Egyéb

Rivaldafényben a házibulik elmaradhatatlan kelléke

by Tőkés Hunor | 2018. 06. 13. | 0 | Ajánló,Egyéb,Kivetítő,KultúrHaus,Mifolyikitt

Az amerikai Campus-fil­mek­ben gyakran látott beer­pong egyre népszerűbb hazánkban is. A házibulik kedvenc ivós játéka mára már versenyággá nőtte ki magát. Európa-szerte bajnokságot rendeznek itt, Erdélyben is. A finálénak idén Kolozsvár adott helyet.

Az 50-60-as években eredetileg még csak az egyetemista bentlakásokban és bárokban játszott beerpong mára saját világbajnoksággal rendelkezik. A sztereotípiákkal ellentétben hívei kulturális italozásként hirdetik, hiszen egy ügyességi versenyről beszélünk. Saját szabályzattal, bírókkal, kultúrával és aktív szervezetekkel rendelkezik. Ilyen például az Erdélyi BeerPong Egyesület (TBA), amely múlt hétvégén rendezte meg a 2. Erdélyi BeerPong Bajnokság fináléját több mint 300 résztvevővel. A legtöbben szurkolni jöttek, mivel a finálé hét fordulót követő döntőnek számít.

Románia harmadszor vesz részt az Európai BeerPong Bajnokságon januárban, ahol a vasárnapi beerpong döntő győztesei: Bálint Lehel és Orbán Bakk Levente, azaz a  BL&BL csapata képviseli az országot. A magyarországi országos döntőre szintén harmadszor, a finálés dobogó másodikjai mehetnek: Paulik Máté és Pakot Botond a Rio de haneeiro csapatából.

A beerpong több variációját próbálhatták ki az érdeklődők, emelte ki Ferencz Mónika, az esemény főszervezője: „A páros vetélkedő mellett az egyedi sikereknek is helyet biztosítottunk a dobóversenynél, ahol 20 pohárba kellett egymás után beletalálniuk a versenyzőknek, de trickshot próbán a legmeglepőbb variációkkal találhattak a pohárba: esernyő, longboard, söröshordó, palánk stb. segítségével. Elhoztuk még a fináléra az egyszemélyes (1 Vs 1) beerpongot és ennek a pontokért dobásos verzióját is. Azt tapasztaltam, hogy egyre többen ismerik meg a beerpongot Kolozsváron, majd otthon társaikkal folytatják a játékot.”

Szülőföldem, Székelyföld

by Balázs Etelka | | 0 | Bezzeg...,Egyéb,Kivetítő,Mifolyikitt

„Kiülök a dombtetőre,

Onnan nézek szerte szét,

S hallgatom a fák lehulló

levelének lágy neszét”

Vagy a traktor zúgását, a kutyák harangszóra vonyítását, a méhek dongását, a munka fáradalmas zaját. Nem lágy nesz, mégis simogatja fülemet. Illetve könnyezteti szememet, valahányszor a vonatból integetek a peronon álló szüleimnek, ahogy eltávolodom a hegyeinktől, a mezőinktől, s szülőföldem minden kedves, jó ízétől, jellemzőjétől. Itt már nem lóg pityókás necczsák a kapukon, és nem írja, hogy „eladó búza, árpa, tritikálé”. Itt azt sem tudják, hogy mi az a tritikálé, s létrával másznak le a fáról. Otthon: „vagy lejössz, ahogy felmentél, vagy ott maradsz, fiam”. S hát azért fent nem maradsz, mert hamar éhes leszel.

Édes otthon, ahol a vegetáriánust háziorvoshoz küldik, s a vegánról azt hiszik, hogy egzotikus vallás. Ahol, ha meglátogatod nagymamát, még olyanról is megtudod, hogy terhes, aki még saját magáról sem tudja (konkrétan megtörtént eset). És harangszóból állapítja meg, hogy ki halt meg. Ahol szemed állásából tudják meg, hogy kinek a gyermeke vagy, s mindahányszor összefutnak veled, a testvéred nevén szólítanak, mert hát nem hiszik el, hogy „te vagy a küssebb”.

Ha kilépsz az utcára, háromfelé mehetsz: odafel, odale, vagy túlfelől, s irányszóból állapítják meg, hogy ilyenkor melyik rokonodat látogatod meg. A biciklizés extrém fogócska: te, a bácskutyák és a medve, mert medve annyi van – s nem játék –, mint vadász, de azok csak hobbiból vadásznak, s mindig csak bakokat lőnek.

De azért sose tudnék hazámnak választani mást. Mert e nagy világon sincsen számomra hely, áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnem, élnem s halnom kell.

 

„Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk…”

by Domokos Zsófi | 2018. 06. 06. | 0 | Ajánló,Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt

„Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért” hangzik el a Mi vagyunk a Grund! című betétdal soraiban. Május 29-én erre a zenére készülődve, futkorászva, torkom szakadtából énekelve öltöttem magamra legszebb ruhámat. Cipőimet probálgatva, csillogó szemmel néztem a tükörbe, örvendezve, hogy ma végre én is megtekinthetem a Magyarországról érkezett Vígszínház A Pál utcai fiúk című előadását. Emlékszem, fél évvel ezelőtt még nem hittem volna, hogy egyszer számomra is megadatik ez a lehetőség és szemtanúja lehetek a már oly, régóta követett színdarabnak. Amint megjelentek a jegyek lecsapva rájuk rendeltem, anyukám csak nevetve nézett. Számolgattam a napokat, hónapokat, perceket mindaddig, amíg elérkezett.

A színház előtt görcsbe rándult gyomorral vártuk, hogy beengedjenek. 10 perces késéssel kinyitották az ajtókat, majd emberek sokasága özönlött be a kicsiny helyiségbe. Harmadik sorba szólt a helyem, ami a legjobb döntés volt, hiszen mindent pont jól láthattam. Nagy csend, sötétség, néhány hangos lélegzetvétel. „Itt vannak” súgom legnagyobb izgalommal. Felkapcsolódnak a fények, és a színpadon berendezett osztályterem, ahol a grund tagjai nagy fecsegésbe kezdenek. Vicces, zenés volt az első pár perc, ahol a színészeket megcsodálva állapítottam meg: ezek élőben is szépek. Egy percnyi csodálkozás után ráeszméltem, hogy éppen az egyik kedvenc zeném veszi kezdetét, az Eistand tesó, amit a gonosz Pásztorok énekelnek. „Eistand tesó, az van amit akarok” – üvöltöm a színészekkel együtt, aztán hatalmas tapsvihar.

A történet a közismert regény alapján folytatódótt. A Pál utcai grundon délutánonként kisdiá­kok játszanak, amikor hírét veszik, hogy a Füvészkertben tanyázó rivális társaság, amelynek Áts Feri a vezére, rohamra készül, hogy elfoglalja a Pál utcaiak grundját. A fiúk felkészülnek az ellenséges támadásra, Bokát választják vezérül, a többiek is kapnak rangot, egyedül a vézna, szőke Nemecsek Ernő marad közlegény. Geréb, aki szintén a vezéri rangra pályázott, bosszúból a füvészkertiekkel szövetkezik, de az árulás gyanúja Nemecsekre terelődik. A vézna kisfiú, hogy bebizonyítsa hűségét, visszaszerzi az ellenség által elrabolt grundzászlót. Akciója során kényszerű fürdőt vesz a füvészkerti tó hideg vizében. Elérkezik a csata napja is, a lázasan fekvő Nemecsek kiszökik betegágyából, és bátran veszi ki részét a harcból. Ő is hozzájárul a Pál utcaiak győzelméhez, de nem sokáig örülhet új főhadnagyi rangjának, mert a fürdés miatt tüdőgyulladást kap, és meghal.

Hosszú hónapokig gyakoroltuk a dalokat, hogy majd mindent tökéletesen énekelhessünk a színészekkel együtt. Az előadás telis-tele volt gyönyörű, megrendítő jelenetekkel, amelyek közül talán a kis Nemecsek halála volt a legszomorúbb. A háború után Boka segíti Nemecseket haza, aki a láztól képzelődik, majd gyönyörű duett veszi kezdetét. A zene akaratom ellenére könnyeket csalt a szemembe, megható és szívmelengető dallamokat hallhatott a közönség. Az előadásban már sokszor elénekelt Mi vagyunk a Grund című dalt a darab végén közösen énekeltük el a színészekkel. Csodálatos, megmagyarázhatatlan érzelmek kerítettek hatalmába, a színészek arcát kajtattam, mepillantva Medveczky Balázst, aki Csele karakterét játszotta. Arcán lágy mosoly jelent meg látva, hogy mennyien csatlakoztuk a közös énekléshez. Tovább keresgélve Vecsei H. Miklós arcán állapodott meg szemem, aki Nemecseket játszotta. Szeme könnyesen tükrözte boldogságát, egyfajta jutalom volt ez nemcsak neki, hanem Nemecseknek is egyaránt. A megható pillanat megérintette a nézőket, mögöttem halk szortyogások hallatszottak, nedves arcomat törölgetve, örömkönnyeket hullajtottam felsőmre. Körülbelül ötperces tapsvihar után piros tenyeremet kezdtem vizslatni. A színdarab ­végén fényképezkedhettünk, beszélgethettünk kedvenceinkkel. A napot kellemes esti sétával zártuk barátaimmal, akikkel biztos, hogy még egy hét után is erről fogunk beszélni, ugyanolyan izgalommal, akárcsak az előadás napján.

„Mért élnénk, ha nem egy álomért?!”

by Pilbáth Kincső | | 0 | Ajánló,Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt

A Vígszínház előadóitól volt hangos a Kolozsvári Állami Magyar Színház múlt héten. A társulat hétfőtől csütörtökig járt Kolozsváron bemutatni négy előadásukat a budapesti színház falain kívül az erdélyi közönségnek is. Hétfő este a Máglyát, kedden A Pál utcai fiúkat, május 30-án pedig a Találkozást és a Mondjad, Atikám! című darabokat adták elő.

Február 22. óta számlálom a napokat, és várom, hogy a Vígszínház Kolozsvárra jöjjön. Mivel a Marton László rendezte A Pál utcai fiúkra Budapesten már hónapok óta elfogyott minden jegy, amint megláttam, hogy Kolozsváron turnéznak, rögtön lefoglaltam a helyet. Jól is tettem, két nap múlva már egy szabad hely sem volt a 862 férőhelyes színházban.

A színészekkel szerencsére nem csak a színház falai között lehetett találkozni. Hétfőn, megérkezésük után a Bulgakov kávézóban töltötték estéjüket, erre belépésünkkor rögtön felfigyeltünk, hiszen épp akkor hangzott el a mondat: „Köszöntjük sok szeretettel a Pál utcai fiúkat!” Csodálatos érzéssel töltött el önmagában már annak az ígérete, hogy másnap láthatom az előadást, de hogy együtt is tölthettem pár órát a színészekkel, leírhatatlan élmény volt, amelyre februárban még csak gondolni sem mertem. Épp indulni készültünk, amikor észrevettük, hogy ők is menni akarnak, így vártunk egy keveset. Az egyik színész odaköszönt, így bátorságot kapva odasétáltunk a csapathoz. Megkérdezték, tudjuk-e merre találják a Tiff-házat, és megkértek, hogy tartsunk velük. Be is mutatkoztunk néhányuknak, aztán ők is, mintha nem tudtuk volna amúgy is mindenki nevét kívülről. Nevük elmondásakor csak annyit válaszoltunk mosolyogva: „Igen, tudjuk.” Ezután remek hangulatú buli következett. Mindenki táncolt, énekelt, mi meg figyeltük őket, és próbáltunk elvegyülni közöttük. Amikor indulni készültünk haza, észrevettük, hogy ők is más bulihelyszínt keresnek, de az egyik közülük, Vecsei H. Miklós lemaradt. Beszédbe elegyedtünk vele, aztán taxit hívtunk, amikor megkérdezte merre tartunk. Úgy döntött, ő is hazaindul, így beültünk a taxiba. A hotelnél kiszállva elköszönt tőlünk, mi meg izgatottan gondoltunk a másnapi előadásra, ahol újra láthatjuk őket.

Aztán elérkezett a várva várt előadás. A színház előtt a szórólapot szorongattam a kezemben, a következő sorokat olvasva: „A magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotása, felnőtteket, fiatalokat egyaránt megérint. Közös gondolkodásunk és közbeszédünk része lett a grund, amely a miénk, ahogy Dés-Geszti csupa érzelem, csupa dallam betétdalában éneklik a szereplők.” Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy hónapok óta hallgatom én is ezeket a dalokat, melyek a barátságról, szeretetről, kitartásról szólnak, és amelyeket dudorászva próbáltam elképzelni egy-egy jelenetet, arra gondolva, hogy talán soha nem lesz lehetőségem látni, így legalább a képzeletemben létezzen róla egy kialakított kép. Aztán a színházból kifelé jövet azt kell mondanom, hogy az elképzeléseimet felülmúlta a zenés előadás. Pörgős volt, látványos, izgalmas, a végén pedig megható. Tetszett a vörösingesek elragadó koreográfiája, a Pál utcaiak szívet melengető énekei, és meghatott az a tisztelet, amit Nemecsek Ernő kapott nemcsak csapattársai részéről, de az „ellenséges” csapat irányából is. Felelevenítette bennem a gyerekkoromat, amikor a regény elolvasása után én is – mint talán mindenki, aki olvasta már – a grundélményt, a barátainkhoz kötődő ragaszkodást, az általuk kapott szeretetet akartam csak átélni. És sok évvel később jön egy ilyen előadás, amit nézve átéltem ezt az egészet. Csak ültem ott, és nem akartam, hogy vége legyen. De mint ahogy lennie kell, elérkezett a végső jelenet, a hős Nemecsek Ernő halálos ágyának láttán akaratlanul is, de mindenki szemében összegyűlt a könny.  Az utolsó percekben a nézők mosolyogva ugyan, de könnyes szemmel énekelték együtt a fiúkkal a Mi vagyunk a Grund! című dalt, aztán véget nem érőnek tűnő tapsvihar következett. Észrevettem, hogy nem csak a nézők hatódtak meg, egyes színészek szeme is könnyesen csillogott. Az előadás a Vígszínház falain kívül is hatalmas sikert aratott. Ezzel még korántsem ért véget az egész, a színház elé érve kisebb tömeg fogadott, mindenki a színészekre várt, akik kis idő múlva meg is jelentek a kapuban. Elkezdődött a fotózkodás és aláírások gyűjtögetése. Egy fiatalokból álló kis csapat gitárral a kezében énekelte a Pál utcai fiúk dalait, ezt Geszti Péter meg is örökítette.

Vecsei H. Miklóssal másnap is találkozhattunk az általa írt és rendezett Mondjad, Atikám! című József Attila-esten. „Mit jelent nekünk József Attila? Ismerjük az életét. Van kedvenc versünk tőle. Életszakaszaiban újra- és újraértelmezzük sorait. De ritkán gondolkozunk el azon, hogy milyen pusztító szenvedély és szeretni vágyás élt benne.” – olvashatjuk az előadás ismertetőjében. Aztán belépünk a stúdióterembe, ahol először csak a szűk kis konyhát látjuk, kintről meg halljuk a színész keserves szavait az életről, a fájdalmas gyermekkorról, a szenvedésről. Majd berobban és leköti az ember figyelmét. A mű háromnegyed részében József Attila életéről szerezhetünk tudomást, ezek a részek néhol versrészletekkel keverednek, amelyeket ebben a kontextusban hallgatva jobban megérthetünk, mint eddig bármikor. Az előadás stációkra bontva állítja párhuzamba a költő életét a Krisztuséval. A néző meg csak bámulja lefagyva, gondolkodni sem tud, megrendül a hallottaktól. Próbálja elképzelni, hogy hogyan tudott ennyi fájdalmat, szenvedélyt elviselni egy ember. Hogyan tudott ezekkel együtt élni, egyedül megküzdeni velük. „Ebből a mélységből merít Vecsei H. Miklós önálló estje, innen próbálja megmutatni a költő életútját, szerelmeit és versrészleteit. Nem messze a rakodópart alsó kövétől.” Az előadást szintén percekig tartó vastaps követte.

Ez a pár nap olyan volt számomra, amit nemhogy órák múlva nem tud kiverni az ember a fejéből, de még napok múlva is visszagondol rá. Visszagondol a közös bulira, a taxizásra, a Pál utcai fiúk dalait énekelve, de visszagondol a fájdalomra, a szenvedésre is, amit könnyes szemmel élt át a színésszel együtt. Ezek olyan előadások voltak, amelyeket életem során biztos, hogy még egyszer legalább látni szeretnék, és amelyeket ajánlok, nem csak színházkedvelőknek.

Carpe Diem – Életemben először éltem a mának

by Bartok Barbara | 2018. 05. 09. | 0 | Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt,Slider

Néhány hónappal ezelőtt eldöntöttem, hogy én igenis ki fogok lépni a komfortzónámból. Búcsút mondok a szürke hétköznapoknak, a könyveknek, filmeknek, cikkeknek, munkáknak, és élni fogok. Élni fogok, mint egy egészséges fiatal lány, akinek adott a lehetőség, hogy kihasználja egyetemi éveit. A napokban pedig elém sodródott a lehetőség, hogy megtegyem. Eddig el sem tudtam magamról képzelni, hogy vonatra szállok, utazok három órát, csak azért, hogy meghallgassak egy idegen bandát, egy idegen városban. Jött a kérdés, hogy megyek-e, nehezen, de jött a válasz, hogy igen.

Az utolsó percben értünk az állomásra barátnőmmel, nem volt már lehetőségem visszafordulni. A vonat elindult, nekem meg életemben először spontánnak kellett lennem. Fogalmam sem volt arról, hogyan alakul majd az estém. Azt sem tudtam, milyen műfajú zenékre fogok csápolni majd a színpad előtt. De elöntött a boldogság, hiszen végre valami olyat csinálhatok, ami nem kötelező, nem fárasztó, nem kell, hanem szimplán jólesik. Kiült a mosoly az arcomra, és nem akart távozni.

Megérkeztünk, megvettük a jegyeket visszafelé, taxiba szálltunk, hogy véletlenül se vesszünk el a városban, hiszen csak percek voltak hátra a koncert kezdetéig. Rohantunk a színpadig, majd szólt a barátnőm, hogy sajnos még nem a mi bandánk zenél. Félórás csúszásról hallottunk elejtett szavakat a tömegben. Abból másfél óra lett, és mi már tudtunk, hogy le fogjuk késni a vonatot. De akkor a mának éltünk: kit érdekel?! Teljes izgalommal vártam már a bandát, pedig akkor még csak a nevüket tudtam: Esti Kornél. Ez pedig Kosztolányi művére emlékeztetett, amelyet nagyon szeretek, szóval gondoltam, ez sem lehet rossz.

Felálltak a színpadra a fiúk, és az első hangokkal elvarázsoltak. Helyben tanultam a szövegeket, és minden dal végén már tele torokból énekeltem a refrént. Megöleltem a barátnőmet, hálás voltam neki, hogy megosztja velem ezt az élményt. A banda hat fiatal, szemrevaló srácból áll, akik imádják, amit csinálnak. Körülöttem mindenki eltökélt rajongójuk volt, csak én álltam ott tudatlanul. De pillanatok alatt magukkal sodortak engem is. Vízhólyagokat táncoltam lábaimra, a dalszövegek pedig mintha szívemből szóltak volna. Bejelentették, hogy utolsó daluk érkezik, és valósággal elszomorodtam.

A következő fellépő a Bagossy Brothers volt. Tőlük már ismertem két dalt is, és jónéhány refrént a rádióból. Mivel a Kolozsvárra tartó vonat, amelyre kiváltottuk a jegyeinket, már félúton tartott nélkülünk, úgy döntöttük meghallgatjuk még ezt a két zeneszámot. Sokáig nem kellett várnunk, a két ismert dalszöveg a legelején elhangzott. „Carpe diem” jelszóval maradtunk ennek a koncertnek is a végéig. Az utolsó pillanatokban már nem éreztem a lábaimat. Csak reflexből táncoltam. A mosoly még mindig díszelgett izzadt arcomon. Az járt a fejemben, hogy évek óta ez a legjobb estém. Random kezdődött, minden döntés a születése pillanatában el is fogadtatott.

Fájós lábakkal, kócos hajakkal taxiba ültünk. Tudtuk, nemsokára lefagy a mosoly az arcunkról. Az állomáson közölték, fizetnünk kell a jegyért, ha még aznap haza szeretnénk jutni. Utolsó pénzünket odaadtuk a furcsán mosolygó nőnek, és szótlanul elindultunk a peron felé. Leültünk egy padra, egymásra néztünk, és percekig tartó, hangos nevetésbe kezdtünk.