Példakép(p)

Aki 15 évesen katonaiskolát választott: ez egy hivatás

by Kabai Krisztina | 2020. 07. 25. | 0 | Példakép(p) |

József Attila óta tudjuk, hogy „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!”, de a nagy többségnek ez a gyerekkorral együtt el is múlik, Trónok harca és társai ide vagy oda. Manapság ritka, ha valaki úgy dönt, hogy katona szeretne lenni. Míg régen kötelező volt a sorkatonaság, ma alig akad olyan fiatal, aki önként bevállalná a kiképzést és a néhány év missziót. És mégis vannak: egy ismerősöm másfél évvel ezelőtt bejelentette, hogy nem itthon kezdi el a gimnáziumot, hanem egy magyarországi katonaiskolában. Bentlakásba költözött, havonta egyszer járt haza, sokat gyakorolt, barátokat szerzett, és minden egyes végigizzadt, átedzett óra által egyre közelebb kerül a céljához: katonává válni. A kezdetekről, az iskoláról és a hivatáshoz fűződő gondolatairól beszélgettünk.

Mikor jutott először eszedbe az, hogy katona szeretnél lenni?

Olyan öt vagy hat éves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem, és emellett stabilan kitartottam és kitartok.

Mi befolyásolt abban, hogy a katonasuli mellett döntöttél?

Igazából nem éreztem késztetést, kést sem tartottak a torkomhoz. Szerintem belül érzi az ember azt, hogy katona akar lenni. Nálunk úgy fogalmazták meg, hogy ez egy hivatás, te erre születtél, neked itt a helyed. Persze nagy szerepet játszottak a háborús filmek is, amikért már kiskorom óta rajongtam, meg fiatalabb koromban nagyon sok harcos játékkal játszottam, mint például a Call of Duty, meg ahhoz hasonlók.

Szüleid nem féltenek?

Eleinte alig barátkoztak meg a ténnyel, hogy kiutaztam Magyarországra, azóta viszont már megszokták. Abban biztosak voltak, hogy nem lesz velem baj, ismernek annyira, hogy tudják: nem csinálok hülyeségeket, és az utóbbi hónapokban megbékéltek azzal is, hogy most már csak ritkábban vagyok itthon.

Miért döntöttél egy külföldi iskola mellett?

Számomra nem annyira külföldi iskola, mert Magyarországon születtem. Azt nem mondhatom, hogy ott nőttem fel, viszont én magyar földnek tekintem a községet is, ahol élek, és mivel nem nagyon vagyok megbékélve a román nyelvvel, nem is merült fel, hogy itt, Romániában kezdjem el a tanulmányaimat.

Milyen volt a felvételi?

Az írásbelitől és az interjútól nem igazán féltem; amikor kérdeztek, válaszoltam, szerencsére nem tértek
ki semmi olyanra, amivel zavarba hoztak volna. Tudtam, hogy ezek úgysem számítanak sokat, ellentétben az egyhetes edző- és bejutási táborral, ami érzelmileg egy kicsit odatett, egyrészt azért, mert ez volt az első olyan alkalom, amikor tényleg egymagam voltam, család és barátok nélkül, és csak magamra számíthattam. Kicsit izgatott voltam, meg magányos.

Milyen volt a tábor, milyen feladatokat kaptatok?

Augusztus végén tartották. Rengeteg testnevelés volt, szinte abból állt minden nap. A tábor célja tulajdonképpen az, hogy kipotyogjanak azok az emberek, akik gyengébbek fizikailag és lelkileg egyaránt, akik nem tudnák elviselni azt az érzelmi sokkot, amit mondjuk egy lövöldözés vagy egy konkrét – úgymond – tűzpárbajban okozna. Vannak olyanok, akik egy ilyen helyzetben bepánikolnak, kiabálni kezdenek.

Nem érzed, hogy túl korán vágtál bele ebbe? Alig tizenöt éves voltál, amikor felvételiztél, idén töltöd a tizenhatot, így sokan gondolhatják, hogy túl fiatal, túl komolytalan vagy egy ilyen nagy feladathoz.

Abszolút nem érzem így. Szerintem minél hamarabb elkezdesz tanulni, elsajátítani valamit, annál hamarabb kiismered, annál tapasztaltabb és okosabb, ügyesebb lehetsz benne.

Hogyan készültél fel itthon?

Átlag gyakorlatokat végeztem: fekvőtámasz, felülés, futás, és ehhez hasonló feladatokkal, amiket itthon, és a suliban is kellett csinálni.

Milyen érzés volt először fegyvert fogni a kezedben?

Szerintem négy-öt évvel ezelőtt lőttem először légpuskával az egyik rokonomnál, aki Magyarországon él, és van engedélye ilyen fegyverre. Akkor nagyon beleéltem magam, bár kölyökfejjel úgy fogtam fel, mintha játékban lennék. Most már sokkal komolyabban veszem, sokat segít, hogy tanulok is róluk. Megértettem, hogy ezek a fegyverek nem olyanok, mint amiket falunapokon lehet vásárolni a játékos bódéknál, nem csak sima kék foltokat okoznak, hanem veszélyes sebeket is, rosszabb esetben akár halált. Én már biztosan nem adnék olyan fiatal gyerek kezébe fegyvert, mint amilyen én is voltam, az első élménynél. Nem vagyok a videójátékok ellen, sőt. Ám úgy gondolom, hogy nagyon sok gyerek az én generációmból (és nem csak) túlságosan is beleéli magát ezekbe a játékokba, és sokszor összekeverik a fikciót a valósággal. Nemrég olvastam, hogy Amerikában két fiatal srác kiugrott a negyedikről, mert úgy gondolták, hogy majd újjászületnek. Muszáj megemlítenem, hogy 12-13 évesekről volt szó, tehát abban a korban voltak, amikor az átlag már elvan felügyelet nélkül is, gondoskodni tud magáról, jobb esetben van egy határozott véleménye az életről, és ismer néhány határt, ha nem is az összeset.

Szóval szerinted a videójátékok károsak a fiatalok számára?

Részben. Azok számára veszélyes, akik túlságosan beleélik magukat, akiket képes teljesen magába szippantani egy játék, úgy, hogy teljesen megfeledkeznek a való világról. Vannak viszont olyanok (köztük én is), akik csak kedvtelésből játszanak, akiknek a videójátékozás csak egy közös program a haverokkal. Nekem fejlesztette a reakcióidőmet a sok stratégiai játék, jobban odafigyelek a részletekre, ám a képernyő rontott a látásomon.

Befejezted az első évedet a gimnáziumban. Miket tanultál eddig?

Alap és elméleti dolgokat leginkább. Jogot és hadtörténelmet, gyakorlatban pedig az alaki felkészítést, ami abban merül ki, hogy hogyan kell állni bizonyos helyzetekben (menetelés, tisztelgés). A katonasággal kapcsolatos tanórák mellett ugyanúgy tanulok irodalmat, matekot, fizikát, mint mások, hiszen nekem is majd le kell érettségiznem néhány év múlva.

Miben érzed gyengének magad?

Lehet büszkén hangzik, de abszolút semmiben. Szerintem azon a szinten vagyok úgy tudás, mint tapasztalat terén, ahol ebben a korban lennem kell. A tanulmányaimon tudnék igazából fejleszteni, máskülönben sikerül azt hoznom, amit elvárnak tőlünk.

Nem voltál különc a csapatban, amiért Romániából érkeztél?

Nem, sőt kifejezetten szeretik, ha valaki Erdélyből jön, és ez részben azért van, mert az iskolánk névadója a székely hadosztály parancsnoka is volt egy időben.

Eléggé férfias hivatás ez, mégis az lenne a kérdésem, hogy vannak-e az osztályodban lányok?

Jelenleg három lány van az osztályomban, de más évfolyamokban is vannak néhányan.  A legtöbb feladatot ők is, hozzánk hasonlóan kell teljesítsék, vannak esetek viszont, amikor alacsonyabbak az elvárások velük szemben.

Mik a terveid gimnázium után?

Tiszti főiskolára szeretnék menni, aztán pedig önkéntesként/szerződésesként bevonulni a seregbe.

Hogyan látod magad a jövőben?

Hát, kezdő hadnagyként szívesen képzelem el magam, ez attól függ, mennyire vagyok kitartó, mennyire teszem oda magam, és hogy valójában mennyire szeretnék katona lenni. Mindenképp tervezek kimenni misszóba, de itthon – azaz Magyarországon – is szeretnék élni.

A nagymamák…

by Mátyás Orsolya | 2020. 04. 03. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Ha megérem, drága unokám, ha megérem....” – mondja ő, és kézfejét az enyémre helyezi. Dolgos kezek ezek, sebekkel és karcokkal, amelyek történeteket tudnának mesélni.

– Ne mondj ilyet, mama! – tör ki belőlem az indulat, és elrántom a karom. – Neked élni kell, amíg én élek! Milyen lenne a világ mama nélkül?

Mosolyog. Az ő szemében évtizedek bölcsessége, az enyémben harag és düh. Butácskának tűnhetek, hisz a sorssal ellenkezem, mint egy gyermek. Pedig már rég nem tudok úgy ölelni… Őt sem. Képtelen vagyok kifejezni, hogy mennyire szeretem. Hogy nem azért van rá szükségem, mert mindig mesterien elrejt a zsebemben egy tízest, vagy mert mindig van nála csoki. Azért az egyik legfontosabb darabkája az életemnek, mert senki sem örül olyan őszintén nekem, mint ő. A szülői szeretet más, a nagyszülőé kétszer annyi. Hogy pótolható-e? Nincs az az odaadás, ami felérne azzal, ahogy mama varrottast készít nekem. Vagy, ahogy palacsintát készít nekem, amivel hazavárhat. Pedig csak egy valamiből kever mindig többet a masszához. És nem ügyetlenkedésből… Mi ezt nem értjük, mert nem érthetjük. Erőnk feletti dolog. Az emberek mohón felosztják adagokra a napi szeretetet is, mert attól félnek, hogy kifogynak a készletből. Mélyre raktározzák ahelyett, hogy megosztanák. Pedig önzetlenül mindenki lehetne egy kicsit, egy kis ideig nagymama. Aki mesél és énekel és házit ír, és aki a leggazdagabbnak érzi magát akkor is, ha a világ megfosztotta minden vagyonától. Mert ő nem pénzben méri azt. Nem vagyontárgyakban, nem aranyban, ezüstben. Neki az érték, a megfizethetetlen az, hogy van, aki megkérdezze: hogy vagy, mama?

– Te vigyázz magadra! – szól utánam mindig, amikor elköszönünk. Sok minden benne van ebben az intésben. Mintha csak azt mondaná: neked kell óvatosnak lenned, engem már számtalanszor próbára tett az élet, de mindig sikerült… és erőssé váltam. És tudom, hogy így van. Ő nem olyan nő, mint én vagy édesanyám. Ő megélte a nélkülözést, küzdött a családért, harcolt a változásokkal. Szolgált vagy a gyár falai között töltött napokat, hogy pénzt keressen, majd férfierőt megszégyenítő kitartással házat épített és földet művelt. Aztán elfogadta, hogy el kell engedni azt, akiért sokat harcolt, végül pedig elengedni mindent, és néha egyedül maradni. Az ősz haját fésülve sokszor azon tűnődtem, hogy talán abban lehet az ereje neki is, mint a bibliai Sámsonnak. Ám azóta levágatta, és semmi sem változott. Mostanra már a festékről is lemondott, de mama ugyanolyan gyönyörű és életerős az én szememben. Közben pontosan tudom, hogy van, amikor elfárad. Belefárad a megpróbáltatásokba és a világba, amit már nehezen tud követni. Vagy belefárad egy betegségbe, egy rossz hírbe, amit már nem tud úgy fogadni, mint régen. A mindennapokba, ahol rohanás nélkül nem lehet, ahol csúcsokat döntöget a gonoszság és a gyűlölködés, és ahol az ember saját bőrében sincs biztonságban. De még nem adja fel, és nem is engedem neki. Nem tehetem, mert nekem meg nélküle lenne ugyanilyen nehéz.

– Jövő héten találkozunk, mama! – integetek a kapuból, és belém vésődik a kép, ahogy ott áll a virágoskert mellett, és köszönésre emeli a kezet, amivel percekkel ezelőtt még az enyémet védte. Ígérgetek, miközben pontosan tudom, hogy ő mindig vár és nem számít, hogy mikor érkezem. Mert ajándék vagyok neki, és ajándékot mindig szívesen fogadunk.

Köszönöm, mamák!

Street workout Nagy Tamással: „Számomra a sport mindennapi tevékenység”

by Gebe Zoltán | 2020. 02. 07. | 0 | Példakép(p),Sportszelet |

Manapság sokan elhanyagolják a testmozgást. Különösen igaz lehet ez a fiatalokra, de bárkire, akit a net és a közösségi média könnyedén be tud szippantani, elvonva az időt és figyelmet a fontosabb dolgokról. A magyarországi Nagy Tamás street workou¬t-os tevékenysége jó példa arra, hogy nemcsak értelmetlen dolgok és hülyeségek terjesztésére lehet használni a legnépszerűbb videómegosztót, hanem tömegek motiválására is. Beszélgetésünk során kifejtette véleményét a fiatalok helyzetéről, és többek között azt is elmondta, hogyan tudja leküzdeni a motivációhiányt.

A street workout látványos, és teljesen ingyen elérhető edzésmódszer. Olyan gyakorlatokat tartalmaz, mint a fekvőtámasz, húzózkodás. Lényege, hogy csupán saját testsúlyunkkal dolgozunk. Csak egy rúd szükséges, tehát egy játszótéren vagy parkban is könnyen végezhető. Ilyen videókat láthatunk Tomás Channel csatornáján gyakorlatosorokkal, tanácsokkal. A videókat mintegy hat év alatt több mint 2,5 milliószor látták, és több mint 23 ezren választották személyi edzőjüknek Tamást, ennyien követik ugyanis folyamatosan a csatornát.

– Mikor kezdtél el komolyan foglalkozni a sporttal?

– Majdnem azóta sportolok, hogy az eszemet tudom. Sporttagozatos iskolába jártam, így korán elkezdtem atlétikával foglalkozni. Nem feltétlenül én szerettem volna ezt elkezdeni, sokkal inkább a tanárom gondolta úgy, hogy pörgős, aktív, jó fizikumú gyerekként jól fogok teljesíteni. Kilenc évig meghatározó volt számomra az atlétika, a középiskolában már nem volt kötelező sportolnom, mert magasépítői szakra mentem, így abbamaradt. A tinédzserek körében elég népszerű a konditerem, így én is elkezdtem oda járni. Sokszor hátráltattak különböző sérülések, nem volt ez másként abban az időszakban sem. Emiatt kb. fél év után abba is hagytam. Ezt követően street workouttal kezdtem foglalkozni, lassan hat éve űzőm ezt a sportágat.

– Miért pont ezt választottad?

– Még általános iskolás voltam, amikor először láttam felvételen Hannibal Kinget, aki a saját súlyát elképesztő módon tudta megtartani. Ekkor kezdett el érdekelni a sportág. Magam sem tudnám megmondani, hogy évekkel később miért kezdtem végül el, de mára létszükségletté vált számomra. Nehezen tudnám elképzelni a mindennapjaimat enélkül.

– Miért tartottad fontosnak, hogy másokat is motiválj a testmozgásra?

– Mindig is szerettem videókat készíteni, kezdetben a saját edzéseimet azért vettem fel, hogy a fejlődésemet dokumentáljam. Idővel egyre jobban nőtt az egóm és a lelkesedésem, így létrehoztam a Tomás Channel nevű YouTube-csatornámat. Kezdetben nem az volt a célom, hogy másokat motiváljak, több olyan videót tettem ki, amiről utólag úgy gondoltam, hogy semmi értelme. A nézők segítettek a csatornát más irányba terelni, néhány év alatt kialakult a mai formája. Most már fontosnak tartom, hogy lelkesítsem követőimet.

– Gyakran szoktak hozzád fordulni tanácsért?

– Régebben sokan írtak, ha segítségre volt szükségük, mostanában kevesebben, mert az utóbbi félévben rengeteg időt fordítottam a munkámra, emiatt a csatornámra sem tettem ki túl gyakran videókat. Hetente két-három ember azért meg szokott keresni, általában beküldik gyakorlataikat, én ezeket örömmel nézem meg, és elmondom nekik, hogy mit szükséges kijavítani bennük. Mai napig képes vagyok meglepődni, ha valaki a tanácsomat kéri, mindig elmosolyodok, ha ilyen üzenetet kapok.

– Egyes szakértők szerint a mai fiatalok keveset sportolnak, te hogy látod a helyzetet?

– Van ebben igazság, hiszen a mi nagy barátunk és társunk sokszor az ellenségünk is egyben. Nyilván az internetre gondolok, a közösségi oldalak világa elveszi tőlünk az időt és a kedvet, hogy mozogjunk. Sokakban megvan a sportolás iránti vágy, de nem igazán tudják, hogyan kéne belevágni. Az internetről informálódhatnának, de érdekes módon erre a célra kevesen használják a világhálót. Sokan szednek fel felesleges kilókat a lustaság és rendszertelen étkezés miatt, ezt a genetikára fogják, pedig az esetek többségében nem az a felelős. Mindenki gyorsan akar fejlődni, s ha rövid idő alatt nem tapasztal magán látható változást, akkor feladja.

– Érezted már úgy te is, hogy kezded elveszíteni a motivációdat?

– Igen. Éppen a közelmúltban, a sok meló miatt kezdtem úgy érezni, hogy nincs szükségem az edzésre, de tudtam, hogy ezen túl fogok lépni. Két-három hét kellett nekem, hogy elűzzem azokat a gondolatokat, amelyek hátráltathattak.

– Tegyük fel, hogy ez a probléma akkor jelenik meg az életedben, amikor elkezded a sportágat. Elképzelhetőnek tartod, hogy ebben az esetben abbahagyod?

– Nem tudom, hogy döntenék. Amikor ezt éreztem, nem volt más dolog, amire szívesen fordítottam volna időt a sport helyett. Az elején nagyon sokat edzettem, így talán gondot jelentett volna, hogy másra is időt szánjak. Számomra a sport mindennapi tevékenységet jelent, ezért mindig találok magamnak motivációt arra, hogy ne hanyagoljam el.

Fotó: Tomás Channel

Lénárt Paula: kézdi sportolóból amerikai kosarazó egyetemista

by Site Default | 2020. 01. 30. | 0 | Példakép(p),Slider,Sportszelet |

Lénárt Paula Kézdivásárhelyen született, ott kezdte kosaras karrierjét, ma már Amerikában, a Dartmouth Women's Basketball csapatban játszik. Napjai sűrűn beosztottak, de sikerült Skypeon elcsípnem pár kérdés erejéig.

 

  • Hogyan kezdtél el kosarazni?

  • Körülbelül hatéves lehettem, amikor először fogtam labdát a kezembe. Akkor kezdődött minden. Az első és legkedvesebb emlékeim közé sorolnám a nyári táborozásokat, amiket akkor még Sinaián szerveztek meg az edzők. Ott játszottam az első mérkőzésemet is, amikor három évvel nagyobb korosztállyal játszottunk, és 21-0-ra kikaptunk.

  • Mi az, ami azóta is hajt, hogy kosarazz?

  • Eleinte valójában nem igazán szerettem kosarazni, kifejezettem ellenkeztem, és próbáltam kifogásokat találni, hogy ne kelljen edzésre mennem. Aztán idővel annyira hozzám nőtt, hogy nem akartam edzést kihagyni. Ahogy kiskoromban, úgy most is a legnagyobb örömöt a csapattársaim adják és közösség, amelynek tagja lehetek. Bár először édesapám kosárlabda-szeretete hajtott, ma már annyira az életem részévé vált, hogy nem bírnék ki hosszabb időt mozgás nélkül.

  • Kik támogattak/támogatnak benne?

  • Rengeteg támogatást kaptam a szüleimtől, elsősorban édesapámtól, akinek az élete a kosárlabda, otthon Kézdin. Emellett anyukám is mindig támogatott a céljaim elérésében.

  • Hogyan jutottál ki Amerikába?

  • Tizenegyedik osztály végén kezdtem el azon gondolkodni, hogy szeretnék kijönni Amerikába tanulni, mivel itt a kosarazást és a tanulmányaimat is magas szinten folytathatom. Ekkor kezdtem el készülődni vizsgákra és tesztekre, majd felvettem a kapcsolatot egy EasyGo nevű céggel, akik segítenek sportolóknak kijutni. Pár hónap levelezés és Skypolás után volt már néhány komolyabb ajánlatom, többek között az egyetemtől, ahol most is tanulok. Persze nem ment minden olyan simán, ahogy elképzeltem. Elsőre nem vettek fel, így egy évet magániskolában töltöttem Massachusettsben. Ez többek közt segített a nyelv elsajátításában és a kultúrasokk leküzdésében is.

  • Azt kaptad ott, amit vártál?

  • Igen is meg nem is. Fejlődni jöttem, és azt megkaptam, viszont nem úgy, ahogy arra számítottam. És persze az sem igaz, hogy itt problémamentes az élet, sőt sokkal stresszesebb.

  • Mitől stesszes? Mi a programod?

  • Hát röviden: napi két edzés, minden héten két meccs, és közben segítek egy professzoromnak egy kutatásában is. Végzős vagyok mérnöki és művészetek szakon, emellett pedig az egyetem csapatában kosarazom. Idén kapitány is vagyok a négy másik végzőssel együtt. Sőt most munkára is jelentkezem. Mondjuk nem mindig ilyen az életem, csak ilyen most a végzős év.

  • Szerinted miért mennek ki az emberek Amerikába? És onnan miért jönnek ide, Európába?

  • Legtöbben hasonló okok miatt jönnek ide, mint én, vagyis, hogy összeegyeztessék a sportot meg a tanulást. Vannak, akik magasabb szintű kosárlabdát szeretnének játszani, vagy ugródeszkaként tekintenek az egyetemi évekre, ahonnan majd belevághatnak egy profi karrierbe. A legtöbb amerikai játékos viszont szimplán a játék szeretetéért utazik és játszik Európában. Nekik ez egy lépcsőfok, vagyis inkább pihenő egy mindennapi karrier és az egyetemi éveik között. Női ágon többet is keresnek egy európai csapatban, mint egy amerikaiban. Sokan szeretnének világot látni és közben azért kapni fizetést, amit szeretnek csinálni.

  • Mik a terveid? Van-e B-terved a kosarazás mellett?

  • Jelenleg a kosárlabda maga a B-terv. Vagyis ezt mondom magamnak, aztán meglátjuk, hogy a valóságban működik-e. Szeretnék mesterire jelentkezni építészet szakmában, de előtte mindenképp szeretnék némi munkatapasztalatot szerezni. Jelenleg erre keresek lehetőséget itt Amerikában.

  • Van valami babonád/szokásod, amit meccsek előtt csinálsz?

  • Nincs babonám, minden meccs előtt alszom egyet, az segít koncentrálni.

  • Itthon sztárként tekintenek rád? Találkozásaink során azt vettem észre, hogy van egy rajongói attitűd körülötted.

  • Nem gondolom, hogy sztárként tekintenének rám otthon, példaképként igen, kosaras körökben. Ez pedig boldoggá tesz, hiszen szeretem motiválni és inspirálni az embereket, hogy kövessék az álmaikat.

Fogadásból kezdett futni, maratonista lett – Simonfi Zsuzsánna gyógytornász-jelölt: olyankor csak én vagyok és a futás

by Domokos Zsófi | 2020. 01. 09. | 0 | Példakép(p),Sportszelet |

Simonfi Zsuzsánna hosszú utat tett meg a sport gyűlöletétől a maratonig. A szovátai lány betegség miatt „szakított” mindenféle sporttal, aztán később fogadásból futni kezdett, utcai kocogóként akkoriban még szokatlan jelenségnek számított a kisvárosban. Ma Marosvásárhelyen egyetemista, gyógytornásznak készül, és hetente 80-90 kilométert is lefut.

– Honnan ered a futás iránti szenvedélyed?

– Kiskoromban igazi örökmozgó voltam, de sajnos később lett egy komoly mandulaműtétem, és miután kivették a mandulámat, az ízületeim nagyon legyengültek. Minden sportot abba kellett hagynom, meg is utáltam a testmozgást, gyűlöltem a tornaórákat, és a tanárral sem ápoltam túl fényes viszonyt. Ő azonban nem hagyta, hogy tétlenkedjek az óráin. Észrevette, hogy hátgerincferdülés is fenyeget, ezért mozgásra kötelezett, így újra elkezdtem tornázni, minden nap másfél órát azzal töltöttem, hogy helyrehozzam a hátamat. Egyszer aztán a tanárral fogadtam, hogy Szovátán a tavaszi futóversenyre (4,2 km) elviszem az összes lányt. Ez volt életem első futása, végigsétáltam, szenvedtem, utáltam. Mégis, amikor beértem a célba, az leírhatatlan élmény volt. Elhatároztam, hogy következő évben felkészülök rendesen, és újra indulok a megmérettetésen. Itt kezdődött minden.

– Eleinte hogyan edzettél, hogy formába hozd magad? Mekkora távokat tettél meg kezdőként?

– Amikor elkezdtem, itthon nagyon kevesen futottak, akkoriban egy személyről tudtam, aki évek óta kocog, bolondságnak tartották az emberek. Szováta kicsi város, minden, ami új, furcsaságnak számít. Akkoriban féltem attól, nehogy meglássanak az emberek, ezért anyukámmal kisétáltunk a közeli mezőre, ő gyógynövényeket szedett, én meg szaladtam. Eleinte 500 méter sem ment egyhuzamban, egy hónapba telt, amíg sikerült a 4 km. Ezután arra gondoltam, hogy miért is ne futhatnám le ezeket a távokat az utakon. Nagy bátorságnak számított, hogy sportos felszerelésben megindultam Szováta utcáin. Mindenki kinevetett, megszólt. „Ki kerget?” „Fogyókúrázol?” Ilyen kérdésekkel „kedveskedtek”. Szerencsére a világ változik, és manapság már nem néznek meg az emberek, sőt Szovátán egyre több fiatal kezdett el hasonlóan mozogni.

– Régóta futsz már. Naponta mennyi időt szánsz erre,  milyen távokat teszel meg?

– Igen, a futás már hat éve része az életemnek. Került egy nagyon jó lelki futótársam, akit szintén hasonló szenvedély köt a futáshoz. Vele együtt kezdtem el fejlődni, hiszen ő nagyon jó futó. Ma már heti hat alkalommal futok, napi másfél órát, hétvégén két órát. Amikor nem küzdök sérüléssel, ez heti 80-90 km.

– Maratonokon is vettél már részt.

– 17 éves voltam az első maratonomon, addig 25 km volt a leghosszabb távom. A maraton 42 kilométer, fel sem fogtam, mit csinálok, a futótársam biztatására belevágtam. Ő hitt abban, hogy meg tudom csinálni. Aszfalton, 35 fokban futottam le a versenyt, közel 5 óra alatt. Fájt, de örömömben sírtam. Ma már nem érzek akkora terhet, mint az első maratonomnál, hiszen idővel megszokta a testem ezeket a hosszabb távokat is. A legjobb maratoni időm 3:43:50, ami amatőr szint, viszont óriási öröm számomra. Másfél éve leszaladtam az első maraton feletti távom, 53 km-t terepen, ami szintén hatalmas boldogság. Hogy miért szeretek ekkora távokat futni? Mert ezalatt csak én vagyok és a futás. Amíg szaladsz, eljuthatsz olyan helyekre, ahol még sosem jártál, a szíved, a lelked, gondolataid legmélyére. Nincsenek többé álarcok, megismered önmagad.

– Versenyszerűen is futottál már?

– Számomra a versenyek az edzéseim megünneplését jelentik, igazi buli. Igazi öröm ismeretlen környezetben, többnyire terepen, erdőn, hegyeken szaladni, eljutni olyan helyekre a két lábammal, amit talán sosem fedeznék fel, ha nem futnék. Csodálatos megtapasztalni, hogy egy futóversenyen minden résztvevő egyforma, hiszen mindenki olyan elvetemült, mint te magad, mindenki előtt a célszalag lobog. Együtt vagyunk, mindenkinek ugyanazt a nehézséget kell leküzdenie. Ezek a versenyek mindig új barátságokat szülnek. Szoktam dobogóra is kerülni, a kategóriámban elég gyakran érek el helyezéseket, de amatőr futó vagyok, nem tartozom a gyorsak közé. Jelenleg 50 érmem van, amit futás által szereztem. Az egyik legnagyobb büszkeségem a 2019-es Tatai Nemzetközi Minimaratonon elért első helyezésem a kategóriámon belül, de fontos számomra a 2017-es Harghita Trailen-en elért első helyezésem is, amit szintén a kategóriámban szereztem meg.

Mint mindennek, a szaladásnak is van rossz oldala. Milyen nehézségekkel szembesülsz?

– Számomra a futás egyetlen rossz oldala, ha nem futhatok. Ez többnyire sérülések miatt van. Nagyon nehéz türelmesen kivárni a felépülést, nem szeretek nem futni, és sokszor sérülten is szaladok, ezért elhúzódik a gyógyulás.

– Aerobikozol is.

– Ezt nevezném a futás előszobájának. Lassan tíz éve, hogy némi szünet után újra elkezdtem mozogni. Előtérbe kerültek a Rubint Réka DVD-k, így kezdtem el újra megszeretni a sportolást. Ma már a futás van az első helyen az életemben, viszont mellette igyekszem nem elhanyagolni a különböző izomcsoportok megerősítését sem. A törzs izmai, a hasizom, de még a felsőtest is rendkívül fontos szerepet játszanak futás alatt, erre nagyon jó az aerobik.

– Milyen terveid vannak?

– Az, hogy minél tovább tudjam élvezni a futást, a sérülések elkerülése, és persze szeretnék fejlődni is. Most új szenvedélyem az erdei futás, viszont akarok majd egy saját aerobikcsapatot is, arra mindig is vágytam.

– Mit javasolnál azoknak, akik bele szeretnének kezdeni a futásba, de félnek?

– Senki se várja, hogy már első alkalommal le tud futni 10 km-t. Ilyen is van, de ez nagyon ritka, ők erre születtek. Viszont többnyire nagyon nehéz a kezdet, inkább okoz szenvedést, mint örömet. Az a tanácsom, hogy adj egy kis időt a futásnak, néhány hónapot, akard megismerni, engedd, hogy a szívedbe költözzön, és egyszer csak észreveszed, hogy közben elfelejted, hogy futsz. Az lesz az a pillanat, amikor rájössz, hogy beleszerettél a futásba. A futás jelenti a szabadságot és a boldogságot, igazi minőségi időtöltés, ami a test és a lélek gyógyulását is szolgálja.