Példakép(p)

Autóstoppal hat országon keresztül

by Fórika Dóra | 2021. 07. 05. | Autóstoppal hat országon keresztül bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

A legbátrabb ember, akit ismerek. Török Richárd két éve határozta el, hogy egy hátizsákkal és autóstoppal elindul Erdélyből, pontosabban Kilyénfalváról Nyugat-Európa felé. Húszévesen ezt bejelenteni elég meglepő és bátor dolog, de tudtuk jól, hogy talpraesett. Bár a járvány őt is hazazavarta, legalább volt alkalmunk személyesen beszélgetni az élményeiről és tapasztalatairól.

Minek a hatására és hogyan tervezted el, hogy egy hátizsákkal végigjárod Európát?

– Erős érzelmi behatás kapcsán indult el bennem a gondolat, pontosabban egy rosszul sikerült párkapcsolat vett rá erre az útra. Úgy éreztem, hogy ez az egyetlen kiutam ebből az egészből. Igazából nem terveztem, az elképzelésem az volt, hogy szeretnék kijutni Nyugat-Franciaországba a bátyámhoz. Nagyon spontán volt, nem tudtam, mit akarok csinálni. 

Milyen országokon mentél keresztül?

– Romániából Magyarországon át Ausztriába, majd Németországon át Franciaországba a bátyámhoz, végül Belgiumon át Hollandiába (ahol hosszabb ideig munkát vállalt, innen jött haza a járvány közepén – szerk. megj.)

Jobban megismerve Hollandiát, milyen volt ott élni?

– Hollandia nagyon nyitott ország, ahol tényleg senkit sem érdekel, hogy éppen hogy öltözöl vagy milyen zenét hallgatsz. Ők megvannak a saját kis véleményükkel és életükkel. Igazából nagyon laza és imádnivaló hely, nem érzed azt, hogy bámulnak az utcán vagy bárhol. Szerettem ott lenni.

Melyik volt a kedvenc helyed?

– A francia és az ausztriai Alpok emlékezetes számomra. Nagyon jó volt a csendes hegyvidéki környezet. De említésre méltó München is, ahol lazák az emberek és nagyon finomak a levesek.

Mik a tapasztalataid a stoppolással a nyugati országokban?

– Nagyon könnyű! Sokkal segítőkészebbek az emberek. Ha szeretnél valahova eljutni, nyitottak, nem hurrognak le, ha stoppolsz. Ha nem is tudnak elvinni odáig, ahová szeretnél, akkor is visznek valameddig, valahová.

Mennyire kell lemondani a kényelemről? Te hogyan élted meg?

– Arra, hogy ilyen útba belevágjunk, többfajta módszer van. Senkinek sem ajánlom, hogy azt a szélsőséges stílust válassza, mint én, gyakorlatilag az utcán éltem, és bokrokban is el tudtam aludni. Ha valaki ilyen utazásba kezd, nyugodtan mehet hotelbe, kiélvezheti a kényelmet, aludhat vetett ágyban. Az utcán élni viszont nagyon költséghatékony, nekem nagyon nagy poén volt.

Ilyenkor sátorban aludtál vagy a puszta földön?

– Ha volt lehetőségem, akkor sátorban. De több időt vett el a felállítása, mint amennyi időt töltöttem benne. A legjobb módszer egy függőágy, amit ki lehet kötözni két oszlop közé, de az izolír vagyis polifoam is megfelelő arra, hogy kicsit kényelmesebb legyen a világ.

Van valamilyen emlékezetes történeted, amikor furcsa helyen aludtál?

– Egy autópálya melletti megállóhelyen voltam épp, és gondoltam, hogy egy ottani kisbolt mögött majd elalszom. Tettem egy kört az épület körül, ahol sajnos megállítottak a rendőrök és megkérdezték, hogy én mégis mit akarok csinálni. Mondtam, hogy alvóhelyet keresek, nincs pénzem, de aludni akarok. Nagyon kedvesen mondták, hogy messzebb van egy facsoport, ott nyugodtan lepihenhetek. Az a bizonyos hely viszont két villanypásztorral volt bekerítve, és úgy voltam vele, hogy nem akarom, hogy reggel puskával költsenek, inkább hagytam. Visszamentem a kisbolthoz, bemásztam mögé, ágyat vetettem magamnak, és aludtam egy jót. Másnap reggel egy csigacsalád úgy döntött, hogy engem választ pihenőhelynek. Körülbelül 20-25 csiga volt rajtam. Szóval szórakoztató a természetben aludni, csak meg kell válogatni a helyet.

Nem féltél?

– De, egyszer-kétszer sajnos féltem, de nagyon hamar megszokja az ember. Az első pár nap tényleg rossz. Ilyenkor rájössz, hogy semmi biztonságod nincs, magadra vagy utalva. Emellett persze ott a honvágy. De ez néhány nap alatt, maximum egy hét után lecseng, azután pedig teljesen szabad vagy. Az, hogy oda mehetsz, ahova akarsz, senkitől sem függsz, nem vagy időhöz kötve, olyan szintű szabadság és elengedettség, amit nagyon ki kell próbálni.

Szereztél-e barátokat, akikkel most is tartod a kapcsolatot?

– Igen. Majdnem minden kontinensről van ismerősöm, akikkel többnyire folyamatosan tartom a kapcsolatot. Ahhoz képest, hogy Hollandiában lényegében az utcáról vettek fel dolgozni, nagyon jól beilleszkedtem. (Egy hotelben dolgozott gondnokként – szerk. megj.) Ott a csapat folyamatosan változott, így folyton nagyon színes egyéniségekkel hozott össze a munkahelyem.

Mit tanultál az utazás alatt? Mik a következtetéseid?

– Sokat tanultam arról, hogyan kell tájékozódni és emberekkel kommunikálni. Megtanított saját magamról gondoskodni, hogy minden oké legyen. Rengeteg jó embert ismertem meg az út során, akik az egyszerű vándornak – nekem – ételt, pénzt, bármit adtak volna, és ezt nagyon pozitívnak éltem meg ebben az egészben.

Van-e olyan hely, ahova biztosan visszamennél?

– Őszintén, fogalmam sincs, hogy hova mennék vissza legszívesebben. Nekem egész Európa nagyon tetszik, úgyhogy nagyon szívesen végigjárnám újra ugyanígy, ha tehetném.

Folytatod-e majd ilyen módon a világ megismerését?

– Mindenképpen. Ez olyan kaland, amit nagyon szeretnék folytatni. Biztos, hogy be fogok járni még több országot, csak jelenleg ez nem megoldható. Most olyan világot élünk, amelyben nem mehetünk, ahova csak akarunk. Viszont bárkinek azt ajánlom, hogy ha van rá lehetősége, a Covid lecsengése után járja be legalább Európát, mert nincsenek nagy távolságok. Akár stoppal, akár saját kocsival, de menjen végig legalább egyszer, mert nagyon érdemes.

 

Noémi, a levendulaültetvény lelkésze

by Lukács Krisztina | 2021. 06. 20. | Noémi, a levendulaültetvény lelkésze bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Talpa alatt zöld mezők. Körülötte döngicsélő rovarok. Kezében növényhatározó és ismeretlen virágok. Így kezdődött Moldován-Szeredai Noémi gyógynövények iránti szenvedélye. A kislány immár felnőtt nő, feleség, anya, unitárius lelkész és sikeres üzletasszony. Minden téren alázatos és a maximumra törekszik. A csekefalvi levendulásról, gyógynövénypraktikákról és a világjárványhoz való alkalmazkodásról beszélgettünk.

– Honnan jött az ötlet a vállalkozás beindítására? Miért pont a levendulára esett a választásotok?

– A cégalapítás számunkra hosszú érlelődési folyamat eredménye volt. Üzleti terv nélkül vágtunk neki, és az ösztöneinkre hallgattunk. Eleinte csak teákat, teakeveréket, szörpöket készítettem. Ezeket minden évben elvittük az Udvarhelyszéki Gyümölcsfesztiválra, ami a falusi asszonyokat segítő mozgalom. A cél piacot biztosítani az általuk kitermelt többletnek. Hasonló elvek szerint működik Farkaslakán is a gyümölcsfeldolgozó: viheted a saját gyümölcsöd, a saját üveged és közösen főzhettek szörpöt, lekvárt. Természetesen kisebb díjat kell fizetni, de kész termékkel mehetsz haza és tanúsítványt kapsz ráadásként, hogy ez akkreditált konyhán készült árucikk.

A gyümölcsfesztiválos mozgalommal egyszerre nőttünk mi is. Elhatároztuk, hogy valamit szeretnénk termeszteni és elkezdtünk gyógynövényeken tanakodni. Először homoktövisre gondoltunk, de azt anyagi okok miatt elvetettük. Megegyeztünk abban is, hogy nem kelnénk láncfűrészek hangjára, és a homoktövist azzal vágják. Körülbelül 2013 nyarán rukkolt elő a férjem a levendula ötletével. Akkor Erdélyben csak egyetlen biolevendulás volt, Fehér megyében, tőlük szerettünk volna palántát vásárolni, de pótlistára kerültünk. Nem akartunk egy évet várni a koncepció megvalósításával, így más megoldást kerestünk. Megvettünk egy földterületet és Magyarországról szereztük be a levendulát. 9000 fűvel és jó néhány csomag vetőmaggal indítottunk. A 9000 palántát fél hektárra, a magokat a kertünkbe ültettük. Következő év őszén a termőföldet már saját palántákkal egészítettük ki.

– Milyen munkálatokon esik át a levendulás addig a pillanatig, amíg látogathatóvá válik?

– Őszintén, fogalmunk sem volt arról, milyen óriási munkával jár a levendulatermesztés, csak a gyönyörű lila mező képe lebegett a szemünk előtt. Úgy gondoltuk, betesszük a földbe és az 18-20 évig ott van nekünk. Mivel évelő növény, nem kell évente szántani, boronálni. Első tavasszal jöttünk rá, hogy nem lesz ilyen könnyű dolgunk. Annyira tele volt a mező gyommal, hogy keresni kellett közöttük a levendulatöveket.

Rengeteg fizikai munkát igényel egy ekkora terület rendbentartása. A környéken, aki látja, hogy mennyit dolgozunk, nem is akar levendulát ültetni. A levendulást nyárig legalább ötször kézzel meg kell kapálni. A sorok közötti részt rotázzuk. Ezután jön a szüret. A gyógynövényt kora tavasszal vagy ősszel még vissza kell metszeni. Ez szinte a szürettel felérő munka.

– Hányféle módon szoktátok a levendulát feldolgozni?

– A levendulát nagy mennyiségben nem vásárolja fel tőlünk senki, tehát mi magunk vágjuk le és munkáljuk meg az egészet. Friss csokorként a termény 2-3 százalékát értékesítjük. Viszonylag keveset teszünk el szárított csokrokhoz. Csokorban a levendula akkor szép, ha a virágzás kezdeténél, még bimbósan vágjuk le. A legfontosabb és legértékesebb termék nálunk az illóolaj. A virágzat 95 százalékát erre szánjuk. A levendulának szinte el kell virágoznia, hogy maximális legyen az illóolaj-tartalma.

Amire most nagy hangsúlyt fektetünk, azok a kozmetikumok. Készítettem már krémeket, kecsketejes szappanokat, de tavaly kezdtem el igazán kozmetikumokkal dolgozni. Előállításukhoz más gyógynövényeket és illóolajokat is felhasználunk, ezeket mi magunk állítjuk elő, pároljunk le. A kész termékek többsége a gyógyító krém kategóriába sorolható, azaz sebgyógyításra, visszérre, problémás bőrre alkalmas.

– Megosztanád a kedvenc terméked hozzávalóit és elkészítésének módját?

– Kedvenc termékem nincs, de bemutathatom például a levendulás arckrémet. Ez száraz problémás bőrre és száraz normál bőrre ajánlott. Nagyon könnyen és gyorsan beszívódó, ugyanakkor tápláló krém. Az elkészítéséhez szükséges: olívaolajban körömvirág-macerátum, sheavaj, kakaóvaj, méhviasz, homoktövisolaj és édesmandula-olaj. A hozzáadandó folyadék a levendulavíz. A szilárd zsírokat azonos hőfokra hevítem, míg mindegyik elolvad. A levendulavizet 40-50 C-fokra melegítem, és lassan adagolom hozzá az olajokat. Ezenkívül E-vitamint és grapefruitmagcseppet teszek hozzá. Ez a kettő tartósítószerként hat, nincs bennük illóolaj.

– A koronavírus miatti korlátozás miben változtatta meg a fesztiválotokat?

– Egy pindurkát visszatérnék arra, hogyan jött ez a fesztiválötlet, mert mi voltunk az elsők Erdélyben, akik ilyesmit szerveztünk. Első és második évben rengetegen érdeklődtek irántunk. Mindenkit szívesen fogadtunk, aki látogatni, fotózkodni jött, csak nem igazán tudtunk haladni a munkával. Ezért döntöttünk a nyílt napok mellett. Ez első évben csak egynapos, de a következőben már egy hétvégés volt. Az ifjúsági szervezettel, helyi tanáccsal és az egyházközséggel közreműködve komplexebb eseményt szerveztünk. Megnyitottuk a kultúrotthont és gyógynövényes filmeket vetítettünk. Részt lehetett venni tematikus előadáson és a gyerekfoglalkozás sem maradt el. A harmadik és negyedik fesztiválunk két hétvégés volt. Részben azért, mert nagyon nehéz kiszámítani a virágzás kezdetét. Annyira függ az időjárástól, hogy még januárban sem tudjuk megbecsülni. Illetve, ha valaki egyik hétvégén nem tudott eljönni, akkor a másikon bepótolhatta.

Tavaly nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy elsősorban a tömeg kialakulását kell valamilyen formában korlátozni. Ezért a virágzás kezdetétől nyílt napokat hirdettünk. Két héten keresztül, akár hétköznap is látogatni lehetett minket. Ami maradt a régi programból az a vezetett séta. Ez tulajdonképpen 20 perces minielőadást takar, ahol én beszélek a levenduláról, a vállalkozásunkról. Titkokat árulok el és kérdezni lehet. A bemutató nagyon sikeres és nagyon várják az emberek, sokan úgy időzítik az érkezésüket, hogy a látogatásuk elején vagy a végén meghallgassák a beszédem. Hétköznap az előadást este 7-kor tartottuk, hétvégén pedig kétórás intervallumokban indult a séta.

Összességében sok látogatónk volt. A nyílt napoknak köszönhetően mindenki kényelmesen és biztonságosan el tudott jönni a szabadtéri rendezvényre. Jó néhányan a hétköznapokat választották, amikor tudták, hogy nem lesznek sokan. Megvan a varázsa annak is, amikor kevesen sétálnak a domboldalon, annak is, amikor sokan.

– A Lavanda Montana Transylvania, az Erdélyi Ifjúsági Egyesület, valamint a Keresztúr Térségi Mezőgazdá­szok Egyesülete gyógynövényes workshopokat szokott szervezni. Hogy zajlik le egy ilyen esemény? Miről tanulhatnak a résztvevők?

– Eddig, azt hiszem, nyolc vagy kilenc alkalommal tartottunk Székelykeresztúron és Csekefalván ilyen képzést. Ennek mindig három része volt. Mivel a workshopok nagyrésze ünnepkörökhöz kapcsolódott, elméleti, azaz lelki bevezetővel kezdünk. Utána következett az önkéntesek gyógynövény-ismertető blokkja. Ez téma szempontjából mindig más. A képzés tematikáját befolyásolhatja az is, hogy honnan jönnek a résztvevők. Például voltak török önkénteseink, akikkel már kétszer megszerveztük ezt a foglalkozást. Közös pontokat keresve egymásnak mutogattuk a honos gyógynövényeket.

A végső szakasz a tényleges alkotás. Két vagy három dolgot szoktunk párhuzamosan legyártani kisebb csoportokban. Mindig olyan étel vagy ital mellett döntünk, amit nem nehéz előállítani és haza lehet vinni. Csináltunk már litván pohárkrémet, kekszszalámit, török édességet és kisebb desszerteket. De volt már kézműves tevékenységünk is, ahol fürdőbombát, szappant, kopogtatót fabrikáltunk. Illetve aki kíváncsi, krémek, szappanok előállításának a munkafolyamatába is betekinthet. A képzéseken rendszeresen részt vesznek gyerekek, úgyhogy igyekszünk változatosak lenni. Olyan dolgokat választunk, amiket ők is el tudnak készíteni, hogy minden korosztály számára öröm legyen az a kis együtt tevékenykedés.

– Ezenkívül találkozik még a lelkészi hivatás a gyógynövénytermesztéssel?

– Szerintem nagyon jól kiegészíti egyik a másikat. A lelkészi hivatás kicsit megfoghatatlan. Évekre van szükség, hogy gyülekezetünk tagjai megbízzanak bennünk. A gyógynövényes mesterség pedig a két kezem munkája. Akár kapálok, akár szappant vagy szörpöt készítek, rögtön megfogható eredménye lesz. Ilyenkor érzem, hogy valóban hasznos vagyok, tehát „nemcsak a szájáért tartják a papot”. A természetben lenni pedig a legszebb dolog.

Különösen jólesik az is, amikor idős asszonyok hozzám fordulnak tanácsért. A földterület megléte óta érzem azt, hogy valóban befogadtak és falusinak tekintenek. Amikor az egyik helyen történtek miatt esetleg elkeseredem, akkor a munkámnak a másik része ad erőt.

– Egyik a lelket, másik a testet erősíti. A nyár a levenduláé, de télen mivel foglalkozol?

– A tél számomra az előkészület és az erőgyűjtés időszaka, mivel áprilistól már kezdődnek a nyári munkálatok. Telente általában szappanok, krémek készítésével foglalkozom. Tavaly január–február környékén aromaterápiás kurzuson vettem részt, ahol speciális illóolajokról tanultam. Máskor új receptekkel kísérleteztem, de mindig van, amit csinálni.

– Hol látod a vállalatodat mondjuk öt év múlva?

– Újratervezés zajlik jelenleg is. Nevet fogunk váltani, tehát már nem Lavanda Montana Transylvania leszünk, hanem Szent Gregorius Herbs manufaktúra. Szeretnénk a kozmetikumok listáját bővíteni és az új recepteket hozzáadni. A másik, amin javítani fogunk, az a branding.

Első perctől – még a levendulafesztivál esetében is – az volt a cél, hogy az emberek jöjjenek el hozzánk. Ne mi vándoroljunk vásárról vásárra, hogy eladjuk a termékeket, hanem helyben vegyék meg. Továbbra is különféle eseményekkel, workshopokkal, fesztiválon kívüli rendezvényekkel szeretnénk bevonzani a vevőket. De a készítmények eladása mellett fontos, hogy tanulási lehetőséget és élményeket nyújtsunk.

– Kezdő vállalkozók számára van valamilyen tanácsod?

– Kettő lenne. Az első az, hogy ha valaminek nekifognak, lelkiismeretesen, értéket teremtve dolgozzanak. A másik az, hogy nem kell görcsösen akarni. Foglalkozzanak azzal, ami a szenvedélyük, adjanak bele mindent, és akkor az eredmény magától jönni fog.

*

Nemsokára kezdődik az idei virágzás, a csekefalvi levendulást június 26. és július 15. között lehet látogatni hétköznap 15–20, hétvégén 10–20 óra között.

Szellemgyógyászok földjén egy kameruni törzs első fehér orvosával

by Gondos Borbála | 2021. 06. 06. | Szellemgyógyászok földjén egy kameruni törzs első fehér orvosával bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Mind tudjuk, sokat beszélünk róla: megállt az élet a korona óta. Nem tudunk dolgozni. Nem tudunk utazni. Dr. Turóczi Ildikónak ez, ha mondhatjuk, hatványozottan gondot jelent. Korábban családorvosként dolgozott Székelyföldön, de érezte, hogy ez az életritmus, a zsúfolt napirend sok – ekkor rászánta magát a kilépésre. Ha az ember megtalálja a hivatását, nehéz attól elszakadni, így hát továbbra is gyógyított. És itt jön a csavar: Kamerunban. Ahová a fegyveres konfliktusok miatt nem térhetett vissza. Ő volt az első nyugati medicinával foglalkozó fehér orvos a törzsben, aki emellett etnológiai kutatásokat végzett, kórházat alapított, árvák megsegítésére tanulmányi támogatást kínáló programot hozott létre. Orvosolt kolerát Szudánban, tevékenykedett menekülttáborban Dél-Szudánban, viszont az elmúlt időszakban ő is otthon ragadt. Jelenleg itthon dolgozik, ügyeleti ellátásban és szabad praxissal rendelkező orvosként gyógyít.

– Meséljen kicsit arról, amikor spanyol zarándokútja után eldöntötte, hogy kilép az addig megszokott közegből, a családorvosi munkájából.

– Van, amikor eljön az ember életében egy olyan időszak, amikor azt érzi, összegyűlnek azok a dolgok, amik kérdőjelként élnek benne, és ezeket minél előbb tisztázni kell, ha nem, feszítenek belülről. Azzal az életmóddal, életritmussal, ami azelőtt volt nekem, gyakorlatilag lehetetlen volt egy ilyen döntésre időt szánni. Amikor az ember igazán fontos döntéseket hoz, szüksége van arra a csendre, amikor meghallja saját magát. Szerintem így születnek a legigazibb és legautentikusabb döntések, nem külső hatásra, és persze nem arról van szó, hogy nem figyelek a véleményekre vagy tanácsokra, de a döntés és ennek felelőssége az enyém. Nekem a spanyol zarándokút volt a legmegfelelőbb alkalom az önmagammal való zavartalan léthez, amikor nem órák és napok feszítenek, és időt kapnak a pró és kontra érvek is. Az volt érdekes, hogy azalatt az egy hónap alatt, amíg távol voltam, egyáltalán nem azokra a problémákra gondoltam, amikről döntenem kellett volna, hanem teljesen más dolgok kerültek előtérbe, bukkantak fel, amik utólag elvezettek ahhoz a felismeréshez, hogy nem akarom folytatni azt és úgy, amivé a családorvoslás alakult. Nehéz döntés volt.

– Hogyan jött képbe Kamerun? Hogyan fogadta a közvetlen környezete a döntését, hogy Afrikába utazik gyógyítani?

– Miután leadtam a családorvosi praxist, nagyon fájdalmas időszak következett. Hirtelen kiüresedett minden, nem tudtam mihez kezdeni magammal – jó praxis volt, nagyon szerettem. Aztán elköltöztem a városból, de az sem oldott meg semmit. Az addigi életformámnak a hivatástartalma, ami 25-26 éven át az életemnek több mint felét kitöltötte, nagyon hiányzott, és így villant fel az önkéntes munka gondolata. Azt nem tudom, hogy jött képbe Kamerun… Úgy kezdődött, hogy keresgéltem internetes oldalakon, találtam egy amerikai alapítványt, írtam nekik, megegyeztünk, hogy velük tartok, de én kicsúsztam az időből, ők pedig azt ajánlották, hogy vegyem fel a kapcsolatot azzal a helyi, kameruni alapítvánnyal, amellyel ők is dolgoznak. Így is történt, egyeztettünk, és elindultam… – annak külön története van, hogyan lehet Romániából kameruni vízumhoz folyamodni…

– Az ottani lakosok hogyan fogadták?

– Érdekes sztori volt. Igazából azt sem tudtam, hova megyek. Amikor először megláttam azokat a kis fűtetős házakat, éreztem, hogy nekem ez nem fog menni. A második meglepetés az volt, amikor elmentünk a törzsi királyhoz bemutatkozni. Most ezt furcsa így mondani, de nagyon vicces volt. Attól a beszélgetéstől függtek a továbbiak. Kiderült, hogy a király testvérének van egy majdhogynem európai szintű háza (ez kérdéses, mit takar, arra értem, hogy nem agyagfalú, fűtetős). Megtudtam, hogy lesz hol aludnom és lesz tető a fejem fölött, úgyhogy maradtam. A lakókkal kölcsönösen kíváncsiak voltunk egymásra. Annak a helynek addig nem volt orvosa, ráadásul fehér bőrű és nő! Ilyet nem nagyon láttak.

– Szembesült szkepticizmussal vagy ellenséges magatartással a modern orvoslási módszerei miatt?

– Nem. Rájuk nem jellemző a szkepticizmus. Az a fajta bizalom, elfogadás, amivel ők viszonyultak hozzám, és az újdonságokhoz, amelyeket a szemükben én képviseltem… hát ez az, ami nem igazán jellemez minket. Azt éreztem, hogy ilyen helyre jó megérkezni, ilyen helyen jó élni. Számomra szakmailag érdekes volt, hogy mindjárt az első napokban kiderült, itt nagyon sok a natív orvos, a szellemgyógyász. Nyilván én is kíváncsi lettem, hogy ők hogyan gyógyítanak. Teljes mértékben nyitottak voltak, minden kérdésemre válaszoltak. Megbeszéltük, hogy ha úgy érzik és gondolják, hogy tudok segíteni nekik, akkor csak szóljanak. Így történt.

– A kommunikációs nehézségeket hogyan küzdötték le? Például jelen volt tolmács a betegek vizsgálatánál?

– Persze, az mindig kellett. Ott a törzsi nyelvet mindenki ismeri; a hivatalos nyelv Kamerunban a francia. Ezt gyakorlatilag mindenki beszéli, aki elvégezte a nyolc-tíz osztályt. Az angolt is, annak jellegzetes kameruni változatát. Sokszor azt éreztem, talán nem is értik, mennyire értékes az, hogy a világnyelvek közül kettőt annyira jól beszélnek.

– A Változó idők Kamerunban könyvében ír a hely és a nép szokásairól, hagyományairól, életmódjáról. Melyek voltak azok az új „törvények”, szokások, amelyek leginkább elnyerték a tetszését?

– Elsősorban az ott tapasztalt elfogadás. Másodsorban az, hogy bár szegénység van, az nem társul azzal a fajta nyavalygással, amelyről az ember azt mondaná, hogy a mindennapok részét képezik ilyen környezetben. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért van így – talán azért, mert zárt közösségről van szó, zárt életformáról, ahol ez a természetes, ezt ismerik. Akkor is, ha a család férfitagjai a városba mennek dolgozni, mert ott találnak csak munkát, otthon nem változik semmi, tovább él a hagyományos létforma. Náluk az a természetes környezet, ami úgy van rendben, ahogy van, minden benne létező spirituális jelenséggel együtt. Spiritualitásban élni egy életforma, ami kitágítja az ember dimenzióit, amelyben gondolkodik, amiben él. A spiritualitás nem feltétlenül hit kérdése. Az ott élő ember már gyermekkorától tudja, hogy a nagypapa szelleme hol van, jöhet és tanácsolhat dolgokat, bármilyen fizikai alakot ölthet. Ez az életmód lehet az a plusz, ami nekem előbb megdöbbentő volt, aztán természetessé vált, végül azt mondtam, igen, ezt jelenti a hit. A hit nem dogmákat jelent, a hit létforma.

– A doktornő meglátása szerint mennyire fér meg egymás mellett a hagyományos szellemgyógyászat és a modern orvostudomány?

– Abszolút összeegyeztethető a kettő. Van az orvostudománynak egy része, a pszichoszomatikus medicina, ahol szükség lehet erre a fajta „szellemgyógyászatra”. Kell némi profizmus is ahhoz, hogy megértsük, például egy kezelés során melyik az én részem és melyik a szellemgyógyászé. Erről volt egy szép példa. Volt egy páciensünk, középkorú nő, akinek minden hónapban, körülbelül ugyanabban az időszakban, éjszaka rángógörcsös rosszullétei voltak. Nagyon kevés laborálási lehetőségünk volt, szó sem lehetett műszeres kivizsgálásról, a tünettan alapján pedig semmire nem tudtam következtetni. Azt mondtuk neki, amikor közeleg ez az időszak, jöjjön be a kórházba, maradjon itt, lássuk, miről van szó. A nő be is jött és egy nyugodt délutáni váltás idején elmesélte az asszisztensnőnek az élettörténetét, hogy amíg a férje dolgozott, a sógora próbálta szexuálisan megközelíteni, ajánlatokat tett neki, talán odáig is eljutott, hogy meg akarta erőszakolni. A férj nem hitt a feleségének, persze a sógor is mindent tagadott, a történet úgy végződött, hogy a nőnek el kellett költöznie otthonról. A rosszullétek a zaklató halála után kezdődtek, akinek a szelleme rendszeresen, havonta egyszer eljött hozzá és zaklatta őt. Pszichoszomatikus megközelítésben ez azt jelenti, hogy az agy „bezár”, mintegy „menekül” az emlékek elől, tehát a páciens eszméletét veszti. Mi ezzel nem igazán tudtunk mit kezdeni, de az éjjeliőrünk ajánlkozott, hogy ő foglalkozik ártó szellemek elűzésével, és ha rábólintunk, ő tud segíteni. Akkor kerültem én borzasztóan rossz helyzetbe, mivel ugye mi voltunk a modern kórház, ahol nincsenek ilyen hókuszpókuszok. De mit tehettem volna? Mindig a beteg gyógyulása az érdek, ezért beleegyeztem a folyamatba. Nem vártuk meg a rosszullétet, hanem este az éjjeliőr megcsinálta a maga szelleműző praktikáit, és kimaradtak a rosszullétek. Ilyen esetekben például teljesen összeegyeztethető a modern orvostudomány a szellemgyógyászattal, de persze sok olyan eset van, amikor nem.

– Kamerun után Szudán következett, de az ottani munkájáról közel sem írt annyit. Talán téves következtetés, de az írásaiból úgy érzem, szívügye Kamerun. Mi a különbség a két hely között?

– Ez így van. Sokkal több időt töltöttem Kamerunban, része voltam a közösségnek, mindenhol jelen lehettem az életükben: családorvosként dolgoztam, bejártam a házakba, ismertem őket, ünnepekre, misékre hívtak, sokkal több kérdést feltehettem és sokkal komplexebb válaszokat kaptam, mivel ott éltem velük. Nagyon szerettem ott lenni. Szudánról az utolsó könyvemben írtam. Mit jelent járványkórházban dolgozni, hogy néz ki egyáltalán a kolerajárvány, amikor kitör, mit lehet és kell olyankor tenni. Ami a dél-szudáni menekülttáborban történt, az nagyon megviselt. Nehéz a történésekről autentikusan írni. Akkor még nehezebb, amikor az ember nem része a közösségnek, hanem csak egy szeletét látja az életüknek. Dél-Szudánban ez a szelet is bőven elég volt.

– Mi hiányzik a leginkább Afrikából?

– Itthon sokszor azt érzem fojtogatónak, hogy mintha az itthoniaknak valamiféle állandó szükségük lenne valamire, amin rágódhatnak, ami konfliktust generál. Valószínű, hogy ez is generációs örökség, és nem feltétlenül jó. Hiányzik az a fajta nyitottság, kíváncsiság, ami például Kamerunban körülvett.

– Mi következett Dél-Szudán után? Manapság mivel foglalkozik?

– Az eredeti terv az lett volna, hogy pár hónap múlva, az ott történt események feldolgozása után visszamegyek Kamerunba, amint véget érnek ott a fegyveres konfliktusok. Az ember tervez, aztán az élet alakul, szóval nem tudtam visszatérni, ezért most itthon dolgozom szabad praxissal rendelkező orvosként, emellett írok.

– Tervez visszamenni ezek után Kamerunba?

– Persze, vissza szeretnék és vissza is fogok menni, amint erre lehetőségem adódik. Addig is bemutattuk a kameruni árva gyermekek programját, ami a köszönetem és hálám azokért a hónapokért, amelyeket ott tölthettem. A program lényege, hogy oktatás szempontjából annyi gyermeket támogatunk, ahányat csak tudunk. Így van most már közgazdászunk, szakképzett asszisztensünk, akinek van receptírási lehetősége, kémikusunk, harmadévet végző egészségügyi dolgozó és egy informatikus lány, aki reményei szerint építészmérnök lesz. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik lehetővé tették, hogy így segíthetek.

„Mindig meleg szívvel fogadnak minket Erdélyben”

by Gebe Zoltán | 2021. 05. 28. | „Mindig meleg szívvel fogadnak minket Erdélyben” bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Idén tizenöt éves az erdélyiek körében is népszerűnek számító magyarországi hiphopegyüttes, a Children of Distance. Már régóta szerettem volna személyesen találkozni a formáció tagjaival. Erre a találkozásra kicsit még várni kell, de azért Zoomon sikerült elérnem kettőt közülük, Somogyi Pétert (művésznevén Horus) és Nyári Rolandot (Shady). Az együttes harmadik tagja, Ács Róbert (Carp-E) munka miatt nem tudott belépni a találkozóra, de így is érdekes információkat tudtam meg az együttes és tagjai mindennapjairól, személyiségükről és céljaikról

– Mennyit változtatok az elmúlt 15 év alatt emberileg és zeneileg?

Somogyi Péter: Arra visszaemlékszem, hogy a srácokkal a Sub Bass Monster fórumán ismerkedtünk össze, de ezt a sztorit már sokan ismerik, úgyhogy most nem mesélném el részletesebben. Akkoriban a kinézetünkön sokat lehetett volna nevetni és stílusban is más volt mindenki. Robi és Roli sokkal szerényebb volt, mint én, bár akkor még csak tizenöt éves voltam, egyedül Roli volt valamivel érettebb. Szerintem azóta megkomolyodtunk, de nem érzem úgy, hogy belül bármilyen szinten is megváltoztunk volna. Ugyanannyit röhögünk, hülyéskedünk a srácokkal, könnyen ismerkedünk az emberekkel.

Nyári Roland: Jellemző a munkásságunkra, hogy az akkori szövegek kevésbé voltak érettek, de ha belegondolok, manapság én magam kevésbé inspirált szövegeket írok. Annak idején ki tudtam magamból írni mindent, ami bántott, de azóta megnyugodtam, nagyjából rendbe jött az életem, és ugyanazokról a témákról nehezen tud az ember végtelen számú szöveget írni.

– Volt néhány olyan dalotok is, amelyben komoly társadalmi problémákat dolgoztatok fel, ilyen például a Jessica. A kö­zeljövőben várhatunk tőletek még ilyen alkotásokat?

P.: Én mindenképpen szeretnék még ilyen dalokat írni. Ha az ember szövegeket ír és a nagyközönség elé tárja őket, akkor kötelességének érzi, hogy komoly témákról is írjon. Robi és Roli például érintettek is voltak a bántalmazás témájában (erről szól a Jessica – szerk. megj.), de a Nem menekülök el című dalunk támájában én is érintettnek éreztem magam. Velem is állandóan szórakoztak régebben, sokan mondták nekem, hogy bűnöző leszek, vagy hogy nem lesz semmi belőlem. Most, a négy fal között egyébként nehéz ihletet meríteni ilyen típusú dalokhoz. A vírushelyzetben kicsit megállt a szekér, de szerencsére be van tárazva néhány dal, amelyek a közeljövőben megjelenhetnek.

Ny. R.: A komoly témákat általában próbáljuk időben összeegyeztetni, például a nyári fesztiválok utáni időszakra, legalábbis így volt azokban az években, amikor még meg tudták tartani ezeket. Éppen ma kaptunk egyébként egy megkeresést Petivel, felkértek minket egy komoly társadalmi témákat feldolgozó klip elkészítésére. Ott csak filmesek lennénk, nem írnánk dalszöveget hozzá, de mindenképpen fontos üzenetet tudnánk közvetíteni vele, ha összejön.

– Most, hogy az országok fokozatosan nyitnak, elkezdődtek az egyeztetések a fellépésekkel kapcsolatban?

P.: Egyelőre alakul a naptár, az a baj az egésszel, hogy továbbra sem tudjuk biztosan, pontosan milyen döntéseket fog hozni a kormány, és mikor lesznek igazán feloldva a korlátozások. Egy nagyobb buli megszervezése rengeteg adminisztrációs munkával jár. Meg tudom érteni azokat a szervezőket, akik nem akarnak ilyen helyzetben kockáztatni.

Ny. R.: Úgy érzem, hogy az előadók jelenleg hátrányban vannak a szervezőkkel szemben, akik gyakran olyan szerződéseket kötnek, amelyek lehetővé teszik, hogy az adott eseményt bármikor visszamondják. Az előadót ebben az esetben nem védi semmi. Jelenleg nekünk öt koncertünk van beírva, reméljük, hogy mindegyiket sikerül megtartani. Megyünk többek között Szlovákiába és Makóra is, utóbbinak azért örülök különösen, mert közel lakom hozzá. Szerintem szeptemberben már valamivel jobb lesz a helyzet, talán addigra elérjük a 6 millió beoltottat. Az egyetlen gond, hogy akkorra már kifelé megyünk a koncertszezonból.

– Visszatérve kicsit a múltra, ha jól tudom Erdélyben is jártatok többször az elmúlt 15 évben.

P.: Igen, már akkor is voltunk a fiúkkal Erdélyben, amikor még nem voltunk zenekar. Az elmúlt években is rengetegszer jártunk nálatok, volt olyan is, hogy több napot ott töltöttünk és városról városra jártunk fellépni, az utóbbi négy évben csak zenekaros bulink volt kint.

– Volt itt olyan buli vagy élmény, amely valami miatt emlékezetes maradt számotokra

P.: Szerintem az összes ottani buli különleges volt. Mindig meleg szívvel fogadnak minket Erdélyben, a vendéglátás teljesen más, mint Magyarországon. Nem bántani akarom általánosan az ittenieket, de régebben voltunk olyan helyszínen is, ahol egy büdös vécébe ültettek be minket, két raklapra. Erdélyben ilyen nem fordult elő, mindenhol kajával és itallal vártak, addig nem is álltunk színpadra, amíg nem ettünk egy jót, szóval teljesen más a vendégszeretet.

Ny. R.: Számomra is mindig jó élmény volt fellépni az erdélyi koncerteken. Már önmagában a tájszólást is imádom, ahogyan egyes helyeken beszélnek. Egyedülálló az a szeretet, ami az ottaniaktól jön.

– Tavalyi interjúitokban beharangoztátok, hogy tizenöt éves évfordulótokon sok új klipet adtok ki. Ezek közül néhány már meg is jelent. Milyen visszajelzéseket kaptatok a rajongóktól?

P.: Nagyjából mindig ugyanaz a pozitív visszajelzés jön minden egyes klipre és mindegyiket kb. ugyanannyian nézik. Rajongótáborunk tehát évek óta nem változott, és nem is tudom, hogy ebből mi már ki tudunk-e törni, tudjuk-e bővíteni. Visszatérve a klipekre, negatív visszajelzés nem is szokott jönni. Néha megjelenik egy-két arc, aki beír vagy odaszúr nekünk, de hát az be fog írni tíz év múlva is, szóval ez normális.

Ny. R.: A jelenlegi helyzetben valóban sok klipet hozunk ki, hiszen fellépések hiányában a digitális jogdíjakból származhat a bevétel. Bár, ha belegondolok, ez a dolog is kétélű, mert néha csak az az összeg jön vissza a jogdíjakból, amit korábban beletettünk a klip elkészítésébe vagy talán kicsivel több, de ez nyilvánvalóan a nézettségtől és egyéb tényezőktől is függ. Június 2-án lesz a szülinapom, aznap szeretnénk kihozni egy új dalt. Eredetileg más szerzeményt terveztünk erre az időpontra, de azt egy ideig parkolópályára tettük és valamikor később fogjuk megjelentetni.

– Visszatérve arra, amit Peti mondott, szeretnétek a jelenleginél nagyobb tábort kialakítani?

P.: A jelenlegi táborral igazából nincs gond, bármerre megyünk fellépni, mindig sokan vagyunk és jók a bulik. Talán csak a YouTube-on tudnánk szélesebb közönség felé nyitni, de a fiatal korosztály mostanában teljesen más kategóriájú zenéket hallgat, például trapet. Általában abban a műfajban a témák is teljesen másak, mi nem akarunk pénzről írni, nem akarunk kocsis klipeket. Ez teljesen más előadót kíván, mint mi vagyunk. Valakinek ez jól megy és hiteles tud lenni vele. Mi nem élveznénk ezt előadni sem, úgyhogy inkább maximálisan a saját közönségünkre koncentrálunk.

Ny. R.: Érdekesség, hogy az Add vissza az éveim című dalunk hasonló stílusban íródott, de azzal gyakorlatilag megelőztük a korunkat, mert akkor még nem robbant be a műfaj. A statisztikákból és nézettségi adatokból pontosan le tudjuk mérni, hogy kik hallgatnak minket. Jelenleg a 13–17 éves korosztály az, amelyiktől igazán függ, hogy melyik klipnek van igazán magas nézettsége a YouTube-on. Mi ezt a réteget már nem igazán tudjuk elérni.

– Volt olyan időszak, amikor azt éreztétek, hogy ezt a korosztályt is meg tudjátok fogni?

P.: Érdekes ez a közönségkérdés. Valamelyik nyáron felléptünk egy gyermektáborban is, ahol a 8–13 éves korosztály kívülről fújta a dalainkat. Ott elbizonytalanodtunk, és úgy gondoltuk, hogy mégis ismernek minket a gyerekek is, csak lehet, hogy ők a későbbiekben fognak több időt eltölteni a YouTube-on. Talán a Csak egy perc és a Karolával készített Változom című dalainknál éreztük, hogy rákapott a tinédzser korosztály is a klipekre, de ezt az elérést folyamatosan tartani kellene, ehhez pedig nem tudjuk a receptet. Általában nem szeretjük úgy beharangozni a következő dalunkat, hogy az lesz a legújabb világsláger, de vannak előadók, akik ezt csinálják. Sok mindentől függ, hogy az emberek milyen zenét hallgatnak, akár attól is, hogy milyen kint az idő, a hangulatuk, megragadja-e őket egy-egy fülbemászó sor, meg sok egyéb apró tényezőtől. Összességében úgy gondolom, hogy mi 15 év alatt nem tudtunk elszállni magunktól, és ha bárkit megkérdeznél, aki régóta ismer minket, valószínűleg azt mondaná, hogy ezek a srácok semmit sem változtak.

Vitorlás a sörhabokon: Rejtő Jenő és a háromszéki kézműves sör

by VÁRY-SYLVESTER PÉTER | 2021. 05. 17. | Vitorlás a sörhabokon: Rejtő Jenő és a háromszéki kézműves sör bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider

Mint mai életünk legtöbb szervessé vált része, a kézműves sörök is nehézkesen vánszorogtak be Európa innenső, keleti csücskébe a rendszerváltást követően. Ennek oka főként a kereslet hiánya volt, hiszen a kommunista rezsim alatt felépített és megerősödött sörgyárak a kilencvenes években tökéletesen ki tudták elégíteni a fogyasztók vágyait. Időközben kezdetét vette a nyugati sörök importálása is, amely felfrissítette a piacot, hosszú éveken át oltva az emberek szomját. Nagy változást viszont a 2010-es évek hoztak. Ekkorra már kialakulófélben volt egy olyan sörfogyasztói kultúra, amely kezdte megvetni a népsörök átlagos ízét, és igényelte azt, amit a multik nem adhattak meg nekik: egzotikus ízeket – és ezért hajlandóak voltak akár nagyobb árat is fizetni. Így kezdődött el a kézműves sörök forradalma, amely hosszú várakozás után Háromszékre is megérkezett. A Sepsiszentgyörgy melletti szépmezői ipari parkban nyitotta meg kapuját a Lucretia Schooner kézműves sörfőzde. Vezetőjével, Szabó Rudolffal beszélgettünk az idáig vezető útról és a jövőbeli terveikről.

– Honnan és mikor jött az ötlet, hogy kézműves sörfőzdét alapítsatok?

– Alapjában nekünk teljesen más a szakmánk, építész irodánkban műszaki felügyeletet, projektmenedzsmentet vállaltunk országosan és Európa-szinten is. Fő megbízónk a Hornbach volt, nekik köszönhetően sikerült külföldre is kijutni, többek között Csehországba, Prágába is, ahol 4 évig tartózkodtunk. Itt lehetőségünk nyílt megtapasztalni a kézműves sörfőzdék világát. Persze, ott a hagyományoknak köszönhetően ezek nagyon elterjedtek voltak: amikor megérkeztünk, számuk húsz körül volt, távozásunkkor pedig már a negyvenet is meghaladta. Igyekeztünk többet megismerni közülük, néhány helyen körbe is vezettek a főzdében, és rájöttünk, hogy hasonlót akár mi is meg tudnánk valósítani. Öt évvel ezelőtt, hazafelé jövet – kétségbeesve, hogy többet finom sört nem iszunk – eldöntöttük, hogy alapítunk egy főzdét, így legalább a családhoz is közelebb vagyunk. A cégnek tehát most már két ága van: az egyik a sörrel foglalkozik, a másik pedig viszi tovább a műszaki ágat.

– Ki a Lucretia Schooner csapata?

– Egy társam van, Orbán Zoltán, aki az építkezési cégben is társtulajdonos, illetve van egy csíkszeredai élelmiszeripari mérnökünk, Tankó György, az ő segítségével állítottuk össze az egész technológiai vonalat, közösen dolgoztuk ki a sörrecepteket is. Jelenleg, ebben a „kísérletezési fázisban” csak mi hárman vagyunk, de amint beindul a gyártás, még körülbelül 3-4 emberre lesz szükségünk.

– Miként választottatok helyszínt?

– Kerestünk egy 250-300 négyzetméteres bérelhető területet. Opció volt az is, hogy építsünk egyet, de erre már nem volt szükség, amikor megtaláltuk ezt az épületet – amely, ha jól tudom, a kilencvenes években pékségként működött. Ezzel mi voltunk az elsők itt, az ipari parkban. Amikor megkaptuk, nagyon rossz állapotban volt az épület: csak a puszta falak álltak, azok is penészesen, a tetőn ömlött be a víz, ajtói-ablakai nem voltak. Lebontottuk a régi falakat és újakat húztunk fel, a felújítások végén már-már nem lett volna pénzbeli különbség, ha inkább új ingatlant építünk.

– Pénzügyi támogatást kaptatok valahonnan?

– Mindent, ami itt van, saját pénzből finanszíroztunk. Az alkohol miatt az uniós támogatások mind estek, a bankok sem szívesen támogattak. A továbbiakban is, ha szükséges, a zsebünkből tudjuk állni a költségeket – bár a héten már elkezdődtek az eladások, és reméljük, hogy hamarosan el tudja tartani magát a vállalkozás.

– Göröngyös volt-e az ide vezető út? Mik voltak a legnagyobb nehézségek?

– A legnagyobb nehézség a bürokráciából fakadt, szerintem ezzel mindenki szembesül. Aztán ez hatványozódott nálunk, mivel a hatóságoknak sem volt tapasztalatuk ilyen téren, ők se tudták, hogy ez mivel jár, együtt tanultunk és egyben kitapostuk az utat. Öt évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy ezt elindítjuk, rá egy évre letettük az első hivatalos papírokat és most, több mint négy évvel később jutottunk el oda, hogy sikerült átverekednünk magunkat ezeken a bürokratikus útvesztőkön. Gyakorlatilag minden intézménynél van egy több hónapos hercehurca, olyan is volt, hogy egyetlen szakasz 13 hónapba telt. Az intézményeken belül viszont megvolt a jóindulat.

– A felszerelést és az alapanyagot külföldről hozzátok?

– Igen, mindent külföldről hozunk, viszont mindenképp tervezünk majd hazai alapanyagokkal is dolgozni. Amikor eldöntöttük, hogy milyen fajta söröket fogunk készíteni, az alapanyagok elérhetőségének nem néztünk utána, és itthon nagyon sok közülük nem található meg. Például az összes komlóból, amit használunk, belső piacról talán egy fajtát lehet beszerezni. Majd olyan receptet is készítünk, amit helyi alapanyagokból elő lehet állítani.

– Mesélj a jelenlegi termékeitekről.

– Söreinket kizárólag szűretlen és pasztörizálatlan formában hozzuk létre. Jelenleg három típusú sörünk van: egy pilsner, ez alsó erjesztésű világos sör, egy ír típusú vörös ale, amelyik már ízesebb, testesebb sör és – ami miatt még Prágában először megfogalmazódott bennünk ez az egész ötlet – kétfajta IPA. A többi fajtánál is lesznek még változatok, más ízek, más receptek. Többen hiányolták a fekete sört, így hamarosan ki fogunk jönni egy porterrel, már annak is megvan a receptje, illetve lesz majd búzasörünk és más felső erjesztésű sörünk is.

– A célotok inkább minél többféle kézműves sör készítése, vagy egy szűkebb termékcsaládban gondolkoztok?

– A kis kézműves sörfőzdéknek az az előnyük, hogy rugalmasak, tehát a piaci keresletnek megfelelően könnyen tudnak változni. Mi is erre törekszünk: amilyenek az igények, mi annak próbálunk megfelelni. A bevált recepteken nyilván nem változtatunk, de folyamatosan fogunk kísérletezni más fajtákkal. Itt nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg.

– Nagy a versengés a kézműves sörök terén. Mi a tervetek, miként szálltok versenybe a konkurenciával?

– A konkurenciával inkább erősítjük egymást. Néhány évvel ezelőtt ezeket az ízeket nagyon kevesen ismerték, és most, hogy bejöttek, az embereket hozzá kell szoktatni az új ízekhez és az új árakhoz. Ebben segítjük egymást: azzal, hogy egyre többen vagyunk, az emberekkel elfogadtatjuk ezeket a dolgokat, amelyeket ha elsőként kellett volna megcsinálnunk, például öt évvel ezelőtt, sokkal nehezebb dolgunk lett volna. Azontúl pedig szerencsés helyzetben vagyunk, mivel a környéken csak a Mustaţa van Brassóban, és körülbelül ennyi.

– Beszéljünk kicsit a vállalkozásotok nevéről, hiszen nem mindenki számára lesz egyből ismerős. Az ihletet Rejtő Jenő közkedvelt regényéből, a Láthatatlan légióból merítettétek. Mi a névválasztás története?

– A névadás elég hosszas folyamat volt. Több mint száz névből kellett választanunk, amelyeket a család és barátok segítségével sikerült körülbelül 15-re szűkíteni. Amikor elküldtük a listát az ügyvédnőnek, aki a név levédésével foglalkozott, több mint felét kidobta, maradt 5-6. Egy nap leültünk Zoltánnal és végül a Lucretia Schooner mellett döntöttünk. Rejtőn keresztül hozzánk is köthető: elég kozmopolita név ahhoz, hogy bárhol tudjunk vele érvényesülni a piacon.

– Ez a név tükröződik a termékek címkéiben is. Ki tervezte az arculati anyagot?

– Igen, van rajta egy kicsi hajó, amely különböző színű hullámokon vergődik. Amúgy a Johanna Lucretia Schooner egy létező vitorlás, múzeumhajóként működik, Rejtőnél pedig sörcsempész hajó. A dizájner a Bold Branding Studio, egy fiatalokból álló kolozsvári csapat, javaslatukra egy történetet is szőttünk a sör köré: ez egy világutazó sör, amelyhez mi nagy viszontagságok árán összegyűjtöttük a recepteket, és most végre itthon van, nem kell hogy más elmenjen értük. Ezt nagyon jól össze tudtuk hangolni a mostani zárt helyzettel: nem kell a világot járni, itt, Erdély délkeleti csücskében is meg lehet inni ezeket a söröket.

– A sörcikkgyűjtők mire számíthatnak?

– Az összes sörnek különböző címkéje van, illetve érkeznek majd különféle kupakok is hozzájuk, azokhoz még készül a dizájn.

– Talán a legfontosabb kérdés: hol lelhetők fel a termékeitek?

– Jelenleg Szentgyörgyön a Szimplában, a Színház Büfében és az Aréna Pubban kaphatóak a termékeink. Aztán mindenképp szeretnénk terjeszkedni, első körben Erdélyben, ha pedig van rá igény, akkor országos szinten is. Sőt, a márkanevet uniós szinten védjük le, így akár külföldre is elvihetjük a söreinket.

A beszélgetésünket megelőző részletes gyártúra valódi élmény volt a magamfajta sörrajongó számára. Elméletben jól ismerem a sörfőzés műveletét, gyakorlatban ellenben ez idáig nem volt lehetőségem végigkövetni a folyamatot. Rudolf részletekbe menően végigvitt az összes lépésen, ismertetve útközben a vadonatúj felszereléseket és a különböző alapanyagokat – a bajor tisztasági törvénynek eleget téve csak maláta, komló, élesztő és víz alkotja söreiket. Hat tartályuk egyszerre tízezer liter sör érlelésére elégséges, és elegendő hellyel és erőforrásokkal rendelkeznek a további terjeszkedéshez. Beszélgetésünket egy pohár frissen csapolt pilsner megízlelésével zártuk, amelynek következtében nem állhattam meg, hogy hazafelé menet be ne térjek a Szimplába elfogyasztani még egy üveg Lucretia Schoonert.