Dúdoltad már magadban, hogy „add vissza a játékom, a tányérom”? Énekelted már hangosan, hogy csak a mának élsz? Akkor, amikor azt mondom, hogy BBC, biztosan nem az angol rádió jut eszedbe, hiszen a Bagossy Brothers Company 2013 óta meghódított minket, bemászott a fülünkbe, és dalaik folyamatosan ott motoszkálnak a fejünkben. Decemberi akusztikus koncertsorozatuk egyik állomásán, Kézdivásárhelyen Bagossy Norberttel, a zenekar énekesével és Tatár Attilával – akit az együttes vokalistájaként és gitárosaként ismerünk – beszélgettem múltról, jelenről és egy kis jövőről is.
– Hogy csináljátok, hogy ennyire jók vagytok?
Norbi: Köszönjük szépen, erre nem tudunk válaszolni.
Ata: Az, hogy mennyire vagyunk jók relatív, hiszen mindig lehet, sőt kell is fejlődni. Mi azért jobban tudjuk, hogy mennyire voltunk jók vagy mennyire nem. Minden koncerten vannak apróbb hibák, de nyilván arra törekszünk, hogy ezek ne olyanok legyenek, amelyek annak a következményei, hogy nem gyakorlunk eleget vagy, mert nincsenek eléggé kidolgozva a dalok. Alapvetően elmondható, hogy ez egészen jó produkció volt és ez a többi akusztikus koncertünkre is érvényes. E mögött persze sok munka áll, de ezt másképp nem lehet csinálni.
– Mennyi munkába kerül ez nektek?
Norbi: Nagyon sokat gyakorlunk, próbálunk, így volt ez az akusztikus műsor kidolgozásakor is. Három hétig szinte minden nap bejártunk próbálni. Amikor nem koncerteztünk, akkor próbáltunk.
KEZDETEK
– Hogyan került először a kezetekbe az a hangszer, amin ma játszotok?
Norbi: Nekünk öcsémmel ugyanazon a szálon fut a sztori. Voltak gitárestek Gyergyóban, ahol féléven keresztül csupán a hallgatóság soraiban foglaltunk helyet. Figyeltük, hogy milyen vagány az a srác, aki gitározik, és szépen énekel. Aztán eldöntöttük, hogy mi is szeretnénk egy gitárt. Először kértünk egyet kölcsön, nem is emlékszem, hogy milyen márka volt, de valami ősrégi. Interneten megnéztük az akkordokat, gyakoroltunk napokig, órákon át és lassan sikerült egy-két akkordot megtanulnunk, de sehogy sem szólt a gitár, csak hamis hangok jöttek ki. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi a baj, aztán rájöttünk, hogy be is kellene hangolni. Ezután tovább kínlódtunk, az elején nagyon kényelmetlen volt, még az ujjunk is bevérzett. Aztán anyukám a testvérével összepótolt és vett nekünk egy gitárt. Azt is meg kellett beszéljük az öcsémmel, aki balkezes, hogy jobb vagy balkezest akarunk, mert kettőre nem volt lehetőségünk. Végül a jobb kezes maradt. Nagyjából ennyi a történet, így kezdtünk el gitározgatni, majd egyre többet játszottunk, elmentünk gitárkörökre, gitárestekre, és aztán már mi tartottuk azokat.
Ata: Zsombi, a harmonikásunk művészeti középiskolát végzett Csíkszeredában, majd az egyetemen végezte zenei tanulmányait, neki képzett zenész útja van. Szilárddal kapcsolatban én arra emlékszem, hogy amikor a gitáresteken zenéltünk Gyergyóban, akkor mindig ott ült és ütötte a légdobot, gyakorlatilag már akkor elkezdte. Aztán ő is megkapta az első dobját, elkezdett gyakorolni és így lett belőle dobos. Nekem is van egy ilyen balkezes történetem. Otthon volt gitárunk, mivel apum is gitározik, engem viszont csak tinédzserkoromban kezdett érdekelni a dolog. A gitár jobbkezes volt, én balkezes, apum viszont elég gyakran játszott rajta, így én is kénytelen voltam a jobbkezes módszert elsajátítani.
ELSŐK
– Melyik volt az első dal, amely már BBC slágerként született?
Norbi: Az Add vissza a játékom vagy ahogy a nagylemezen szerepel, az Add vissza! Ez elég hosszú történet: zenéltem egy bandában és nagyon szerettem volna saját dalokat írni. Egy este Ata egy klubban zenélt a társaival, én pedig valahogy odakerültem egy húsz percre, és eljátszottam ezt a dalt, Ata pedig megkérdezte, hogy mi ez a dal, ki írta? Nem gondolta, hogy ez egy saját dal, de nagyon tetszett neki, és még akkor este megbeszéltük, hogy jó lenne valamit csinálni. Később öcsém segítségével otthon felvettük és feltöltöttük a Youtube-ra, Bagossy Norbert: Add vissza a játékom-ként.
Ata: Aztán ketten játszottunk klubokban közel egy évig, csak duóban, ez a dal pedig kezdett pörögni, mindenhol előadtuk. Szóval, mire megalakult a zenekar, ez a dal már itthon be volt járatva.
– Zenekarként hogy zajlott az első próba?
Ata: Mi már elég régóta ismerjük egymást, szinte mindenki zenélt már mindenkivel, sőt ebben a formációban, Zsombin kívül is léptünk fel, más zenészekkel kiegészülve. Aztán egyszer csak szóba jött, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy új zenekart? Lementünk egy próbaterembe, hogy próbáljunk el egy pár dalt. Mindenkinek nagyon bejött, mert semmi olyan nem volt benne, ami régi dolog lett volna, hanem friss volt az egész történet. A második próbán pedig már az volt a kérdés, hogy feldolgozásokat akarunk-e játszani vagy saját dalokkal indulunk el… és végül a sajátok mellett döntöttünk. Az első koncerten csak egy saját dalunk volt, fél év elteltével viszont már hét volt, most pedig már van egy egész koncertre való.
– Az első koncert?
Ata: Pont megalakulás után volt két héttel, Gyergyóditróban. Ez vicces volt, mert mi székeken ültünk a színpadon, a színpad előtt pedig sportpálya volt, ami nyáron foci-, télen pedig hokipályaként működött, és palánkkal volt körülvéve. Iszonyatos esőzések voltak abban az időben, aminek következményeként a hokipályán sípcsont középig ért a víz, ezért az emberek nem tudtak odajönni a színpad elé, hanem a pálya túloldalán levő sörsátrakban ültek. Tehát az első koncertünkön a közönség és köztünk volt egy vízzel teli hokipálya, mint egy sekély medence.
– Ezt hogy lehetett megoldani?
Egyszerre: Sehogy!
Ata: Zenéltünk és nagyon jól éreztük magunkat, hiszen ez volt az első, amolyan játék volt az egész. Aztán ez egyre komolyabbá vált, most is megvan a koncertek lazasága, de már benne vagyunk az igazi áramlatban. Úgymond a zeneiparban mozgunk.
– És az, hogy ez most már komolyabb, okoz-e belső konfliktusokat abból eredően, hogy különböznek az elvárásaitok vagy esetleg az álmaitok?
Norbi: Nem, belső konfliktusokat nem okoz, alapvetően mindenkinek ugyanaz az álma, mindenki zenélni szeretne ezzel a bandával, ebből szeretnénk majd megélni. Ez a zenekar már egy nagycsalád. Problémák, mint minden egyes családban, nálunk is vannak, de kezeljük őket.
Ata: Nem a zenekar céljaival kapcsolatosak, mert abban teljes az összhang. Azt hiszem, nem is volt egyetlen konfliktusunk sem ezzel kapcsolatban.
Norbi: Nagyon sok időt töltünk együtt, ezért, mint a házaspároknál, néha vannak viták, de utána beszélgetünk vagy sörözünk egy jót és le van tudva.
MÚZSA
– Hogyan születik meg egy dal? Honnan jön az ihlet?
Norbi: Általában mindig a képzeletem szüleménye az egész dal, tehát mindig benne vagyok én is persze, meg a környezetem is, de nem tudatosan kivetítve rá. Egyszerűen csak ülök a kezemben egy gitárral, és elkezdek játszani, szöveget énekelni dallammal együtt és a végén lesz belőle valami. Amikor nekifogok, még nem tudom, hogy miről akarok írni, hanem csak jönnek a szavak és a legvégén, amikor sikerül az utolsó két sort is odaírnom, akkor dől el igazából, hogy miről is szól nekem a dal. Tehát igazából a helyzet az én múzsám, az, amiben akkor éppen benne vagyok.
– Tehát akkor nincs egy meghatározott személy, akinek szól?
Norbi: Nincs.
– Mi az, ami belefér egy dalba és mi az, amire azt mondod, hogy ezt azért nem?
Norbi: Számomra elég sok minden belefér. Igaz, át szokott menni a zenekari szűrőn, elsőként öcsémen, aztán a zenekar többi tagján is. Ők ki szokták dobálni minden hatodik dalomat, viszont belső szabályokat nem kell felállítsak, mert mindig azt írom, ami jön.
– De mi az, ami nem megy át a zenekari szűrőn? Ami nem jön be?
Norbi: Van, ami túl csöpögősre sikeredett, van, ami túl rockosra. De ezek nagyon sarkított példák, egyszerűen magába a zenekari világunkba nem illenek bele.
– A koncerten említettétek, hogy a Vakít kék című szám a kedvencetek. Miért épp ez?
Norbi: Mindenkinek másért. Nekem egyrészt a szövege miatt, mert a mai világról szól: az emberek sietnek és nincs idejük egymásra. Amikor metróznak, vonatoznak, nem kommunikál senki egymással. Szóval erről szól, mindenki fut, mindenki siet, nincs időnk egymásra, ezt szimbolizálja a tenger, ami jön és elcsap téged. Meg ez olyan dolog, hogy a kedvenc zenekaraink egy-egy daláról sem tudjuk megmondani, hogy miért épp az tetszik. Talán azért, mert amikor hallgatod, feláll a szőr a kezeden.
„Együtt evezünk a gondok tengerén”
– A környezetetek, a család hogyan fogadta, amikor azt mondtátok, hogy alapítotok egy zenekart?
Norbi: A családban nekünk mindig szabadabbra volt engedve a gyeplő, mert nem voltunk olyan rosszcsont gyermekek. 14-15 éves korunktól zenélünk. Valószínűleg eleinte zavarta a szüleinket, amikor egy évig csörömpöltünk, kornyikáltunk. De igazából nem volt semmi probléma ezzel.
Ata: Szerintem a többieknél sem. Meg hát viszonylag dinamikusan és hamar fejlődött a zenekar és ezt látta a környezetünk is, és senkinek nem mondták, hogy „ne csináld”.
– Össze lehet ezt hangolni a magánélettel?
Norbi: Össze lehet, persze. Ez ugyanolyan munka, mint bármelyik másik.
Ata: Van, aki kamionsofőr, van, aki pincér, van, aki zenész. De azt hiszem, ez nálam a legérdekesebb, mert nekem van családom. A többiek még fiatalok, ők csupán a barátnőkkel kell egyeztessenek. Tehát hogyha nekem sikerül, akkor nekik is muszáj sikerüljön. Ez is olyan, mint egy munkahely, hogyha ebből egzisztenciális forrás is van adott esetben, meg emiatt nem szenved hátrányt a család vagy a barátnők, akkor nincs baj. Úgy kell összehangolni a dolgokat, hogy amikor otthon vagy, akkor legyél otthon testben és lélekben is. Azért, mert zenészek vagyunk, nem járunk többet kocsmába, sőt egyáltalán nem járunk! Nem csak én, hanem a többiek sem, mert eleget járhatunk klubokba, meg sörözhetünk mindenféle fesztiválokon. A nyári időszak az, ami egy kicsit húzósabb, mert akkor sok koncertünk van, de az év többi része viszonylag jól szervezhető.
Norbi: Az egyik kihozza a másikat, nyáron nagyon sokat dolgozunk, de télen sokkal szabadabbak vagyunk.
Ata: Igen, főleg sízni járunk sokat a családdal, de a nyáron például úgy szerveztük a programot, hogy amikor Magyarországon több koncertünk volt, akkor két fellépés között a Balatonon nyaraltunk.
2015
– Mennyire volt sikeres 2015?
Ata: Csak jó dolgokat mondhatunk: megjelent az első lemezünk, van magyarországi menedzsmentünk, Erdély szinten majdnem az összes zenei rendezvényen részt vehettünk. Aztán voltak magyarországi fellépéseink neves zenekarok előtt, mint a PunnanyMasszif, Kiscsillag, 30Y, megfordultunk az Akváriumban, az A38-as hajón, a Művészetek Völgyében, Budapest Parkban. Tehát olyan helyeken, amelyekről az ember csak úgy álmodozik. Illetve voltunk az MR2 Akusztikban a Petőfi Rádióban. Kiadtunk egy karácsonyi dalt. Stúdióztunk, fölvettünk öt új dalt, a karácsonyi éneket és még négy másikat, amiből jövőre kislemez lesz. Forgattunk videoklipeket, szóval elmondható, hogy haladunk előre az úton stabilan, nem exponenciálisan, de szépen lassan emelkedő a tendenciánk.
– Melyik volt legjobb élmény, koncert ezek közül?
Norbi: Nagyon sokat ki lehetne emelni a nagy koncertek közül, a Vásárhelyi Forgatag, Tusványos, csíkszeredai városnapok, az akuszktikusok közül is mindegyik nagyon jól telt.
– Ha már a videoklipekről beszéltél. Nektek hogyan készült az Add vissza című dalotokhoz?
Ata: Hát ez eléggé bonyolult, mert volt egy filmezési része, amihez elutaztunk Bukarestbe, ahol greenscreen stúdióban forgattunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a padló meg a fal is teljesen zöld és az volt a háttér, hogy aztán bekerülhessen a klip hátterének az animáció. De volt egy rajzolós szakasz és az animálás. Tehát több előkészületi meg utómunka volt vele, mint amennyi filmezés.
2016
– Mik a tervek jövőre?
Ata: Január környékén szeretnénk egy videoklipet forgatni, amely a Vakít a kék című dalhoz készül. Majd összerakjuk a kislemezt és aztán elő kell készíteni a jövő nyári műsort, kigyakorolni a jövő nyári fesztiválszezonra. Illetve íródtak időközben még dalok, azokat meg kell hangszerelni, ki kell dolgozni.
– Mi a legnagyobb BBC álom?
Ata: Mint minden zenekarnak, nekünk is az, hogy minél tovább eljussunk ezen az úton, minél több emberrel megismertessük a zenénket, és talán még az lehet az álmunk, hogy próbáljunk megmaradni olyannak, amilyenek most is vagyunk. Sokan mondják, hogy már eltelt egy év és még mindig közvetlenek maradtunk. Ha ezt meg tudjuk tartani, ha ugyanezt fogják mondani, akkor jól csináltuk ezt részét is.
– Van-e olyan színpad, ahol nagyon szeretnétek fellépni?
Ata: Sok olyan színpad van szerintem.
– Például?
Ata: Például föllépni a magyarországi nagyfesztiválok színpadain, a Szigeten, Volton.
Norbi: Meg ugyanúgy az erdélyi fesztiválokon is.
Ata: Igen, meg itthon is a Vásárhelyi Forgatagon, Kolozsvári Magyar Napokon, Tusványoson. Ezeknek a nagyszínpadaira felkerülni. Ha olyant alkotunk, és úgy dolgozunk, akkor ez lehetséges lesz.
„Zene nélkül mit érek én?”
– El tudnátok képzelni az életetek zene nélkül?
Ata: Én már rég nem tudom elképzelni.
Norbi: Mikor nem volt a zenekar, akkor sem tudta elképzelni szerintem egyikünk sem. Ez nem arról szól, hogy ebből élsz-e vagy ezt csinálod-e hivatásként, hanem ha az ember megtanul egy hangszeren játszani, akkor az elkíséri őt élete végéig, mert az egy olyan dolog, ami hozzánő. Ha nem állunk színpadon, akkor már hiányzik. Januárban például nem lépünk fel, és akkor majd elemlegetjük két-három hét után, hogy hú, azért már mennénk vissza.
Ata: Gyakorlatilag az utóbbi tíz évben folyamatosan zenéltünk valamilyen formában. Szóval ez már annyira beleivódott a zenekar tagjaiba, hogy…
Norbi: …hiányérzetet kelt.
Ata: Ha muszáj lenne, akkor le lehetne mondani róla, de hál’ Istennek nem kell.
– És kik vagytok, amikor nem álltok színpadon? Mivel foglalkoztok még a zenélés mellett?
Ata: Szilárd és Laci egy orgonasíp-készítő műhelyben dolgoznak, Zsombi zeneórákat ad, ő a hivatásos muzsikusunk. Norbi szabadúszóként designnal foglalkozik, meg írja a dalokat. Én pedig turisztikai irodát vezetek Gyergyóban.
ZOKNI
– És akkor utolsó kérdésként, mivel ez az én személyes kedvencem, honnan jött a Zoknidal című szám?
Norbi: Azaztee! Igazából ez az egyik legegyszerűbb dal, és el is tudom mondani, hogy miről szól. A kisszobában ültem a gitárral a kezemben, akartam írni valamit, de nem tudtam, mivel kezdjem és körbenéztem, láttam a hányódó zoknijaimat, és aztán rávetítettem ezeket a világra.
Ata: Egy szituáció, ami aztán kivetül a világra.
Norbi: Igen, tehát a zokni egy olyan dolog, ami lehet mocskos, tiszta, büdös, illatos, kopott, szakadt, foltozott, magas szárú, meleg, hideg, vizes és száraz.
