Példakép(p)

Tari Zsófia: „Londonban megtapasztaltam, mit jelent megválni az anyanyelvemtől… azt éreztem, hogy börtönben ülök…”

by Mátyás Orsolya | 2020. 11. 23. | 0 | Példakép(p),Slider |

Tari Zsófia 1986-ban született a magyarországi Gyöngyösön. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Animáció szakán diplomázott Budapesten, majd egy, a Cartoon Network kreatív igazgatójával való levélváltás után kiköltözött Londonba, hogy a szakmájának élve, a királyok városában helyezkedhessen el. Amikor úgy érezte, kezd elszakadni anyanyelvétől, Zsófi megmutatta a magyar nyelv szépségeit a világnak: kitett magából valamit, megosztotta másokkal egy-, esetekben többsoros verseit, amiket addig notebookjában őrzött. Ezeket 2016-ban Egysorosok név alatt kezdte publikálni Instagramon, az oldala azóta több, mint 20 000 követőt számlál. Idén Zsófi két angol nyelvű verse bekerült a legjobb Insta-költők könyvébe, Londonban, és megjelent első mini-kötete is, a 33 legjobb Egysorossal. Életéről, motivációiról, a költészetről beszélgettünk.

 

Mátyás Orsolya: Mikor talált rád az ihlet, az Egysorosok ötlete?

Tari Zsófia: Az egész ötlete, igazából, hosszú éveken át zajló folyamat volt bennem.  Diploma után kikerültem Londonba, és beleestem a mélyvízbe, abból a szempontból amit én akkor nem is realizáltam hogy mit jelent „elveszíteni az anyanyelved”. Elveszíteni, hiszen full-time angolul kell kommunikálni, angolul prezentálni ötleteket, angolul dolgozni, mindig, mindent angolul mondani, írni, kifejezni. Ez megviselt. A mai napig a legnagyobb hezitálásom a Londoni életemmel kapcsolatban az, hogy mit jelent az embernek megválni az anyanyelvétől, és ezt mennyire nehéz átadni, megértetni azokkal, akik nem tapasztalják. Nagyon jó erről egy Erdélyben élő emberrel beszélni, mert biztos vagyok abban, hogy ti átérzitek, értitek, hogy mit jelent kötelező módon, egy másik nyelven beszélni, tanulni, élni. Nagyon sokáig nem fogtam fel, hogy mi a baj ezzel a fajta frusztrációval, de most már tudom, hogy a nyelvnek van egy láthatatlan csatornája, aminek a legfontosabb szerepe, hogy te érted azt is, amit ki nem mondok, de utalok rá. A legjobb példa erre a humor, hiszen sokszor nevetünk egy olyan dolgon, ami nincs kimondva. Amikor nem az anyanyelveden beszélsz, akkor egyszerűen nincs meg ez a kötődés, és a hiánya óhatatlanul erős szorongást, stresszt tud okozni. Én, aki fogékony vagyok a szópoénokra, a szójátékokra, a magyar nyelv szépségeire, egy idő után azt éreztem, hogy börtönben ülök, és úgy kell kommunikálnom, hogy mindig van egy adott keret, mint egy kalitka egy madárnak. Ez volt, ami rávitt arra, hogy még mélyebben kapcsolódjak az anyanyelvemhez, hogy rávilágítsak embereket a saját anyanyelvük csodáira. 2014-ben még nem gondolkodtam semmilyen platformban, csak elkezdtem ezeket írni egy notebookba, és idővel egyre több és több lett, egyre jobbak.
2 év elteltével egy reggel, itt Londonban, azt gondoltam, hogy ennek szüksége van egy stílusra, egy nagyon egyszerűre. Megszerkesztettem Photoshopban, a betűtípussal együtt, és elkezdtem őket publikálni Instagramon, csak azzal a céllal, hogy valamit kitegyek magamból. Az emberek rezonáltak rá, és meggyőződésem, hogy azért, mert szívből jött. Hiszen, ha valamit a szívedből adsz, az a szívhez szól, és az emberek értik. Így nem véletlen az sem, hogy sok nagy brand sikertelen ezen a téren, mert sok esetben csak el akar adni valamit.

Megfogalmazódott bennem, hogy tök jó lenne felépíteni ezt, mint egy kis mini brandinget mivel ezen a területen dolgozom, csak úgy jöttek az ilyen ötletek és nagyon nagy szabadságot éltem meg azáltal, hogy újra tudtam kapcsolódni a magyar nyelv legszebb, legvirtuózabb oldalához. Balanszba zökkentett.

M.O.: Szóval nem terveztél nagyot az elején? Csak úgy elkezdted, és most itt vagyunk?

T. Zs. : Nem! Az elején csak a bátyám meg anyukám követett. 2016-ban nem tettem fel semmit magamban, már csak azért sem, mert akkor még nem volt az, mint ma, nem volt ekkora hangsúlya például az Instagramnak. Néhány év alatt nagyot lendültek ezek a platformok, és azt hiszem, hogy én jó időben kezdtem el…

M.O.: Miért a név, és miért épp egy-egy sorokat írsz?

T.Zs.: Nagyon sokszor inspiráltak Örkény István egyperces novellái. Ő azt mondta egy interjúban, hogy azért ír egyperces novellákat, mert nincs több ideje, mert mellette naphosszakat dolgozik egy gyárban. Én is így voltam ezzel. Nagyon régóta akarok írni regényt, vannak regényötleteim, amiket mindig leírok, aztán egy-két oldalas forgatókönyvként élik az életüket, mert nem tud belőlük több lenni. Ez lelkiismeret furdalást okozott, és valahogyan orvosolni kellett. Aztán rájöttem arra, hogy a nagy, gyönyörű versekből mindig van egy-egy sor, ami örökre velünk marad. Radnóti Miklós: „s szép mint a fény, és oly szép mint az árnyék” verssorától kezdve, József Attilán sorain át, mindig van egy olyan, amit örökre idézünk, mert az annyira mélyről jön, és annyira a szívünkbe hatol, hogy elvetjük örökre. Azon gondolkoztam, hogy jó lenne csak ilyen sorokat írni. Így lettek Egysorosok. Fontos volt, hogy egyszerű és igazi neve legyen. Tudod olyan, ami nem mond többet, de azt leírja, ami. És igaz, hogy van, amelyik nem egysoros, néhányuk három, négy, öt sorba kúszik át, de a név, hogy Egysorosok, jól jellemez rövid kis szösszeneteket, amik üzenethordozók is.

M.O.: Most, ma mi az, ami inspirál? Mikor írsz? Napközben néha lejegyzel egy-egy gondolatot, és később agyalsz még rajta? 

T.Zs.: Most már van egy kifejlesztett módszerem. Napközben elraktározok egy-egy ötletet a tudatalattimba, egy képet, például elütött galambot az útról, ami megráz, vagy megfog.
Ezek olyan képek, amiket használni lehet, amiket más is ért, de ki kell őket fejteni, mint kifaragni kőből a szobrot. Szerintem minden nagy alkotásnál a legjobb ötletek a tudatalattiból jönnek. És ahhoz az kell, hogy ne görcsöljünk rá, hanem épp akkor, amikor ki vagyunk kapcsolva, mondjuk zuhany alatt vagy pin-pongozás közben engedjük, hogy megtaláljanak.  Szóval én elteszem későbbre az ötletem, tudatosan arra gondolok, hogy nem gondolok rá. Leírtam, tehát nem fogom elveszíteni, ott van a notebookomban, de nem gondolkozom rajta. Ez működik a legjobban. Így, néhány nap után megvan a sor, ami kell, a kép, az a szövegtani környezettel együtt, ami azt kibontotta. Ja, és erőfeszítés nélkül.

M.O.: Említetted, hogy vannak nagy regényötleteid. Tervben van-e most, vagy mindig tervben van az, hogy egyszer majd kiadsz egy regényt? Milyen ötleteid vannak regénytémát illetően?

T.Zs.: Igen, mindig tervben van! Nagy Netflix rajongó vagyok, ott vannak a négy-, öt-, hatrészes mini sorozatok, amik nagyon profin vannak megírva, nekem meg sok ötletem van arra, hogy mi lehetne egy hasonló sorozat. Itt is az a legrosszabb, hogy a mini-szinopszisok megvannak, de egyik sincs kifejtve. Illetve volt egy, amibe belevágtam, de 70-80 oldalnál elakadtam. Viszont szeretnék, nagyon szeretnék azon a területen is kinyújtózni.

M.O.: Szerinted van olyan, hogy költészetérzékenység? Mivel magyarázható, hogy vannak, akiket egy gyönyörű verssor egyáltalán nem hat meg, nem értik azt meg?

T.Zs.: (nevet) Én is kaptam már olyan üzenetet valakitől, hogy ő nagyon szereti az Egysorosokat, de nem érti, a legtöbbet nem érti. Szerintem van költészetérzékenység! Talán egyfajta filter az, egy szemüveg, ami rajtunk van. Akin pedig rajta van, az mindent, mint egy szűrőn keresztül lát, érzékenyebb a fényekre, a színekre. De biztos, hogy fejleszthető is. Szóval, aki nyitott erre, az ráérez az ízére. Ugyanez igaz a regényekkel, versekkel kapcsolatban is. Én hiszek abban, hogy az olvasás új barázdákat nyit az agyban. Nem véletlen, hogy az intelligencia is fejleszthető, és minél többet olvasol, annál összetettebb módon reagál az agy és a lélek is mindennek az értelmezésére. 

M.O.: A te családodban van még valaki, akihez közel áll a költészet, a versek, az írás?

T.Zs.: Nincs, képzeld, senki!

M.O.: Idén az Egysorosok bekerült a Legjobb Insta-költők könyvébe, a National Poetry Library kiadásában. Mérföldkőnek élted ezt meg? Esetleg egy teljesített célnak?

T.Zs.: 2018-ban kerestek meg engem Instagramon a National Poetry Gallery az egy nagyon rangos szervezet itt Londonban, egy, a South Bank Centeren (mint Budapesten a MÜPA) belül egy költészetért felelős kis mini szervezet azzal kapcsolatban, hogy a tervben van, a legjobb Insta-költők első kiállításának megrendezése itt, Londonban. Engedélyt kértek, hogy kitehessék két Egysorosok versem is összesen négy angol van, szóval nincs nagy választék amit természetesen jóváhagytam. 2018-ban ebből lett is egy tök jó kiállítás, összesen 20 Instagram–költő nagy felbontású művei kerültek terítékre, és már ott, a kiállítás megnyitóján jelezték, hogy azt szeretnék, ha ebből lenne egy könyv is.
Akkor még nem volt rá befektető, nem tudták, hogy lesz, mikor találnak publication irodát, de rákérdeztek, hogy érdekelne-e engem? Persze, hogy érdekelt, mondtam, hogy én is gondolkodom ebben, és így, visszanézve épp az a beszélgetés adta a legnagyobb lendületet nekem, hogy miért ne lehetne ezt publikálni? Mindaddig azt gondoltam, hogy úgyis ott van az összes Instagramon ingyen, mégis ki venné meg a kötetet? De épp ebben a mai világban, ebben a nagyon digitálisban, amiben élünk lehet exkluzív az élmény, hogy egy kötetet a kezünkben tarthatunk. Én is inkább szeretek könyvekből olvasni, mintsem iPadről vagy valami kütyüről, mert egyszerűen jó látni, hogy hol tartok, fogni a papírt. Szóval ebből lett 2019-ben egy szerződés, akkorra tisztázódott az elképzelés, hogy milyen is lesz az egész könyv, hogyan fog kinézni, idén pedig megjelent a könyvesboltok polcain. Ez az első válogatás, és jó érzéssel tölt el elsőnek lenni azon a téren, amivel ma már nagyon sokan próbálkoznak. 

M.O.: Szerinted miért hagyják ki az ilyen és hasonló élményeket, tapasztalatokat, próbálkozásokat azok, akik ott őrzik megírt verseiket a fiókban?

T.Zs.: Szerintem minden kreatív alkotásban a legfontosabb a hit. Azt tapasztalom mostanában, ebben a szakaszában az életemnek, hogy az a számít igazán, hogy mit hiszünk el magunkról. Azon a reggelen, amikor eldöntöttem, hogy az Egysorosokat publikálni fogom, volt bennem egy rettentő nagy félelem. Foglalkoztatott, hogy mit fognak gondolni azok, akik ismernek. Unokatestvérem, tesóm, legjobb barátnőm, volt pasim, mit gondolnak majd rólam? Aztán felülkerekedett a félelmemen, hogy jó, és akkor mi van? Mit számít, hogy mit gondolnak az emberek? Olyankor meg kell jelennie a hitnek. Ha a híres alkotókra, alkotásokra gondolsz legyen az egy QUEEN album, David Bowie lemez, vagy Picasso festmény mindenhol ott van, hogy az az ember igazából nem gondolkozott rajta, hogy mások mit fognak gondolni, hanem az volt a szeme előtt, hogy ő hisz valamiben, tök egészséges, megkérdőjelezhetetlen módon, és az összes többi mindegy. A siker is mindig úgy jön, hogy nem is a sikert akarjuk, hanem csak kiadunk magunkból valamit, ami muszáj kitennünk, mert hiszünk abban, hogy az jó. Ami még szíven ütött engem az Gabriel García Márquez Búcsúlevele, amit haldoklása alatt írt, (egyszer az apukám küldte át, azóta sokszor újraolvasom) és ami arról szól, hogy ha lenne még egy kicsivel több ideje, mi mindent csinálna még, hogyan élne. Van benne egy olyan sor is, hogy senki sem tudja meg a magadban tartott gondolataidat, senki nem fogja meghallani, megérteni azokat. Szóval mondd ki, tedd ki, írd le, mond el annak, aki iránt valamit érzel, annak, akitől bocsánatot kérnél, akinek ki akarod fejezni, hogy szereted, hogy fontos neked. Maga a cselekedet a fontos, még akkor is, ha nagyon nagy kockázattal jár. Ugye az mindig benne van, én is kaptam agresszív kommenteket, főleg az elején, hogy mit képzelek, ilyeneket más is tud írni, de szerintem ezeken nagyon könnyű felülkerekedni. 

M.O.: Egy egysoros, ami jellemez téged, és egy, ami a mai fiatalokat?

T.Zs.: A fiatalokat, talán, az Ért: elme Szív: lelve. Azt vettem észre, az alattam lévő generációt figyelve, hogy egyre gyorsabbak vagyunk, egyre instantabb módon akarunk sikert, hírnevet, csillogást. Valamiképp viszont ügyelni kéne a belső valóságunkra is. Orvos-Tóth Noémi mondta akinek nagyon szeretem az Örökölt sors című könyvét hogy az objektív valóság nem létezik, csak annak az általunk történő szubjektív leképezése. Szóval, soha nem az a valóság neked, mint nekem, hiába nézzük ugyanazt a fát, mert másképp értelmezzük azt. Egy következő, ami engem ír le? Nem mondanám, hogy engem jellemez, de talán az egyik kedvencem, az az, hogy Gondolatban beléd botlok/ Íme, egy el nem küldött esem/esem.
Azért éppen ez, mert egy szerelmi csalódáshoz köt, és szerintem sokan átéljük azt az élmény, amikor valakinek el akarjuk mondani, hogy hogyan érzünk, és már csak másodpercekre vagyunk attól, hogy elküldjünk egy SMS-est, de aztán rájövünk, hogy teljesen felesleges. Nekem sokat adott, amikor ráeszméltem, hogy tök jó leírni ezeket az üzeneteket, de el nem küldeni, mert ezek igazából önmagunknak szólnak és nem a másik embernek.

M.O.: Van vershoppja is az Egysorosoknak. Miket lehet itt találni, rendelhetők-e termékek Romániába is?

T.Zs.: Igen, rendelhetők! Nagyon sok rendelésem volt már Erdélyből, de az mindig egy kicsit macerásabb, míg Magyarországon egy nap alatt megérkeznek a rendelések, Romániába ez tovább tart. Ettől függetlenül, a világ bármely pontján rendelhetők termékek. Vannak bögrék, amelyekre te választhatsz Egysorost, vannak vászontáskák picit környezettudatosabb lenvászontáskák amire szintén rá tudjuk nyomtatni a sort, amit szeretnél, és novembertől ott lesz a mini-kötet is, 33 darab Egysorossal. Nehéz volt összeválogatni épp ezt a 33 db-ot, ami végül a könyvbe került.

M.O.: Miért épp 33 került a kötetbe? És mennyi van összesen?

T.Zs.: Nem kötöttem számhoz, ennyit érzek a legjobbnak. A kiválasztásnál úgy gondolkodtam, hogy melyek azok, amiket méltónak tartok arra, hogy ott legyenek a mini-kötetben. Összesen? Szerintem van már kb. 600 darab. Szóval volt miből kiválasztani a legjobb csapatot.

M.O.: Ezek között van olyan, ami csak a tied? Amit nem mutattál, vagy osztottál meg?

T.Zs.: Van! Több is van. És vannak olyanok is, amik még kispadon ülnek, arra várva, hogy jobbak legyenek. Ezekkel kapcsolatban azt érzem, hogy még nem elég letisztultak. Csak akkor szeretem posztolni őket, ha azt érzem, hogy annál egyszerűbben már nem lehet azt mondani, amit szeretnék. Nagyon sokszor túl bonyolultan próbálom kifejezni az érzést, amit közölni szeretne az Egysoros, és azt tapasztalom, nagyon nehéz és időigényes dolog leegyszerűsíteni egy mondatot, verssort, vagy szójátékot. 

M.O.: Mivel foglalkozol még, az Egysorosok írása mellet?

T.Zs.: Kreatív vezető vagy egy Social Media ügynökségnél itt, Londonban. Ez azt takarja, hogy olyan nagy brandeknek, mint például a Google, vagy a Wella stratégiákat, kreatív animációkat, teljesen kifejlesztett kis reklámokat készítünk főleg Instagramra és Facebookra. Ez az, ami nap mint nap leköt. Számomra nagyon egy síkba esik az Egysorosokkal, meg tök nagy büszkeség is ilyen munkahelyen belül az, hogy sok esetben többen követnek, mint bizonyos brandeket. Igaz, ezen semmi sem múlik.. 

M.O.: A saját tapasztalataidra, sikereidre visszatekintve fogalmazz meg egy tanácsot annak, akinek ott vannak a versei a fiókban, annak, akinek nincs bátorsága lépni egyet tovább.

T.Zs.: A legjobb tanácsom talán az, hogy mit lehet veszíteni? A fiókban tartott verseink kapcsán a legnagyobb veszteség az lehet, hogy megosztjuk, megmutatjuk másoknak is, és azok nem értékelik. De akkor még mindig ugyanott tartunk, mintha a fiókunkba tartottuk volna őket örökre. Nincs mit veszíteni, a gond az, hogy túlaggódjuk az életet. Az emberben alapból van egy takargatós ösztön, nem merjük kimutatni azt, amit érzünk, ami bennünk van, holott, épp ez lenne a lényeg: megosztani a dolgainkat és nem túlanalizálni azokat ott mélyen belül. Én azt tapasztalom, hogy soha nem hozott még semmi olyan eredményt, mint amikor az ember dönt, és felvállalja azt, amit érez, amit gondol. A legfelszabadítóbb érzés az ilyesfajta félelmet félretenni. (Bár egy kicsit negatívan hangzódhat) Én mindig a halálra gondolok ilyen esetekben, arra, hogy a végén úgyis mindannyian meghalunk, mindenki!
Az is, aki véleményt mond a versemről, én is, az is, aki ezt félreérti, az is, aki azt gondolja, hogy ez nagyon jó. Szóval nem mindegy? Be kell vállalni, meg kell nézni, tapasztalni: mi lesz, ha megpróbálom?

Hiányérzet az impulzustengerben

by Gondos Borbála | 2020. 10. 15. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider |

A vicceink nem viccesek, a céljaink nem reálisak, a kapcsolataink nem igazak és nem igaziak. Nagyjából ilyen ismérveket sorakoztatnak fel az idősebbek a generációs szakadék túloldaláról, amikor a mai fiatalokat jellemzik. Ez a Z generáció azonosító kódja, amennyiben nem felejtjük el hangsúlyozva hozzátenni az internet- és telefonfüggőséget. Talán igaz. Talán nem.

Ha a jól bevált érmés hasonlattal élünk, akkor ennek a jelenségnek két oldala van: egyrészt meglehet, hogy valóban elembertelenedett nemzedék vagyunk, önzők, egyszerre sikerorientáltak és élvhajhászok, másrészt talán mi pusztán kapu vagyunk a világ átalakulásában, a fejlődés úttörői, nem feltétlenül rossz vagy helytelen, csupán sajátos normákkal. Itt az egyetlen bökkenő az, hogy az érme nemcsak fej és írás: perem is, ami a két előbbi találkozási pontja. A téma pereme a látens kétségbeesés. Nincs harcunk, nincs tragédiánk, amerikai álmunk van, és néha elképesztő teher, hogy mindent elérhetünk, minden megtörténhet. Generációk munkálkodtak azon, hogy eljusson az emberiség arra a szintre, ahol (nyíltan, érzékelhetően) nem valósul meg a háború. A Z generáció ebbe született bele, és a technológiai forradalomba. Normák, értékrendek értékelődtek át, problémák nőttek meg vagy zsugorodtak össze. Olyan gondok merülnek fel, amivel szüleink nemzedékének nem kellett megbirkóznia, nem is tudott volna a körülményekből kifolyólag. A tőlük kapott segítség és tanács sokszor olyan, mintha egy régi alkotmányban keresnénk a szabályokat és eljárási módokat egy új rendszer problémáira. Ahogy az őrültet a zsenitől egy hajszál választja el, úgy a mindent is a semmitől. „Mindent” megkaphatunk, de ez minden attól, hogy ennyire elérhető, nem bír már szakrális, mitikus jelentőséggel, a minden pórias lett. Nincsen közös cél: stagnálunk. „Ezek a mai fiatalok” mint korcsoport, közösség, nihilisták lettek. A lét tulajdonképpen értelmetlen, haladás nem történik, azaz utópia az otthonunk, amiről ezelőtt csak álmodtak, mi meg nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Rémisztő belegondolni, hogy a nihilizmus demonstratív alakjai között nemcsak Nietzsche és Schopenhauer, hanem egész generáció felsorakoztatható.

Az internet jóvoltából percenként különböző ingerekkel vagyunk bombázva, amihez annyira hozzászokunk, hogy toleránsak leszünk a mennyiségre, ezért folyton többet akarunk. Ez a kényszeres impulzuskeresés csapódik le az „internetes önmagunk” megalkotásában. Olyan képeket osztunk meg magunkról, amelyektől elvárjuk, hogy bevonzza a kedveléseket, nyilvánosan beszólunk egymásnak kommentszekciókban, és a belső frusztrációktól toxikus és sokszor vulgáris, liberális maszk mögött intoleráns internetközösség tagjaivá válunk, akarva-akaratlan. A mémek egyre durvábbak, érzéketlenebbek, és ezzel arányosan csökken a sértődés és a magunkra vonatkoztatás mélysége, nő az önirónia. A poénok sok esetben inkább értelmetlenek, mint viccesek, és a világlátásunkról a szórakozásunkra is áttelepszik a sötétség: fekete humor, horrorfilmek. Érezni akarunk. Valami újat, valami intenzívet, valami másat. Nemcsak mást akarunk érezni, másak szeretnénk lenni is. A ma embereinek megemelkedett a figyelemigényük, ki akarnak tűnni. Már kiskamaszként/gyermekkét a bőre alámászik az embernek a vágy, hogy ő valamivel több legyen másnál, leginkább saját magánál. Ezért annyira belemerül az önteremtésbe, hogy végül nem ismeri magát. Jobban mondva azt, mik lennének az igényei és a preferenciái, ha nem megfelelni és azon túlmutatni szeretne. Csak kárpótolni akarjuk magunkat a hiányérzetért, amiért sajnos senkit nem lehet hibáztatni – pedig talán úgy könnyebben elviseli az ember. Ez lenne az érme pereme jócskán pesszimista- realista megvilágításban. Kicsit fej, kicsit írás, és reméljük, kicsit igaz is.

Kapin Richárd, a „főszurkoló”: riasztottak már szurikátához, tevéhez, alpakához

by Gebe Zoltán | 2020. 10. 14. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider |

– Mi a legnagyobb hibája a jelenlegi magyarországi állatvédelmi törvénynek?
– A törvényeink teljesen jók, a legnagyobb probléma az, hogy a bírók nem alkalmazzák őket olyankor, amikor valakit tényleges börtönbüntetésre kellene ítélni. (A hatályos büntetőjogi szabály szerint két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetik azt a személyt, aki indokolatlanul és szándékosan maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást okoz gerinces állatnak. Minősített bűncselekmény esetén akár három év letöltendő is járhat a tettesnek. Ennek ellenére a bűnösök az esetek túlnyomó többségében csak felfüggesztettet kapnak – szerk. megj.)
– Látnak-e reális esélyt a kö­zeljövőben bármiféle változásra?
– A közeljövőben sajnos nem, a távolabbiban talán. Reméljük, hogy olyan bírók és ügyészek kerülnek majd ki az egyetemekről, akik ezen változtatni tudnak.
– Az elmúlt években jelentősen nőtt a követőtáboruk. Feltételezem, hogy ennek következtében egyre több esethez hívják önöket. Hány mentésük van egy átlagos héten?
– A Facebook-oldalunkat már közel 123 ezer ember követi, de mindegyik alcsoportunknak van már külön oldala. Országos szinten majdnem minden napra jut egy mentés. Rendszeresen találunk olyan állatokat, akiket el kell hoznunk gazdájuktól, mert nagyon rossz körülmények között tartják őket. Én azokat az eseteket is a mentések közé sorolnám, amikor menhelyeknek viszünk adományt. Ezzel ugyanúgy segíteni tudunk az állatoknak, mint amikor megszabadítjuk őket a lánctól.
– Gyakran találkoznak olyan eljárási hibával, mint amelyet a Laura nevű komondor ügyében követett el a rendőrség? (Nem az állatkínzókat, hanem a Szurkolókat vették őrizetbe, később elismerték hibájukat, de az állatorvosi szakvélemény alapján végül vissza kellett adni a bántalmazott állatot „gazdájának” – szerk. megj.)
– Ehhez hasonló esettel ritkán találkozunk, talán ez volt az első vagy a második kellemetlen atrocitásunk a
rendőrséggel.
– Legtöbb posztjukban kutyák mentéséről számolnak be, rajtuk kívül milyen állatfajokhoz szokták hívni önöket?
– Gyakran riasztanak minket macskákkal, lovakkal vagy éppen tehenekkel kapcsolatos esetekhez, de hívtak már ormányos medvéhez, szurikátához, tevéhez és alpakához is. Nemcsak szárazföldi állatokon, hanem madarakon, és egyéb szárnyas élőlényeken is segítünk, például denevéreken.
– Rendszeresen szerveznek adománygyűjtéseket, ahol elsősorban tápszereket és állattartáshoz szükséges különböző kellékeket fogadnak. Van egy webshopjuk is, ahol termékeiket árulják. Mire fordítják a bevételt?
– Az adományok majdnem száz százalékát visszafordítjuk az állatvédelemre. Közösségi oldalunkon nem szoktunk pénzt kérni követőinktől, úgyhogy az eladott termékekből tudjuk magunkat fenntartani.
– Sokan tudják önökről, hogy munkájukat civilek és hírességek is segítik. Hányan kezdték el az állatkínzás elleni küzdelmet és hányan vannak most?
– Az utóbbi években legalább húsz ismert ember csatlakozott hozzánk, legutóbb Kovács Antal borász. A hazai rapperek közül Curtis és Essemm is aktív csapattagnak számít. Nemrég a Tankcsapda ajánlott fel nekünk egy gitárt licitre, de beszélgettünk már a Hooligans együttes tagjaival is valamelyik rendezvényünkön. Gregor Bernadett, Kapócs Zsóka és Árpa Attila is segíti a munkánkat, de nem szeretném kihagyni a névsorból Dombóvári István és Musimbe Dennis humoristákat sem. Amikor elkezdtük ezt a mozgalmat, kb. 25-en lehettünk aktív tagok, ma már pedig 150-200-an vagyunk.
– Mi a legokosabb dolog, amit tehetünk, ha állatkínzást vagy erre utaló jeleket tapasztalunk környezetünkben?
– Soha nem szabad azt hinni, hogy a helyzetet egyedül, a rendőrség bevonása nélkül is meg tudjuk oldani, mert lehet, hogy a probléma sokkal komolyabb, mint amilyennek elsőre tűnik. A hatóságoknak kell először szólni, ők pedig majd eldöntik, hogy mit fognak lépni.
– Milyen terveik vannak a következő évekre nézve?
– Mindenféleképpen szeretnénk menhelyet és saját állatorvosi rendelőt nyitni, felszámoltatni bűnszervezeteket, például a szaporítókat és a kutyaviadalosokat. Nyomást akarunk gyakorolni azokra az állatorvosokra, akik pénzért eladják a saját lelküket és persze a bíróságra is, hogy járjon végre letöltendő börtönbüntetés az állatkínzásért. Ha ez sikerül, a bűnösök már nem fogják azt hinni, hogy a bírók megszabadítják őket a börtöntől és csak felfüggesztettet kapnak.

Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője
Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője

A nagybetűs ÉLET

by Vásárhelyi Melinda | | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

25 elküldött e-mail, 13 megválaszolatlan. 14 kinyomtatott önéletrajz. 12 „Köszönjük a jelentkezését, majd visszajelzünk”. 10 lerágott köröm és megszámolhatatlan identitásválság. Végeztem az egyetemmel. Belecsapok a lecsóba, ez vagány. Nincs több szesszió, nincs több tanulás. Végeztem az egyetemmel. A lecsó, amibe belecsaptam, egyre furcsább ízű. Kicsit csíp, kicsit kesernyés. Van sok szabadidő, van sok „akkor most ez a nagybetűs élet?” kérdés. Heuréka. A munkakeresés nem is olyan egyszerű. Én a Covidra fogom. Ugye, más is érzi azt, hogy minden a Covid hibája? Tönkrement a kapcsolatod? Egyértelműen Covid. Nincs kedved az élethez? Covid! Egyre több sorozatot nézel, a Lidlben beszerzett olcsó trash kaja társaságában? C O V I D! A szomszédnak elmondtál egy viccet, de nem nevetett? Már nincs egy jó vicced sem? Tudjátok a választ. Szóval igen. Kiléptem az egyetemi életből, miután megkaptam a szállítótól a FSPAC-os kalapom, és feldobtam azt a zoomos ballagásomon. Úgy döntöttem, elég is volt ez a 15 évnyi tanulás. Tűrjük fel az ingujjunkat és vágjunk bele.

Első hónap

Elmentem egy állásinterjúra. Rádiósnak. Felkészültem testileg-lelkileg. Eszembe jutottak a beszédtechnika-órák. Hogy is volt? Melegítsük be a hangszálakat. Minden betű a helyén, nyelv a szájpadlásra finoman tapad, halk susogás. S-S-S. Most egy gyakorlat. Nincs olyan szépen szóló szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszó. A R T I K U L Á C I Ó. Ez az, ami alábbhagyott, amikor kijöttem az interjúról. Lebiggyesztett szájjal sétáltam hazafelé. Remek! Nem vettek fel, amiért „kihallatszik az s betűm”. Nesze neked szépen szóló sípszó és 3 évnyi fogszabályzó.

Második hónap

Vajon a többiek mit csinálnak? Ők találtak már munkát? Lehet, hogy csak én nem? Biztosan! Csak én maradok munkanélküli. Professzionális sommer. A 10 éves találkozón (ha egyáltalán lesz ilyen) majd egytől egyig a neves médiaorgánumokról mesélnek, ahova könnyedén elhelyezkedtek, míg én akkor is csak sommer leszek a FSPAC-os kalapban. Vajon az változtat valamin, ha az „Aici sau la pachet?” kérdést a négyszögű kalapban teszem fel? Vagy ha az utcán és mindenhol is abban mutatkozom, akkor vajon felvesz valaki? Lehet ezt csináltam rosszul. A kalapban kellett volna állásinterjúra mennem. Ahol egyébként már akkor kész vagyok, amikor afelől érdeklődnek, hogy hol is dolgoztam mostanáig. Olyankor erőltetett mosollyal csak azt válaszolom: most végeztem az egyetemmel. Ezt is csak azért, mert a „még sehol sem dolgoztam” nem valami elegáns. Aztán a kedvenc részem jön, amikor nyugodt hangon közlik, hogy őszintén sajnálják, de ők tapasztalt embert szeretnének felvenni, én pedig elköszönök, és eszembe jut a munkásélet paradoxona. Hogyan tudnék tapasztalt munkaerő lenni, ha nem dolgozhatok sehol.

Harmadik hónap

Lassan már többet e-mailezek, mint telefonálok. A visszautasítások után mindig tartok egy napot, amikor Jóbarátokat vagy valami olcsó show-műsort nézek, és csak agyalok, agyalok, agyalok. Még egy nap sebnyalogatás belefér, és így lesz hétfőből csütörtök. Amikor már túl mélyre ástam magam az önsajnáltatás
gödrében, újra előveszem az Olx-et, meg a facebookos munkacsoportokat, és kezdődik minden elölről. E-mailek, üzenetek, telefonhívások. Apropó facebookos csoportok. Rájöttem, hogy csínján kell bánni a munkaszolgáltatókkal. Nemegyszer tették fel a kérdést (amikor part time munkákra jelentkeztem), hogy ők mit kapnak cserébe. Igen. Itt történt, hogy kissé kiábrándultam az emberiségből. Ezalatt a három hónap alatt, ha munkát nem is, de tapasztalatot, azt szereztem. Az „önálló felnőtt” élet útján elszórt jelzőtáblákat elkezdtem felismeri, és ami még fontosabb, megérteni. Nem mondom, hogy egyszerű, de már tiszta, hogy a fejlődésemet szolgálja minden egyes visszautasítás, minden, ami csak velem történik. A taktikám, hogy igyekszem mindig valami jó kapaszkodót találni, ami továbbvisz, erőt ad életem ezen fejezetének a kikódolásához. De addig is „Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az
önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

Nem is olyan gáz a bentlakás…

by Kabai Krisztina | 2020. 09. 04. | 0 | Példakép(p),Slider |

Mint minden frissen leérettségizett, egyetemre készülő makacs, akaratos fiatal, én is arról álmodoztam, hogy ha „felkerülök” egyetemre, akkor bizony kintlakásban szeretnék élni. Az albérlet otthonosabb, azt csinálok, amit én akarok, lazán tudok főzni-mosni, és ha arról van szó, akkor elvonulhatok a saját kis szobámba, ahol nem zavar senki, ott nyugodtan olvashatok vagy pihenhetek, mert nincsenek mások a szobában, akik megzavarnának. Meg amúgy is, hogy én? Bentlakásba? Na, ne nevettess! Összezárva másik négy ismeretlennel, akik ki tudja, honnan jöttek, s milyenek, lehet, másnapra kirabolnak, nem hagynak majd tanulni, belém kötnek, és így tovább.

Igaz a mondás: a pénz nagy úr!

Alapos számolgatások, és hosszú beszélgetések után végül arra a döntésre jutottunk itthon, hogy egy olcsóbb szoba árát akár ki is tudnánk fizetni, de ettől függetlenül beadtam a kérelmet a bentlakásra. Szeptember utolsó hétvégéjén jött az e-mail: sajnos nekem nem jutott hely, így keresni kellett a szóban forgó szobát, amit nem olyan összegért ajánltak, mint amire számítottunk, inkább horroráron. Így történt, hogy beköltöztem egy olyan lakásba, amiért még a kifizetett összeg egytizede is sok lett volna, és három hétre volt szükségem, hogy határozottan eldöntsem: nekem ez nem kell. Nem, nem a számlafizetéstől vagy az önállóságtól ijedtem meg, hanem fejben kalkuláltam, hogy mire mennyit költöttem el röpke huszonegy nap alatt, és ez a szám meghaladta azt, amit elbírt volna a szüleim pénztárcája. Megjegyzem, mi sem tartozunk azok közé a családok közé, akik aranyrudakat rejtegetnek a padló alatt vagy bárhol máshol a házban. Az órarendem eléggé zavaros volt, nem tudtam volna megoldani azt, hogy huzamosabb ideig elmenjek részmunkaidőben dolgozni (csak úgy, ha mulasztok az egyetemen, vagy épp a minimálisnál is kevesebbet alszom), így amikor fél füllel meghallottam, hogy utólag is igényelni lehet a bentlakást, akkor összeszedtem az összes romántudásomat, és elmentem a kijelölt helyekre papírokat intézni. 

Aggódtam. Korábban azzal utasítottak vissza, hogy nem elég nagy a médiám/az átlagom a bejutáshoz (holott nálam gyengébb másodéves egyetemisták lazán bejutottak oda, ahova szerettek volna), és féltem, hogy ez most is így lesz. Egy szerdai napon adtam be az illetékeseknek a papírokat, azt mondták, minden csütörtökön – azaz 24 órával később – kifüggesztik az eredményeket az ajtó melletti hirdetőpanelre, így ne felejtsek el másnap benézni ide. Úgy szuggeráltam a táblát a távozásomkor, hogy ha mágikus képességekkel bírtam volna, akkor egészen biztosan arra fogtam volna a bejutásomat. Igen, igen, másnap három óra körül ugyanis ott villogott a négy számjegyű kódom a listán. Úgy hívtam fel anyukámat, hogy először arra kértem, üljön le, és kapaszkodjon meg valamiben. Elképesztően büszke voltam akkor magamra; az egészet én rendeztem el, én jártam utána, nem kértem meg senkit, hogy jöjjön segíteni, és ez a tudat megerősített abban, hogy ne féljek az előttem álló akadályoktól, még ha egyedül is vagyok egy ekkora városban.

Az amestec szoba 

Az azt követő hétfőn jelentkeztem az adminisztrátornál, néhány órával később pedig az első csomagjaimmal betoppantam a 112-es szobába, ahol azonnal két „ez meg mi a francot akar itt bőrönddel?” fejjel találtam szembe magam. Elsőre magyar üdvözléssel próbálkoztam, de amikor rájöttem, hogy ezzel nem sokra fogok jutni, akkor kicsit elbátortalanodva üdvözöltem őket románul. Velem együtt már öten voltunk a szobában, ami elég meredeken hangzik, de aki volt már bentlakásban, az tudja, hogy nagyon ritka az a pillanat mind napközben, mind éjszaka, amikor mindannyian egy térségben vagyunk. Az emeletes ágy alsó része volt az egyetlen üres hely, és így visszagondolva meg sem tudom számolni, hányszor vertem be a fejem a lécekbe. Viszont (!) a felső ágy egyik vízszintes tartórésze tökéletes tárolóhelynek bizonyult a lefekvés után magamon felejtett fülbevalóimnak, szóval voltak pillanatok, amikor valamivel kompenzálódott a helyzetem.

Talán az amestec (amestec [ámesztek] – román szó, jelentése: keverék) szó illik ránk, ötünkre a leginkább. A fölöttem alvó lány Besztercéről származott, és teljes mértékben román volt, alig tudott egy-két szót magyarul. Az előttünk alvó lánynak a családneve ugyan magyar, de az édesanyja román, így bár Székelyföldről származott, nem tudott magyarul, ám a legtöbb mondatomat megértette. Velem átlósan egy aradi lány aludt, az édesapja román, az édesanyja magyar, tökéletesen beszélte mindkettőt, sőt az angollal együtt mindhárom nyelvet. Mellettem pedig egy palesztin lány aludt. Igen, arab, de nem, nem imádkozott térdepelve, nem volt bebugyolálva, hanem pontosan ugyanúgy öltözködött, viselkedett, ahogy mi. Elég vegyes társaság voltunk mind a nemzetiséget, mind a beszélt nyelvet és a származást illetően. Annak ellenére, hogy ennyire különbözőek voltunk, nagyon jól kijöttünk egymással, és csak februárban (!) volt az első vitánk. Ezért talán díjat is érdemelnénk.

Voltak közös főzések, vásároltunk együtt vécépapírt, közösen mentünk fürdeni, karácsonykor is megleptük egymást, bújócskáztunk éjszaka fél egykor, és még forralt bort is készítettünk, ami miatt beindult a füstriasztó… És igen, volt, hogy valamelyikünk aludni akart, a többiek meg nem. Olyan is, hogy még a kő-papír-olló sem döntötte volna el, ki vigye le a kukát vagy ki sepregessen össze. Ennek ellenére minden pillanatát imádtam. Imádtam, mert új embereket ismerhettem meg, új kultúrákat, és amikor legszívesebben kiszaladtunk volna a világból, akkor egyikünk vagy épp mind a négyen leültünk amellé, aki maga alatt volt, és órákon át beszélgettünk.

Román szobatársak mellett kénytelen voltam románul is társalogni, amitől sokáig nagyon tartottam. Nem mondom, hogy nem tudok beszélni vagy nem értem meg a szavakat, inkább a válaszadással volt/van gondom. Mindig attól tartottam, hogy helytelenül fogok reagálni a kérdésekre, vagy nem tudom kifejezni magam úgy, ahogy azt szeretném, s tény, hogy voltak pillanatok, amikor nagyon megerőszakoltam egy mondatot, hogy értelmet nyerjen. Nagy szerencsém volt, hogy a román lányok nem néztek rám csúnyán, amiért nem beszélek folyékonyan, türelmesen megvárták, amíg a mondatom végére értem, és ha kellett, kijavítottak, segítettek. Emellett pedig a költségvetésem is leredukálódott. Kiszámítottam, hogy az egyévi bentlakás ára nagyjából annyi, mint egyhavi lakbér rezsi nélkül. Szóval tényleg nem mindegy, ha nálatok sincsenek a szekrényben vagy bárhol máshol aranyrudak elrejtve a kíváncsi szemek elől. Mivel én belekóstoltam mindkét lakhatási módba, egyértelművé vált számomra, hogy amíg lehet, a bentlakást fogom választani. Nemcsak azért, mert olcsóbb, és ezzel együtt hihetetlenül sokat tudok spórolni, hanem mert megvan a maga hangulata, amit kár és vétek lenne kihagyni. Például ha egy éjjel elkezdenénk bújócskázni egy tömbház lépcsőházában, nagy a valószínűsége annak, hogy a napfelkelte a rendőrségen ér minket, ahova csendháborítás miatt vittek be.