Példakép(p)

Nem is olyan gáz a bentlakás…

by Kabai Krisztina | 2020. 09. 04. | 0 | Példakép(p),Slider |

Mint minden frissen leérettségizett, egyetemre készülő makacs, akaratos fiatal, én is arról álmodoztam, hogy ha „felkerülök” egyetemre, akkor bizony kintlakásban szeretnék élni. Az albérlet otthonosabb, azt csinálok, amit én akarok, lazán tudok főzni-mosni, és ha arról van szó, akkor elvonulhatok a saját kis szobámba, ahol nem zavar senki, ott nyugodtan olvashatok vagy pihenhetek, mert nincsenek mások a szobában, akik megzavarnának. Meg amúgy is, hogy én? Bentlakásba? Na, ne nevettess! Összezárva másik négy ismeretlennel, akik ki tudja, honnan jöttek, s milyenek, lehet, másnapra kirabolnak, nem hagynak majd tanulni, belém kötnek, és így tovább.

Igaz a mondás: a pénz nagy úr!

Alapos számolgatások, és hosszú beszélgetések után végül arra a döntésre jutottunk itthon, hogy egy olcsóbb szoba árát akár ki is tudnánk fizetni, de ettől függetlenül beadtam a kérelmet a bentlakásra. Szeptember utolsó hétvégéjén jött az e-mail: sajnos nekem nem jutott hely, így keresni kellett a szóban forgó szobát, amit nem olyan összegért ajánltak, mint amire számítottunk, inkább horroráron. Így történt, hogy beköltöztem egy olyan lakásba, amiért még a kifizetett összeg egytizede is sok lett volna, és három hétre volt szükségem, hogy határozottan eldöntsem: nekem ez nem kell. Nem, nem a számlafizetéstől vagy az önállóságtól ijedtem meg, hanem fejben kalkuláltam, hogy mire mennyit költöttem el röpke huszonegy nap alatt, és ez a szám meghaladta azt, amit elbírt volna a szüleim pénztárcája. Megjegyzem, mi sem tartozunk azok közé a családok közé, akik aranyrudakat rejtegetnek a padló alatt vagy bárhol máshol a házban. Az órarendem eléggé zavaros volt, nem tudtam volna megoldani azt, hogy huzamosabb ideig elmenjek részmunkaidőben dolgozni (csak úgy, ha mulasztok az egyetemen, vagy épp a minimálisnál is kevesebbet alszom), így amikor fél füllel meghallottam, hogy utólag is igényelni lehet a bentlakást, akkor összeszedtem az összes romántudásomat, és elmentem a kijelölt helyekre papírokat intézni. 

Aggódtam. Korábban azzal utasítottak vissza, hogy nem elég nagy a médiám/az átlagom a bejutáshoz (holott nálam gyengébb másodéves egyetemisták lazán bejutottak oda, ahova szerettek volna), és féltem, hogy ez most is így lesz. Egy szerdai napon adtam be az illetékeseknek a papírokat, azt mondták, minden csütörtökön – azaz 24 órával később – kifüggesztik az eredményeket az ajtó melletti hirdetőpanelre, így ne felejtsek el másnap benézni ide. Úgy szuggeráltam a táblát a távozásomkor, hogy ha mágikus képességekkel bírtam volna, akkor egészen biztosan arra fogtam volna a bejutásomat. Igen, igen, másnap három óra körül ugyanis ott villogott a négy számjegyű kódom a listán. Úgy hívtam fel anyukámat, hogy először arra kértem, üljön le, és kapaszkodjon meg valamiben. Elképesztően büszke voltam akkor magamra; az egészet én rendeztem el, én jártam utána, nem kértem meg senkit, hogy jöjjön segíteni, és ez a tudat megerősített abban, hogy ne féljek az előttem álló akadályoktól, még ha egyedül is vagyok egy ekkora városban.

Az amestec szoba 

Az azt követő hétfőn jelentkeztem az adminisztrátornál, néhány órával később pedig az első csomagjaimmal betoppantam a 112-es szobába, ahol azonnal két „ez meg mi a francot akar itt bőrönddel?” fejjel találtam szembe magam. Elsőre magyar üdvözléssel próbálkoztam, de amikor rájöttem, hogy ezzel nem sokra fogok jutni, akkor kicsit elbátortalanodva üdvözöltem őket románul. Velem együtt már öten voltunk a szobában, ami elég meredeken hangzik, de aki volt már bentlakásban, az tudja, hogy nagyon ritka az a pillanat mind napközben, mind éjszaka, amikor mindannyian egy térségben vagyunk. Az emeletes ágy alsó része volt az egyetlen üres hely, és így visszagondolva meg sem tudom számolni, hányszor vertem be a fejem a lécekbe. Viszont (!) a felső ágy egyik vízszintes tartórésze tökéletes tárolóhelynek bizonyult a lefekvés után magamon felejtett fülbevalóimnak, szóval voltak pillanatok, amikor valamivel kompenzálódott a helyzetem.

Talán az amestec (amestec [ámesztek] – román szó, jelentése: keverék) szó illik ránk, ötünkre a leginkább. A fölöttem alvó lány Besztercéről származott, és teljes mértékben román volt, alig tudott egy-két szót magyarul. Az előttünk alvó lánynak a családneve ugyan magyar, de az édesanyja román, így bár Székelyföldről származott, nem tudott magyarul, ám a legtöbb mondatomat megértette. Velem átlósan egy aradi lány aludt, az édesapja román, az édesanyja magyar, tökéletesen beszélte mindkettőt, sőt az angollal együtt mindhárom nyelvet. Mellettem pedig egy palesztin lány aludt. Igen, arab, de nem, nem imádkozott térdepelve, nem volt bebugyolálva, hanem pontosan ugyanúgy öltözködött, viselkedett, ahogy mi. Elég vegyes társaság voltunk mind a nemzetiséget, mind a beszélt nyelvet és a származást illetően. Annak ellenére, hogy ennyire különbözőek voltunk, nagyon jól kijöttünk egymással, és csak februárban (!) volt az első vitánk. Ezért talán díjat is érdemelnénk.

Voltak közös főzések, vásároltunk együtt vécépapírt, közösen mentünk fürdeni, karácsonykor is megleptük egymást, bújócskáztunk éjszaka fél egykor, és még forralt bort is készítettünk, ami miatt beindult a füstriasztó… És igen, volt, hogy valamelyikünk aludni akart, a többiek meg nem. Olyan is, hogy még a kő-papír-olló sem döntötte volna el, ki vigye le a kukát vagy ki sepregessen össze. Ennek ellenére minden pillanatát imádtam. Imádtam, mert új embereket ismerhettem meg, új kultúrákat, és amikor legszívesebben kiszaladtunk volna a világból, akkor egyikünk vagy épp mind a négyen leültünk amellé, aki maga alatt volt, és órákon át beszélgettünk.

Román szobatársak mellett kénytelen voltam románul is társalogni, amitől sokáig nagyon tartottam. Nem mondom, hogy nem tudok beszélni vagy nem értem meg a szavakat, inkább a válaszadással volt/van gondom. Mindig attól tartottam, hogy helytelenül fogok reagálni a kérdésekre, vagy nem tudom kifejezni magam úgy, ahogy azt szeretném, s tény, hogy voltak pillanatok, amikor nagyon megerőszakoltam egy mondatot, hogy értelmet nyerjen. Nagy szerencsém volt, hogy a román lányok nem néztek rám csúnyán, amiért nem beszélek folyékonyan, türelmesen megvárták, amíg a mondatom végére értem, és ha kellett, kijavítottak, segítettek. Emellett pedig a költségvetésem is leredukálódott. Kiszámítottam, hogy az egyévi bentlakás ára nagyjából annyi, mint egyhavi lakbér rezsi nélkül. Szóval tényleg nem mindegy, ha nálatok sincsenek a szekrényben vagy bárhol máshol aranyrudak elrejtve a kíváncsi szemek elől. Mivel én belekóstoltam mindkét lakhatási módba, egyértelművé vált számomra, hogy amíg lehet, a bentlakást fogom választani. Nemcsak azért, mert olcsóbb, és ezzel együtt hihetetlenül sokat tudok spórolni, hanem mert megvan a maga hangulata, amit kár és vétek lenne kihagyni. Például ha egy éjjel elkezdenénk bújócskázni egy tömbház lépcsőházában, nagy a valószínűsége annak, hogy a napfelkelte a rendőrségen ér minket, ahova csendháborítás miatt vittek be.

Aki 15 évesen katonaiskolát választott: ez egy hivatás

by Kabai Krisztina | 2020. 07. 25. | 0 | Példakép(p) |

József Attila óta tudjuk, hogy „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!”, de a nagy többségnek ez a gyerekkorral együtt el is múlik, Trónok harca és társai ide vagy oda. Manapság ritka, ha valaki úgy dönt, hogy katona szeretne lenni. Míg régen kötelező volt a sorkatonaság, ma alig akad olyan fiatal, aki önként bevállalná a kiképzést és a néhány év missziót. És mégis vannak: egy ismerősöm másfél évvel ezelőtt bejelentette, hogy nem itthon kezdi el a gimnáziumot, hanem egy magyarországi katonaiskolában. Bentlakásba költözött, havonta egyszer járt haza, sokat gyakorolt, barátokat szerzett, és minden egyes végigizzadt, átedzett óra által egyre közelebb kerül a céljához: katonává válni. A kezdetekről, az iskoláról és a hivatáshoz fűződő gondolatairól beszélgettünk.

Mikor jutott először eszedbe az, hogy katona szeretnél lenni?

Olyan öt vagy hat éves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem, és emellett stabilan kitartottam és kitartok.

Mi befolyásolt abban, hogy a katonasuli mellett döntöttél?

Igazából nem éreztem késztetést, kést sem tartottak a torkomhoz. Szerintem belül érzi az ember azt, hogy katona akar lenni. Nálunk úgy fogalmazták meg, hogy ez egy hivatás, te erre születtél, neked itt a helyed. Persze nagy szerepet játszottak a háborús filmek is, amikért már kiskorom óta rajongtam, meg fiatalabb koromban nagyon sok harcos játékkal játszottam, mint például a Call of Duty, meg ahhoz hasonlók.

Szüleid nem féltenek?

Eleinte alig barátkoztak meg a ténnyel, hogy kiutaztam Magyarországra, azóta viszont már megszokták. Abban biztosak voltak, hogy nem lesz velem baj, ismernek annyira, hogy tudják: nem csinálok hülyeségeket, és az utóbbi hónapokban megbékéltek azzal is, hogy most már csak ritkábban vagyok itthon.

Miért döntöttél egy külföldi iskola mellett?

Számomra nem annyira külföldi iskola, mert Magyarországon születtem. Azt nem mondhatom, hogy ott nőttem fel, viszont én magyar földnek tekintem a községet is, ahol élek, és mivel nem nagyon vagyok megbékélve a román nyelvvel, nem is merült fel, hogy itt, Romániában kezdjem el a tanulmányaimat.

Milyen volt a felvételi?

Az írásbelitől és az interjútól nem igazán féltem; amikor kérdeztek, válaszoltam, szerencsére nem tértek
ki semmi olyanra, amivel zavarba hoztak volna. Tudtam, hogy ezek úgysem számítanak sokat, ellentétben az egyhetes edző- és bejutási táborral, ami érzelmileg egy kicsit odatett, egyrészt azért, mert ez volt az első olyan alkalom, amikor tényleg egymagam voltam, család és barátok nélkül, és csak magamra számíthattam. Kicsit izgatott voltam, meg magányos.

Milyen volt a tábor, milyen feladatokat kaptatok?

Augusztus végén tartották. Rengeteg testnevelés volt, szinte abból állt minden nap. A tábor célja tulajdonképpen az, hogy kipotyogjanak azok az emberek, akik gyengébbek fizikailag és lelkileg egyaránt, akik nem tudnák elviselni azt az érzelmi sokkot, amit mondjuk egy lövöldözés vagy egy konkrét – úgymond – tűzpárbajban okozna. Vannak olyanok, akik egy ilyen helyzetben bepánikolnak, kiabálni kezdenek.

Nem érzed, hogy túl korán vágtál bele ebbe? Alig tizenöt éves voltál, amikor felvételiztél, idén töltöd a tizenhatot, így sokan gondolhatják, hogy túl fiatal, túl komolytalan vagy egy ilyen nagy feladathoz.

Abszolút nem érzem így. Szerintem minél hamarabb elkezdesz tanulni, elsajátítani valamit, annál hamarabb kiismered, annál tapasztaltabb és okosabb, ügyesebb lehetsz benne.

Hogyan készültél fel itthon?

Átlag gyakorlatokat végeztem: fekvőtámasz, felülés, futás, és ehhez hasonló feladatokkal, amiket itthon, és a suliban is kellett csinálni.

Milyen érzés volt először fegyvert fogni a kezedben?

Szerintem négy-öt évvel ezelőtt lőttem először légpuskával az egyik rokonomnál, aki Magyarországon él, és van engedélye ilyen fegyverre. Akkor nagyon beleéltem magam, bár kölyökfejjel úgy fogtam fel, mintha játékban lennék. Most már sokkal komolyabban veszem, sokat segít, hogy tanulok is róluk. Megértettem, hogy ezek a fegyverek nem olyanok, mint amiket falunapokon lehet vásárolni a játékos bódéknál, nem csak sima kék foltokat okoznak, hanem veszélyes sebeket is, rosszabb esetben akár halált. Én már biztosan nem adnék olyan fiatal gyerek kezébe fegyvert, mint amilyen én is voltam, az első élménynél. Nem vagyok a videójátékok ellen, sőt. Ám úgy gondolom, hogy nagyon sok gyerek az én generációmból (és nem csak) túlságosan is beleéli magát ezekbe a játékokba, és sokszor összekeverik a fikciót a valósággal. Nemrég olvastam, hogy Amerikában két fiatal srác kiugrott a negyedikről, mert úgy gondolták, hogy majd újjászületnek. Muszáj megemlítenem, hogy 12-13 évesekről volt szó, tehát abban a korban voltak, amikor az átlag már elvan felügyelet nélkül is, gondoskodni tud magáról, jobb esetben van egy határozott véleménye az életről, és ismer néhány határt, ha nem is az összeset.

Szóval szerinted a videójátékok károsak a fiatalok számára?

Részben. Azok számára veszélyes, akik túlságosan beleélik magukat, akiket képes teljesen magába szippantani egy játék, úgy, hogy teljesen megfeledkeznek a való világról. Vannak viszont olyanok (köztük én is), akik csak kedvtelésből játszanak, akiknek a videójátékozás csak egy közös program a haverokkal. Nekem fejlesztette a reakcióidőmet a sok stratégiai játék, jobban odafigyelek a részletekre, ám a képernyő rontott a látásomon.

Befejezted az első évedet a gimnáziumban. Miket tanultál eddig?

Alap és elméleti dolgokat leginkább. Jogot és hadtörténelmet, gyakorlatban pedig az alaki felkészítést, ami abban merül ki, hogy hogyan kell állni bizonyos helyzetekben (menetelés, tisztelgés). A katonasággal kapcsolatos tanórák mellett ugyanúgy tanulok irodalmat, matekot, fizikát, mint mások, hiszen nekem is majd le kell érettségiznem néhány év múlva.

Miben érzed gyengének magad?

Lehet büszkén hangzik, de abszolút semmiben. Szerintem azon a szinten vagyok úgy tudás, mint tapasztalat terén, ahol ebben a korban lennem kell. A tanulmányaimon tudnék igazából fejleszteni, máskülönben sikerül azt hoznom, amit elvárnak tőlünk.

Nem voltál különc a csapatban, amiért Romániából érkeztél?

Nem, sőt kifejezetten szeretik, ha valaki Erdélyből jön, és ez részben azért van, mert az iskolánk névadója a székely hadosztály parancsnoka is volt egy időben.

Eléggé férfias hivatás ez, mégis az lenne a kérdésem, hogy vannak-e az osztályodban lányok?

Jelenleg három lány van az osztályomban, de más évfolyamokban is vannak néhányan.  A legtöbb feladatot ők is, hozzánk hasonlóan kell teljesítsék, vannak esetek viszont, amikor alacsonyabbak az elvárások velük szemben.

Mik a terveid gimnázium után?

Tiszti főiskolára szeretnék menni, aztán pedig önkéntesként/szerződésesként bevonulni a seregbe.

Hogyan látod magad a jövőben?

Hát, kezdő hadnagyként szívesen képzelem el magam, ez attól függ, mennyire vagyok kitartó, mennyire teszem oda magam, és hogy valójában mennyire szeretnék katona lenni. Mindenképp tervezek kimenni misszóba, de itthon – azaz Magyarországon – is szeretnék élni.

A nagymamák…

by Mátyás Orsolya | 2020. 04. 03. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Ha megérem, drága unokám, ha megérem....” – mondja ő, és kézfejét az enyémre helyezi. Dolgos kezek ezek, sebekkel és karcokkal, amelyek történeteket tudnának mesélni.

– Ne mondj ilyet, mama! – tör ki belőlem az indulat, és elrántom a karom. – Neked élni kell, amíg én élek! Milyen lenne a világ mama nélkül?

Mosolyog. Az ő szemében évtizedek bölcsessége, az enyémben harag és düh. Butácskának tűnhetek, hisz a sorssal ellenkezem, mint egy gyermek. Pedig már rég nem tudok úgy ölelni… Őt sem. Képtelen vagyok kifejezni, hogy mennyire szeretem. Hogy nem azért van rá szükségem, mert mindig mesterien elrejt a zsebemben egy tízest, vagy mert mindig van nála csoki. Azért az egyik legfontosabb darabkája az életemnek, mert senki sem örül olyan őszintén nekem, mint ő. A szülői szeretet más, a nagyszülőé kétszer annyi. Hogy pótolható-e? Nincs az az odaadás, ami felérne azzal, ahogy mama varrottast készít nekem. Vagy, ahogy palacsintát készít nekem, amivel hazavárhat. Pedig csak egy valamiből kever mindig többet a masszához. És nem ügyetlenkedésből… Mi ezt nem értjük, mert nem érthetjük. Erőnk feletti dolog. Az emberek mohón felosztják adagokra a napi szeretetet is, mert attól félnek, hogy kifogynak a készletből. Mélyre raktározzák ahelyett, hogy megosztanák. Pedig önzetlenül mindenki lehetne egy kicsit, egy kis ideig nagymama. Aki mesél és énekel és házit ír, és aki a leggazdagabbnak érzi magát akkor is, ha a világ megfosztotta minden vagyonától. Mert ő nem pénzben méri azt. Nem vagyontárgyakban, nem aranyban, ezüstben. Neki az érték, a megfizethetetlen az, hogy van, aki megkérdezze: hogy vagy, mama?

– Te vigyázz magadra! – szól utánam mindig, amikor elköszönünk. Sok minden benne van ebben az intésben. Mintha csak azt mondaná: neked kell óvatosnak lenned, engem már számtalanszor próbára tett az élet, de mindig sikerült… és erőssé váltam. És tudom, hogy így van. Ő nem olyan nő, mint én vagy édesanyám. Ő megélte a nélkülözést, küzdött a családért, harcolt a változásokkal. Szolgált vagy a gyár falai között töltött napokat, hogy pénzt keressen, majd férfierőt megszégyenítő kitartással házat épített és földet művelt. Aztán elfogadta, hogy el kell engedni azt, akiért sokat harcolt, végül pedig elengedni mindent, és néha egyedül maradni. Az ősz haját fésülve sokszor azon tűnődtem, hogy talán abban lehet az ereje neki is, mint a bibliai Sámsonnak. Ám azóta levágatta, és semmi sem változott. Mostanra már a festékről is lemondott, de mama ugyanolyan gyönyörű és életerős az én szememben. Közben pontosan tudom, hogy van, amikor elfárad. Belefárad a megpróbáltatásokba és a világba, amit már nehezen tud követni. Vagy belefárad egy betegségbe, egy rossz hírbe, amit már nem tud úgy fogadni, mint régen. A mindennapokba, ahol rohanás nélkül nem lehet, ahol csúcsokat döntöget a gonoszság és a gyűlölködés, és ahol az ember saját bőrében sincs biztonságban. De még nem adja fel, és nem is engedem neki. Nem tehetem, mert nekem meg nélküle lenne ugyanilyen nehéz.

– Jövő héten találkozunk, mama! – integetek a kapuból, és belém vésődik a kép, ahogy ott áll a virágoskert mellett, és köszönésre emeli a kezet, amivel percekkel ezelőtt még az enyémet védte. Ígérgetek, miközben pontosan tudom, hogy ő mindig vár és nem számít, hogy mikor érkezem. Mert ajándék vagyok neki, és ajándékot mindig szívesen fogadunk.

Köszönöm, mamák!

Street workout Nagy Tamással: „Számomra a sport mindennapi tevékenység”

by Gebe Zoltán | 2020. 02. 07. | 0 | Példakép(p),Sportszelet |

Manapság sokan elhanyagolják a testmozgást. Különösen igaz lehet ez a fiatalokra, de bárkire, akit a net és a közösségi média könnyedén be tud szippantani, elvonva az időt és figyelmet a fontosabb dolgokról. A magyarországi Nagy Tamás street workou¬t-os tevékenysége jó példa arra, hogy nemcsak értelmetlen dolgok és hülyeségek terjesztésére lehet használni a legnépszerűbb videómegosztót, hanem tömegek motiválására is. Beszélgetésünk során kifejtette véleményét a fiatalok helyzetéről, és többek között azt is elmondta, hogyan tudja leküzdeni a motivációhiányt.

A street workout látványos, és teljesen ingyen elérhető edzésmódszer. Olyan gyakorlatokat tartalmaz, mint a fekvőtámasz, húzózkodás. Lényege, hogy csupán saját testsúlyunkkal dolgozunk. Csak egy rúd szükséges, tehát egy játszótéren vagy parkban is könnyen végezhető. Ilyen videókat láthatunk Tomás Channel csatornáján gyakorlatosorokkal, tanácsokkal. A videókat mintegy hat év alatt több mint 2,5 milliószor látták, és több mint 23 ezren választották személyi edzőjüknek Tamást, ennyien követik ugyanis folyamatosan a csatornát.

– Mikor kezdtél el komolyan foglalkozni a sporttal?

– Majdnem azóta sportolok, hogy az eszemet tudom. Sporttagozatos iskolába jártam, így korán elkezdtem atlétikával foglalkozni. Nem feltétlenül én szerettem volna ezt elkezdeni, sokkal inkább a tanárom gondolta úgy, hogy pörgős, aktív, jó fizikumú gyerekként jól fogok teljesíteni. Kilenc évig meghatározó volt számomra az atlétika, a középiskolában már nem volt kötelező sportolnom, mert magasépítői szakra mentem, így abbamaradt. A tinédzserek körében elég népszerű a konditerem, így én is elkezdtem oda járni. Sokszor hátráltattak különböző sérülések, nem volt ez másként abban az időszakban sem. Emiatt kb. fél év után abba is hagytam. Ezt követően street workouttal kezdtem foglalkozni, lassan hat éve űzőm ezt a sportágat.

– Miért pont ezt választottad?

– Még általános iskolás voltam, amikor először láttam felvételen Hannibal Kinget, aki a saját súlyát elképesztő módon tudta megtartani. Ekkor kezdett el érdekelni a sportág. Magam sem tudnám megmondani, hogy évekkel később miért kezdtem végül el, de mára létszükségletté vált számomra. Nehezen tudnám elképzelni a mindennapjaimat enélkül.

– Miért tartottad fontosnak, hogy másokat is motiválj a testmozgásra?

– Mindig is szerettem videókat készíteni, kezdetben a saját edzéseimet azért vettem fel, hogy a fejlődésemet dokumentáljam. Idővel egyre jobban nőtt az egóm és a lelkesedésem, így létrehoztam a Tomás Channel nevű YouTube-csatornámat. Kezdetben nem az volt a célom, hogy másokat motiváljak, több olyan videót tettem ki, amiről utólag úgy gondoltam, hogy semmi értelme. A nézők segítettek a csatornát más irányba terelni, néhány év alatt kialakult a mai formája. Most már fontosnak tartom, hogy lelkesítsem követőimet.

– Gyakran szoktak hozzád fordulni tanácsért?

– Régebben sokan írtak, ha segítségre volt szükségük, mostanában kevesebben, mert az utóbbi félévben rengeteg időt fordítottam a munkámra, emiatt a csatornámra sem tettem ki túl gyakran videókat. Hetente két-három ember azért meg szokott keresni, általában beküldik gyakorlataikat, én ezeket örömmel nézem meg, és elmondom nekik, hogy mit szükséges kijavítani bennük. Mai napig képes vagyok meglepődni, ha valaki a tanácsomat kéri, mindig elmosolyodok, ha ilyen üzenetet kapok.

– Egyes szakértők szerint a mai fiatalok keveset sportolnak, te hogy látod a helyzetet?

– Van ebben igazság, hiszen a mi nagy barátunk és társunk sokszor az ellenségünk is egyben. Nyilván az internetre gondolok, a közösségi oldalak világa elveszi tőlünk az időt és a kedvet, hogy mozogjunk. Sokakban megvan a sportolás iránti vágy, de nem igazán tudják, hogyan kéne belevágni. Az internetről informálódhatnának, de érdekes módon erre a célra kevesen használják a világhálót. Sokan szednek fel felesleges kilókat a lustaság és rendszertelen étkezés miatt, ezt a genetikára fogják, pedig az esetek többségében nem az a felelős. Mindenki gyorsan akar fejlődni, s ha rövid idő alatt nem tapasztal magán látható változást, akkor feladja.

– Érezted már úgy te is, hogy kezded elveszíteni a motivációdat?

– Igen. Éppen a közelmúltban, a sok meló miatt kezdtem úgy érezni, hogy nincs szükségem az edzésre, de tudtam, hogy ezen túl fogok lépni. Két-három hét kellett nekem, hogy elűzzem azokat a gondolatokat, amelyek hátráltathattak.

– Tegyük fel, hogy ez a probléma akkor jelenik meg az életedben, amikor elkezded a sportágat. Elképzelhetőnek tartod, hogy ebben az esetben abbahagyod?

– Nem tudom, hogy döntenék. Amikor ezt éreztem, nem volt más dolog, amire szívesen fordítottam volna időt a sport helyett. Az elején nagyon sokat edzettem, így talán gondot jelentett volna, hogy másra is időt szánjak. Számomra a sport mindennapi tevékenységet jelent, ezért mindig találok magamnak motivációt arra, hogy ne hanyagoljam el.

Fotó: Tomás Channel

Lénárt Paula: kézdi sportolóból amerikai kosarazó egyetemista

by Site Default | 2020. 01. 30. | 0 | Példakép(p),Slider,Sportszelet |

Lénárt Paula Kézdivásárhelyen született, ott kezdte kosaras karrierjét, ma már Amerikában, a Dartmouth Women's Basketball csapatban játszik. Napjai sűrűn beosztottak, de sikerült Skypeon elcsípnem pár kérdés erejéig.

 

  • Hogyan kezdtél el kosarazni?

  • Körülbelül hatéves lehettem, amikor először fogtam labdát a kezembe. Akkor kezdődött minden. Az első és legkedvesebb emlékeim közé sorolnám a nyári táborozásokat, amiket akkor még Sinaián szerveztek meg az edzők. Ott játszottam az első mérkőzésemet is, amikor három évvel nagyobb korosztállyal játszottunk, és 21-0-ra kikaptunk.

  • Mi az, ami azóta is hajt, hogy kosarazz?

  • Eleinte valójában nem igazán szerettem kosarazni, kifejezettem ellenkeztem, és próbáltam kifogásokat találni, hogy ne kelljen edzésre mennem. Aztán idővel annyira hozzám nőtt, hogy nem akartam edzést kihagyni. Ahogy kiskoromban, úgy most is a legnagyobb örömöt a csapattársaim adják és közösség, amelynek tagja lehetek. Bár először édesapám kosárlabda-szeretete hajtott, ma már annyira az életem részévé vált, hogy nem bírnék ki hosszabb időt mozgás nélkül.

  • Kik támogattak/támogatnak benne?

  • Rengeteg támogatást kaptam a szüleimtől, elsősorban édesapámtól, akinek az élete a kosárlabda, otthon Kézdin. Emellett anyukám is mindig támogatott a céljaim elérésében.

  • Hogyan jutottál ki Amerikába?

  • Tizenegyedik osztály végén kezdtem el azon gondolkodni, hogy szeretnék kijönni Amerikába tanulni, mivel itt a kosarazást és a tanulmányaimat is magas szinten folytathatom. Ekkor kezdtem el készülődni vizsgákra és tesztekre, majd felvettem a kapcsolatot egy EasyGo nevű céggel, akik segítenek sportolóknak kijutni. Pár hónap levelezés és Skypolás után volt már néhány komolyabb ajánlatom, többek között az egyetemtől, ahol most is tanulok. Persze nem ment minden olyan simán, ahogy elképzeltem. Elsőre nem vettek fel, így egy évet magániskolában töltöttem Massachusettsben. Ez többek közt segített a nyelv elsajátításában és a kultúrasokk leküzdésében is.

  • Azt kaptad ott, amit vártál?

  • Igen is meg nem is. Fejlődni jöttem, és azt megkaptam, viszont nem úgy, ahogy arra számítottam. És persze az sem igaz, hogy itt problémamentes az élet, sőt sokkal stresszesebb.

  • Mitől stesszes? Mi a programod?

  • Hát röviden: napi két edzés, minden héten két meccs, és közben segítek egy professzoromnak egy kutatásában is. Végzős vagyok mérnöki és művészetek szakon, emellett pedig az egyetem csapatában kosarazom. Idén kapitány is vagyok a négy másik végzőssel együtt. Sőt most munkára is jelentkezem. Mondjuk nem mindig ilyen az életem, csak ilyen most a végzős év.

  • Szerinted miért mennek ki az emberek Amerikába? És onnan miért jönnek ide, Európába?

  • Legtöbben hasonló okok miatt jönnek ide, mint én, vagyis, hogy összeegyeztessék a sportot meg a tanulást. Vannak, akik magasabb szintű kosárlabdát szeretnének játszani, vagy ugródeszkaként tekintenek az egyetemi évekre, ahonnan majd belevághatnak egy profi karrierbe. A legtöbb amerikai játékos viszont szimplán a játék szeretetéért utazik és játszik Európában. Nekik ez egy lépcsőfok, vagyis inkább pihenő egy mindennapi karrier és az egyetemi éveik között. Női ágon többet is keresnek egy európai csapatban, mint egy amerikaiban. Sokan szeretnének világot látni és közben azért kapni fizetést, amit szeretnek csinálni.

  • Mik a terveid? Van-e B-terved a kosarazás mellett?

  • Jelenleg a kosárlabda maga a B-terv. Vagyis ezt mondom magamnak, aztán meglátjuk, hogy a valóságban működik-e. Szeretnék mesterire jelentkezni építészet szakmában, de előtte mindenképp szeretnék némi munkatapasztalatot szerezni. Jelenleg erre keresek lehetőséget itt Amerikában.

  • Van valami babonád/szokásod, amit meccsek előtt csinálsz?

  • Nincs babonám, minden meccs előtt alszom egyet, az segít koncentrálni.

  • Itthon sztárként tekintenek rád? Találkozásaink során azt vettem észre, hogy van egy rajongói attitűd körülötted.

  • Nem gondolom, hogy sztárként tekintenének rám otthon, példaképként igen, kosaras körökben. Ez pedig boldoggá tesz, hiszen szeretem motiválni és inspirálni az embereket, hogy kövessék az álmaikat.