ott vagyok az első sorban és élvezem azt a zenét, amit a DJ-k kevernek. Egyszer meghívott a házába és azt mondta, ha szeretnék tanulni, van három lejátszója, nyugodtan menjek át hozzá gyakorolni. Ott álltam Bécsben, az erdélyi, a romániai, aki Magyarországon nőtt fel, teljesen idegenként, még a nyelvet sem beszéltem tökéletesen, mégis befogadtak és segítettek. Most pedig, hét évvel később az én nevem is ott van a nagy bécsi DJ-k neve mellett. A tanulással azóta sem álltam le, mindig igyekszem feszegetni a határaimat, és ami az egyik védjegyem: akármilyen buliba hívjanak, mindig felkészülök és nem veszem félvállról, akár tíz, akár több ezer ember előtt lépek színpadra.

– Mi volt az eddigi legmeghatározóbb élményed?

– Az egyik legnagyobb példaképemet, a Mefjust elhívták abba a klubba zenélni, ahol rezidens voltam és a szervező azzal lepett meg, hogy én voltam az egyetlen DJ, aki még játszott aznap este, a fellépő előtt és után is. Nagyjából hat órán keresztül voltam a színpadon, ami dnb-nél kimondottan sokat jelent, ennyit nem szoktunk zenélni egyhuzamban. Az aznap esti plakátot bekereteztem és azóta is ott van a szobámban, hogy mindig emlékezzek rá.

– Szerinted miért van az, hogy itt, nálunk nem annyira népszerű ez a műfaj?

– Legfőképpen azért, mert nem adnak dnb-számokat a rádióban. Talán a közösségi médiában aktívabb, a lázadóbb fiatalok kóstolhattak bele ebbe a műfajba, ha már nem jön velük szembe csak úgy az utcán. Bár ha jobban megfigyelem, ez is inkább az erdélyi magyarokra jellemző, ugyanis Bukarestben nagyon sok dnb- DJ van, akik hihetetlenül jól nyomják. Annyi, hogy Romániának nincs saját dnb zenei kiadója, Ausztriában viszont rengeteg ilyen van.

Nagyon érdekes amúgy, de itt van például a Sub:liminal, aki nagyváradi, és bár helyben is van néhány bulija, mégis Angliában játsszák a legtöbben a zenéit, ott imádják őt. Nagyon sokan vannak még rajta kívül, mégis, az emberek nincsenek ehhez a stílushoz szokva, így a DJ-k nem tudnak itthon érvényesülni. Mert hiába megyek el én vagy bárki más dnb-t játszani egy helyi szórakozóhelyre, az emberek nem jönnének, mert „ők nem ezt akarják hallgatni, nem ehhez vannak hozzászokva”. Az itt a legfőbb gond, szerintem, hogy nem is mernek nyitni az új felé, inkább megmaradnak a jól megszokottnál. Ami jó, hogy egy-egy DJ kezd nyitni a dnb irányába, be is vág néhány vagány számot, a közönség szereti, de nem hiszem, hogy egy egész estés bulit le lehetne tolni csak dnb-számokkal.

– Kössük egy kicsit helyhez a történéseket. Hogy kerültél Bécsből a Vibe Aréna színpadára?

– Két évvel ezelőtt egy ismerősöm tagja volt a Vibe szervezőcsapatának, ő ajánlotta, hogy vegyek részt a Vibe Epic Music Battle nevű versenyen, aminek az volt a lényege, hogy jelentkezni kellett saját keveréssel, és ha jónak találtak, továbbjutottál a döntőbe, ahol lájkversenyen fesztiválfellépést nyerhettél. Ezt két éve megnyertem, és lehetőséget kaptam arra is, hogy válasszak: a City Editionön lépek fel, vagy kivárom, amíg lejár a vírushelyzet és a körülmények megengedik a nagyszabású fesztivált is. Én pedig a második mellett döntöttem.

– Te zártad az egész fesztivált, azaz az Arénában te voltál az utolsó fellépő vasárnap éjszaka, hétfő hajnalban. Milyen gondolataid voltak ezzel kapcsolatban?

– Őszintén, egyáltalán nem bántam, hogy utolsóként lépek színpadra, sőt. Egyik kezemen meg tudom számolni, hányszor léptem fel Romániában, de az egyik ilyen alkalommal Kolozsváron épp én zártam a sort. Nem volt telt ház, de nem is kellett telt ház ahhoz, hogy hihetetlenül jó legyen a hangulat. Amikor én zárok, mérhetetlen szabadság kerül a kezembe, ilyenkor azt zenélhetek, amit akarok. Mindenki tudja Bécsben, mit jelent az, amikor én zárom le az estét: kicsit megőrülök és mindent beleadok az egészbe.

– Miért szeretsz ezzel foglalkozni? Mi az, ami ennyire megragadott benne, hogy nem ereszt?

– Egyáltalán nem azért zenélek, mert az van előttem, hogy majd egyszer ebből fogok megélni. Magamnak is megígértem, addig foglalkozom vele, amíg jól érzem magam benne. Amint kicsit is kényszernek érzem, abbahagyom. Abban a pillanatban. Sosem akarok úgy színpadra állni, hogy „ó, basszus, már megint kell, lenne már egyszer vége”. Úgy építem fel a set-jeimet is, hogy azt játszom le, amit én szeretnék hallani, ha az első sorban buliznék. Akkorra hagyom a nyugisabb részeket, amikor érzem, hogy „jó, eleget ugráltam, kell egy kis levegő”. Amikor játszom, én is bulizom a közönséggel, ugyanúgy ugrálok és tombolok. Ha nem élvezném, nem csinálnám. Vannak helyzetek, persze, amikor én jobban élvezem a zenét, mint ők, és ezt szeretik bennem a legjobban, erről ismernek meg Bécsben is. Látják a színpadon, hogy mennyire átélem, mennyire élvezem, és ezt az energiát adom át nekik.

Az MC-k feladata az, hogy a közönséget buzdítsák, és nagyon nehéz dolguk van olyanokkal, akiknek szükségük van rá. Egy MC ismerősöm mondta, hogy hihetetlenül jó olyan DJ-kkel együtt dolgozni, amilyen én is vagyok, akiknek nincs feltétlenül szüksége MC-re, aki ugyanúgy mozgásban tartja a közönségét függetlenül attól, hogy van-e mellette valaki, aki a közönséghez beszél, vagy nincs.

– Mi volt az első gondolatod, amikor lejöttél a színpadról?

– Ez tényleg megtörtént? Arra számítottam, hogy sokkal kevesebben maradnak, hiszen mégiscsak a táborbontás, hazaindulás előtti órákról volt szó. Nem számoltam azzal, hogy élvezik, amit csinálok. Amikor az előttem lévő előadók dnb-számokat kevertek a többi zene közé, észrevettem, hogy nem úgy élik meg, ahogy a bécsi közönség szokta, és kicsit megijedtem. Fellépés előtt aztán eldöntöttem, hogy elengedem az elvárásaimat, felmegyek a színpadra és azt zenélek, amit igazán szeretek, ha tetszik az embereknek, jó, én megteszek minden tőlem telhetőt. Amikor a végén láttam, mennyien állnak még az Arénában és még vissza is hívnak, akkor tudtam, hogy igen, most aztán tényleg megcsináltam.

 

Fotó: Manuel Eggenberger

Megválogatom a környezetem, így nem bántanak a másságom miatt

by Dávid Viktória | 2022. 06. 16. | Megválogatom a környezetem, így nem bántanak a másságom miatt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Bár a homoszexualitás egyidősnek mondható az emberiséggel, a társadalomnak a mássághoz való viszonyulása göröngyös utat járt be az idők során. Míg az ókori görögöknél nagyban elterjedtnek számított, addig a középkor törvényei a homoszexualitást súlyos bűncselekménynek találták, akár kivégzéssel is büntethették – ahogy helyenként ma is. Bár jelenleg már olyan államok is akadnak, amelyek engedélyezik az egyneműek házasságát, a melegek teljes elfogadásáért a legtöbb társadalomban még mindig küzdeni kell.

Az erdélyi származású, 22 esztendős Gere Benedek a barátjával évek óta Budapesten él. Őt kérdeztem az egy évvel ezelőtt elfogadott „pedofiltörvényről”, a homoszexualitással kapcsolatosan a környezetében tapasztalt viszonyulásról, terveiről.

Hogyan fogadtad tavaly, hogy megszavazták a törvényt?

– Egyszerre éreztem csalódottságot és némi dühöt. Ennek az az oka, hogy régóta visszafejlődést tapasztalok a melegeket érintő problémák kezelését illetően, főként a kormány részéről.

Az új törvény szerint tilos 18 éven aluliak számára olyan reklámot elérhetővé tenni, amely a homoszexualitást népszerűsíti. Szerinted valóban befolyásolhatják a gyermeket az ilyen jellegű tartalmak?

– Azt lenne fontos megérteni, hogy a homoszexualitást nem a tévéből vagy reklámokból „tanulja” az ember. Valaki vagy annak születik vagy nem, ez sajnos ilyen egyszerű. És bizony az elfogadást soha nem érjük el, ha továbbra is tabu marad a melegség. Beszélni kell róla és felvilágosítani a fiatalokat arról, hogy ez létezik. Senki nem fog a saját neméhez vonzódni csak azért, mert esetleg látott valahol meleg témájú tartalmat, ez nagy ostobaság!

Mennyire elfogadók az emberek a homoszexualitással kapcsolatban a környezetedben?

– Olyan emberekkel veszem körbe magam, akik gondolkodásban és hozzáállásban hozzám hasonlóak, így ezzel soha nem volt gondom. A munkahelyemen is csupa elfogadó és meleg témában tájékozott ember között dolgozom.

Előfordult-e, hogy diszkrimináció ért, esetleg verbálisan vagy fizikailag bántalmaztak a nemi irányultságod miatt?

– Fizikailag soha nem bántottak a másságom miatt. Verbálisan annál inkább, de az is főként gyermekkoromban volt jellemző. Azt viszont tudni kell, hogy az érintett személynél például a „buzizás” nagyobb sebet ejthet, mint ha fizikailag bántalmaznák. A szóbeli bántalmazások ellenére soha nem tapasztaltam diszkriminációt, nem éreztem magam kitaszítva bizonyos közösségekből. Nyilván ebben közrejátszik az is, hogy megválogatom, milyen helyekre megyek bulizni, szórakozni, de ez a munkahelyemre is igaz.

Szerinted van remény arra, hogy Magyarországon teljes mértékben elfogadják az LMBTQ+-közösséget? Ha igen, mennyi időnek kell eltelnie hozzá?

– Szerintem Magyarországon csak akkor lehet teljes mértékű elfogadás, ha a politikában is támogatni fogják az LMBTQ+-közösséget, nem pedig üldözni és ellehetetleníteni az életünket. A társadalom szerintem soha nem fog tudni teljes mértékben elfogadó lenni, de fejlődésre vitathatatlanul képes. Az biztos, hogy sokak számára ez nehezen befogadható téma, nem is fog működni egyik napról a másikra, évekre van szükség a változáshoz.

Tervezel családot alapítani Magyarországon? Egyáltalán ott tervezed leélni az életed?

– Nagyon szeretek Budapesten élni, és a jövőmet is itt képzelem el. A párommal lakom együtt már több mint egy éve, és tervezünk a jövőben közös kutyát nevelni, mi egyelőre így vagyunk család. Jelenleg nem férne bele az életembe a gyerek, így nem is vagyok nagyon érdekelt a témában. Ez a jövőben még változhat, persze, de most így teljes az életem.

Benedekék kis családja mostanra kiegészült Palikával, a fekete francia bulldoggal.

 

(A képen Benedek – bal oldalon – látható párjával)

Tizenkét éve a kosárlabdapályán, s még nincs húsz

by Fórika Dóra | 2022. 03. 21. | Tizenkét éve a kosárlabdapályán, s még nincs húsz bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider,Sportszelet

Elsőéves a kolozsvári sportegyetemen, volt kosárlabda-játékos, edző. Bencze Brigitta másodikos korában kezdett el kosárlabdázni, a gyergyószentmiklósi Iskolás Sportklubnál. A sport iránti szeretete azóta sem lankadt, s bár most épp nem játszik, még mindig a pályán van, csak más szerepben. Kíváncsi voltam, mi vette rá arra, hogy elkezdjen sportolni, milyen sikerei voltak és hogyan érzi magát fiatal edzőként.

Saját akaratból kezdted el a sportot vagy a szüleid írattak be?

– Saját akaratomból kezdtem el sportolni. Iskolai testnevelésórán annyira magával ragadott a labda és a gyűrű, hogy aznap, amikor hazamentem, közöltem a szüleimmel, hogy szeretnék kosárlabdázni járni. Ők nagyon támogatóak voltak, és felkeresték az akkori edzőmet.

Milyen csapatban/csapatokban játszottál és meddig?

– Az ISK Gyergyónál játszottam mint leigazolt játékos, mivel elég fiatal voltam még akkoriban. 2010-ben kezdtem és egészen 2016-ig voltam a csapat tagja. Emellett játszottam a székely válogatottal két alkalommal, egy bécsi és egy kaposvári turnén. 2016-ban feloszlottunk, és már csak az iskolai csapataimat erősítettem, amennyire tudtam. Velük körzeti és megyei bajnokságokon egyaránt részt vettünk. Középiskolás csapatunkkal a vírushelyzet előtt minden évben részt vettünk A mi olimpiánk sportolimpián Kolozsváron.

Van olyan élményed a pályáról, ami nagyon emlékezetes?

– A legemlékezetesebb meccsünk a középiskolás csapatommal volt, épp a sportolimpián, ahol 2018-ban mi vittük el a bajnoki címet, a lány kategóriában. Háromnapos bajnokság volt, mindennap 1-2 meccsel. Mivel viszonylag sok csapat játszott, két kisebb csoportra osztottak. Elég jól teljesítettünk, csoportelsők lettünk, és izgatottan vártuk, ki lesz az ellenfelünk a döntőben a másik csoportból. Az udvarhelyi iskola lányai legyőzték a legnagyobb riválist, a csíkszeredai csapatot, így velük játszottuk a döntőt. Négy 7 perces negyedet játszottunk és valahogy mindig úgy alakult, hogy vagy mi vagy az ellenfél csapata kiegyenlített. Ezután következik a hosszabbítás, amiből összesen ötöt játszottunk. Folyamatosan egyenlő eredményt mutatott az eredményjelző, már mindenki hullafáradt volt, de senki nem adta fel, tudtuk, már nincs sok hátra és meg kell hogy nyerjük. Ott volt bennünk a stressz, hogy a vonatot el kell érnünk (aznap kellett hazautaznunk, amikor volt a döntő és az idő igen szorított), de ha nem fejezzük be, akkor hamarosan lekéssük, bennünk volt a bizonyítási vágy, hogy nem hiába küzdünk. Aztán az ötödik hosszabbítás végére az eredményjelző nekünk mutatott több pontot. Emlékszem, ahogy mindenki a csapatból a pálya közepére futott, és egymás nyakába szökve utolsó erőinkkel kiabáltuk, hogy megcsináltuk.

Bencze Brigitta

Bencze Brigitta

Hogyan lettél edző?

– Igazából csak segédedzői szerepet töltök be. Hobaj Levente, egykori edzőm vetette fel az ötletet, hogy szeretnék-e segíteni a kicsi lányoknál, néhány alkalommal el is mentem, de nem nagyon tudtam egyeztetni az iskolával, a saját edzéseimmel és a kicsi lányok edzéseivel a programom (ekkor nyolcadikos voltam és készültem a vizsgára), ezért hamar abba is maradt. 2016-ban, ahogy feloszlottunk, lett egy összevont csapatunk a nagyobbakkal, mert ők is kevesen maradtak, s közösen jártunk edzésekre. Ekkor kezdtem a kilencedik osztályt, már nem voltak vizsgáim, kicsit szellősebbek voltak a napjaim és az összevont csapatunk is megszűnt egy éven belül. Megkeresett az akkori edzőm, Kercsó Zoltán az ötlettel, hogy indítanak egy közös fiúcsapatot a VUK SK-val és nem jönnék-e segíteni nekik, ha már erre a pályára készülök. Nem nagy titok: már ötödikes korom óta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Természetesen igent mondtam, és szívesen mentem és csináltam négy éven keresztül.

Milyen csapatokat edzel?

– Az ISK Gyergyószentmiklósnál voltam 4 évet, ott 2009–2010–2011-ben született fiúkat tanítottam és tanítok a mai napig, amikor otthon tartózkodom. Most pedig a kolozsvári Smart Basketball csapatnál segítek be, ahol fiatal lányokat taníthatok.

Milyen edzőnek lenni?

– Elmondhatatlan jó érzés. A gyerekek szeretete mindig annyira feltölt és annyi energiát ad, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Én úgy érzem, eddig mind a két helyen megtaláltam a gyerekekkel a közös hangot, felnéznek rám, és egyfajta barátként tekintenek.

Visszaállnál még a pályára hivatásos kosarasként, vagy másfelé helyezkednél el?

– Nem tagadom, ha felkérést kapnék valamelyik csapathoz, gondolkodás nélkül azonnal igent mondanék. Nagyon hiányoznak a mérkőzések, az, hogy egy csapat része lehessek és az érzés, hogy amikor a pályára lépsz, mindenki elvárja, hogy a legjobbat nyújtsd. Viszont nem valószínű, hogy hosszú távon tudnám csinálni. A játék is fel tud tölteni, de nekem az igazi nagy szerelem a tanítás, akár testnevelő tanárként, akár edzőként.