Harmincéves álom vált valóra 2021 őszén a Csíkszeredai Csángó Kollégium épületének felavatásával. A csángó fiatalok a 90-es évek kezdetétől tanulnak Csíkszeredában, azóta a város különböző intézményei szolgáltak számukra szálláshelyül. A bentlakás jelenlegi épületét a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCsMSz) vásárolta 2019-ben és alakította át a célnak megfelelően a magyar állam anyagi támogatásával. A 2022–2023-as tanévben a kollégium ötven moldvai és gyimesi csángó diáknak ad otthont. A bentlakásról Ferencz Gabriella igazgatót kérdeztük.

– Hogyan válik valaki kollégiumi/bentlakási vezetővé, igazgatóvá? Milyen utat kell hozzá megjárnia?

– Én pedagógusból váltam a bentlakás vezetőjévé, de nagyon sok döntés, történés megelőzte ezt a végkifejletet. Csíkszentdomokoson születtem, középiskolai tanulmányaimat Gyergyószentmiklóson, a Salamon Ernő-líceumban végeztem, utána Magyarországon, Jászberényben folytattam a tanulmányaimat, művelődésszervezői és könyvtár szakon diplomáztam, majd elvégeztem a közművelődésiszakember- és népijátszóházvezető-képzést Budapesten. Hat évet éltem Jászberényben, Szolnokon és Szentendrén, onnan költöztem Moldvába. 2006 januárjától dolgozom a Moldvai Csángómagyar Oktatási Programban, kezdetben magyar tanító voltam csángó faluban, Gajdárban. 2008 őszétől a keresztszülői program felelőseként Bákóban, a szövetség irodájában dolgoztam. 2010-ben jöttem a kollégiumba, egy évig pedagógusként, kézművesként foglalkoztam a diákokkal, 2011 szeptemberében pedig átvettem a bentlakás vezetését.

– Mit tudhatunk a bentlakás történetéről? Nem ez a csángó bentlakás mindenkori épülete, sok költözésen van túl az intézmény. Hogyan jutottak el idáig?

– Csíkszeredában a 90-es évek elejétől tanultak moldvai magyar diákok, kezdetben a József Attila-iskola fogadta őket és szervezte a taníttatásukat, elszállásolásukat, 2003-ban az MCsMSz vette át ezt a feladatot, de nem volt saját bentlakásépülete.

Rég dédelgetett álmuk és örök témájuk volt a diákoknak és a nevelőknek, hogy legyen Csíkszeredában saját intézményünk, hogy már ne albérlőkként lakjunk különféle bentlakásokban, hanem saját otthonban, ahonnan már nem kell elköltözni. 2003–2020 között több iskola bentlakása fogadott be bennünket, ahol viszonylagos önállóságot kaptunk, lehetett saját házirendünk, megtartottuk a programjainkat, de ez nem volt saját intézmény, hanem úgymond albérlőként jártuk a város bentlakásait. Bár az évek alatt hatszor költöztünk, nagyon hálásak vagyunk azoknak a középiskoláknak és vezetőségüknek, akik befogadtak, elfogadtak és támogattak bennünket.

2019-ig időről időre előkerült a saját intézmény ügye, és amikor az oktatási program irányítása visszakerült az MCsMSZ-hez, a magyar kormánynak köszönhetően Moldvában több nagyobb fejlesztés elkezdődött, ekkor jött a lehetőség, hogy a Csíkszeredában tanuló csángó diákok igazi otthont kapjanak.

Rövid időn belül megtalálták ezt az ingatlant, ami kisebb átalakításokkal tökéletesen megfelelt bentlakásnak. Ezzel az új házzal megkaptuk a lehetőséget, hogy már 2020 őszétől önálló intézménnyé váljunk és a diákok beköltözhessenek. Mindez 30 év kitartó munkájának volt a gyümölcse. Sajnos a Covid közbeszólt, ezért végül a kollégiumba csak egy évvel később lehetett beköltözni, de mára már teljesen belakták a diákok az otthonos és kényelmes házat.

– Hogyan fogadták a gyerekek a mostani épületet? Hogyan reagáltak az állandó otthon hírére?

– Nagyon izgalmas időszak volt, nagyon élveztem részese lenni a megvalósuló álomnak. Amíg nem volt teljesen biztos, és nem bonyolódott le a vásárlás, addig nem is mondtuk el a diákoknak, mert lehetetlenségnek tűnt. Aztán összehívtam őket, és beszéltem a költözés lehetőségéről, mindenki szájtátva, hitetlenkedve hallgatta. Emlékszem, hogy amikor megkaptam a kulcsot, azonnal lefényképeztem, beküldtem a Messenger-csoportunkba, és megkérdeztem a diákoktól, hogy szerintetek milyen kulcs ez, mit nyithat. Csak úgy ömlöttek a szívecskék, a lájkok és a kérdések: biztos, tényleg a miénk? Nagy volt az öröm és a kíváncsiság. Azonnal megszerveztük, hogy menjünk el és nézzük meg a házat. Tél volt és hideg, a ház belseje meg építkezési területnek nézett ki, de nagyon izgalmas volt a diákokkal ide jönni. Csak néztem, ahogy fényképezték a házat, büszkén küldték haza a fotókat. Voltak, akik megnézték ugyan, de már nem lakhattak benne, mert abban az évben végeztek, ők nagyon sajnálták, hogy nem lehetett részük benne. Beköltözni is nagyon szerettek a diákok. Nekem meg nagy öröm, amikor látom, hogy mennyire vigyáznak rá, otthonosan érzik magukat, megnyugvással tölt el, hogy megtaláltuk a helyünket.

– Miben más az itteni bentlakói élmény, mint a többi helyen?

– Igyekszünk, hogy ez ne egyszerű bentlakás legyen. A kollégiumnak az a célkitűzése, hogy ne gyermekmegőrző legyen, ahol a villanyokat reggel felkapcsoljuk, este lekapcsoljuk, közte esznek és tanulnak, hanem olyan ház legyen, ahol mindenki a maga tempójában és saját magához viszonyítva fejlődhet, hiszen mindenki jó valamiben. Mi ehhez igyekszünk megadni minden segítséget. Azzal kezdünk, hogy a hozzánk érkező diákokat felzárkóztatjuk a csíkszeredai középiskolák elvárásaihoz, ehhez korrepetáló tanárok segítségét kérjük. Figyelünk arra, hogy a diákok beilleszkedjenek az iskolák osztályközösségeibe, figyelünk arra, hogy milyen nehézségeik vannak és ezeken hogyan tudunk segíteni. Folyamatos korrepetálások vannak, nemcsak kisebb diákoknak, hanem érettségi felkészítőket is tartunk, ennek köszönhetően elég jó százalékban sikerülnek az érettségik. A középiskola elvégzése után a szövetség támogatja a diákokat egyetemi tanulmányaik elvégzése alatt is, tehát fontosnak tartjuk végigkísérni őket az egyetemi diploma megszerzéséig.

Emellett a kollégium számtalan lehetőséget kínál a kirándulásoktól kezdve az önfejlesztésig. Van például ifjúsági csoportunk, önismereti csoportunk, egyéni pszichológiai tanácsadásra is van lehetőség. Jól működő diákbizottságunk van, ők szabadidős és kulturális programokat szerveznek, minden ide tartozik, ami nem a tanulással kapcsolatos: tematikus napok, bentlakásnapok, sportnapok, bulik, kézműves tevékenységek, játékestek stb. A kollégium ifjúsági hagyományőrző csoportjával, az Izvával fellépéseink vannak, táncházak, ének- és táncpróbák, előadások. A legnagyobb eseménye a csoportnak az immár hagyományossá vált karácsonyi koncert, amit minden évben más templomban tartunk, moldvai népénekekkel ajándékozva meg a híveket.

Vannak a háznak saját programjai is, ilyenek például a csapatépítő programok, pszichológiai, prevenciós, felvilágosító tematikájú előadások, bentlakás-látogatások, a kilencedikesek felkészítőtábora, összerázó napok, a végzősök búcsúztatása és még sorolhatnám. Aktív lelki élet van a kollégiumban, igyekszünk a vallási ünnepek köré is programokat szervezni, kollégiumi lelkészünk szentmiséket tart a nagyobb ünnepekhez kapcsolódóan.

– Hogyan jött létre az Izva hagyományőrző csoport, mi ennek a története?

– Amikor 2011-ben átvettem a kollégium vezetését, az akkori diákokkal meghívást kaptunk az egyik moldvai faluba, mesemondó versenyre. Elkezdtünk ötletelni, hogy milyen fantasztikus lenne meseelőadást tartani, amiben van tánc, ének meg saját festett háttér. A diákok nagyon nyitottak voltak, meglepett, hogy nem viselkedtek elutasítóan. A nagy sikerű előadás után teljesen fellelkesedtünk, hogy mennyire ügyesek és vagányak vagyunk, azonnal elfogadtuk az újabb meghívást, amely ezúttal táncelőadásra vonatkozott. Ekkor kezdett csoport formája lenni ennek a kezdeményezésnek. Elkezdtünk névadáson gondolkozni, egy budai lány jött az Izva névvel, amely mindenkinek megtetszett, és megszavaztuk, hogy ez maradjon. A csapat azóta is folyamatosan létezik, mindig más és más tagokkal, mert a nagyok elmennek, újak jönnek. Minden év azért izgalmas, mert új társasággal kezdünk ősszel. Azért nem szűnt meg a csoport a sok év alatt, mert mindig vannak, akik szeretnek együtt énekelni, táncolni és ezt másnak is szívesen megmutatják.

– Mekkora az érdeklődés a bentlakás iránt? Van annyi gyerek, hogy hosszú távú célokat lehessen kitűzni?

– Érdeklődök, jelentkezők mindig vannak, folyton változó létszámban. Addig marad fenn a bentlakás, amig igény van rá, de talán még ennél is fontosabb: addig, amíg olyat tud nyújtani, amire a csángó középiskolás fiataloknak ténylegesen szükségük van. Fontos, hogy ne ürüljön ki szellemiségében, tartalmában, lelkiségében.

Szenzációsan jó ház a miénk, remek körülményeket biztosítunk a diákoknak a tanuláshoz és a fejlődéshez, de a kollégium ereje a diákok kitartásában, lelkesedésében, fejlődni akarásában és a nevelők elkötelezettségében van. Ha mindez hiányozna, ezek csak üres falak lennének. Addig lesz kollégium, amíg mi megtöltjük élettel.

A képen: Ferencz Gabriella igazgató Alinával, a kollégium egykori lakójával

Lelkünkben rejtőző érzelmi démonokat szelídítettünk meg Kovács Bálinttal a legutóbbi RODOSZ-fórumon, amelynek a rendszeresség kedvéért a Planetarium adott otthont. Szó esett az író Lehetne, hogy csak aludjunk? című könyve megírásának belső indítékairól, valamint arról is, mikor és hogyan tört felszínre az újságíróban rejtőző irodalmár. Az est végén felolvasott novellarészletek lelki hipnózisából felocsúdva magam is feltettem néhány kérdést az írónak bemutatott könyvével és a beszélgetés során elhangzott valamennyi gondolattal kapcsolatosan.

Kovács Bálint író, Junior Prima díjas újságíró, több könyv szerzője. Első novelláskötete 2021-ben jelent meg Lehetne, hogy csak aludjunk? címmel, de riportkötetben foglalkozott a szexuális zaklatás és a hatalommal való visszaélés témaköreivel is (Puszild meg!, 2018). Dolgozott az Indexnél és az Origónál is, jelenleg a hvg.hu kultúra rovatának munkatársa, újságírói munkáját számos díjjal ismerték el.

– A vidéki csendbe való elvonulás, az írás vagy ezek keveréke jelenti számodra az öngyógyítást?

– Határozottan a kettő keveréke, bár egyébként picit tagadnom is kell ezt, mert egyrészt természetesen nagyon jót tett kilépni a mindennapi életből, ez ideális életforma, hogy az embernek nem kell csinálnia semmit, egész nap ráér és azt teheti, amit igazán szeret, például írhat. Másrészt meg azért ott van benne, amit minden szakember elmondana, hogy ha az ember az árnyéka elől akar elmenni, az nem fog sikerülni, mert az árnyéka követi. Közben mégis nagyon jó az ilyen elvonulás, kicsit szembenézni mindazzal, amivel nem biztos, hogy van idő a hétköznapokban.

– Volt rá példa, hogy a pszichológusod a sorok között olyasmit olvasott ki a novelláidból, ami meglepett?

– Szinte mindig igazából. Ez biztos valahogy az írás folyamatával is összefügg – nem tudom, mások hogyan írnak –, legalábbis, ahogyan én csinálom, azzal biztosan. Tulajdonképpen tényleg azt kell mondanom, még ha nevetségesen is hangzik, hogy sokszor még nem is értettem igazán, amit leírtam. Nem olyan értelemben, hogy ezek posztmodern szövegkísérletek, amiknek nincs értelme, hanem azt a részét nem érettem, hogy tulajdonképpen miért is foglalkoztatott ez ennyire. Éreztem, hogy valami nagyon ki akar jönni belőlem, valamiről nagyon szeretnék írni, papírra vetettem, és történet lett belőle. Nem úgy kell elképzelni a novelláimat, hogy érzelmi gondolkodás, és akkor tíz oldalon keresztül csak érzéseket sorolok, hanem mindegyiknek van valami sztorija, ami – mint utólag kiderül – a belsőmet reflektálja. Például volt olyan eset, amikor annyira értő kritikus olvasta a könyvemet, hogy miközben én olvastam a saját könyvemről szóló, a saját írásaimat elemző szöveget, többször is azt éreztem, hogy Komolyan? Milyen furcsa, de tulajdonképpen igaza van. Nem tudom, hogy ezt értheti-e, vagy esetleg nem néz-e hülyének az, aki még nem írt novellákat, de tényleg az van, hogy valamiért foglalkoztattak ezek a dolgok, kiadtam magamból, aztán más emberek által rájöttem, hogy ez mit is jelent pontosan. Szóval igen, az önismeretnek nehéz eljutni a végére, és nem is biztos, hogy el lehet jutni a végére.

– Lehetne, hogy csak aludjunk? – jelenik meg a novelládban és a könyved borítóján is a kérdés. Számodra a testiség és az emberi kapcsolatban megjelenő lelki reláció hogyan épül fel?

– Mindig azt gondoltam – és ez nyilvánvalóan emberenként változik –, hogy a kettő akkor jó, ha nagyon összefügg, gondolok itt a testiségre és az érzelmekre. Azért van a testiség, mert ezzel lehet kifejezni a legjobban, hogy mit érzünk a másik iránt. A novellákban akkor tud izgalmas lenni a szöveg, ha valami nem stimmel. Ha minden nagyon klappol, ha mindenki nagyon szeret mindenkit, és tökéletesen csodálatos az élet, az biztosan jó, de nem annyira izgalmas háromszáz oldalon keresztül azt olvasni, hogy minden szuper. Ebben a novellában is, és majdnem az összesben, azt szeretem, hogy a kettőből valamelyik csak megbicsaklik, vagy ez nincs meg vagy az. Igazából ezért is lett ez a címe, mert valahogy ez is erre utal: lehetne, hogy csak aludjunk a szex helyett, tulajdonképpen ezt akár így hozzá lehetne tenni. Reményeim szerint ott van ebben az a feszültség, hogy aludni is elég jó dolog, és az olvasóban felmerül, hogy mi lehet az, ami miatt az ember mégis inkább az alvást választaná: ha valami hiányzik és valamilyen űrt kell kitölteni – itt éppen macska alakú űr van a novellában, de lehet bármilyen, sok különböző alakú űr van bennünk valószínűleg.

– Azáltal, hogy leírtad, szavak formájában megtestesítetted a démonjaidat, hogy érzed, sikerült megszabadulnod tőlük valamilyen szinten?

– Az utolsó két szavad fontos: valamilyen szinten. Ez csak egy része a folyamatnak, ezért is mondtam a beszélgetésben, hogy az nagyon jó tud lenni, ha az ember rájön, mi is az, amivel szembenéz, és ennek a ráismerésnek kézzel fogható módja az, hogy leírja. Másrészt pedig olyan, mintha valakivel beszélgetne az ember, ami szintén nagyon hasznos tud lenni, mert ha kimondunk valamit, elmondjuk a másiknak, vagy egyáltalán kijön a szánkon, az sokszor nem azért tud segíteni, mert a másik valami fantasztikus tanácsot ad, hanem egyszerűen önmagában az, hogy megfogalmazzuk rádöbbent arra, hogy bizonyos dolgok mennyire egyszerűek és logikusak. Saját példával élve, volt olyan munkahelyem, ahol lelkileg rosszul éreztem magam és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ez csak munka, napi nyolc óra, ezt tudom kezelni, nincs ezzel semmi tennivalóm, ezt elviselem. Aztán megint csak visszatértem a pszichológusomhoz, ő kérdezte, hogy mióta tartanak az egyéb problémáim, magánélet és hasonlók, mondtam neki, hogy hát úgy négy éve. Erre visszakérdezett, hogy mióta vagyok ezen a munkahelyen és hát bizony erre is az volt a válasz, hogy úgy négy éve. Ahogy ezt kimondtam, rájöttem és megkaptam a választ, pedig a pszichológus nem is mondott utána semmit. Ilyen triviális példákkal tudom alátámasztani azt, hogy néha már az segíteni tud, ha valamit kimondunk vagy leírunk.

– Számos erős témát feldolgoztál az írásaidban, jó néhány démont megszelídítettél. Van olyan, amihez még nem mertél nyúlni, amiről nem írtál még, pedig benned van?

– Biztosan van ilyen. A bátorság nem hiányzik, remélhetőleg az ősszel megjelenő regényemben lesz is egy részlet, ami erről szól. Én úgy vagyok vele, hogy bárcsak minden démonomat papírra tudnám vetni, és akkor én lennék a legboldogabb. Bátortalanságról tehát szó sincs, csak valószínűleg én sem vagyok tisztában minden démonommal. Érdekes, hogy úgy emlékszem, amikor novellatémákat gyűjtöttem, mintha lett volna olyan gondolatom, hogy a párkapcsolathoz fűződő dolgokat írom meg, de mire ez a kötet megjelent, már mindent elfelejtettem. Ez a téma például még várat magára, hogy a párkapcsolati, együttélési nehézségekkel szembenézzek.

– Írásaidban helyenként megjelenik a hevesebb érzelmektől fűtött, felindult írói hang, ez mennyire tartalmazza mindazt, amit a hétköznapokban nem adsz ki magadból?

– Vagy ráhibáztál, vagy nagyon értően olvastad, mert abszolút erről van szó. A hétköznapokban én vagyok az a személy a buszon, aki nem meri kikérni magának, ha a veséjébe könyökölnek, és ha véletlenül már annyira ideges, hogy mégis kikéri magának, akkor ő érzi magát kellemetlenül, mert jaj, de kínos, hogy ilyen szitut teremtettem, és igaz ugyan, hogy a másik a hibás, mégis én érzem magam rosszul. A hétköznapok elfojtásai, hogyan viselkedjünk úgy, ahogy illik – ez már bizonyos szinten túl nem egészséges. Nyilván ki kellene adnunk magunkból azokat az érzelmeket, amik feszítenek és igen, én abszolút erre is „használom” az írást, hogy kiadjam ezeket a dolgokat magamból.

– Hogyan írnád le a lírai éned és a hétköznapi személyiséged párhuzamát?

– Azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen titok, nem olyan értelemben, hogy nem akarom elárulni, hanem azt remélem, hogy nem derül ki. Azt várom el magamtól, hogy ha a novellában abszolút ott vagyok én, ha őszinte és belülről jön, ettől kap valamiféle hitelességet, de nem olyan egyértelműen, hogy az olvasó látja, hogy ez újságíróról szól és az életének bizonyos elemeiről, nem kell ennyire egyértelműnek lennie. Maradjon titokban azért, mert szerintem ettől hitelesebb, ha nem érezzük egyértelműen, hogy miért hiteles, hanem csak azt érezzük, hogy az az érzés igazinak hat. Valószínűleg nem azért írta ezt az író, mert ezt olvasta egy pszichológiai tankönyvben, hogy ilyeneket szoktak érezni, hanem tényleg megéltnek tűnik az, amit leírt. Ez a legfontosabb kifejezés, hogy tűnjön megéltnek, nem baj, ha nem volt valóban átélt a szituáció, mert ezért jó az irodalom. Ezért olvasunk irodalmat szerintem, mert kanapén ülve megélhetünk sok olyan dolgot, amit szerencsére nem kellett ténylegesen átélnünk: nem kellett háborúba mennünk, nem kellett elveszítenünk a szeretteinket, mégis azzal, hogy az író úgy tudta megírni mindezt, hogy mi teljesen magunkénak érezhettük, a részünké válhat anélkül, hogy át kellett volna élnünk.

Kép forrása: Rodosz Facebook oldala

A mai társadalomban irodalmárnak lenni gyerekjáték… csak mégsem. Kemény Zsófi, aki a kortárs irodalom egyik legnépszerűbb alakja, a Planetariumban tartott szerzői esten vetítette elénk az alkotói munka csínját-bínját, a napfényesnek tűnő szerzői élet árnyékos oldaláról André Ferenc slammer kérdezte.

Kemény Zsófi számos területen munkálkodik, hiszen költő, író, forgatókönyvíró, slammer és rapper is. Tagja a Szépírók Társaságának és a József Attila Körnek. A kezdetektől része a magyar slam poetry mozgalomnak, a műfaj mai napig aktív és kiemelkedő alakjának számít. Első regénye, az Én még sosem 2014-ben jelent meg, majd a következő évben ezt verseskötet követte, a Nyílt láng használata. Az est folyamán részleteket hallhattunk tavaly megjelent az Aranykor fénykora című regényéből, valamint legújabb, Most vagyok soha verseskötetéből is. A kortárs irodalmat átölelő kérdéskörökről és Zsófi szerzői útjáról is szó esett, majd a beszélgetést slam poetry showcase követte, ahol Kemény Zsófi és André Ferenc mellett Mészáros Péter volt országos slambajnok is mikrofonközelbe került. Még mielőtt a szavak kacifántos építése elkezdődhetett volna, sikerült feltennem néhány kérdést Zsófinak.

– A különböző műfajokban egyazon személy szólal meg, vagy van személyiségjegyi eltérés?

– Nem, nem ugyanaz a perszóna – mert tulajdonképpen hívhatjuk így is –, valójában minden műfajban teljesen más. Például van egy antiszexista rapper énem, aki nagyon távol áll tőlem forradalmiságban és szókimondó jellemében. Ő Sophie Hard néven fut, és az a lényege, hogy a rapműfajban megjelenő, kemény szavakkal dobálózó, az én mennyivel jobb vagyok mindenkinél attitűdöt próbáltam nőiesre formálni és a szexista megnyilvánulásokra nyomást helyezni az ezek ellen szóló szövegeimmel. Ezzel szemben viszont én sokkal szerényebb vagyok valójában, nem kötök bele emberekbe csak úgy. Az írásaimban azonban igen.

A slam poetryben teljesen más irányba nyúlok el, ott sokszor kellett aktuális politikai dolgokat feldolgozni, ezért volt is egy időszak, hogy konkrétan forradalmárnak tartottak, tüntetésekre hívtak beszédeket mondani, de az sem én voltam, nem is csinálom már, mert nem esik jól. Én nem tudok kiabálni, ilyen jellegűen lázadni, nem vagyok ehhez elég forradalmi.

A forgatókönyvírás esetében az előbbiekkel ellentétben egészen személytelenné válok, igyekszem itt is mélységekbe nyúlni, de ezt mindig más testébe, lelkébe belebújva teszem. Nagyon vizuális ez a műfaj, a nyelv eléggé kikerül a fókuszból, ezért nagyon eltér a többi műfajtól, amikben alkotok.

A líra az, ami a legszemélyesebb és az tényleg én vagyok. A próza így a kettő között van valahol. El tudom távolítani magamtól, képes vagyok kivonni a személyiségem belőle, ugyanakkor nagyon bele is tudok temetkezni, és bele tudom vinni a személyemet. Egyszerre tudok lenni én és a karaktereim által felvett személyek is.

– Hogyan kapcsolódik a személyiséged az írásaidban gyakran megjelenő témákhoz, a lázadó és polgárpukkasztó habitushoz?

– Én végtelenül szabálykövető ember vagyok, és rettenetesen stréber – ha mondhatok ilyet. Mindig megtanultam minden tananyagot, nem volt olyan, hogy ne készítettem volna el egy házi feladatot. A középiskolás éveim alatt két alkalommal, ha hiányoztam az iskolából, a hétköznapokban sem voltam soha polgárpukkasztó személyiség. Az írásaimban megjelenő rebellis és a normákkal szembemenő személy és a köznapi énem eléggé elkülönül egymástól. Nem vagyok egy cool ember, bár látod, kicsit boomer vagyok, hiszen használom a cool szót.

– „Én a nyelvvel szeretném elmondani a történet valódi lényegét” – hangzott el az est folyamán. Kifejted részletesebben, hogy pontosan hogyan kell ezt érteni?

– Kiskoromtól kezdve a nyelv számomra központi elem volt, ezt a környezetem is észrevette és sokszor hangsúlyozták, hogy éppen általa emelkedek ki a többiek közül. Saját nyelvet kreáltam magamnak, új szavakat és nagyon korán rengeteg szóviccet is, szóval ez nekem mindig is a lényem része volt, és a környezetem visszajelzései azt erősítették meg bennem, hogy ebben vagyok különleges. Innen jött a nyelvi kísérletezésekre való hajlam és a slamben ez otthonra talált, úgy éreztem magam, mint aki hazaért. Nagyon egymásra tudtunk hangolódni a többiekkel, akik slammeltek, főleg a nyelvhez való kötődésben. Na meg ott az irodalom. Akkor irodalom, ha nyelvezetet is rakunk alá és nemcsak leírjuk az érzelmeket, hanem át is tudjuk adni őket. Erre akkor jöttem rá, amikor az első regényemet írtam. Ha nem rakok alá nyelvezetet, akkor olyan, mintha egy filmet írnék körül, és annak meg mi értelme? A szavaknak ereje van és ezt használni kell.

– Említetted, hogy a te alkotói szemed mindig nyitva van, bárhová is mész. Volt olyan, hogy bár nyitva volt, mégsem látott semmit? Gondolok itt az ihlet hiányára.

– Én erősen tagadtam az írói válságot, az ihlethiányt és a hasonló fogalmakat nagyon sokáig, de volt részem bennük. Amikor ezt a könyvet írtam – mutatott az asztalon sárgán aranyló borítású Az aranykor fénykora feliratú kötetre –, akkor is volt egy-két év, pont Covid előtt, amikor semmi nem jött össze. Lett volna színházi előadásom, de meghiúsult, a könyvemet sem akarták kiadni, sorozatosan minden rosszul jött ki, és azt éreztem, hogy egyszerűen nem kellek senkinek. Akkor az fogalmazódott meg bennem, hogy minek csinálom egyáltalán, és olyan spirálba kavarodtam, ami oda vezetett, hogy azt éreztem, teljesen ki vagyok égve. A kiégés szerintem nem visszafordítható, szóval ez feltehetően nem is az volt, sokkal inkább válság.

– Szó esett arról, hogy egy darabig lehet szinteket ugrani, aztán egyszer csak nincs tovább. Mi az a szint, amit mindenképp meg szeretnél még ugrani és hol a határ?

– Nekem voltak olyan vágyaim, amiket valószínűleg már sosem fogok megugrani, ilyen például, hogy színész legyek. Nagyon szeretnék saját sorozatot, de az is eléggé reménytelennek tűnik. Meg hát nagyon sok írónak az a legnagyobb álma, hogy megírja az igazi nagy-nagy regényt és ez szintén nem túl valószínű, de nyilván szép lenne. Ugyancsak örülnék, ha kijuthatnék külföldre, hogy a műveimet lefordítsák vagy világszintű elismeréseket kaphassak, de ezek is álmok, bár azt mondják, hogy álmok nélkül nem lehet tovább előre haladni.

– Mi a kedvenc idézeted magadtól, ami leginkább jellemzi az alkotói attitűdödet?

– Ez nem kedvenc, de illik nagyon arra, aki most vagyok, és ami most a legfőbb problémakör az életemben: „Közeledik a demerung – még bőven elég a természetes fény a húszas éveinkhez, de nem kéne megvárni, hogy lemenjen a nap.” De van még egy ilyen: „mindig útban” – mert mindig útban és mindig úton vagyok.

A képet Tamás Zsófia készítette.

Fiatalkorban komoly fejtörést okoz a továbbtanulás kérdése. Sokan gyerekkoruk óta tudják, mivel akarnak foglalkozni, néhányan találomra választanak szakot, de olyan is van, aki a lehető legnehezebb utat választja és úgy dönt, beleássa magát a román jogi rendszerbe. Interjúnkban Balázs Janka másodéves joghallgatót kérdeztem pályaválasztási tapasztalatairól, élményeiről.

– Miért választottad a jogot?

– Nagyon érdekesnek tűnt, és teljes mértékben döntésképtelen voltam, úgyhogy abban a pillanatban ez tűnt a legkönnyebb választásnak. Azóta persze rájöttem, hogy ez volt a legnehezebb, amit választhattam, de – még – nem bántam meg.

– Miért pont a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre iratkoztál be?

– Amikor eldöntöttem, hogy jogra jövök, akkor utánakérdeztem és utánanéztem a dolgoknak, és például mindenki azt mondta, hogy ha jogot akarok tanulni Romániában, akkor nincs értelme azt magyarul tanulnom. A Sapientián például magyarul oktatják a jogot, és ez valóban nagyon szép dolog a részükről, viszont szerintem tényleg több értelme van románul tanulni. Így, ha elvégzem és lesz diplomám, akkor nem kell leülnöm a román szakszavakat megtanulni, mert már mindent alapból románul tanultam, ami előny lesz. Ráadásul úgy hallottam, hogy a Babeş–Bolyainak a legerősebb a jogi képzése. Meg persze Kolozsvárra akartam jönni a város, a barátok, a társaság miatt. Így született ez a döntés. 

– Mennyire okoz nehézséget általánosságban a nyelvi korlát ezen a szakon?

– Az első hónap nagyon nehéz volt, mert nem voltam hozzászokva a román nyelvhez, legalábbis ilyen szinthez semmiképp. Viszont sokat segít az, hogy folyamatosan, tehát napi nyolc órában román beszédet hallok – bár egy szót sem értek, mert jogi nyelvről, szaknyelvről van szó. Eleinte anyukámmal fordíttattam le oldalakat, mert nem értettem semmit, most már azért jóval könnyebb. Nem azt mondom, hogy a kifejezőképességem jó lett, mert még mindig nem tudok folyékonyan beszélni románul, viszont a fogalmakat most már nagyjából értem. Tehát ha valamit magyaráznak, mondanak, azt megértem. Nem biztos, hogy tudok rá válaszolni, de megértem.

– Akkor van remény annak is, aki nem tud jól románul? Idővel könnyebb lesz?

– Jaj, persze. Minden tanár elmondta ezt első héten, hogy ne essünk kétségbe, mert a románok se értenek mindent. A szakszavakat, kifejezéseket ők sincs honnan tudják és igazából ezek azok, amiket igazán tudni kell. Persze, nem ugyanarról a szintről indulunk, de kemény munkával majdnem be is lehet hozni a lemaradást. Ha leülsz a füzeted mellé, amiben ezermillió szó van a legalapvetőbb családjogi fogalmaktól egészen az öröklésjogi fogalmakig, és azt mind megtanulod, akkor nincs ahogy ne boldogulj el. Tehát van remény mindenkinek, sőt.

– Lassan szállóige, hogy aki jogra megy, az tanuláson kívül mást nem igazán fog csinálni. Egyetértesz ezzel?

– Hát az biztos, hogy sok a tananyag. Én próbálkozom, aztán amennyi összejön, összejön. A gimnáziumban szerintem ez sokaknál volt így, hogy azt néztük, vajon a másik mennyit tanul. Na, az egyetem alatt muszáj volt megtanulnom, hogy ezt el kell engedni. Nem foglalkozhatok azzal, hogy ki mit tud, ki mennyit tanul, mert nagyon idegesítő tud lenni és engem csak hátráltat, ha azt látom, hallom, hogy ki mennyire érti a dolgokat. Tehát teljes mértékben elvonatkoztatok attól, hogy a románok mindent értenek, mennyire okosak és úgy vagyok vele, hogy amennyit tudok, azt ügyesen, lassacskán megtanulom, majd úgyis meglesz az eredménye. Ha pedig nem sikerül valami, akkor nem sikerül, ez van. 

– Volt pillanat, amikor megbántad, hogy ezt a szakot választottad?

– Még nem, viszont így, szesszió közeledtével a következő egy-két hétben ez gyorsan változhat és nem kizárt, hogy elgondolkodom majd azon, miért rontottam így el az életemet és tényleg kellett-e ez nekem…

– Mit tanácsolsz annak, aki jogi egyetemre menne?

– Szeressen tanulni! És szeressen olvasni! Az sem árt, ha jó a felfogóképessége, mert tényleg nagyon sok a tananyag, amit meg kell tanulni. Viszont, ha tudsz úgy olvasni, hogy meg is értsd azt, amit elolvastál, az hatalmas segítség. Nem kell megjegyezni mindent szó szerint, elsőre nem is lehet, de ha megérted és felfogod, első lépésnek már az is tökéletes.

A Mano & Gregor zenekar tavaly alakult azzal a céllal, hogy a sokak által jól ismert indie folk zenei stílust elhozza Romániába. Ráduly „Manó” Botond és Petri „Gregor” Gergő 16 év barátság után döntöttek úgy, hogy nemcsak zeneileg, de szemléletében sem szokványos zenei projektet hoznak létre, ahol a dalszövegek üzenete legalább annyira fontos, mint maga a zene. „Krampusz” Kádár J. Zoltán, Kis Tamás és Szekeres Árpád személyében nem volt kérdés, hogy olyan tagokkal bővül a zenekar, akik zenei tudásukkal és szellemiségükkel hosszú távon is a Mano & Gregor történetének részévé válnak. A zenekar alakulásáról Gregort (Petri Gergő), Manót (Ráduly Botondot) és Krampuszt (Kádár J. Zoltán) kérdeztük.

– Hogyan jutottatok el a zenekar ötletétől a megvalósításig?

Gregor: Manóval már volt közös zenei múltunk, de egy ideig elváltak útjaink, mivel az egyetem miatt Kolozsvárra kerültem. Ismét összerázódtunk, amikor visszatértem Sepsiszentgyörgyre, és felmerült a gondolat, hogy érdemes lenne komolyabban együtt zenélni. A stílust külföldi zenekarból hoztam, ahol előzőleg kipróbáltam magam, és miután Manónak is megmutattam, közösen úgy döntöttünk, hogy ebben mindketten ki tudnánk teljesedni. Ezt a kezdeti löketet kétéves folyamat követte, amikor főleg a dalok írásával foglalkoztunk, színpadra vinni azonban nem tudtuk a járványhelyzet miatt.

Manó: Úgy gondoltuk, várunk addig, amíg véget ér az az állapot és akkor fogjuk kiadni a dalokat, amikor valóban el is jut az emberekhez.

Gregor: Közben Kolozsvárra költöztünk, és elkezdtünk embereket keresni a zenekarba. Így találtunk Krampuszra, aki később hozta a basszusgitárost, Kis Tamást, a dobos, Szekeres Árpád pedig családtagként adott volt, ő időközben tanulgatta is a dalokat.

– Melyek voltak zenekarként az első lépések?

Gregor: Az első lépés teljes csapatként tulajdonképpen már a próbafolyamat volt, ami tervszerűen zajlott: a koncertanyagot például két hétvége alatt hoztuk össze és utána rögtön kezdődtek a koncertek, klipforgatás stb. Mondhatni minden egyszerre történt.

Manó: Maga a próbafolyamat nagyon vagány volt, zeneileg tulajdonképpen ott találkoztunk először a többi bandataggal, de emberileg is ott ismertük meg egymást jobban, egyfajta terápia volt a bezártság után. Megalapozta a koncertélményeket, amiket utána együtt éltünk meg.

– Milyen történet áll a zenekarban használt Mano, Gregor és Krampusz nevek mögött? 

Gregor: Manónak ez volt a szívatóneve még tinédzserkorában, mert túl kicsi volt az akkori zenekarunk további tagjaihoz képest, és annyira ráragadt, hogy mindenhol így ismerték, szólították. Az én nevem, a Gregor külföldi zenélésem időszakából jön: a Gergőt abszolút senki nem tudta kiejteni, ezért több helyen is elkezdtek Gregornak szólítani, és aztán ez megmaradt.

Krampusz: Manóhoz hasonlóan nekem is a Krampusz volt a gúnynevem a liciben. Csak akkor voltál valaki, ha volt gúnyneved, úgyhogy mi büszkék is voltunk rá. Aztán ez úgy rám ragadt, hogy később, amikor gyerektáborokat szerveztem, bármennyire is akartam, lehetetlen volt szabadulnom ettől a névtől. Hiába mondtam, hogy Zoltán, Zoli vagyok, a gyerekeknek a Krampusz jobban tetszett, folyamatosan ezt skandálták, amikor megláttak. Amúgy onnan ered, hogy a bentlakásban egyszer megijesztettem valakit és ő mondta, hogy olyan vagyok, mint egy krampusz. Fogalmam sincs, honnan jutott eszébe, de másnap már úgy költöttek reggel a többiek, hogy „Kelj fel, Krampusz, jó reggelt!”

– Hogyan történik esetetekben a dalszerzés?

Gregor: Jelenleg sehogy sem történik. Amikor eldöntöttük, hogy közösen írnánk dalokat és el is kezdtük írogatni őket, tulajdonképpen szűk egy év alatt eljutottunk oda, hogy jó néhány elkészült, év végéig rendre hozzuk őket nyilvánosságra. Amikor a zenekari projektbe belevágtunk, Manóval mindkettőnknek volt már néhány elkészült dalunk, csak ki kellett kicsit színezni, más dalok ötletként léteztek, de alapvetően ketten dolgoztunk a dalszerzésen, a körülményektől és a dal mondanivalójától függően. Ha nagyon intim volt a tartalma, akkor csak az dolgozott rajta, akié az ötlet volt. Előfordult olyan is, hogy ketten dolgoztunk egy dalon anélkül, hogy közben találkoztunk volna. Miután az ötlet és a szöveg megvan, következik a stúdiómunka, de igazából nincs konkrét procedúra. Az biztos, hogy minden dalhoz mindannyiunknak közünk van. Egyik sem úgy született, hogy ne ismerte volna mindenki, ne tudtuk volna, érzelmileg mi áll a hátterében. A barátságunk is segít ebben, hogy könnyen meg tudunk nyílni egymásnak.

– Hol volt az első fellépésetek, koncertetek, milyen élmény volt?

Gregor: Tavaly júliusban debütáltunk, amikor a nagyobb eseményeknek már leszögezett programjuk volt, elég szűk keretek között mozoghattunk koncertszervezés ügyében, de szerencsénk volt, mert nagyon sok fesztivál utolsó percben is fogadott. A segesvári ProEtnica fesztiválon lett volna az első fellépésünk, de hirtelen kaptunk egy lehetőséget, így a Weekend Lake-en léptünk fel először. Mi az előbbire emlékszünk picit jobban, az nagyon jó koncert, zenekarilag is nagy élmény volt. Olyan közönségnek játszhattunk már első perctől fogva, amely tényleg nyitottan fogadott, és egyáltalán nem éreztük, hogy ez a stílus szokatlanul új, idegen lenne.

Manó: Én nem is számítottam ilyen fogadtatásra, hogy az emberek ennyire élvezni fogják. Nagyon buliztak.

– Az első fellépéshez képest most milyen érzés a színpadon lenni?

Manó: Én például az első koncertemen, ahol még hosszú hajam volt, úgy játszottam a színpadon, hogy előredobott fürtjeim alól néztem félénken kifelé, hogy még véletlenül se lássa senki az arcomat.

Gregor: Ha a zenekar első fellépésétől számítjuk, akkor olyan sok minden nem változott, de ha külön-külön az első színpadi élményünket tekintjük, akkor mára mindenkinek más. Nekem az első fellépéshez képest talán az a legmeghatározóbb különbség, hogy már egyáltalán nem érzek feszültséget, már tudom élvezni. Sok zenész végigidegeskedi az egészet. Nálam is így volt az első néhány alkalommal, de azóta ez teljesen megszűnt.

Manó: Mondjuk, ehhez az is nagyban hozzátesz, hogy most olyan emberek vesznek minket körül, mint például Krampusz, Tamás, Árpád, akikkel jól érezzük magunkat.

Krampusz: A csapatszellem számomra is nagyon fontos. Én gyerekszínészként kezdtem, s a színpadon mindig reszketett a lábam, izzadtam, gyomoridegem volt. Lelkipásztor-növendékként is mindig gyomorgörccsel mentem fel a szószékre, de a zenekarral már nem fordul elő, hogy például folyton kiejtsem a pengetőket a kezemből az idegesség miatt, vagy remegjen a lábam, hanem tényleg biztonság van: én a csapattal, a „falkával” vagyok, és együtt közvetítünk valami őszintét. Mindenkinek a szemébe úgy nézek, mintha a barátaim, a családom lennének. Kicsik s nagyok mindig mosolyognak és örömmel fogadnak, és van egy nagy nyugodtság- és biztonságérzés bennem. Eddig is tudtam, hogy ez a helyem, de most úgy is érzem magam, és nagyon hálás vagyok ezért. Otthon érzem magam a zenekarban.

A Mano & Gregor különleges lendülettel – nemritkán kezdeményezőként – vesz részt jótékonysági rendezvényeken és vállaltan a békéért, gyűlölet nélküli világért énekelnek. Márciusban kolozsvári koncertjükkel például az Estuar Alapítványt támogatták. Az időjárás miatt április végére halasztották új videóklipjük többszázas tömeget megmozgató kolozsvári felvételeit: a flashmobbal és hangszeres felvonulással igyekeznek megmutatni a kincses városban élők sokszínűségét, kulturális gazdagságát és nyitottságát, hangsúlyozni az emberi kapcsolatok, a kiforrott összetartás és elfogadás ápolásának fontosságát. Alighanem hallatnak még magukról. A csapatot legközelebb április végén láthatjuk a Szentgyörgy Napokon, aki addig is a dalaikkal ismerkedne, látogasson a Mano & Gregor közösségi oldalaira és honlapjára.