Példakép(p)

Hiányérzet az impulzustengerben

by Gondos Borbála | 2020. 10. 15. | Hiányérzet az impulzustengerben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

A vicceink nem viccesek, a céljaink nem reálisak, a kapcsolataink nem igazak és nem igaziak. Nagyjából ilyen ismérveket sorakoztatnak fel az idősebbek a generációs szakadék túloldaláról, amikor a mai fiatalokat jellemzik. Ez a Z generáció azonosító kódja, amennyiben nem felejtjük el hangsúlyozva hozzátenni az internet- és telefonfüggőséget. Talán igaz. Talán nem.

Ha a jól bevált érmés hasonlattal élünk, akkor ennek a jelenségnek két oldala van: egyrészt meglehet, hogy valóban elembertelenedett nemzedék vagyunk, önzők, egyszerre sikerorientáltak és élvhajhászok, másrészt talán mi pusztán kapu vagyunk a világ átalakulásában, a fejlődés úttörői, nem feltétlenül rossz vagy helytelen, csupán sajátos normákkal. Itt az egyetlen bökkenő az, hogy az érme nemcsak fej és írás: perem is, ami a két előbbi találkozási pontja. A téma pereme a látens kétségbeesés. Nincs harcunk, nincs tragédiánk, amerikai álmunk van, és néha elképesztő teher, hogy mindent elérhetünk, minden megtörténhet. Generációk munkálkodtak azon, hogy eljusson az emberiség arra a szintre, ahol (nyíltan, érzékelhetően) nem valósul meg a háború. A Z generáció ebbe született bele, és a technológiai forradalomba. Normák, értékrendek értékelődtek át, problémák nőttek meg vagy zsugorodtak össze. Olyan gondok merülnek fel, amivel szüleink nemzedékének nem kellett megbirkóznia, nem is tudott volna a körülményekből kifolyólag. A tőlük kapott segítség és tanács sokszor olyan, mintha egy régi alkotmányban keresnénk a szabályokat és eljárási módokat egy új rendszer problémáira. Ahogy az őrültet a zsenitől egy hajszál választja el, úgy a mindent is a semmitől. „Mindent” megkaphatunk, de ez minden attól, hogy ennyire elérhető, nem bír már szakrális, mitikus jelentőséggel, a minden pórias lett. Nincsen közös cél: stagnálunk. „Ezek a mai fiatalok” mint korcsoport, közösség, nihilisták lettek. A lét tulajdonképpen értelmetlen, haladás nem történik, azaz utópia az otthonunk, amiről ezelőtt csak álmodtak, mi meg nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Rémisztő belegondolni, hogy a nihilizmus demonstratív alakjai között nemcsak Nietzsche és Schopenhauer, hanem egész generáció felsorakoztatható.

Az internet jóvoltából percenként különböző ingerekkel vagyunk bombázva, amihez annyira hozzászokunk, hogy toleránsak leszünk a mennyiségre, ezért folyton többet akarunk. Ez a kényszeres impulzuskeresés csapódik le az „internetes önmagunk” megalkotásában. Olyan képeket osztunk meg magunkról, amelyektől elvárjuk, hogy bevonzza a kedveléseket, nyilvánosan beszólunk egymásnak kommentszekciókban, és a belső frusztrációktól toxikus és sokszor vulgáris, liberális maszk mögött intoleráns internetközösség tagjaivá válunk, akarva-akaratlan. A mémek egyre durvábbak, érzéketlenebbek, és ezzel arányosan csökken a sértődés és a magunkra vonatkoztatás mélysége, nő az önirónia. A poénok sok esetben inkább értelmetlenek, mint viccesek, és a világlátásunkról a szórakozásunkra is áttelepszik a sötétség: fekete humor, horrorfilmek. Érezni akarunk. Valami újat, valami intenzívet, valami másat. Nemcsak mást akarunk érezni, másak szeretnénk lenni is. A ma embereinek megemelkedett a figyelemigényük, ki akarnak tűnni. Már kiskamaszként/gyermekkét a bőre alámászik az embernek a vágy, hogy ő valamivel több legyen másnál, leginkább saját magánál. Ezért annyira belemerül az önteremtésbe, hogy végül nem ismeri magát. Jobban mondva azt, mik lennének az igényei és a preferenciái, ha nem megfelelni és azon túlmutatni szeretne. Csak kárpótolni akarjuk magunkat a hiányérzetért, amiért sajnos senkit nem lehet hibáztatni – pedig talán úgy könnyebben elviseli az ember. Ez lenne az érme pereme jócskán pesszimista- realista megvilágításban. Kicsit fej, kicsit írás, és reméljük, kicsit igaz is.

Kapin Richárd, a „főszurkoló”: riasztottak már szurikátához, tevéhez, alpakához

by Gebe Zoltán | 2020. 10. 14. | Kapin Richárd, a „főszurkoló”: riasztottak már szurikátához, tevéhez, alpakához bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

– Mi a legnagyobb hibája a jelenlegi magyarországi állatvédelmi törvénynek?
– A törvényeink teljesen jók, a legnagyobb probléma az, hogy a bírók nem alkalmazzák őket olyankor, amikor valakit tényleges börtönbüntetésre kellene ítélni. (A hatályos büntetőjogi szabály szerint két évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetik azt a személyt, aki indokolatlanul és szándékosan maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást okoz gerinces állatnak. Minősített bűncselekmény esetén akár három év letöltendő is járhat a tettesnek. Ennek ellenére a bűnösök az esetek túlnyomó többségében csak felfüggesztettet kapnak – szerk. megj.)
– Látnak-e reális esélyt a kö­zeljövőben bármiféle változásra?
– A közeljövőben sajnos nem, a távolabbiban talán. Reméljük, hogy olyan bírók és ügyészek kerülnek majd ki az egyetemekről, akik ezen változtatni tudnak.
– Az elmúlt években jelentősen nőtt a követőtáboruk. Feltételezem, hogy ennek következtében egyre több esethez hívják önöket. Hány mentésük van egy átlagos héten?
– A Facebook-oldalunkat már közel 123 ezer ember követi, de mindegyik alcsoportunknak van már külön oldala. Országos szinten majdnem minden napra jut egy mentés. Rendszeresen találunk olyan állatokat, akiket el kell hoznunk gazdájuktól, mert nagyon rossz körülmények között tartják őket. Én azokat az eseteket is a mentések közé sorolnám, amikor menhelyeknek viszünk adományt. Ezzel ugyanúgy segíteni tudunk az állatoknak, mint amikor megszabadítjuk őket a lánctól.
– Gyakran találkoznak olyan eljárási hibával, mint amelyet a Laura nevű komondor ügyében követett el a rendőrség? (Nem az állatkínzókat, hanem a Szurkolókat vették őrizetbe, később elismerték hibájukat, de az állatorvosi szakvélemény alapján végül vissza kellett adni a bántalmazott állatot „gazdájának” – szerk. megj.)
– Ehhez hasonló esettel ritkán találkozunk, talán ez volt az első vagy a második kellemetlen atrocitásunk a
rendőrséggel.
– Legtöbb posztjukban kutyák mentéséről számolnak be, rajtuk kívül milyen állatfajokhoz szokták hívni önöket?
– Gyakran riasztanak minket macskákkal, lovakkal vagy éppen tehenekkel kapcsolatos esetekhez, de hívtak már ormányos medvéhez, szurikátához, tevéhez és alpakához is. Nemcsak szárazföldi állatokon, hanem madarakon, és egyéb szárnyas élőlényeken is segítünk, például denevéreken.
– Rendszeresen szerveznek adománygyűjtéseket, ahol elsősorban tápszereket és állattartáshoz szükséges különböző kellékeket fogadnak. Van egy webshopjuk is, ahol termékeiket árulják. Mire fordítják a bevételt?
– Az adományok majdnem száz százalékát visszafordítjuk az állatvédelemre. Közösségi oldalunkon nem szoktunk pénzt kérni követőinktől, úgyhogy az eladott termékekből tudjuk magunkat fenntartani.
– Sokan tudják önökről, hogy munkájukat civilek és hírességek is segítik. Hányan kezdték el az állatkínzás elleni küzdelmet és hányan vannak most?
– Az utóbbi években legalább húsz ismert ember csatlakozott hozzánk, legutóbb Kovács Antal borász. A hazai rapperek közül Curtis és Essemm is aktív csapattagnak számít. Nemrég a Tankcsapda ajánlott fel nekünk egy gitárt licitre, de beszélgettünk már a Hooligans együttes tagjaival is valamelyik rendezvényünkön. Gregor Bernadett, Kapócs Zsóka és Árpa Attila is segíti a munkánkat, de nem szeretném kihagyni a névsorból Dombóvári István és Musimbe Dennis humoristákat sem. Amikor elkezdtük ezt a mozgalmat, kb. 25-en lehettünk aktív tagok, ma már pedig 150-200-an vagyunk.
– Mi a legokosabb dolog, amit tehetünk, ha állatkínzást vagy erre utaló jeleket tapasztalunk környezetünkben?
– Soha nem szabad azt hinni, hogy a helyzetet egyedül, a rendőrség bevonása nélkül is meg tudjuk oldani, mert lehet, hogy a probléma sokkal komolyabb, mint amilyennek elsőre tűnik. A hatóságoknak kell először szólni, ők pedig majd eldöntik, hogy mit fognak lépni.
– Milyen terveik vannak a következő évekre nézve?
– Mindenféleképpen szeretnénk menhelyet és saját állatorvosi rendelőt nyitni, felszámoltatni bűnszervezeteket, például a szaporítókat és a kutyaviadalosokat. Nyomást akarunk gyakorolni azokra az állatorvosokra, akik pénzért eladják a saját lelküket és persze a bíróságra is, hogy járjon végre letöltendő börtönbüntetés az állatkínzásért. Ha ez sikerül, a bűnösök már nem fogják azt hinni, hogy a bírók megszabadítják őket a börtöntől és csak felfüggesztettet kapnak.

Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője
Kovács Antal (balra), az első örökös magyar bajnok sommelier a legutóbbi híresség, aki csatlakozott az állatvédőkhöz és Kapin Richárd, a szervezet vezetője

A nagybetűs ÉLET

by Vásárhelyi Melinda | | A nagybetűs ÉLET bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

25 elküldött e-mail, 13 megválaszolatlan. 14 kinyomtatott önéletrajz. 12 „Köszönjük a jelentkezését, majd visszajelzünk”. 10 lerágott köröm és megszámolhatatlan identitásválság. Végeztem az egyetemmel. Belecsapok a lecsóba, ez vagány. Nincs több szesszió, nincs több tanulás. Végeztem az egyetemmel. A lecsó, amibe belecsaptam, egyre furcsább ízű. Kicsit csíp, kicsit kesernyés. Van sok szabadidő, van sok „akkor most ez a nagybetűs élet?” kérdés. Heuréka. A munkakeresés nem is olyan egyszerű. Én a Covidra fogom. Ugye, más is érzi azt, hogy minden a Covid hibája? Tönkrement a kapcsolatod? Egyértelműen Covid. Nincs kedved az élethez? Covid! Egyre több sorozatot nézel, a Lidlben beszerzett olcsó trash kaja társaságában? C O V I D! A szomszédnak elmondtál egy viccet, de nem nevetett? Már nincs egy jó vicced sem? Tudjátok a választ. Szóval igen. Kiléptem az egyetemi életből, miután megkaptam a szállítótól a FSPAC-os kalapom, és feldobtam azt a zoomos ballagásomon. Úgy döntöttem, elég is volt ez a 15 évnyi tanulás. Tűrjük fel az ingujjunkat és vágjunk bele.

Első hónap

Elmentem egy állásinterjúra. Rádiósnak. Felkészültem testileg-lelkileg. Eszembe jutottak a beszédtechnika-órák. Hogy is volt? Melegítsük be a hangszálakat. Minden betű a helyén, nyelv a szájpadlásra finoman tapad, halk susogás. S-S-S. Most egy gyakorlat. Nincs olyan szépen szóló szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszó. A R T I K U L Á C I Ó. Ez az, ami alábbhagyott, amikor kijöttem az interjúról. Lebiggyesztett szájjal sétáltam hazafelé. Remek! Nem vettek fel, amiért „kihallatszik az s betűm”. Nesze neked szépen szóló sípszó és 3 évnyi fogszabályzó.

Második hónap

Vajon a többiek mit csinálnak? Ők találtak már munkát? Lehet, hogy csak én nem? Biztosan! Csak én maradok munkanélküli. Professzionális sommer. A 10 éves találkozón (ha egyáltalán lesz ilyen) majd egytől egyig a neves médiaorgánumokról mesélnek, ahova könnyedén elhelyezkedtek, míg én akkor is csak sommer leszek a FSPAC-os kalapban. Vajon az változtat valamin, ha az „Aici sau la pachet?” kérdést a négyszögű kalapban teszem fel? Vagy ha az utcán és mindenhol is abban mutatkozom, akkor vajon felvesz valaki? Lehet ezt csináltam rosszul. A kalapban kellett volna állásinterjúra mennem. Ahol egyébként már akkor kész vagyok, amikor afelől érdeklődnek, hogy hol is dolgoztam mostanáig. Olyankor erőltetett mosollyal csak azt válaszolom: most végeztem az egyetemmel. Ezt is csak azért, mert a „még sehol sem dolgoztam” nem valami elegáns. Aztán a kedvenc részem jön, amikor nyugodt hangon közlik, hogy őszintén sajnálják, de ők tapasztalt embert szeretnének felvenni, én pedig elköszönök, és eszembe jut a munkásélet paradoxona. Hogyan tudnék tapasztalt munkaerő lenni, ha nem dolgozhatok sehol.

Harmadik hónap

Lassan már többet e-mailezek, mint telefonálok. A visszautasítások után mindig tartok egy napot, amikor Jóbarátokat vagy valami olcsó show-műsort nézek, és csak agyalok, agyalok, agyalok. Még egy nap sebnyalogatás belefér, és így lesz hétfőből csütörtök. Amikor már túl mélyre ástam magam az önsajnáltatás
gödrében, újra előveszem az Olx-et, meg a facebookos munkacsoportokat, és kezdődik minden elölről. E-mailek, üzenetek, telefonhívások. Apropó facebookos csoportok. Rájöttem, hogy csínján kell bánni a munkaszolgáltatókkal. Nemegyszer tették fel a kérdést (amikor part time munkákra jelentkeztem), hogy ők mit kapnak cserébe. Igen. Itt történt, hogy kissé kiábrándultam az emberiségből. Ezalatt a három hónap alatt, ha munkát nem is, de tapasztalatot, azt szereztem. Az „önálló felnőtt” élet útján elszórt jelzőtáblákat elkezdtem felismeri, és ami még fontosabb, megérteni. Nem mondom, hogy egyszerű, de már tiszta, hogy a fejlődésemet szolgálja minden egyes visszautasítás, minden, ami csak velem történik. A taktikám, hogy igyekszem mindig valami jó kapaszkodót találni, ami továbbvisz, erőt ad életem ezen fejezetének a kikódolásához. De addig is „Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az
önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”

Nem is olyan gáz a bentlakás…

by Kabai Krisztina | 2020. 09. 04. | Nem is olyan gáz a bentlakás… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p),Slider |

Mint minden frissen leérettségizett, egyetemre készülő makacs, akaratos fiatal, én is arról álmodoztam, hogy ha „felkerülök” egyetemre, akkor bizony kintlakásban szeretnék élni. Az albérlet otthonosabb, azt csinálok, amit én akarok, lazán tudok főzni-mosni, és ha arról van szó, akkor elvonulhatok a saját kis szobámba, ahol nem zavar senki, ott nyugodtan olvashatok vagy pihenhetek, mert nincsenek mások a szobában, akik megzavarnának. Meg amúgy is, hogy én? Bentlakásba? Na, ne nevettess! Összezárva másik négy ismeretlennel, akik ki tudja, honnan jöttek, s milyenek, lehet, másnapra kirabolnak, nem hagynak majd tanulni, belém kötnek, és így tovább.

Igaz a mondás: a pénz nagy úr!

Alapos számolgatások, és hosszú beszélgetések után végül arra a döntésre jutottunk itthon, hogy egy olcsóbb szoba árát akár ki is tudnánk fizetni, de ettől függetlenül beadtam a kérelmet a bentlakásra. Szeptember utolsó hétvégéjén jött az e-mail: sajnos nekem nem jutott hely, így keresni kellett a szóban forgó szobát, amit nem olyan összegért ajánltak, mint amire számítottunk, inkább horroráron. Így történt, hogy beköltöztem egy olyan lakásba, amiért még a kifizetett összeg egytizede is sok lett volna, és három hétre volt szükségem, hogy határozottan eldöntsem: nekem ez nem kell. Nem, nem a számlafizetéstől vagy az önállóságtól ijedtem meg, hanem fejben kalkuláltam, hogy mire mennyit költöttem el röpke huszonegy nap alatt, és ez a szám meghaladta azt, amit elbírt volna a szüleim pénztárcája. Megjegyzem, mi sem tartozunk azok közé a családok közé, akik aranyrudakat rejtegetnek a padló alatt vagy bárhol máshol a házban. Az órarendem eléggé zavaros volt, nem tudtam volna megoldani azt, hogy huzamosabb ideig elmenjek részmunkaidőben dolgozni (csak úgy, ha mulasztok az egyetemen, vagy épp a minimálisnál is kevesebbet alszom), így amikor fél füllel meghallottam, hogy utólag is igényelni lehet a bentlakást, akkor összeszedtem az összes romántudásomat, és elmentem a kijelölt helyekre papírokat intézni. 

Aggódtam. Korábban azzal utasítottak vissza, hogy nem elég nagy a médiám/az átlagom a bejutáshoz (holott nálam gyengébb másodéves egyetemisták lazán bejutottak oda, ahova szerettek volna), és féltem, hogy ez most is így lesz. Egy szerdai napon adtam be az illetékeseknek a papírokat, azt mondták, minden csütörtökön – azaz 24 órával később – kifüggesztik az eredményeket az ajtó melletti hirdetőpanelre, így ne felejtsek el másnap benézni ide. Úgy szuggeráltam a táblát a távozásomkor, hogy ha mágikus képességekkel bírtam volna, akkor egészen biztosan arra fogtam volna a bejutásomat. Igen, igen, másnap három óra körül ugyanis ott villogott a négy számjegyű kódom a listán. Úgy hívtam fel anyukámat, hogy először arra kértem, üljön le, és kapaszkodjon meg valamiben. Elképesztően büszke voltam akkor magamra; az egészet én rendeztem el, én jártam utána, nem kértem meg senkit, hogy jöjjön segíteni, és ez a tudat megerősített abban, hogy ne féljek az előttem álló akadályoktól, még ha egyedül is vagyok egy ekkora városban.

Az amestec szoba 

Az azt követő hétfőn jelentkeztem az adminisztrátornál, néhány órával később pedig az első csomagjaimmal betoppantam a 112-es szobába, ahol azonnal két „ez meg mi a francot akar itt bőrönddel?” fejjel találtam szembe magam. Elsőre magyar üdvözléssel próbálkoztam, de amikor rájöttem, hogy ezzel nem sokra fogok jutni, akkor kicsit elbátortalanodva üdvözöltem őket románul. Velem együtt már öten voltunk a szobában, ami elég meredeken hangzik, de aki volt már bentlakásban, az tudja, hogy nagyon ritka az a pillanat mind napközben, mind éjszaka, amikor mindannyian egy térségben vagyunk. Az emeletes ágy alsó része volt az egyetlen üres hely, és így visszagondolva meg sem tudom számolni, hányszor vertem be a fejem a lécekbe. Viszont (!) a felső ágy egyik vízszintes tartórésze tökéletes tárolóhelynek bizonyult a lefekvés után magamon felejtett fülbevalóimnak, szóval voltak pillanatok, amikor valamivel kompenzálódott a helyzetem.

Talán az amestec (amestec [ámesztek] – román szó, jelentése: keverék) szó illik ránk, ötünkre a leginkább. A fölöttem alvó lány Besztercéről származott, és teljes mértékben román volt, alig tudott egy-két szót magyarul. Az előttünk alvó lánynak a családneve ugyan magyar, de az édesanyja román, így bár Székelyföldről származott, nem tudott magyarul, ám a legtöbb mondatomat megértette. Velem átlósan egy aradi lány aludt, az édesapja román, az édesanyja magyar, tökéletesen beszélte mindkettőt, sőt az angollal együtt mindhárom nyelvet. Mellettem pedig egy palesztin lány aludt. Igen, arab, de nem, nem imádkozott térdepelve, nem volt bebugyolálva, hanem pontosan ugyanúgy öltözködött, viselkedett, ahogy mi. Elég vegyes társaság voltunk mind a nemzetiséget, mind a beszélt nyelvet és a származást illetően. Annak ellenére, hogy ennyire különbözőek voltunk, nagyon jól kijöttünk egymással, és csak februárban (!) volt az első vitánk. Ezért talán díjat is érdemelnénk.

Voltak közös főzések, vásároltunk együtt vécépapírt, közösen mentünk fürdeni, karácsonykor is megleptük egymást, bújócskáztunk éjszaka fél egykor, és még forralt bort is készítettünk, ami miatt beindult a füstriasztó… És igen, volt, hogy valamelyikünk aludni akart, a többiek meg nem. Olyan is, hogy még a kő-papír-olló sem döntötte volna el, ki vigye le a kukát vagy ki sepregessen össze. Ennek ellenére minden pillanatát imádtam. Imádtam, mert új embereket ismerhettem meg, új kultúrákat, és amikor legszívesebben kiszaladtunk volna a világból, akkor egyikünk vagy épp mind a négyen leültünk amellé, aki maga alatt volt, és órákon át beszélgettünk.

Román szobatársak mellett kénytelen voltam románul is társalogni, amitől sokáig nagyon tartottam. Nem mondom, hogy nem tudok beszélni vagy nem értem meg a szavakat, inkább a válaszadással volt/van gondom. Mindig attól tartottam, hogy helytelenül fogok reagálni a kérdésekre, vagy nem tudom kifejezni magam úgy, ahogy azt szeretném, s tény, hogy voltak pillanatok, amikor nagyon megerőszakoltam egy mondatot, hogy értelmet nyerjen. Nagy szerencsém volt, hogy a román lányok nem néztek rám csúnyán, amiért nem beszélek folyékonyan, türelmesen megvárták, amíg a mondatom végére értem, és ha kellett, kijavítottak, segítettek. Emellett pedig a költségvetésem is leredukálódott. Kiszámítottam, hogy az egyévi bentlakás ára nagyjából annyi, mint egyhavi lakbér rezsi nélkül. Szóval tényleg nem mindegy, ha nálatok sincsenek a szekrényben vagy bárhol máshol aranyrudak elrejtve a kíváncsi szemek elől. Mivel én belekóstoltam mindkét lakhatási módba, egyértelművé vált számomra, hogy amíg lehet, a bentlakást fogom választani. Nemcsak azért, mert olcsóbb, és ezzel együtt hihetetlenül sokat tudok spórolni, hanem mert megvan a maga hangulata, amit kár és vétek lenne kihagyni. Például ha egy éjjel elkezdenénk bújócskázni egy tömbház lépcsőházában, nagy a valószínűsége annak, hogy a napfelkelte a rendőrségen ér minket, ahova csendháborítás miatt vittek be.

Aki 15 évesen katonaiskolát választott: ez egy hivatás

by Kabai Krisztina | 2020. 07. 25. | Aki 15 évesen katonaiskolát választott: ez egy hivatás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Példakép(p) |

József Attila óta tudjuk, hogy „Tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!”, de a nagy többségnek ez a gyerekkorral együtt el is múlik, Trónok harca és társai ide vagy oda. Manapság ritka, ha valaki úgy dönt, hogy katona szeretne lenni. Míg régen kötelező volt a sorkatonaság, ma alig akad olyan fiatal, aki önként bevállalná a kiképzést és a néhány év missziót. És mégis vannak: egy ismerősöm másfél évvel ezelőtt bejelentette, hogy nem itthon kezdi el a gimnáziumot, hanem egy magyarországi katonaiskolában. Bentlakásba költözött, havonta egyszer járt haza, sokat gyakorolt, barátokat szerzett, és minden egyes végigizzadt, átedzett óra által egyre közelebb kerül a céljához: katonává válni. A kezdetekről, az iskoláról és a hivatáshoz fűződő gondolatairól beszélgettünk.

Mikor jutott először eszedbe az, hogy katona szeretnél lenni?

Olyan öt vagy hat éves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem, és emellett stabilan kitartottam és kitartok.

Mi befolyásolt abban, hogy a katonasuli mellett döntöttél?

Igazából nem éreztem késztetést, kést sem tartottak a torkomhoz. Szerintem belül érzi az ember azt, hogy katona akar lenni. Nálunk úgy fogalmazták meg, hogy ez egy hivatás, te erre születtél, neked itt a helyed. Persze nagy szerepet játszottak a háborús filmek is, amikért már kiskorom óta rajongtam, meg fiatalabb koromban nagyon sok harcos játékkal játszottam, mint például a Call of Duty, meg ahhoz hasonlók.

Szüleid nem féltenek?

Eleinte alig barátkoztak meg a ténnyel, hogy kiutaztam Magyarországra, azóta viszont már megszokták. Abban biztosak voltak, hogy nem lesz velem baj, ismernek annyira, hogy tudják: nem csinálok hülyeségeket, és az utóbbi hónapokban megbékéltek azzal is, hogy most már csak ritkábban vagyok itthon.

Miért döntöttél egy külföldi iskola mellett?

Számomra nem annyira külföldi iskola, mert Magyarországon születtem. Azt nem mondhatom, hogy ott nőttem fel, viszont én magyar földnek tekintem a községet is, ahol élek, és mivel nem nagyon vagyok megbékélve a román nyelvvel, nem is merült fel, hogy itt, Romániában kezdjem el a tanulmányaimat.

Milyen volt a felvételi?

Az írásbelitől és az interjútól nem igazán féltem; amikor kérdeztek, válaszoltam, szerencsére nem tértek
ki semmi olyanra, amivel zavarba hoztak volna. Tudtam, hogy ezek úgysem számítanak sokat, ellentétben az egyhetes edző- és bejutási táborral, ami érzelmileg egy kicsit odatett, egyrészt azért, mert ez volt az első olyan alkalom, amikor tényleg egymagam voltam, család és barátok nélkül, és csak magamra számíthattam. Kicsit izgatott voltam, meg magányos.

Milyen volt a tábor, milyen feladatokat kaptatok?

Augusztus végén tartották. Rengeteg testnevelés volt, szinte abból állt minden nap. A tábor célja tulajdonképpen az, hogy kipotyogjanak azok az emberek, akik gyengébbek fizikailag és lelkileg egyaránt, akik nem tudnák elviselni azt az érzelmi sokkot, amit mondjuk egy lövöldözés vagy egy konkrét – úgymond – tűzpárbajban okozna. Vannak olyanok, akik egy ilyen helyzetben bepánikolnak, kiabálni kezdenek.

Nem érzed, hogy túl korán vágtál bele ebbe? Alig tizenöt éves voltál, amikor felvételiztél, idén töltöd a tizenhatot, így sokan gondolhatják, hogy túl fiatal, túl komolytalan vagy egy ilyen nagy feladathoz.

Abszolút nem érzem így. Szerintem minél hamarabb elkezdesz tanulni, elsajátítani valamit, annál hamarabb kiismered, annál tapasztaltabb és okosabb, ügyesebb lehetsz benne.

Hogyan készültél fel itthon?

Átlag gyakorlatokat végeztem: fekvőtámasz, felülés, futás, és ehhez hasonló feladatokkal, amiket itthon, és a suliban is kellett csinálni.

Milyen érzés volt először fegyvert fogni a kezedben?

Szerintem négy-öt évvel ezelőtt lőttem először légpuskával az egyik rokonomnál, aki Magyarországon él, és van engedélye ilyen fegyverre. Akkor nagyon beleéltem magam, bár kölyökfejjel úgy fogtam fel, mintha játékban lennék. Most már sokkal komolyabban veszem, sokat segít, hogy tanulok is róluk. Megértettem, hogy ezek a fegyverek nem olyanok, mint amiket falunapokon lehet vásárolni a játékos bódéknál, nem csak sima kék foltokat okoznak, hanem veszélyes sebeket is, rosszabb esetben akár halált. Én már biztosan nem adnék olyan fiatal gyerek kezébe fegyvert, mint amilyen én is voltam, az első élménynél. Nem vagyok a videójátékok ellen, sőt. Ám úgy gondolom, hogy nagyon sok gyerek az én generációmból (és nem csak) túlságosan is beleéli magát ezekbe a játékokba, és sokszor összekeverik a fikciót a valósággal. Nemrég olvastam, hogy Amerikában két fiatal srác kiugrott a negyedikről, mert úgy gondolták, hogy majd újjászületnek. Muszáj megemlítenem, hogy 12-13 évesekről volt szó, tehát abban a korban voltak, amikor az átlag már elvan felügyelet nélkül is, gondoskodni tud magáról, jobb esetben van egy határozott véleménye az életről, és ismer néhány határt, ha nem is az összeset.

Szóval szerinted a videójátékok károsak a fiatalok számára?

Részben. Azok számára veszélyes, akik túlságosan beleélik magukat, akiket képes teljesen magába szippantani egy játék, úgy, hogy teljesen megfeledkeznek a való világról. Vannak viszont olyanok (köztük én is), akik csak kedvtelésből játszanak, akiknek a videójátékozás csak egy közös program a haverokkal. Nekem fejlesztette a reakcióidőmet a sok stratégiai játék, jobban odafigyelek a részletekre, ám a képernyő rontott a látásomon.

Befejezted az első évedet a gimnáziumban. Miket tanultál eddig?

Alap és elméleti dolgokat leginkább. Jogot és hadtörténelmet, gyakorlatban pedig az alaki felkészítést, ami abban merül ki, hogy hogyan kell állni bizonyos helyzetekben (menetelés, tisztelgés). A katonasággal kapcsolatos tanórák mellett ugyanúgy tanulok irodalmat, matekot, fizikát, mint mások, hiszen nekem is majd le kell érettségiznem néhány év múlva.

Miben érzed gyengének magad?

Lehet büszkén hangzik, de abszolút semmiben. Szerintem azon a szinten vagyok úgy tudás, mint tapasztalat terén, ahol ebben a korban lennem kell. A tanulmányaimon tudnék igazából fejleszteni, máskülönben sikerül azt hoznom, amit elvárnak tőlünk.

Nem voltál különc a csapatban, amiért Romániából érkeztél?

Nem, sőt kifejezetten szeretik, ha valaki Erdélyből jön, és ez részben azért van, mert az iskolánk névadója a székely hadosztály parancsnoka is volt egy időben.

Eléggé férfias hivatás ez, mégis az lenne a kérdésem, hogy vannak-e az osztályodban lányok?

Jelenleg három lány van az osztályomban, de más évfolyamokban is vannak néhányan.  A legtöbb feladatot ők is, hozzánk hasonlóan kell teljesítsék, vannak esetek viszont, amikor alacsonyabbak az elvárások velük szemben.

Mik a terveid gimnázium után?

Tiszti főiskolára szeretnék menni, aztán pedig önkéntesként/szerződésesként bevonulni a seregbe.

Hogyan látod magad a jövőben?

Hát, kezdő hadnagyként szívesen képzelem el magam, ez attól függ, mennyire vagyok kitartó, mennyire teszem oda magam, és hogy valójában mennyire szeretnék katona lenni. Mindenképp tervezek kimenni misszóba, de itthon – azaz Magyarországon – is szeretnék élni.