A videóklipek világa több, mint felszínes csillogás, márkanevek és félmeztelen testek. Az ikonikusabb alkotások mögött komoly szakmai tudás áll. A filmes szemmel rendező vagy filmeket idéző munkákból hoztunk neked egy válogatást.

1. Madonna – Vogue 

David Fincher alkotása a noir filmeket idézi meg. Ebben az esetben a főszerepben egy erős nőt láthatunk, aki átveszi a színpadot az ellenkező nemtől, letaszítja a férfiakat a piedesztálról. A német expresszionizmusra utal a vizuálisan sötétebb képernyő, a hosszú és mély árnyék, a szokatlan szögek. Ezekben a filmekben a központi alak harcol a külvilággal, önmagával, esetleg erkölcsi kérdésekben dönt.

2. Kanye West – Runaway 

Az énekes saját rendezésű kisfilmjében Federico Fellini és Stanley Kubrick stílusából ihletődött. Fellini művei sokszor személyes élményekből és emlékből épülnének fel. Ezt harsány humorral fűszerezi, amikor az emberi tulajdonságok csorbáiról van szó. Stanley Kubrick a hitelesség híve. Ha egy jelenetben valakinek fulladoznia kellett, akkor azt a színész a valóságban is átélte.

3. Lady Gaga – Telephone ft. Beyoncé

A Jonas Åkerlund által rendezett videóba beépült egy Tarantino utalás is. A szakember több interjúban tagadta, hogy bármilyen szempontból másolta volna Quentin Tarantino stílusát vagy akart volna utalni rá. A Kill Bill (2003) című filmből ismeretes Pussy Wagon beszerzését több legenda övezi. Van, aki azt mondja, hogy miután Lady Gaga a kezdeti koncepciót elmesélte Tarantinonak, ő ragaszkodott hozzá, hogy ez az autó szerepeljen. Ám olyan változat is ismeretes, hogy a videó forgatása előtt az énekesnő meglátogatta a rendezőt saját lakásában. A felhajtón megpillantva az autót, tudta, hogy az kell neki.

4. George Michael – Freedom! ’90

David Fincher képi világára jellemzőek a belső terek, kopottas falú szobák, klausztrofób környezet. Ezen művek színvilága, álomszerűsége sok szempontból előrevetíti későbbi filmjeit.

5. Daft Punk – Da Funk 

Spike Jonze nem csak tehetségéről ismeretes, hanem kreatív megoldásairól is. Készített olyan videót, mely tematikája egy rendőrös TV műsor volt, sőt hozott létre egy nemlétező tánccsoport nevében egy eseményt, hogy azt majd rögzítse. Jelen esetben pedig egy Charles nevű ember-kutyát jelenít meg, aki a gettós életérzést és saját szappanoperáját mutatja be.

Besüt a nap az ablakon, éppen rám, de nem tetszik. Fel kell kelni, hogyne kéne. Szól a telefon, az értesítések, az ébresztő, járkálnak a folyosón, egyik zaj keveredik a másikkal, már az álom parányi szikrája is kiköltözött a szememből. Fizikai fáradtság és kedvtelenség. Pedig süt a nap, csomó dolog vesz körül, amiért hálásnak kellene lenni. Pörög az agyam és rájövök, mennyire párhuzamosan érzem magam a szép idővel. Nincs kedvem arra, hogy felkeljek, mosolyogjak. Minden napom ebből áll. Megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, lakótárstól megkérdezni, hogy van, már nem azért, mert érdekel, csupán csak úgy, formalitásból. Meghallgatom, amit válaszol. Vagy jó napja lesz és arról áradozik, amire majd kedvesen mosolygok és bólogatok, vagy meghallgatom az ő panaszát is. Empátiából tízes. Kifésülöm a hajam, felveszek egy szép ruhát, na nem mintha jól érezném magam benne, de a kényelmes ruháim kupacban állnak a mosatlan tetején. A cipőm is felhúzom, kicsit koszos, kopott, de jó az. Lefőzöm a kávét, de csak üres gyomorra, jólvanazúgy, a reggeli már luxus lenne. Vizet a táskába, megvan a kulcs, pénztárca, füzet, toll, csak úgy, szolidan a legszükségesebb dolgok. Rohanva elindulok, de azért lassabbra veszem a tempót, nem akarok beesni egyetemre, mint egy tépett tyúk, akkor ki hinné el, hogy csodaéletem van. Végig az úton mindenki néz. Nem tudom, van-e valami rajtam, vagy csak nincs jobb dolguk, mindenesetre megfogadom, hogy a következőt nyakon csapom, ha tetőtől talpig végigbámul. Odaérek az egyetemre, bájcsevej, kevéssel több, mint kéne, kellenek a kínos emlékek, amelyek nem hagyják majd az embert aludni. Be a liftbe, nem lépcsőzünk, hogy is lépcsőznénk, hát akkor megizzad az ember mire felér az emeletre. Egyik óra, másik óra, mosolygok, és hozzászólok. Jegyzetelek, elhiszem, hogy érdekel, még ha nem is, de elhitetem magammal, kell a motiváció, még ha hazudok is neki egy kicsit. Egyetemről ki, még egy kávé s a megszokáscigi. Rohanás a munkába, ahol képtelennek érzem magam minden feladatra, és úgy teszek, mintha érteném, kérdezés helyett meg inkább kétszer annyi idő alatt végzek el egy veszettül könnyű feladatot azzal, hogy egyedül kitapasztalom, de hát így tanul az ember. Közben még egy kávé, enni nincs idő, menni kell tovább. Munkából ki, gyors telefon haza, lerázom a szülőket, megtanultam, nem szabad sok időt hagyni anyukával, apukával beszélni. Éppen annyit, hogy ne szakadjon meg az ember szíve a hiánytól, még ne adj’ Isten elszomorodnék, s még csak nap közepe. Fel a buszra, irány haza. Sminket megigazítani, néhány feladatot a sok százból megcsinálni, elmosogatni, majd indulni vissza egyetemre, mert hát teljesen logikus, hogy este 6-tól van még egy óra. Beülök az órára, hiányoznak ketten. Én is megtehetném, de hát magamra vessek. 8-kor kibotorkálok, a megállóból egy gyors szendvics s a napi valahányadik kávém, uccu neki társasági élet – ugyebár, ha az ember nem megy ki este sörözni, nem is igazi egyetemista –, onnan szabadkozva 11-kor hazaindulok, mindenki hozzám vágja a csalódott mondatát, hogy milyen boomer életet élek én, hogy ilyenkor hazajövök. Mosoly az arcra, két poén, indulás haza. Otthon 3-ig feladatok, beadandók megírása, még egy kis szervezkedés, mert hát mindent magára kell hogy vállaljon az ember. Gyors zuhany, néhány szőlőszem, vizes hajjal beesek az ágyba és egynéhány tiktok után álomba ringat a nyomor. Kell ez nekem? Ha nem is kell, akkor is ez lesz. Szóval fogom magam, összeszedem minden darabkám, s a reggeli napsütésben felkelek ezen a szép keddi napon mindent újra végigjárni, mondván: ez az élet. De hát, fiatal vagyok, egyetemista, a panasz meg csak nyugdíjaskor után megengedett, úgyhogy indulok megmosni az arcom meg a fogam. Sminket az arcra, és innen már tudni lehet a mesémet.

Létezik-e súlyosabb egzisztenciális teherhordozás a teljes magánynál, amely az egyetlen családtag elvesztése után következik be? Megnyugvásra lelhet az ember, ha emlékei sötét fellegének egészét egy szobaszerű börtönbe zárja, és új identitást ölt magára? Az Apples lírai hangvételével, képi metaforákra építő és sztoikus szemléletet közvetítő narratívájával aktuális dilemmákat boncolgat társadalmi és individuális szinten egyaránt.

Christos Nikou első nagyjátékfilmjével, a 2020-as velencei filmfesztiválon bemutatott Applesszel, a korábbi nagy görög rendezők, mint például Yorgos Lanthimos vagy Theodoros Angelopoulos nyomdokaiba lépve aktuális, jelentőségteljes és átérezhető társadalmi szintű problémára hívja fel a néző figyelmét, mindezt interperszonális szinten érzékeltetve.

A főszereplő Aris, akinek neve el sem hangzik a filmben, nem véletlenül azonos az őt alakító Aris Servetalis színész nevével. Aris eggyé válik karakterével, és felejthetetlen átéléssel adja át a magányos céltalanságában identitásvesztésig eljutó férfit, aki az új élet kezdésében látva az egyetlen reményt idővel rádöbben, hogy a valóság, a múlt, az emlékek, a gyász elől történő elmenekülés egy új identitás burkába nem ad megnyugvást, s nem oldja meg az ember fő problémáit, nem szolgál válasszal a kialakult dilemmákra.

A történet szerint Aris a közelmúltban elvesztette egyetlen igazán közeli hozzátartozóját, a feleségét. Az első képkockákon zöld virágot visz felesége sírkövére, kontrasztot képezve a film egyik fő, visszatérő szimbólumával, a piros almával, amit új életében Aris előszeretettel fogyaszt mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy az alma elvileg segít az emlékezésben – onnantól narancsra váltja az almát. Aris szellemként él, megsimogatja a szomszéd kutyáját, köszön a szomszédjának, virágot visz a felesége sírjára, hallgatja a rádiót, csak létezik, nem él, nincs meghatározott célja, törekvése, a munkájáról semmit sem tudunk meg, még azt sem, hogy egyáltalán dolgozik-e jelenleg.

Aztán egy napon észrevesz egy embert, aki amnéziás állapotban üldögél az út szélén. Aris látszólag szándékos, tudatos döntést hoz (ami a film egészét és az apró jelzéseket, reakciókat nézve vitathatóvá válik), amnéziás állapotot színlel, aminek következtében kórházba kerül, majd lehetősége nyílik részt venni a két főorvos vezérletével zajló Új Identitás programban, amely amnéziás, identitásukat vesztett személyeknek megtanítja, hogyan kell újra élni. Hangüzenetben minden napra kapnak valami feladatot, ami az idő előrehaladtával egyre komolyabbá, nehezebbé válik. Az elején még csak biciklizni kell, aztán egy idő után már szexuális kapcsolatot létesíteni egy idegennel, majd haldokló mellett lenni az utolsó napjaiban.

Az emberek azonban csak számok, a program résztvevői nem virágoznak ki, inkább elhervadnak, életük monotonná válik, immár más tekintetben, mint azelőtt, parancsokat teljesítő, kötelességből fényképező és az utasítások által vezérelt robotokká válnak, megfosztva az igazi érzelmektől és saját, spontán, érzelmi felindulásból elkövetett döntésektől, cselekedetektől. Még az új élete során megismert és megkedvelt Anna sem hoz drasztikus változást Aris életébe, nem kínál megoldást az emlékezés dilemmájára. Aris egyre bizonytalanabbá, egyre kétkedőbbé válik, lassan átlátja, hogy miről is szól ez az egész, semmiképp sem a sikeres integrációról, legalábbis oly tekintetben csupán, hogy a fényképek elkészüljenek, s az utasításokat teljesítsék, de önállóan nem igazán van lehetőségük kiteljesedni.

Aris eleinte még menekül a régi élete elől, amikor meglátja a régi szomszédját és a kutyáját, valamint az almákat narancsra cseréli, azonban amikor végigkísér egy idős embert utolsó napjain, régi emlékei megrohamozzák, visszatér régi lakásába, szó nélkül kilép a programból. Vállalja, hogy feladja a menekülést, még ha az emlékezés és a saját élete, valósága felvállalása fájdalommal is jár, és szembenéz felesége halálával és saját magányával.

Christos Nikou filmjében a kamera jelenléte egyáltalán nem fontos és nem is hangsúlyos. Mindössze szükséges eszköz, amely megmutat valamit, de semmilyen további szerepe nincs. A film különböző szimbolikus jelentésekkel van tele, olyan képek jelennek meg – az alma, a narancs, a zöld virágok, a kutya –, amelyeket önmagukban nem tudunk helyesen értelmezni, szükséges összekötnünk azokat egyéb képekkel, hogy koherens és konzisztens értelmezést nyerjenek.

A képbeállításokra a statikusság jellemző, a kamera a film során ritkán mozog, akkor is többnyire azért, hogy lassan lekövesse a szereplőket, de ilyenkor inkább vágás következik be. A statikus képek, amelyeken a szereplők többnyire frontálisan jelennek meg, lehetővé teszik a gondolati szinten történő azonosulást, az érzelemhiány, az identitásválság, a magány és kiüresedettség valóságának megragadását, hiszen a cselekmény mellékes. A szereplők POV-jára sincs szükség, hiszen nem a külvilág, külső események és jelenségek belülről, egyéni szemszögből történő megmutatásán, hanem az egyén belső világának a társadalmi jelenségeken, a szociális közegen keresztül történő külső megmutatásán van a fókusz. Egy-egy beállítás megfelelhet egy-egy fotónak, sőt olykor olyan precíz, megtervezett plánok jelennek meg, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy mint állóképet nézve próbáljuk értelmezni, elemezni a látottakat, s mindezt a hosszú beállítások is megerősítik.

A zene ugyancsak mellékes, aláfestő funkciót tölt be, nincs hatással a szereplők életére, és a drámai hatáskeltést is mellőzi. Egyetlen jelenetben válik igazán fontossá, amikor Aris és Anna utaznak az autóban, és Aris elkezd énekelni egy dalt a rádióból. Ekkor a zene meghatározó eszközzé válik Aris karakterének átfogóbb megismerése, mélyebb megértése szempontjából.

Az Apples érzékelhetően drasztikus képet fest a jelenkori Európáról és arról a görög kultúráról, amely nagy hatással van a szereplők életére és döntéseire. A film meglehetősen pontosan behatárolja azt a földrajzi keretet, amelyben mozogni kíván, és olyan társadalom körvonalait rajzolja meg, amelynek kultúrája megcsonkítottnak, avagy deformáltnak tűnik. Mintha beazonosíthatatlan eredetű kultúrbetegség kerítené hatalmába az embereket, amely amnézia formájában jelentkezik. Mindenki menekülni akar, egy törvényes program keretében megvalósítható identitásváltás által új életet kezdeni. Az emlékezés, a múlttal és a jelen keserű valóságával történő szembenézés hősies erőfeszítést igényel, olyan áldozathozatalt, amelynél az önként feladott és elfeledett eredeti identitás kevésbé tűnik elrettentő lehetőségnek. A belső apátia ellen az önkéntes amnézia potenciális menekülési útvonalként jelenik meg, amely mondhatni társadalmi jelenséggé növi ki magát.

Ebben a kultúrkörben a felejtés, a felszínesség és a szellemi izoláció összekapcsolódik olyan hálót alkotva, amely társadalmi szintű csapdaként vonzza az embereket. Ám felismerni a helyzet tarthatatlan mivoltát, és megérteni a fájdalmas emlékezés, a valóság tudatos elfogadása által formálódó értékek megőrzésének fontosságát olyan jelenség, amely kevesekre vonatkoztatható, hiszen az újszerű kulturális minta az egyszerű fogyaszthatóságra, időszakos jellegre és távolságtartó mentális jelenlétre épít. Csakhogy Aris számára elégtelennek bizonyul az a kulturális differenciáldiagnózis, amelyet az új identitásában megélt tapasztalatok során kap a különböző emberekkel, helyzetekkel és közegekkel való megismerés által. Visszatér a régi értékekhez, ahhoz a szellemi tulajdonhoz, amely szilárd és valóságos, mély tartalmú és igaz identitáskép megragadását teszi lehetővé.

* Mindennap egy narancs az emlékezést távol tartja

A bentlakásos élet nemcsak játék és mese. De nem is kínszenvedés. Megtanít közösségben élni, alkalmazkodni, ugyanakkor ráébreszt, hogy milyen fontos az egyedül töltött idő, a saját tér, mentális és fizikai szempontból is. A megannyi nehézség, a komfortzóna és az egyedüllét redukálódása valahogy mégis kompenzálódik a bentlakásos élet egyedi légkörében. Eddigi tapasztalataikról, a folyamatos közösségben élés, ismeretlen személyekkel való osztozás nehézségeiről és szépségeiről mesélt a Campusnak három elsőéves: Gergely Aliz, Koncz Opál és Kovács Leona.

– Mi volt a benyomásod, amikor beköltöztél, és mi változott azóta?

Opál: Az első benyomásom az volt, hogy utálok itt lenni. Amikor felköltöztem, túl nagy volt a változás, és olyan furcsa volt, hogy ilyen sokan vagyunk egy szobában. Sokan járkáltak a folyosón, együtt használunk mindent: mosdót, konyhát. Szóval kicsit megijedtem. Full depi voltam, full ideg. Azóta beletanultam ebbe az életvitelbe, jól elvagyok és szeretek itt lenni.

Leona: Megijedtem attól, hogy be kell költözni, mert nehezen viselem a változást. Négy új emberrel egy szobában, ráadásul idegen városban hirtelen és gyökeres változás. Azért ettől megijed az ember. Attól féltem a legjobban, hogy román szobatársaim lesznek, ezért nehezen indul majd a kommunikáció. Féltem, hogy majd el kell viselnem négy új embert, hozzászokni az ő rutinjukhoz. Viszont azóta megszerettem a bentlakásos életet.

Aliz: Amikor először megnéztem, milyen lesz a bentlakás, ahol jó ideig lakni fogok, nem voltam elragadtatva. Miután beköltöztem, rájöttem, hogy amúgy jobbak a feltételek, mint amire számítottam. Igazából már kilencedik osztály óta vártam, hogy elmenjek otthonról, bentlakásba költözzek, egyetemre járjak. Jól érzem magam, s tudom, hogy jó helyen vagyok.

– Gondot okozott megszokni az új lakhelyet?

Opál: Igen. Le is voltam betegedve az első héten, úgy gondolom, részben ezért is. A szobatársak személyét és folyamatos jelenlétét könnyű volt megszokni, de azzal még máig sem barátkoztam meg, hogy el kell menni a folyosó végére tusolni. Nagy előkészülettel jár a mosogatás is. Ezekhez a körülményekhez nekem nem a legkönnyebb alkalmazkodni.

Leona: Otthon tudom, hogy mi hol van. Ott kimegyek, csukott szemmel megtalálom azt, ami kell. Itt az első héten azt sem tudtam, mi hol van. Frusztráló volt, hogy a cuccaim most más helyen vannak, mint ahol ezelőtt tartottam azokat.

Aliz: Nekem nehéz volt a magánszféra beszűkülése szempontjából. Az is rizikós néha, hogy hosszú előkészület szükséges az evéshez. Nem annyiból áll, hogy leülök és eszem, hanem elmegyek a konyhába, először megmelegítem a kaját, utána még elmosogatok, nem hagyhatom a konyhában a saját étkészletem. Volt, hogy sokszor nem ettem, mert nem volt kedvem vagy időm ételt melegíteni, mosogatni.

– Az első félév online, esetenként hibrid formában zajlott. Mennyire volt ez körülményes számodra?

Opál: Bentlakóként sokszor bonyolult helyzet alakult ki, amikor be kellett lépnem órára, és be kellett kapcsolnom a mikrofont meg a kamerát. Próbáltam nem zavarni a szobatársaim. Én jobban szerettem a hibrid oktatást, egy-egy kurzusra egyszerűbb online belépni az előbb említett nehézségek ellenére is.

Leona: Nem tudom, te hogy vagy vele, de én infóegyetemen vagyok. Szerintem ezzel mindent elmondtam. Öten voltunk egy szobában, az egyik alszik, a másik reggelizik, a harmadiknak pont most kellene csinálnia valamit hangosan, a negyediknek más dolga van éppen, te pedig ülnél és fókuszálnál a kurzusra. Már amennyire képes vagy erre ilyen helyzetben.

Aliz: Én is infóegyetemen vagyok, az volt a legkisebb problémám, hogy hogyan kivitelezték a kurzusok és szemináriumok megtartását. Igazából most kicsit nehezebb, hogy nincs annyi órám online. Még el kell menni előadásra… Arra meg ki kel fel szívesen? A hibrid nekem nagyon tetszett. A „nem tanulás” része volt a legjobb.

– Nehéz volt beilleszkedni az új, még ismeretlen társaságba?

Opál: Féltem, hogy nem fogunk egy nyelvet beszélni leendő szobatársaimmal, és emiatt akadályokba ütközött volna a beszélgetés, barátkozás. De kommunikáció szakon tanulok, be nem állt a szám.

Leona: Én mindenhova remekül beilleszkedem.

Aliz: Nem volt nehéz. Liciben utáltam a közösséget, szóval egyetemistaként változtatni szerettem volna ezen, eldöntöttem, hogy eddigi magatartásommal ellentétben nyitott leszek.

– Mit tanított meg neked a bentlakásos lét?

Opál: Megbecsülni a magánszférám. Emellett megtanultam jobban alkalmazkodni másokhoz. Én például otthon a sütés-főzés terén sosem tudtam annyira érvényesülni. Most magamra főzök. Egész jól haladok.

Leona: Önállósodni kell. Nem mondhatod azt anyukának, hogy gyere, főzzél egy teát, mert beteg vagyok. Éppen haldokolsz, de azért mész, hogy főzz egy teát.

Aliz: Edd meg, amit főztél! Megtanultam kisebb helyen élni, osztozni másokkal a szobámon. Már tudom, hol olcsó, hol drága a tojás. Még a félig lejárt kaját is megtanultam értékelni.

– Mit üzennél azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy bentlakásba költözzenek?

Opál: Teljesen megéri. Igazából szocializálódás szempontjából is nagyon-nagyon hasznos. Sokkal kevesebb elintéznivalód van, mint kintlakásban, sokkal egyszerűbb itt az élet. Takarítanak is ránk, a szobánkon kívül mindent. Abszolút megéri kipróbálni, mert nincs annyi felelősséged, mint albérletben, azonban így is önállósodnod kell. Kimozdít a komfortzónádból.

Leona: 100 lej vagy 100 euró nem mindegy. A bentlakásban annyi emberrel ismerkedsz meg, amennyivel szeretnél. Akárhányszor kimegyek a szobámból, és valakinek köszönök, nem is kell tudnom a nevét, de azért váltok vele három szót. Kicsit átérzem az ő sorsát is bentlakóként. Minap olasz nyelvű telefonon, norvég billentyűzeten román lánynak kerestem meg az én magyar nevem a közösségi hálón. Kapcsolatok kialakítására a bentlakás tökéletes.

Aliz: Szerintem nagyon tanulságos élmény. Van szép része, tudunk segíteni egymásnak, számíthatunk egymásra, megszeretjük egymást. Kolozsváron nagyon megéri.

Újabb kétharmad, újabb négy év Fidesz-kormány. Sokan reménykedtek, hogy végre eltűnnek a közéleti és vezetői tisztségekből az olyan alakok, mint az ereszen menekülő Szájer József, a szexbotrányba keveredett Borkai, Szeged expolgármestere vagy a minősíthetetlen Kaleta Gábor, a 19 ezernél több gyermekpornográf tartalommal lebukott nagykövet. De nem, úgy néz ki, a választópolgároknak ezek nem elég felkavarók, hasonló arcokra bízzák az ország vezetését. Nem értem, hogy lehet ennyi mindenre azt mondani, hogy na jó, ez még belefér. Így, hogy a választások eredményei megszülettek, tisztán látszik, hogy mit akar a nép. Ebből a négy kétharmadból sok minden látszik, sok következtetés levonható. Tegyük félre azt, hogy nincs médiapluralizmus, tegyük félre a sok propagandát meg az összevissza beszélést, amit az emberek torkán lenyomtak az utóbbi jó néhány hónapban, és vegyük azt, hogy ez a 21. század, amely számtalan informálódási lehetőséget kínál. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy több forrásból, több oldalról, több szemszögből tájékozódjon, és az internetet használva néhány kattintással bármit leellenőrizzen. A kérdés az, hogy vajon a képességek is adottak-e hozzá. A Fidesz hatalmas ellentéteket generált politikai téren. Ezek az ellentétek mára akkora méreteket öltöttek, hogy a politikusok és a magyar társadalom már nem képes elfogadni, hogy létezhetnek olyan állampolgárok, akik függetlenek, pártatlanok.

Az évek során az embereket annyira egymásnak ugrasztották, hogy bizonyos csoportok a józan eszüket és a tájékozottsághoz való jogukat félretéve inkább növelik ezt a feszültséget. Mindettől függetlenül szomorú és sajnálatos, hogy elvileg demokratikus országban a választást az egyenlőtlenség, a hazudozás, a propaganda és egymás lejáratása jellemezte. Úgy néz ki, én voltam a naiv, mert azt hittem, az emberek tényleg akarnak változtatni. De legitim most már a döntés, ez a nép akarata, ha tetszik, ha nem(váltó).