Egyéb

Újságírás? Másodév? Jövök!

by Lőrincz Szidónia | 2020. 06. 19. | 0 | Ajánló,Egyéb,Slider |

Ez nem egy reklám, nem félig igazság-félig ámítás, hanem a nyers valóság. Feltették nekem a kérdést, hogy mi a véleményem az újságírás szakról, így, egy év után. Mi az, ami tetszik, mi nem jött be nekem? Sokat gondolkodtam, hogy mit hazudhatnék. Aztán rájöttem, hogy hazudni csak úgy tudnék, ha tényleg leírnám, hogy van, ami nem tetszik. A világ ritka vagány tanáraival, laza órákkal az egyetemen? Mi lehet ebben a rossz? A laza órák alatt értem én azt, hogy átlépem a terem küszöbét, álmodozom 120 perceken át, ezután pedig nem értem, miért van olyan sok anyag. Miért válik a semmiből húzóssá a dolog. Biztos csak én csinálom ezt. Így nyugtatgatom magam. De, hogy komolyan is kifejtsem eme érdekes témát, az újságírás szak által érdeklődőknek csak azt tudom ajánlani, hogy ne hagyjátok ki! A honvágytól nem kell tartanotok, ebben a nagy Kolozsvárosban könnyedén nevelőkre, otthonra találhattok az egyetem adta kedves kis környezetben. Nekem egy családias hangulatú óra szebbé teszi a napom. Nincs itt olyan, hogy nem egyezel egy csoporttárssal, egy tanárral vagy a kapusbácsi nem enged ki a sarokra. És itt elárultam a lényeget. Igazából, ezen a szakon mindenből kapsz egy picit. Aki újságírásra jön, az általában örömét leli az olvasásban, az új dolgok feltárásában, kiderítésében, a rejtélyekben, és ez így van rendjén. Hogy miért? Tudd meg tőlem: egy újságírónak mindent IS tudnia kell. Helyesen írni aztán pláné. A helyesírásórákat úgy sírom most vissza, mint anno az óvodát. Pedig tisztán emlékszem, első félév szessziójában nem azért sírtam, mert hiányzott volna, annál inkább a kegyelemötösért. Mesélhetnék hasonlókat a kutatásmódszertanról, és szívesen regélnék is, ha az olyan egyszerű lenne. Annyit mondhatok: ez egy olyan tantárgy, amivel az ember megbirkózik kis gólya korában, ám miután átment, úgy érzi magát, mint Elon Musk a Tesla megtervezése után.
A házi feladatok listája sosem vészes, viszont ha családod van, jobb, ha feladod! Nem mondom, hogy éjjel-nappal kutakodnod kell az alapos elemzések sikeréért, vagy várj csak! DE, éjjel-nappal kutakodnod kell értük. De megéri! Mert olyan érzést keltenek, mintha te találtad volna fel a spanyolviaszt. A legszórakoztatóbb, hogy észre sem veszed, és rengeteg mindenre rávezetnek a tanárok. Velem is így történt. Játékos és frappáns megoldások születnek a fejlődésre. Vox populi a Mátyás téren? Interjúztatni idegen embereket? Engem eléggé lázba hozott. Elmenni előadásokra és riportokat készíteni? Ha picit cseles vagy, még ingyen is bejuthatsz egy amúgy nagymenő előadásra. Bemeséled, hogy jaj, te kis csóró egyetemista vagy, és kéne egy lábjegyzet… fogózkodj meg! Működik. Remélem, így már elhiszitek, hogy nem tudok rosszat mondani a szakról. Elégedett vagyok mind az oktatással, mind az oktatókkal. Az első félévem egy szabad kaland volt, a második sajnos egy karanténos, de így is megkaptam azt, amire szükségem volt. Kis újságírók, rajtatok a sor!

Ezek a mai fiatalok…

by Joldes Xénia | | 0 | Egyéb,Slider |

Gondolatok egy generációs szakadékból

Mélységesen szégyelnünk kellene magunkat. Mert mi egész nap csak a telefont bújjuk. Mert nekünk minden a fenekünk alá van téve, mégis csak válogatunk és fintorgunk. Mert régebb más volt, jaj de még mennyire más volt. Mert régebb jobb volt. Mert „bezzeg az én időmben”. Bezzeg ti, szülők és nagyszülők, sokkal érettebbek, háziasabbak és életrevalóbbak voltatok. Ti egyebet sem csináltatok, csak napkeltétől napnyugtáig a ház körül serénykedtetek, főztetek, mostatok, takarítottatok. Ti még szombaton is iskolába jártatok. Ti szórakozásként a magyar klasszikusokat olvastátok, természetesen gyertyafénynél. Végül, de nem utolsósorban, ti egy olyan múltat idealizáltok, amiben a gyár fújása diktálta az élet menetét. Hadd áruljak el egy titkot: már nagyon elegünk van a fent említett és hasonló replikákból. Mert általánosítanak, mint ahogy írásomban eddig én is tettem, csak hogy demonstráljam, mennyire frusztráló tud lenni. És mert ezekkel a „generációs jeligékkel” folyamatosan azon vagytok, hogy megbuktassatok bennünket az „élet iskolájában”. Viszont, hogy ne ugyanazzal a technikával kritizáljalak benneteket, mint amivel minket szoktatok, beismerő vallomást teszek. Igen, sokszor órákon keresztül nem esik ki a kezünkből az okoskütyü. Nem, mi valóban nem éltünk egy vaskezű diktatúra nyomása alatt. És igen, ezért szerencsések vagyunk. Mi már egy szabadabb világba születtünk, amiért többek közt ti, szülők és nagyszülők is küzdöttetek. Ezért pedig hálával, köszönettel és tisztelettel tartozunk nektek. De miért van az, hogy mostanság már-már gyűlölitek a szabadságot? Mindent nyugati, liberális hóbortként könyveltek el, minket meg mimózalelkű penészvirágokként minősítetek, akik semmire sem jók. Abba viszont nem gondoltok bele, hogy nekünk sem annyira könnyű, mint amilyennek első ránézésre tűnik. A legegyszerűbb példa az internet globális elterjedése. Manapság  pár kattintással egy olyan digitális univerzumba csöppenünk, ahol nem csak a lehetőségek, hanem a veszélyek száma is végtelen. Az internetes zaklatás, az anonimitással való visszaélés, valamint az influenszerek és trendek gerjesztette folyamatos megfelelési, utánzási kényszer csak néhány példa a sok közül. Ugyanakkor ezek mind olyan jelenségek, problémák, amelyek pár évvel ezelőtt még nem is léteztek, és amelyek kezeléséhez vagy elkerüléséhez nem kaptunk használati útmutatót. Más időket élünk. Régebb az volt, most meg ez van. A generációk közti feszültség forrása is tulajdonképpen ebben az ellentétpárban rejlik. Lehet nevetségeseknek és jelentékteleneknek tűnnek a problémáink és a világról alkotott képünk. Mi igazából csak annyit szeretnénk, hogy „másságunk” miatt ne törjetek pálcát a fejünk fölött, mert nem vagyunk mi olyan rosszak, mint amilyennek beállítanak. Úgy, ahogy ti sem!

Levél az érettségizőknek

by Fórika Dóra | | 0 | Egyéb,Slider |

Kedves érettségiző,

Nem foglak most én is azzal nyaggatni téged, hogy tanulj. Hagyom, hogy eldöntsd, most mi a fontos neked. Bár te most másabb, talán nehezebb helyzetben vagy, mint anno én – hiszen kimaradt a szemtől szembeni oktatás egy része –, úgy gondolom, az érettségi előtti időszakot mindenki hasonlóan éli meg. Elmesélem, én hogyan vészeltem át.

Kétfajta embertípust képzelek el: aki éjjel-nappal tanul és aki inkább halasztgat az érettségi árnyékában is. Bevallom, én az utóbbihoz hasonlítottam inkább, pedig a kezdetekben nem így álltam hozzá. Naptárt készítettem magamnak, hogy a különböző napokon milyen tételeket oldok meg, mit nézek át, esetleg milyen leckéket tanulok újra. Az elején töredelmesen követtem saját utasításaimat, de nem sikerült sokáig motiváltnak maradni. Feltettem magamban, ha egy nap kimarad valami, másnap bepótoltam. Aha, persze. A sohabenempótolósdi. Ismerős, nem? Mind a mai napig csodálkozom, hogy sikerült a hatos átlagot összekaparnom. Nagy mákom volt, az biztos. A román érettségi előtt egy nappal rápillantottam az egyik verselemzésre, amit nem igazán tudtam. Átolvastam, de nem is figyeltem rá. (Ez, remélem, már nem ismerős!) Kitalálod mi történt? Másnap éppen a csak átolvasott vers mosolygott rám a lapról. Szidtam magam, amiért nem tanultam meg rendesen, mert aztán egy kerek hétig rághattam a körmöm, vajon átcsusszanok-e egy fél oldalnyi esszével? Spoiler: meglett, átcsúsztam. Az eredményhirdetés napján dél körül kaptam az üzenetet, hogy közzétették a jegyeket. Remegő kezekkel és anyukám biztatásával vettem rá magam, megnyitottam az oldalt, és kerestem a nevem a sok között. Elsőként a sor végére néztem, mert nem is az érdekelt, hogy milyen jegyekkel, csak ott legyen a szócska „reușit”. Ott volt bizony, és túlzásnak tűnhet, soha addig nem voltam olyan boldog. Nem mondhattam, hogy a sok álmatlan éjjel meghozta gyümölcsét, hiszen nem tanultam éjjeleket, de a hír, hogy mégis sikerült, legurította azt a bizonyos nagy sziklát a szívemről. Egy dolog biztos: egyszer kell végigcsinálni, és neked már nem szabad a szerencsére hagynod, mert én azt mondom: nem éri meg. Képes vagy arra, hogy megtanuld, amit kell. Kérj segítséget tanáraidtól, ismerőseidtől, ha nem megy valami. Nálam sokszor elhangzott az a mondat, hogy most már úgyis mindegy, mert már túl kevés időm van tanulni. Jegyezzétek meg: sosincs késő. Az utolsó öt méter is lehetőség.

Üdvözöl, és sok sikert kíván egy elsőéves újságíró szakos diák!

Ne beszéljünk erről, vizsgában vagyok!

by Horváth István | 2020. 06. 06. | 0 | Egyéb,Slider

Ez a felkérés, mondjuk, az utcán hangzik el, és az, aki mondja, még teljesen normális, ugyanis az illető tényleg vizsgázik. Igen vizsgázik, és a vizsga (figyelem, nem a szesszió!) egy hétig tart. Persze, mindez nem felénk dívó vizsgastílus. Hisz a legtöbb keménygalléros tanár bácsi meszesedett agya rögtön felmondaná a szolgálatot, ha arról hallana, hogy bizony-bizony vannak olyan vizsgák, melyekre, mondjuk, a hét elején kiadják a tételt, és a következő hétfőn jönnek a diákok az elkészített dolgozatokkal. Hogy ez milyen hülyeség! —gondolja a tanár bácsink. — Hát akkor honnan tudja meg az a tanár, hogy minden képletet, tételt ügyesen bemagolt-e a nebuló, s mi több, milyen folyékonyan darálja a monoton hangon leadott kurzust. Meg aztán mi a biztosítéka annak, hogy az amerikai diákok nem puskáznak, meg Uram bocs’ nem más közreműködésével készítik el azt a bizonyos dolgozatot? Kedves tanár bácsi, részleges információim birtokában is kijelenthetem, hogy igenis puskáznak! Illetve szabadon használhatnak minden szükségesnek tartott dokumentációt, mert az ottani tanár bácsik nem azt tartják lényegesnek, hogy 27 képletet tudjon a diák, hanem azt, hogy meg tudjon oldani egy, az illető tantárgy kereteibe beleillő problémát. S hogy más is közreműködhet? Az nincs kizárva, de ez nem nagyon esik meg. Ugyanis az egyetlen kárvallott csak önmaga volna, mert ha a gyakorlatban majd találkozik az illető problémával, nem talál egy olyan hülyét, aki önzetlenül segítsen rajta. S pénzért vásárolni a segítséget… Tudom, mindaddig, amíg a fizetést egy darab papírra felírt szó (mondjuk, hogy mérnök) biztosítja, addig mi, a diákság nem tiltakoznánk olyan hevesen, ha egy ártatlan beszélgetés közben a kidolgozandó tétellel kapcsolatos problémákra terelődne a szó. Sőt!.. .De hát ez nem jogosítja fel önöket, hogy magológépekké torzítsák gondolkozásunkat, vizsgáztatás címe alatt töméntelen adat bevágására késztessenek. Vagy olyan nehéz egy tantárgy elméleti problémáit vázolni, és az ehhez szükséges megoldási alapokat feltárni, aztán egy jól megszerkesztett gyakorlati teszt segítségével (melynek megoldásához szabadon lehessen a fránya képletek között keresgélni), felmérni, hogy milyen mértékben sajátította el a diák a megoldáshoz szükséges készségeket? Volt ilyenre példa nálunk is. Voltak jelesek és voltak bukottak, mint minden rendes vizsgán. De, tudja fene, még a bukásnak is más íze volt. Nem lehetett, azt mondani, hogy: „Rosszat húztam.” De hát miért zavarjuk önöket ilyen destabilizáló ötletekkel, mikor oly drága a nyárspolgári kényelmük.
Hisz mi sem könnyebb annál, mint a vizsga végén orrhegyre tolt pápaszemmel megjegyezni: „A tizenhatodik képlet C változatánál kifelejtett egy „X” -et. Nyolcas!… “

Tapsoljuk meg a varrónőket is!

by Krisztina Lukács | | 0 | Egyéb,Slider |

A magyarországi Szombathelyhez hasonlóan nálunk is több településen, városban kezdeményezték, hogy az emberek otthonukból előre megbeszélt órában megtapsolják a koronavírus ellen rendületlenül küzdő orvosokat, asszisztenseket, mentősöket, hősöket. Elgondolkodtatott-e valakit az, honnan szerzik be az egészségügyi szektorban dolgozók a védőruháikat? Tudjátok-e, kik és hol készítik ezeket? Ha nem, akkor most kaptok némi ízelítőt.

A szemtől szembeni egyetemi oktatás felfüggesztése után, függetlenedni vágyó diákként munkát kerestem, hogy aktív maradhassak, amikor minden más lelassul, megáll. Azaz majdnem minden más. Egy varróműhelyben sikerült némi nehézséggel helyet találnom, közel 160 személy dolgozott ott, ahol nekem is kellett. Hihetetlennek tűnt, hogy olyan sok ember munkálkodik ott a járvány idején is, amikor Romániában a munkanélküliek száma napról napra nőtt. Alaposan megfigyeltem a négy részlegre felosztott műhelyt. Az elsőnél az anyagot terítették, vágták formára, majd varrtak belőle nadrágot vagy felsőt. A második szektorban gumiztak, cipzárakat raktak. A harmadikban levágták a fölös cérnát és javítottak, míg az utolsóban a kész termékeket összefogták, címkézték, préselték, csomagolták.

A munkások 90%-a nő és csupán 10%-a volt férfi. A legtöbben normára dolgoztak és dolgoznak most is, néhányan pedig órabérre, figyelem: banálisan csekély összegért. Egy nadrágot varró személynek ugyanis a minimálbérért átlagosan naponta 500 darabot kell megvarrnia. Egy kis számítással egyértelmű tehát, hogy egy védőruháért 0,50 banit kap. Megtudtam azt is, hogy körülbelül 10 évvel ezelőtt hasonló munkafolyamat értéke 0,33 bani volt. Egy csomagolónak ugyanezért a bérért 2400 terméket kell elvitelre, készen dobozokba raknia. Elképesztő volt számomra azzal szembesülni, hogy milyen kitartással dolgoznak azok az emberek, úgy, hogy láthatóan évek óta nem értékelik méltón a munkájukat. Sőt teljesen figyelmen kívül maradtak, és a járványhelyzetben nem védték őket úgy, mint más szakembereket. Veszélyben voltak, hiszen egyszerűen lehetetlen volt kesztyűben dolgozniuk. Nem tudták a milliméter vastagságú anyagokat elválasztani egymástól biztos fogás, érintés nélkül. Kézfertőtlenítésre volt ugyan lehetőség, de a rengeteg munka mellett gyakran elfelejtették, nehezen vált rutinossá a folytonos fertőtlenítés. De nemcsak a biztos, szép jövedelemtől fosztják meg őket nap mint nap, a körülmények sem a legideálisabbak: a varroda épülete konténerházhoz hasonló, ami mondhatnánk olcsó, némileg praktikus döntés volt, hiszen könnyen átmelegszik. Felszerelték légkondicionálóval is, és talán még az építési alapanyag egy része is menthető, ha költöztetni kell.

Persze, ez mindig így történik. Aki látható, akit folyton említenek, azt tiszteljük, annak a munkája értékelendő és hasznos. A járványhelyzet alatt viszont rádöbbenhettünk: ha nincsenek jó szakemberek, ha nincs köztünk önfeláldozó, nemes ember, akkor elbukunk. Talán értékelni kellene jobban egymást, egymás munkáját. Tapsoljuk meg a műhelyben dolgozókat is!