Egyéb

A magyar diáklány esete a román jegyellenőrrel

by Lukács Orsolya | 2022. 05. 26. | A magyar diáklány esete a román jegyellenőrrel bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider

Isten áldd meg a magyart! Annyiszor énekeltük, szavaltuk, hallottuk már Kölcsey Himnuszának kezdőmondatát, hogy bizony eljutott a Jóistenhez a kérelem. Meg is áldotta a magyar népet mindennel. Az erdélyi magyarokat főleg: a sok minden más mellett jó nagy adag olyan tapasztalattal, ami csupán abból adódik, hogy az ember ajkát magyar szó hagyja el.

Fene se kellett nekem tanítsa, kicsi korom óta bennem van az, hogy ha valaki kötekedik, kiállok magamért. Elméletben nagyon szépen él bennem a kép, hogy kihúzott háttal, tiszteletet parancsoló hangon kikérem magamnak, ha valaki rosszindulatú vagy igazságtalan velem szemben. Ez valahogy gyakorlatban nem egészen így zajlik, főleg, ha a román ellenőr az arcomba mászik és azzal a csúnya szóval fenyegetőzik, hogy „amenda”.

Kolozsváron megfigyelésem szerint az ellenőrökben és az elsőéves egyetemistákban van egy közös tulajdonság: a buzgóság. A hallgatót egyik buliból hívják a másikba, és pont arra nincs kedve, hogy tanuljon. Buzgó ő, csak nem feltétlenül akkor és abban, amikor és amiben kellene. Az ellenőrökkel teljesen más a helyzet. Ők a munkájukban buzgók. Amikor éppen dolgoznak, azt vettem észre, hogy a kedvenc részükre összpontosítanak – milyen kis lelkesek! – a büntetésre. Ilyenkor azt figyeltem meg, hogy különböző kategóriákba lehet sorolni az embereket: vannak azok, akik lehajtott fejjel tűrik a megaláztatást és odaadják a kért összeget, vannak viszont azok, akik nem engednek a saját igazukból. Ide kicsit többféle ember sorolható be. Itt is van olyan, aki végül megadja magát, van olyan, aki könyörgésbe vált, de van olyan, aki cirkuszt csapva száll le a buszról tovább bizonygatni ártatlanságát. Ellenőrből is sokféle van. Egy közös vonás viszont mindegyikükben fellelhető: provokatívak. Ha az ember egy pillanat erejéig is meginog, elbizonytalanodik, az ellenőr úgy csap le rá, mint hiéna a zsákmányára. Ha a pillanatnyi megingáshoz társul egy kis magyaros akcentus vagy helytelenül megfogalmazott mondat, az ember nemcsak azt a néhány lejét hagyja ott, hanem az önbecsülésének jókora darabját is. Éppen ez történt velem is.

Vonatállomásra sietve, minden másodpercben rápillantva az órámra, hogy nehogy lekéssem a vonatot, kiléptem a bentlakás kapuján az utcára. Amikor már majdnem ott voltam a buszmegállóban, begurult az 5-ös troli. Ennyi kellett. Ilyenkor dönt úgy a táska pántja, hogy szétjön, a nadrág, hogy elkezd lefolyni a derékról – függetlenül attól, hogy rá van-e szorítva az öv –, a cipőfűző kibomlik, az átjáró pirosra vált. Mindemellett, ha már nincs meg a bérlet – mert az is épp most keveredik el valahova –, legalább üzenetben kéne venni egy jegyet. Jelen esetben még felszállás előtt én ezt meg is tettem. És jól is tettem, csak éppen hiábavaló volt. Ez a néhány pillanatnyi szaladgálás kellően megalapozta a jókedvem ahhoz, hogy amikor odaért a kedves ellenőr bácsi, már ideges lettem. Belenézve a szemébe, mintha csak ékesen kanyargó betűkkel oda lettek volna írva, szinte láttam a gondolatait: „megvan a mai zsákmány”. Az elején kis édesded hangon kérte a jegyet/bérletet. Miután azt a választ kapta, hogy sms-t küldtem, a kis félmosoly megjelent az ajkában s a telefonomat átvéve, oda sem pillantva, azzal vádolt, hogy akkor küldtem, amikor megláttam őt. Időt sem hagyva arra, hogy esetleg megszólaljak, feltette a kérdést, hogy hol szálltam fel. Nyomás alatt álló kis naiv romániai magyarként, aki töri a román nyelvet, nem jutott hirtelen eszembe az a szó románul, hogy templom, és annyi jött ki a számon, hogy izé. Ezzel az ellenőr arcán látszott az elterülő elégedettség, s belémfojtva a szót, háromszor megismételve még az izé kifejezést, megkért, hogy legyek szíves leszállni a buszról, készítsem elő a személyi igazolványom és a pénztárcám.

Vannak emberek, akik különféle extrém sportokat űznek ahhoz, hogy átjárja az adrenalin a testüket. Nekem elég egy vita a rosszindulatú ellenőrrel és már nem is kell bungee jumping, ejtőernyő, motorverseny, se semmilyen hasonló dolog. Két mondatban elmondtam az ellenőrnek, hogy nem hibáztam, van jegyem, személyit rendőr nélkül nem kérhet, és tőlem biza egy vak garast nem fog kapni, utána pedig minden szavát ignorálva kinéztem az ablakon és ráharapva a nyelvemre próbáltam elfojtani a feltörni készülő sírást. Abban a pillanatban a bennem áradó adrenalinszint megközelítette azt, amit hullámvasúton érez az ember.

Az ilyen jellegű dolgokból sok mindent tanulhat az ember. Én mindenesetre megtanultam, hogy bár büntetést nem is, de nagy adag rossz érzést kaptam és mindezt nem azért, mert ne lett volna jegyem. Csupán azért, mert egy magyar szó kicsúszott a számon, s nem voltam elég magabiztos. És amíg sokan azt hinnék, hogy a barnább bőr vagy a különböző világnézetek miatt nézi le leginkább egyik ember a másikat, a listát kiegészíteném azzal is, hogy Kolozsváron egy fél magyar szóért hasonló bánásmódban részesülhet bárki. Akkor legalábbis mindenképp, ha ehhez hasonlóan kedves, úriemberhez méltó viselkedésmódot tanúsító ellenőrrel fut össze. Persze kivételek mindig vannak és lesznek.

Ne feledd el megnyomni a kikapcsológombot!

by Fórika Dóra | 2022. 05. 19. | Ne feledd el megnyomni a kikapcsológombot! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Életmód,Slider

A hosszú, átbulizott diáknapos hétvége után az egyetemista megáll és elgondolkodik: jó rég nem volt otthon, haza kellene menni a szüleihez, ült eleget a blokkban. Előre vonatjegyet vesz, mert tudja, hogy gyorsan elfogynak a helyek, szól anyukának, aki nagyon örül és hazavárja.

Van olyan egyetemista is, aki az átbulizott diáknapos hosszú hétvégét követő első napon olyan torokgyulladást kap, hogy pihenteti az egész hetes programjait és átváltja a vonatjegyét korábbra. Jelen.

Így indult az elmúlt hét, tele energiával, de a testem megálljt parancsolt, s talán jól is tette. Mert most volt idő kiélvezni minden apró dolgot, amit gyakrabban kellene megtenni. Olyasmit, amiket a nagyvárosi rohanásban nem tudok megtenni, mert nincs idő rá. Miért sietünk állandóan? Lassabban is lehet élni. Úgyis gyorsan meghalunk.

Itthon a faluban minden olyan csendes. A főút vezet végig az egész településen, néhány utcában gyerekek bicikliznek, kevés autó jár. Este kilenc után a bőröndöm a főút szélén húzom, s belélegzem a meleg tavaszi levegőt. Nyelni még fáj, de majd valamit felír az orvos. A kapuban istállószag fogad, de nem zavar. Otthonillat, akárcsak a rántott húsé, kiteregetett tiszta ruháé vagy a frissen nyírt fűé.

Érkezésemet a kutya is várta, megszeretgetem, engedem, hogy összepiszkoljon és megnyalja az arcom. Nekem is hiányzott az, hogy tappancsnyomok legyenek a nadrágomon. Vizslatom az itthoni környezetet: a szüleim felújítanak néhány bútort, gyerekkori szobám időnként raktárrá válik. Megmosolygom: látszik, hogy keveset vagyok itt. Kiviszek egy poharat, amit még húsvétkor felejtettem a régi íróasztalomon, majd elismerem, hogy az itthoni ágyamnál semmi sem lesz kényelmesebb.

Másnap irány a rendelő. Köszönök az idős bácsinak, aki minden hónapban jön felíratni a szívgyógyszerét, majd az utánam érkező, harsányan pletykálkodó nőknek is. Most nem idegesít, hogy várnom kell. Ráérek. Ezelőtt folyamatosan toporogtam az ajtó előtt, hogy az idős, lassan nyugdíjas orvos dolgozhatna gyorsabban is. Most még én is elfecsegek vele egyetemről, vonatozásokról, vírusokról és háborúról.

Kiváltom a receptet, megvárom a buszmegállóban a buszt és nosztalgiázom, hogy ehhez a megállóhoz mennyi emlék köt. Találkozások, búcsúzások, ölelések vagy akár első csókok helyszíne.

Az otthoni ebéd után meglátogatom nagymamát. Ahogy helyet foglalok nála, rájövök a nap tanulságára: soha ne menj jóllakottan a nagyihoz. Egy tányér süteménnyel kínál, szépen lassan elmajszolok egyet, amíg elmondja minden mondandóját. Meghallgatom, s amíg lehet, még szakítok rá időt, mert neki sincs sok.

Aztán, ahogy telnek a napok, rájövök, hogy többször kéne „hazajönni”, még ha nem is szó szerint. Többször kellene félretenni a napi teendőket, nem csak akkor, amikor a testünk parancsolja, és gyakrabban kellene megpihenni fejben is. Lelassulni, nem aggódni azon, hogy mi a következő feladatunk, vajon be tudjuk-e fejezni, hogy holnap vegyük a másikat. Megállni, nagy levegőt venni, odafigyelni az apró részletekre a körülöttünk forgó világban, örülni, hogy a részesei vagyunk és megélni a mákat, amíg itt lehetünk.

5 rejtett filmes utalás, amitől újraértelmezed a popkultúrát

by Lukács Krisztina | 2022. 04. 30. | 5 rejtett filmes utalás, amitől újraértelmezed a popkultúrát bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Slider

A videóklipek világa több, mint felszínes csillogás, márkanevek és félmeztelen testek. Az ikonikusabb alkotások mögött komoly szakmai tudás áll. A filmes szemmel rendező vagy filmeket idéző munkákból hoztunk neked egy válogatást.

  1. Madonna – Vogue 

David Fincher alkotása a noir filmeket idézi meg. Ebben az esetben a főszerepben egy erős nőt láthatunk, aki átveszi a színpadot az ellenkező nemtől, letaszítja a férfiakat a piedesztálról. A német expresszionizmusra utal a vizuálisan sötétebb képernyő, a hosszú és mély árnyék, a szokatlan szögek. Ezekben a filmekben a központi alak harcol a külvilággal, önmagával, esetleg erkölcsi kérdésekben dönt.

  1. Kanye West – Runaway 

Az énekes saját rendezésű kisfilmjében Federico Fellini és Stanley Kubrick stílusából ihletődött. Fellini művei sokszor személyes élményekből és emlékből épülnének fel. Ezt harsány humorral fűszerezi, amikor az emberi tulajdonságok csorbáiról van szó. Stanley Kubrick a hitelesség híve. Ha egy jelenetben valakinek fulladoznia kellett, akkor azt a színész a valóságban is átélte.

  1. Lady Gaga – Telephone ft. Beyoncé

A Jonas Åkerlund által rendezett videóba beépült egy Tarantino utalás is. A szakember több interjúban tagadta, hogy bármilyen szempontból másolta volna Quentin Tarantino stílusát vagy akart volna utalni rá. A Kill Bill (2003) című filmből ismeretes Pussy Wagon beszerzését több legenda övezi. Van, aki azt mondja, hogy miután Lady Gaga a kezdeti koncepciót elmesélte Tarantinonak, ő ragaszkodott hozzá, hogy ez az autó szerepeljen. Ám olyan változat is ismeretes, hogy a videó forgatása előtt az énekesnő meglátogatta a rendezőt saját lakásában. A felhajtón megpillantva az autót, tudta, hogy az kell neki.

  1. George Michael – Freedom! ’90

David Fincher képi világára jellemzőek a belső terek, kopottas falú szobák, klausztrofób környezet. Ezen művek színvilága, álomszerűsége sok szempontból előrevetíti későbbi filmjeit.

  1. Daft Punk – Da Funk 

Spike Jonze nem csak tehetségéről ismeretes, hanem kreatív megoldásairól is. Készített olyan videót, mely tematikája egy rendőrös TV műsor volt, sőt hozott létre egy nemlétező tánccsoport nevében egy eseményt, hogy azt majd rögzítse. Jelen esetben pedig egy Charles nevű ember-kutyát jelenít meg, aki a gettós életérzést és saját szappanoperáját mutatja be.

Biztos talaj, szép szakmai jövő

by K. L. P. | 2022. 04. 06. | Biztos talaj, szép szakmai jövő bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Egyéb,Elmélkedős,Írósarok,Slider |

Besüt a nap az ablakon, éppen rám, de nem tetszik. Fel kell kelni, hogyne kéne. Szól a telefon, az értesítések, az ébresztő, járkálnak a folyosón, egyik zaj keveredik a másikkal, már az álom parányi szikrája is kiköltözött a szememből. Fizikai fáradtság és kedvtelenség. Pedig süt a nap, csomó dolog vesz körül, amiért hálásnak kellene lenni. Pörög az agyam és rájövök, mennyire párhuzamosan érzem magam a szép idővel. Nincs kedvem arra, hogy felkeljek, mosolyogjak. Minden napom ebből áll. Megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, lakótárstól megkérdezni, hogy van, már nem azért, mert érdekel, csupán csak úgy, formalitásból. Meghallgatom, amit válaszol. Vagy jó napja lesz és arról áradozik, amire majd kedvesen mosolygok és bólogatok, vagy meghallgatom az ő panaszát is. Empátiából tízes. Kifésülöm a hajam, felveszek egy szép ruhát, na nem mintha jól érezném magam benne, de a kényelmes ruháim kupacban állnak a mosatlan tetején. A cipőm is felhúzom, kicsit koszos, kopott, de jó az. Lefőzöm a kávét, de csak üres gyomorra, jólvanazúgy, a reggeli már luxus lenne. Vizet a táskába, megvan a kulcs, pénztárca, füzet, toll, csak úgy, szolidan a legszükségesebb dolgok. Rohanva elindulok, de azért lassabbra veszem a tempót, nem akarok beesni egyetemre, mint egy tépett tyúk, akkor ki hinné el, hogy csodaéletem van. Végig az úton mindenki néz. Nem tudom, van-e valami rajtam, vagy csak nincs jobb dolguk, mindenesetre megfogadom, hogy a következőt nyakon csapom, ha tetőtől talpig végigbámul. Odaérek az egyetemre, bájcsevej, kevéssel több, mint kéne, kellenek a kínos emlékek, amelyek nem hagyják majd az embert aludni. Be a liftbe, nem lépcsőzünk, hogy is lépcsőznénk, hát akkor megizzad az ember mire felér az emeletre. Egyik óra, másik óra, mosolygok, és hozzászólok. Jegyzetelek, elhiszem, hogy érdekel, még ha nem is, de elhitetem magammal, kell a motiváció, még ha hazudok is neki egy kicsit. Egyetemről ki, még egy kávé s a megszokáscigi. Rohanás a munkába, ahol képtelennek érzem magam minden feladatra, és úgy teszek, mintha érteném, kérdezés helyett meg inkább kétszer annyi idő alatt végzek el egy veszettül könnyű feladatot azzal, hogy egyedül kitapasztalom, de hát így tanul az ember. Közben még egy kávé, enni nincs idő, menni kell tovább. Munkából ki, gyors telefon haza, lerázom a szülőket, megtanultam, nem szabad sok időt hagyni anyukával, apukával beszélni. Éppen annyit, hogy ne szakadjon meg az ember szíve a hiánytól, még ne adj’ Isten elszomorodnék, s még csak nap közepe. Fel a buszra, irány haza. Sminket megigazítani, néhány feladatot a sok százból megcsinálni, elmosogatni, majd indulni vissza egyetemre, mert hát teljesen logikus, hogy este 6-tól van még egy óra. Beülök az órára, hiányoznak ketten. Én is megtehetném, de hát magamra vessek. 8-kor kibotorkálok, a megállóból egy gyors szendvics s a napi valahányadik kávém, uccu neki társasági élet – ugyebár, ha az ember nem megy ki este sörözni, nem is igazi egyetemista –, onnan szabadkozva 11-kor hazaindulok, mindenki hozzám vágja a csalódott mondatát, hogy milyen boomer életet élek én, hogy ilyenkor hazajövök. Mosoly az arcra, két poén, indulás haza. Otthon 3-ig feladatok, beadandók megírása, még egy kis szervezkedés, mert hát mindent magára kell hogy vállaljon az ember. Gyors zuhany, néhány szőlőszem, vizes hajjal beesek az ágyba és egynéhány tiktok után álomba ringat a nyomor. Kell ez nekem? Ha nem is kell, akkor is ez lesz. Szóval fogom magam, összeszedem minden darabkám, s a reggeli napsütésben felkelek ezen a szép keddi napon mindent újra végigjárni, mondván: ez az élet. De hát, fiatal vagyok, egyetemista, a panasz meg csak nyugdíjaskor után megengedett, úgyhogy indulok megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, és innen már tudni lehet a mesémet.

An orange a day keeps memories away*

by Kovács Ábel | | An orange a day keeps memories away* bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Egyéb,Kritika,Slider |

Létezik-e súlyosabb egzisztenciális teherhordozás a teljes magánynál, amely az egyetlen családtag elvesztése után következik be? Megnyugvásra lelhet az ember, ha emlékei sötét fellegének egészét egy szobaszerű börtönbe zárja, és új identitást ölt magára? Az Apples lírai hangvételével, képi metaforákra építő és sztoikus szemléletet közvetítő narratívájával aktuális dilemmákat boncolgat társadalmi és individuális szinten egyaránt.

Christos Nikou első nagyjátékfilmjével, a 2020-as velencei filmfesztiválon bemutatott Applesszel, a korábbi nagy görög rendezők, mint például Yorgos Lanthimos vagy Theodoros Angelopoulos nyomdokaiba lépve aktuális, jelentőségteljes és átérezhető társadalmi szintű problémára hívja fel a néző figyelmét, mindezt interperszonális szinten érzékeltetve.

A főszereplő Aris, akinek neve el sem hangzik a filmben, nem véletlenül azonos az őt alakító Aris Servetalis színész nevével. Aris eggyé válik karakterével, és felejthetetlen átéléssel adja át a magányos céltalanságában identitásvesztésig eljutó férfit, aki az új élet kezdésében látva az egyetlen reményt idővel rádöbben, hogy a valóság, a múlt, az emlékek, a gyász elől történő elmenekülés egy új identitás burkába nem ad megnyugvást, s nem oldja meg az ember fő problémáit, nem szolgál válasszal a kialakult dilemmákra.

A történet szerint Aris a közelmúltban elvesztette egyetlen igazán közeli hozzátartozóját, a feleségét. Az első képkockákon zöld virágot visz felesége sírkövére, kontrasztot képezve a film egyik fő, visszatérő szimbólumával, a piros almával, amit új életében Aris előszeretettel fogyaszt mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy az alma elvileg segít az emlékezésben – onnantól narancsra váltja az almát. Aris szellemként él, megsimogatja a szomszéd kutyáját, köszön a szomszédjának, virágot visz a felesége sírjára, hallgatja a rádiót, csak létezik, nem él, nincs meghatározott célja, törekvése, a munkájáról semmit sem tudunk meg, még azt sem, hogy egyáltalán dolgozik-e jelenleg.

Aztán egy napon észrevesz egy embert, aki amnéziás állapotban üldögél az út szélén. Aris látszólag szándékos, tudatos döntést hoz (ami a film egészét és az apró jelzéseket, reakciókat nézve vitathatóvá válik), amnéziás állapotot színlel, aminek következtében kórházba kerül, majd lehetősége nyílik részt venni a két főorvos vezérletével zajló Új Identitás programban, amely amnéziás, identitásukat vesztett személyeknek megtanítja, hogyan kell újra élni. Hangüzenetben minden napra kapnak valami feladatot, ami az idő előrehaladtával egyre komolyabbá, nehezebbé válik. Az elején még csak biciklizni kell, aztán egy idő után már szexuális kapcsolatot létesíteni egy idegennel, majd haldokló mellett lenni az utolsó napjaiban.

Az emberek azonban csak számok, a program résztvevői nem virágoznak ki, inkább elhervadnak, életük monotonná válik, immár más tekintetben, mint azelőtt, parancsokat teljesítő, kötelességből fényképező és az utasítások által vezérelt robotokká válnak, megfosztva az igazi érzelmektől és saját, spontán, érzelmi felindulásból elkövetett döntésektől, cselekedetektől. Még az új élete során megismert és megkedvelt Anna sem hoz drasztikus változást Aris életébe, nem kínál megoldást az emlékezés dilemmájára. Aris egyre bizonytalanabbá, egyre kétkedőbbé válik, lassan átlátja, hogy miről is szól ez az egész, semmiképp sem a sikeres integrációról, legalábbis oly tekintetben csupán, hogy a fényképek elkészüljenek, s az utasításokat teljesítsék, de önállóan nem igazán van lehetőségük kiteljesedni.

Aris eleinte még menekül a régi élete elől, amikor meglátja a régi szomszédját és a kutyáját, valamint az almákat narancsra cseréli, azonban amikor végigkísér egy idős embert utolsó napjain, régi emlékei megrohamozzák, visszatér régi lakásába, szó nélkül kilép a programból. Vállalja, hogy feladja a menekülést, még ha az emlékezés és a saját élete, valósága felvállalása fájdalommal is jár, és szembenéz felesége halálával és saját magányával.

Christos Nikou filmjében a kamera jelenléte egyáltalán nem fontos és nem is hangsúlyos. Mindössze szükséges eszköz, amely megmutat valamit, de semmilyen további szerepe nincs. A film különböző szimbolikus jelentésekkel van tele, olyan képek jelennek meg – az alma, a narancs, a zöld virágok, a kutya –, amelyeket önmagukban nem tudunk helyesen értelmezni, szükséges összekötnünk azokat egyéb képekkel, hogy koherens és konzisztens értelmezést nyerjenek.

A képbeállításokra a statikusság jellemző, a kamera a film során ritkán mozog, akkor is többnyire azért, hogy lassan lekövesse a szereplőket, de ilyenkor inkább vágás következik be. A statikus képek, amelyeken a szereplők többnyire frontálisan jelennek meg, lehetővé teszik a gondolati szinten történő azonosulást, az érzelemhiány, az identitásválság, a magány és kiüresedettség valóságának megragadását, hiszen a cselekmény mellékes. A szereplők POV-jára sincs szükség, hiszen nem a külvilág, külső események és jelenségek belülről, egyéni szemszögből történő megmutatásán, hanem az egyén belső világának a társadalmi jelenségeken, a szociális közegen keresztül történő külső megmutatásán van a fókusz. Egy-egy beállítás megfelelhet egy-egy fotónak, sőt olykor olyan precíz, megtervezett plánok jelennek meg, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy mint állóképet nézve próbáljuk értelmezni, elemezni a látottakat, s mindezt a hosszú beállítások is megerősítik.

A zene ugyancsak mellékes, aláfestő funkciót tölt be, nincs hatással a szereplők életére, és a drámai hatáskeltést is mellőzi. Egyetlen jelenetben válik igazán fontossá, amikor Aris és Anna utaznak az autóban, és Aris elkezd énekelni egy dalt a rádióból. Ekkor a zene meghatározó eszközzé válik Aris karakterének átfogóbb megismerése, mélyebb megértése szempontjából.

Az Apples érzékelhetően drasztikus képet fest a jelenkori Európáról és arról a görög kultúráról, amely nagy hatással van a szereplők életére és döntéseire. A film meglehetősen pontosan behatárolja azt a földrajzi keretet, amelyben mozogni kíván, és olyan társadalom körvonalait rajzolja meg, amelynek kultúrája megcsonkítottnak, avagy deformáltnak tűnik. Mintha beazonosíthatatlan eredetű kultúrbetegség kerítené hatalmába az embereket, amely amnézia formájában jelentkezik. Mindenki menekülni akar, egy törvényes program keretében megvalósítható identitásváltás által új életet kezdeni. Az emlékezés, a múlttal és a jelen keserű valóságával történő szembenézés hősies erőfeszítést igényel, olyan áldozathozatalt, amelynél az önként feladott és elfeledett eredeti identitás kevésbé tűnik elrettentő lehetőségnek. A belső apátia ellen az önkéntes amnézia potenciális menekülési útvonalként jelenik meg, amely mondhatni társadalmi jelenséggé növi ki magát.

Ebben a kultúrkörben a felejtés, a felszínesség és a szellemi izoláció összekapcsolódik olyan hálót alkotva, amely társadalmi szintű csapdaként vonzza az embereket. Ám felismerni a helyzet tarthatatlan mivoltát, és megérteni a fájdalmas emlékezés, a valóság tudatos elfogadása által formálódó értékek megőrzésének fontosságát olyan jelenség, amely kevesekre vonatkoztatható, hiszen az újszerű kulturális minta az egyszerű fogyaszthatóságra, időszakos jellegre és távolságtartó mentális jelenlétre épít. Csakhogy Aris számára elégtelennek bizonyul az a kulturális differenciáldiagnózis, amelyet az új identitásában megélt tapasztalatok során kap a különböző emberekkel, helyzetekkel és közegekkel való megismerés által. Visszatér a régi értékekhez, ahhoz a szellemi tulajdonhoz, amely szilárd és valóságos, mély tartalmú és igaz identitáskép megragadását teszi lehetővé.

* Mindennap egy narancs az emlékezést távol tartja