Példakép(p)

Bakó Tihamér zongorista: a döntések határoznak meg, nem a körülmények

by Domokos Zsófi | 2019. 11. 20. | 0 | Példakép(p),Slider |

Bakó Tihamér másodéves egyetemista, sikeres zongorista, aki kiskora óta tudja, hogy zenével szeretne foglalkozni. A kezdetekről beszélgettünk, a gyermekként meghozott választásokról, fellépésekről, a zene világának szépségeiről és nehézségeiről. Tihamér arra biztat mindenkit, ne engedjék el az álmaikat, mert az életben nincs lehetetlen.

– Honnan ered a zene iránti szenvedélyed?

– Már apró koromban nagyon szerettem ritmusokra táncolni, énekelni. Édesapámmal rengeteget hallgattuk együtt a mulatós zenéket. Nagyon sokat táncoltam ezekre, és volt egy szék, amelyet zongorának képzeltem, ezen játszottam teljes beleéléssel, mintha csak zongorista lennék. Ilyenkor édesapám táncolt, úgy viselkedett, mintha ő lenne a közönség. Nem sokkal ezután kaptam egy játékmikrofont, így a széken való zongorázás mellett énekeltem is, tőlem volt hangos az egész lakás.​

Ha megyek zongoraórára, járhatok focizni

– Mikor kezdtél el gyakorolni, komolyabban venni a zenét?

– Édesapám sokat szórakozott a munkatársaival, köztük zenészek is voltak. Egyik ilyen barátját, Kacsó Sándort megkérték a szüleim, hogy tanítson meg zongorázni. Nem akartam zongoraórákra járni, akkor focizni szerettem, ezért a szüleim kitalálták, hogy ha elmegyek zongorázni, járhatok focizni is. Nagyon szerették volna, hogy megpróbáljak valami hangszeren játszani. Sándorral téli hónapokban kezdtük el a gyakorlást, egy kis zeneelmélettel indítottunk, ezután karácsonyi énekeket tanultam meg játszani. Általában Sándor felhagyta a leckét, valamint a dalt, amit meg kellett tanulnom, és ha jól teljesítettem, mindig egy tábla csokoládéval jutalmazott. Nyolcévesen ennél nagyobb motiváció nem kellett.

– A nyolcadik osztályt már Udvarhelyen kezdted a zeneiskolában. Honnan jött az ötlet, hogy utolsó évedet más iskolában kezdd?

– Sándor javaslatára tízévesen kezdtem a vásárhelyi Népművészeti Iskolába járni (az általános iskola mellett – szerk. megj.). Ott tanulhattam zeneelméletet, zenetörténelmet, klasszikus zenét hetedikes koromig, utána át akartam menni a zeneművészeti iskolába. A jelentkezést sajnos lekéstem, de ismertük az igazgatót, dr. Orosz Pál Józsefet, az ő segítségével megpróbálhattam felvételizni határidő után is. Felvettek, így a nyolcadik osztályt már Udvarhelyen kezdtem. Aztán kilencedikben sikerült harmadiknak bejutnom. Tizenegyedikben éreztem azt, hogy tényleg szeretem a zenét, és ezzel akarok foglalkozni. Az elején csak az motivált, hogy kapok egy tábla csokit, vagy elmehetek focizni, utána már az, hogy hallottam a tanáraimtól, nem vagyok képes rá, nem vagyok elég jó. Mindig azt mondtam, hogy én tudom, mire vagyok képes, tudom, mit akarok, és ez ugyancsak hajtóerővel bírt, meg akartam mutatni mindenkinek, hogy mit tudok. Mindent megtettem azért, hogy minél jobban megismerjem a zene világát.

– Ma már Kolozsváron jársz zeneakadémiára.

– Pedagógia-zongora főszakon vagyok, emellett zenepedán távoktatáson. Sokkal komolyabb darabokat tanulok itt. A líceumban azt hittem, hogy tovább már nem fejlődhetek, itt viszont szembesülnöm kellett azzal, hogy még rengeteget kell tanulnom. Sokat gyakorolok, folyton hordozom a szintetizátoromat is, mivel sok felkérést kapok, komolyabb eseményekre is. Nemrég elkezdtem saját darabokat komponálni, amiket telefonra veszek fel, hogy majd le tudjam írni pappírra. Szeretnék maradandó darabokat komponálni, és ebben az egyetem sokat segít

Nem félek új lappal indítani

– Ha nem zenével, akkor mivel foglalkoznál?

– Ha nagyon átgondolom azt, hogy mennyi mindent kipróbáltam életemben, akkor azt tudnám mondani, hogy a tánccal foglalkoznék legszívesebben. Soha nem tudhatod az életben, hogy mi vár rád, de nem félek attól, hogy mi lesz belőlem a jövőben. Nem félek új lappal indítani, de ha muszáj lenne választanom, akkor a tánc vagy esetleg a színjátszás lenne az.

– Számos koncertfelkérést kapsz.

– Az első fellépésem 9-10 évesen lehetett, Sándor elvitt magával egy zenésztalálkozóra. Ez komolyabb fellépés volt, azután egyre gyakoribbak lettek a felkérések. Ezt megelőzően zongorabemutatókon léptem fel otthon, Szovátán, valamint kisebb rendezvényeken. Miután Udvarhelyre kerültem, hétvégi koncerteken is felléptem néhányszor. Mindig sokan eljöttek, szülők, barátok és osztálytársak. Nagyon nagy lendületet adott, hogy olyanok is jöttek, akikről tudom, mennyire nem kedvelik a klasszikus zenét, én mégis képes voltam élményt nyújtani nekik. Ezeken kívül nemrég volt egy nagyobb koncertem Debrecenben. Életem egyik legnagyobb élménye volt, a Főnix csarnokban tartották, telt házzal. Kolozsváron összebarátkoztam egy fiúval, Attilával, aki segített a beilleszkedésben. Nagyon hálás vagyok neki és az anyukájának, hiszen annyi szeretetet kaptam, amire soha nem is számítottam. Az édesanyjának volt egy munkahelyi előléptetése, amit egy nagyobb debreceni eseményen közöltek, ott szerettünk volna neki meglepetést szerezni. Ezt nem a hírnévért csináltam, hanem azért, mert meg akartam hálálni ennek a családnak a sok szeretetet, amit adtak. Attila trombitán játszott, én zongorán kísértem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű annyi ember előtt játszani, több mint hétezren hallgatták és nézték végig a fellépésünket. Legtisztább szívvel és örömmel csináltam, maradandót akartam adni mindenkinek. A teremben minden fényt lekapcsoltak, csak mi ketten voltunk megvilágítva. Elmondani nem lehet, mit éreztem, amikor felléptem a színpadra, és láttam azt a rengeteg embert. Tudtam, hogy megint szívből zenélhetek, mindenki rám fog figyelni, de tudtam azt is, hogy úgy kell játszanom, hogy abban hála legyen. Fantasztikusra sikeredett, minden a helyén volt.

Koncert gipszelt kézzel

– Minden zenész életében történnek balesetek. Te hogyan birkóztál meg az ehhez hasonló szituációkkal?

– Történt egy baleset a szovátai napokon, egy héttel a fellépés előtt. Elrepedt a kezem, de ezt eleinte nem tudtam. Nagyon fájt, mégis gyakoroltam. Mivel nem enyhült a fájdalom, elmentünk kórházba, ahol begipszelték a kezem. Szörnyen elszomorodtam, mivel tudtam, hogy következő héten nem léphetek fel. Le kellett volna mondanom az előadást, de úgy döntöttem, így is megcsinálom, egy kézzel kezdtem el gyakorolni. A begipszelt kezemet is próbáltam hasznosítani, azzal is sikerült néhány hangot lejátszanom. Nagyon sokat gyakoroltam, mert tudtam, hogy ha ezt az előadást kihagyom, akkor vége mindennek. Ezzel magamnak akartam bizonyítani. Begipszelt kézzel sikerül végigcsinálnom, tehát nincs lehetetlen.

– Minden ember előnyére forgatja tehetségét. Te is próbálod felhasználni tudásodat más dolgok elérésében?

– Rengeteget mókázok társaságban, szeretek bolondozni, viccelődni. Szeretem mindig én megadni a kezdőhangot, ebben a zenével kapcsolatos tudásom sokat segít, mert ha látom, hogy egy társaság feszült, mindig elkezdek nótázni, és ezért az emberek hamar megszeretnek. Ilyenkor sok embert képes vagyok megnevettetni. A fiúk testvérükként kezelnek vagy legjobb barátjukként, a lányok közös képet szeretnének készíteni vagy beszélgetnének velem. Persze ez mindig jól jön, de igyekszem nem bolondítani az embereket. Arra is volt példa, hogy a zenével próbáltam lányokat becserkészni.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik kezdőként elveszettnek érzik magukat?

– Döntsék el, hogy igenis jó lesz, ha vannak álmaik, amikért küzdenek, sikerülni is fognak. A döntések határoznak meg, nem a körülmények. Ne adjanak fel semmit akkor se, ha valaki azt mondja, nem jó, amit csinálnak. Az egész élet egy harc, de nem így kell felfogni. Az életben döntések vannak előttünk, viszont nem létezik rossz döntés. A győzelem nem elérhetetlen, azt is fontos tudni, hogy nem mindig az nyer, aki az első, hanem az, aki tudja, hogy mi van a lelkében.

„Lehet, hogy most egy kicsit lassúbb vizeken vágyódom csónakázni”

by Koncz Dorottya | 2019. 02. 20. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider,Sportszelet |

A Jónás Vera Experiment igazán sikeres időszakot tudhat maga mögött. Nem csak hazai, de külföldi turnék, koncertek, fesztiválfellépések rutinosai. Az izgalmas hangzású zenekar februárban Erdélyben turnézott, állomásaik Temesvár, Kolozsvár, Szatmárnémeti és Nagyvárad voltak. Jónás Vera, az együttes frontembere, alapítója a sikerhez vezető, nem egyenes útról, a dalszerzésről és a szerzői csendről mesélt. Teljes cikk

4S Street: „A fél lábát használva hibátlanul ledobolta a koncertet”

by Wolf Petra | 2019. 02. 18. | 0 | Példakép(p),Slider |

Egy évvel ezelőtt még egyetlen saját dallal sem rendelkeztek, mostanra viszont a feldolgozásaik kezdenek lemorzsolódni a palettájukról. Rövid idő leforgása alatt a gyergyószentmiklósi 4S Street bezsebelte a székelyudvarhelyi Siculus Fesztivál nagydíját, Egyszer Fenn című dalukkal pedig 2018 őszén első helyezést értek el a Legszebb Erdélyi Magyar Dal 25 év alattiak kategóriájában. Az erdélyi Régió Rádió, illetve a magyarországi Petőfi Rádió toplistájába is sikerült befészkelniük magukat. Ezúttal visszanyúlunk a gyökerekig: a fiúk elárulják, hogyan sikerült egymásra találniuk, elmesélik, miként kezelik a felmerülő nézeteltéréseket, megosztják velünk, miért nem szeretnek koncertek között különbséget tenni, s azokba a pillanatokba is betekintést engednek, amelyek a leginkább összekovácsolják őket.
Teljes cikk

Aki két lábra állította a székely meséket

by Dénes Petra | 2019. 02. 15. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider,Sportszelet |

Egy igazi forradalmár, aki újragondolta a magyar bábszínház tradicionális koncepcióit. Saját ötlete alapján lábbábozásba kezdett, és létrehozta a Lábita Bábszínházat, amellyel folyamatosan turnézik. Székely identitása végigkíséri magyarországi munkája során, hiszen a „köldökzsinórhoz ragaszkodva”, ízes székely meséket visz a határon túlra. Ő Csernik Pál Szende, sepsiszentgyörgyi mesemondó, aki két lábra állította a székely meséket.


– Nem hagyományos értelemben vett mesemondó és bábos vagy: lábbábozással foglalkozol. Honnan jött az ötlet?

– Ez együtt jött a meseszeretettel. Két lábra szerettem volna állítani a meséket. Magyarországra jöttünk a gyerekecskéimmel szerencsét próbálni. A kisfiam óvodájában mesenapot tartottak, így mondtam az óvónéninek, hogy én is felolvasnék néhány székely népmesét. Erősen honvágyam volt, a legjobban viszont a székely nyelv hiányzott Magyarországról, s bizonyára ezért is éreztem jól magam a mesék előadásában. Úgy éreztem, hogy nem állhatok meg egy egyszerű felolvasásnál, valahogy meg kellene elevenítenem a szereplőket. De hogyan csináljam? Rakjak egy farkasmaszkot az arcomra, amikor a farkas szerepel, vagy egy bajuszt, amikor a székely ember beszél?! Foglalt volt a kezem, mert ott volt a könyv, akkor jutott eszembe, hogy a lábaimra kellene húznom a bábukat. Varrtam egy nagy-nagy kerek szoknyát, arra házikót meg egy fát, amely alól kibújnak a bábuk. Így lettem lábbábos.

– Miben gyökerezik ez a hatalmas meseszeretet?

– Kiskoromból indul, amikor a Jóistenke belém ültette ezeket a meséket. Varázslatos gyermekkorban volt részem, a vakációkat Dálnokon töltöttem a nagymamáméknál. Náluk minden olyan volt, mint az élő mese. Ezt a környezetet, ezeket a varázslatos éveket soha nem szeretném elfelejteni. Szerelmes vagyok Székelyföldbe és a székely tájszólásba, azaz ragaszkodom a köldökzsinóromhoz. Ezeket ültetem bele minden mesémbe, amelyet a közönségemnek ajándékként adok át.

52607813_2255282704713517_7175470920759246848_n

– Mivel foglalkoztál mesemondói hivatásod előtt?

– Megelőlegezte mesemondói művészetemet, hogy a Henkel cégnél voltam promoter. Promóciós eseményeken beöltöztem Rex rókának, és úgy reklámoztam a termékeket. Kitalált meséket adtam elő, például, hogy a róka elment vadászni, tyúkot lopott, közben összemocskolta a bundáját, így kellett neki mosópor. Elkészítette a csirkepaprikást, utána el kellett mosogatnia, szüksége volt mosogatószerre. Nagyon szeretett a főnököm, mert komolyan csináltam ezt a munkát, soha nem hagytam cserben. Sokszor a Rex rókabunda alatt sírtam, mert rosszul voltam valami miatt, de megmakacsoltam magam, és úgy is végigcsináltam. Utána egy magyarországi kerámiaműhelybe kerültem, de gyerekekre és idősekre is vigyáztam közben.

Kortalanok a meséim

 – Egyedülállónak bizonyulsz székely mesemondóként. Hogyan fogadott téged a magyarországi közönség?

– Hirtelen nem a bicska nyílt ki a zsebükben, hanem a szemük nyílt tágra, elcsodálkoztak azon, hogy székely mesemondó vagyok. Az embereknek kuriózum a székely beszéd és a furfangos gondolkodásmód, az hogy nagyon sok olyan szót használunk, amelyet nem ismernek. Érzik, hogy magyarul beszélek, mégsem értik. A székely nyelv olyan, mint egy fűszer, és ez ízlett az embereknek. A közvetlenségem és a közönséggel való kapcsolatom csak ráadás volt.

– Milyen korosztálynak szólnak a meséid?

– Kortalanok a meséim. Észrevettem, hogy a felnőttek is mennyire szeretik, és hiányolják a mesét a hétköznapokból. A szülők hegyekként állnak a terem végében hátul, és szeretettel hallgatják, amit mondok. A mese egység, amely régen felnőtt műfaj volt, a mai világ viszont leszűkítette gyerekműfajra, így a felnőttek gyakran felébrednek, hogy hoppá ez nem is csak a gyerekekhez szól. Én nem leegyszerűsített gyerekszinten mesélek, hanem hétköznapi nyelvezettel. A kicsi rókagomba sem 5 méterre nő a nagy társától, hanem egy csoportban vele. A gyerekek is így tudnak a legjobban fejlődni.

52454267_532464460573064_233321834907435008_n

– Milyen szempontok alapján választod ki a meséket a repertoárodba?

– Először két székely népmesével kezdtem, ezután nem volt olyan könnyű következő meséket választani. Lábbábosként túl sok szereplőt nem tudok cserélgetni, és nem szeretném, ha a technika rámenne a mesélésre. Olyan meséket kellett találnom, amelyek egyszerűek, nem túl ördöngös a kivitelezésük, viszont jó csavarosak, kevés helyszínnel és szereplővel. A másik fő szempont, hogy fordulatos legyen a cselekmény, a végén csattanóval, mert ha ez nincs, akkor nem laknak jól az emberek a mesével.

Érzem, hogy gyógyulok mesélés közben

– Hozzáteszel a mesékhez szeleteket önmagadból?

– Persze! A régi meséket nagyon jól fel tudom tatarozni, teszek hozzá új dolgokat, saját élettörténeteket, de a közönség is arra inspirál, hogy folyamatosan újjá formáljam a mesét. Nagymamám borsőrlőjét is bevontam az egyik mesémbe, és az előadásban az időt őröljük vele, megízesítjük 95 év bölcsességével az életünket. A tekenőben elringatom a nagyszüleimet, ezzel felhívom a figyelmet, hogy mennyire fontos a nagyszülő-unoka kapcsolat.

– Mit gondolsz a mesék terápiás jellegéről?

– Rájöttem, hogy nem csak kifelé szól a mese, hanem a lelkembe is. Felfedeztem egy csomó szimbólumot, például a kiskakas a gyémánt félkrajcárját a szemétdombon találja meg. Amikor nehéz helyzetben vagyok, azt kell észrevennem, hogy ha megőrzöm tűzön-vízen a jó tulajdonságaimat, és értékként fogom fel ezeket, akkor nem számít, hogy mekkora az akadály. Így elnyerem a gazdagságomat, mint a kiskakas a kincseskamrát. Azzal, hogy szépen be vannak csomagolva ezek a lelki útmutatók, a mesék annyira következetessé válnak. Én nem tudom konkrétan, hogy hogyan gyógyít a mese, csak azt érzem, hogy gyógyulok mesélés közben. Nem tudatosan csinálom ezt, hanem ösztönből jön, de a mesébe alapjáraton bele vannak kódolva a lelki iránytűk, így tudnak közvetlenül működni.

52106870_420565385351333_3198310850813231104_n

– Van-e tervben egy következő szoknya, amely egy másik mesebeli helyszínt ábrázolna majd?

– Amikor kitaláltam, hogy én lábbal fogok bábozni, és a hátterem ez a szoknya lesz, úgy gondoltam, hogy több alsószoknya lesz rajtam a különböző jelenetekhez. Már a virágos rét alsószoknyámnál is kacsingatott egy-egy apuka, hogy ez mennyire pajzán, így ezt elengedtem. Legtöbb mese háttere vagy a falu vagy az erdő, ezek rajta vannak a szoknyámon. Ez egy alapháttér, de használok más megoldásokat is. Az embereket az élőszó fogja meg a legjobban, így minél kevesebb és ötletesebb eszközzel szeretnék dolgozni: a laskasíritő egy a sok közül.

Mesemondó vagyok, nem zöldségárus

– Ez tudatos, hogy az előadásaidon konkrétan érzékeltetsz dolgokat, vagy csak úgy jött?

– Tudatos meg ösztönös is volt egyszerre. Ha már felbukkan a pityóka vagy a murok a mesében, akkor legyen nálam megfogható formában is. Eleinte nem dobtam be a közönségbe, csak úgy főztek a szereplők a mesében, egyszer viszont véletlenül kigurult a pityóka a közönségbe. Rájöttem, hogy ezzel milyen jól tudom szimbolizálni az élő mesét, hisz a tévéből nem gurulnak ki pityókák. Sok gyerek kéri mese közben, hogy neki is dobjak ki pityókát, ilyenkor mondom mindig, hogy elsősorban mesemondó vagyok, nem zöldségárus.

– Melyik volt mesemondói karriered legmélyebb pontja?

– Fél órát sírtam utána. Egy óvodában családi napot tartottak 300 gyereknek és a szüleiknek. Nagy volt a hangzavar, a saját hangomat sem hallottam. Az első bekezdés után próbáltam jelezni, hogy így nem tudok mesélni, erre egy anyuka visszaszólt, hogy ezért vagyok fizetve, ne panaszkodjak. Annyira nem tudtak csendben maradni a gyerekek, hogy az első mesém felénél leállított az óvónő. Szomorú voltam, mert tévének néztek, hisz tévézés közben bármit lehet csinálni, a bemondót nem zavarja, ha te éppen kiabálsz, és ez fájt.

– Melyik mesehősöddel tudsz a legjobban azonosulni, és miért?

– Egyértelműen a szegény emberrel. Az egyik mesém így kezdődik: „Volt egyszer egy szegény asszony, s volt annak az édes ura. Éltek nagy boldogságban, a szegénység mellett is erős volt a megértésük, így aztán boldogok es voltak.” Annyira tetszik, hogy a szegénységben az összetartásuk volt a gazdagságuk. Nem kell túl sok minden ahhoz, hogy boldogok legyünk!

„Képeimen az emberi lét törékenysége fogalmazódik meg”

by Szabó Henrietta | 2019. 02. 07. | 0 | Példakép(p),Slider |

Zene, gondolatok és papírra vetett színkavalkád… Eperjesi Noémi képzőművészként és tanárként is kitűnően megállja a helyét. Diákjai nemcsak műveit, hanem színes, mindig vidám személyét is számtalanszor kiemelik. Tanári családból származik, mondhatni vérében van a tanítás. Célja megszerettetni a gyerekekkel a rajzolást, elérni azt, hogy gondolataikat könnyedén, különféle technikákat alkalmazva papírra vethessék. A közös munka gyümölcsének és a kölcsönös inspirálás eredményeképpen grafikáival, rajzaival férje, Demény Péter könyveiben is találkozhatnak az olvasók. „A festészet egyfajta költészet, a költészet egyfajta verbális festészet” – vélekedik a szecesszió díszítettségét nagyra értékelő művész, akinek képei megbabonázzák a nézőt. Teljes cikk