Írósarok

Egy kád, egy kés, egy bilincs

by Lukács Edina | 2021. 10. 26. | Egy kád, egy kés, egy bilincs bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Írósarok,Slider

Fáradtan nyomja ki a tévét Freddie az egyik miskolci motel harmadik emeletének egyik dohos szobájában. Nem fizetett a helyiségért, hiszen honnan is lenne egy amerikai sorozatgyilkosnak magyar forintja. Egyszerűen kinyírta a békésen alvó negyvenes pasast, akinek holtteste azóta is a kádban hever. Freddie maga sem tudta, miért oda vitte a holttestet, talán azért, mert gyilkos ellenére is felforgatta a gyomrát a vérbe fagyott hulla látványa.

– Hogy képes Hollywood ilyen szar filmet készíteni rólam? Vicc az egész – forgatta meg zöld szemeit. A film lassan fél órája lejárt, de ő továbbra sem bírta túltenni magát rajta. Ez a Jason gyerek meg jól eladta magát. Ő is és az anyja is egy degenerált senki, akik miattam vannak ott, ahol. És mi a hála? Én itt rohadok egy szaros városban, csuromvizesen, ő meg nyalogatja a sebeit Amerikában! – morogja hangosan. Nem fél, hogy meghallják, ebbe a motelbe csak kurvák járnak és az ügyfeleik. Azok pedig olyan hangosan ba… keresik a kenyeret, hogy nem is hallanak mást.

Ismét nyílik az ajtó. Freddie vére felpezsdül. Kíváncsian várja, ki lép be. Agya újabb és újabb áldozatot követel. Ötvenes éveiben járó fickó érkezik. Fekete haja erős őszülésbe kezdett, mackós járása vélhetőleg hatalmas pocakjának köszönhető, amelyet csicsás lila öltönybe passzírozott bele.

– Szia, Freddie! – köszön vígan, mire Freddie száját kissé eltátva mered rá. Gondolatai az „azonnal meg kéne ölnöm” és a „hogy a tetves picsába nem fél tőlem?” között ugrálnak folyamatosan. – Ma is észvesztően nézel ki, szivi! – kacsint rá. Szarvashiba. Freddie döbbenten nézi. Nem érti az egész helyzetet. Egy cseszett sorozatgyilkos, hatalmas fémujjakkal, nyúzott piros és zöld csíkos pulcsival és egy barna kalappal, eddig vér és sikoly kísérte az útját, ez a pasas meg itt bókol neki.

– Kösz, cicám – felelte Freddie kissé fura arcot vágva, de a másik férfit teljesen hidegen hagyta a fintor.

– Jó ötlet volt ez a szerelés, mindenki imádja – cseveg tovább a pasas, miközben letelepedik az asztalhoz és számolgatni kezdi a pénzt. Hogy a halálba ilyen nyugodt? Eddig aki találkozott velem, mind sikoltott, aztán meghalt, természetesen. De ez az ürge csak ül és számolja a pénzt. Eszébe sincs, hogy meg fog halni, de oh, Jason anyukája, hogy mennyire meg fog. Kaján vigyorra húzza Freddie az ajkait. – Tetszik a pénz, mi? – vigyorog a faszi.

Ez az a pont, amikor valami elpattan benne. Felpattan a székről, amelyen ez idáig ült, két lépéssel megkerüli az asztalt és vérfagyasztó mosoly kíséretében megáll a férfi előtt. Az zavarodottan néz fel rá, sőt egy cseppnyi félelem is felfedezhető a tekintetében. Freddie végre újra elemében érzi magát. Elmarkol egy köteg pénzt az asztalról, kifeszíti a férfi száját és egy jó adagnyit beletöm. Amaz próbálna megszabadulni tőle, de nem megy neki, hiszen tenyerei fél pillanat múlva az asztalhoz szegelve végzik. Két ujj mínusz, de legalább nem mozog ez a fasz.

Gyakorlott mozdulatokkal levágja a nadrágot róla, nem ügyel arra, hogy óvatos legyen. A pasas kétségbeesetten nyögdécsel, látszik rajta, hogy egyre kevésbé kap levegőt. Lila a feje, akárcsak a zakója.

Egy vágás itt, egy vágás ott, egy pénisz mínusz, és az órás tortúra a végéhez közeledik. Szegény Márton nem érte meg a végét, hamar feladta, de azért Freddie még így is élvezte a játékot. Felnevet, akárcsak egy eszelős, majd hirtelen ötlettől vezé­relve kitárja az ajtót és kilép a szobából. Keze fémesen csikorgó hangot ad ki, amint végighúzza a betonfalon. Léptei visszhangoznak a kihalt folyosón. Nyomát parányi vércseppek rajzolják meg a rongyos szőnyegen.

Hatalmas sikoly hasít a csendbe. Ezt követi újabb és újabb. Ezek a sikolyok úgy hatnak Freddie lelkére, mint más embernek a madárcsicsergés.

Kilép a hűvös éjszakába. A szirénák fénye ugyan teljesen elvakítja, de ő továbbra is csak vigyorog.

– Fel a kezekkel! – kiáltja az egyik rendőr, fegyvert szegezve rá. Teszi, amit kell, megunta a játékot. – Kozma Júlia, ezennel letartóztatom 35 férfi brutális meggyilkolásáért! – hallatszik az ítélet, a lány azonban továbbra is eszelősen vihog.

Elkapták Kozma Júliát, ismertebb nevén Freddie Krugert, a mentálisan sérült sorozatgyilkost, akinek lelkén 36 férfi megölése szárad. A férfiakban egy közös volt: mind házasok és/vagy párkapcsolatban éltek és mindannyian előszeretettel keresték örömlányok kegyeit. Az asszonyt 36. áldozatának megölése után fogták el, azóta egy szigorúan őrzött elmegyógyintézetben kezelik és nagy az esély a kivégzésére.

Fórika Dóra – Utolsó

by Fórika Dóra | 2021. 04. 16. | Fórika Dóra – Utolsó bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Írósarok,Slider

A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

Fórika Dóra: Utolsó

Kiírtam már magamból mindent,

a könnyeim sem folynak már

száraz zokogásban fekszem s kelek,

minden áldott éjszakán átforgolódom a rég lejárt telet,

s visszateszem a hűtőbe a lejárt tejet.

Kiírtam már magamból mindent, 

mióta nem láttalak, a rímek sem találkoznak rendesen a verseimben,

sőt lassan a verseim sem találkoznak velem, 

mert nincsenek.

Nem találom a szavakat, sem helyemet, sem magamat. 

Pedig jól tudom, hogy nem tőled kellene függenem 

– mégis te vagy még 4 év után is a függőségem.

Ha ki is írok magamból mindent, 

egy utolsó verset mégis kinyöszörgök, 

helyet mindig csinálok neked, 

mert rólad szól minden – ezt te is tudtad jól. 

Tudom én is, az egész életem körülötted forgott,

s nem is vetted észre. 

Talán tényleg ez lesz az utolsó versem

s elfelejtlek végre. 

Vagy mégse?

Varga-Göcz Nikolett:  Kalandor a tavaszjárta domboldalon

by Varga-Göcz Nikolett | | Varga-Göcz Nikolett:  Kalandor a tavaszjárta domboldalon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Írósarok,Slider

■ A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

 

Varga-Göcz Nikolett:  Kalandor a tavaszjárta domboldalon

Bejártam a domboldalt, kerestem az álmaimat,

Rá akartam lelni igazi önmagamra,

Mint kincskereső aranyára a reménység óceánjában.

Menekültem kifele a természet ringató keblére,

Hol zúgó viadalaim lecsitulnak,

Zakatoló véres szívem elszakad az üldöző valóságtól.

Dongó méhek látványa megerősít harcomban,

A nap langy tüze melengeti remegő csodálatomat.

Oly jó most élni, csak menni a célig át tüskés virágvölgyeken.

Nem aggódni, mi vár rám a holnap kavargásában,

Törekedni minden Mostnak teljes megragadására.

Megkeresni örök idők szépségét, ami belőlem hibáimmal kiveszett.

Utam sosem egyedül járom, törhet rám rémálom,

Én hiszek a sokszori megújhodásban,

Mert Tavasz szalad előttem, ibolyákat hint tövises életemre.

Megtanulok megállni megélni megélhetetlent is,

Megtapasztalni mélységeimet magas domboldalokon.

Felettem fehér felhők sodorják sorsom, de beleszól mindenkor a Tökéletesség

LnK: Öntudat

by Lukács Krisztina | | LnK: Öntudat bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Írósarok,Slider

A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

 

LnK: Öntudat

Tudom, hogy senki vagyok.

Tudom, hogy utálom magam.

Tudom, hogy egyedül vagyok.

Tudom, hogy ronda vagyok.

Tudom, hogy gyáva vagyok.

Tudom, hogy önző vagyok.

Tudom, hogy kétszínű, sőt gonosz.

Tudom, hogy ez a tudás percenként változik

ezek teljes ellentétére.

Egy igazi ribanc ez a hangulatingadozás,

egyszer még nagy kárt tesz,

menthetetlen vagyok tőle.

De ma, most, egyszerűen Vagyok,

mint levendula a cipőtengerben.

Péter Csongor:  A boldogsághoz

by Péter Csongor | | Péter Csongor:  A boldogsághoz bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Írósarok,Slider

A magyar költészet napja (április 11.) alkalmából úgy gondoltuk, ideje hangot adnunk a költőinknek is. Bármennyire csodás vagy sokatmondó egy-egy alkotás, a verselők egy része, különösen a fiatalok nem merik felvállalni a rímekbe sűrített érzéseiket, holott a lírikus alkotásokban lehet a leginkább kiteljesedni ilyen téren. A vers gondolati szabadságot ad, nemcsak azért, mert az egymás mellé felsorakoztatott szavakkal az egész világunkat, a lelkünket is körül tudjuk írni, hanem mert a többletjelentéssel bíró motívumok azt is kifejezik, amit nem akartunk vagy nem mertünk szavakba önteni. Jelentése van a kis- és nagybetűnek, a sorok hosszának, a szakaszok, sorok számának, a metaforáknak, az idézőjelbe tett szavaknak, a gondolatjelnek – egyszóval mindennek. Sokszor teljesen más értelmet nyer egy alkotás, ha rájövünk a háttértartalom jelentésére. E jeles nap alkalmából szeretnénk most átadni mindazt, ami szívünket nyomta, ami a rímeink által megelevenedett a papíron.

 

Péter Csongor:  A boldogsághoz

Átkozott e szó, „Boldogság”

Nem talál rá minden emberre,

Reménytelen álmában a vidámság,

Virradatra, mint a madár elszelel.

Megvontad tőlem Magad,

Nem szüretelek nagy lugasodból!

S amíg más a bőségtől dagad,

Engem megejt lassan az éhhalál.

Adtál egykor esélyt, megszagoltalak, 

Bódító voltál, s nekem a világ kellett,

Az Angyal elszálltával megtagadtalak,

S elrejted Magadat azóta előlem.

Keserű a sors, oly nehéz a bánat,

A Fonál mindig szétmállik kezemben

Talán a labirintus végén valaki várhat, 

Ha az úton nem lelem meg vesztemet…