Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki nem vágyott semmi másra, csak új sakkszettre. Mindannyiszor ezt kívánta, amikor hullócsillagot látott, vagy meglátogatta a tündérkeresztanyja, de vágya sosem teljesült. Fogta hát a hamuban sült pogácsáját, a zsebpénzét, a lelkesedését és egy borús szombati napon ellátogatott a kicsit sem aprócska ócskapiacra.

Ment, ment, mendegélt, az Óperenciás-tengeren is túlra, mígnem megérezte a félig nyers miccs szagát. Ebből sejtette, hogy jó helyen jár. A bejárathoz érve megpillantotta a kapu őrzőit, akik szimbolikus összeg fejében be is engedték őt, hiszen tudták, itt az idő az igazi pénz. Belépve azt sem tudta, hova kapja a fejét, annyi ember, annyi áru, de mintha átok ülne a helyen, olyan kétségbeesett mindenki. Olybá tűnt, minél több időt tölt el itt valaki, annál elkeseredettebbé válik, mígnem talán már ő maga is átalakul szürke kis kacattá.

Nekiindult hát a lány az ismeretlennek, kezeit összekulcsolva, szemét legeltetve. Minden volt ott, ami csak szem-szájnak ingere, sőt sok olyasmi is, ami nem. Először az élelmiszer-királyságba keveredett. Importzöldségek, éppen csak lejárt kukoricalisztek, égig érő paszulykonzervek. Élelmiszerkereskedéseket megszégyenítően változatos kínálat tárult a szemei elé. Sejtette, hogy ami neki kell, az nem itt rejlik, követte hát a megérzéseit, amíg el nem jutott bazárföldre. Ott aztán minden volt, amit csak el tudott képzelni, pedig kreativitásból nem szenvedett hiányt. Ócska golyócska, hajócska, manócska, mindenből legalább egy kilócska. Keresett és kutatott látástól vakulásig. Sokszor és illedelmesen hárította el az árusok csak ma egy áráért mindenből kettő, most hoztam németből tessék megnézni és a nézd, milyen szép piros alma, neked adom ajánlatait. Már egy ideje a német lakásfelszámolás birodalmában bolyongott, és kezdte elveszíteni a reményt, amikor egyszer csak a félpucér Barbie baba és a zsiráf formájú váza mellett meglátta a sakk-készletet.

Odasietett, kézbe vette, megvizsgálta, de nem olyan volt, amilyenre vágyott. Túl fakó, túl kopott, túl ócska. Csalódottságát leplezve letette a játékot, és csüggedten bandukolt tovább. Akárhány sakk-készletre bukkant, mindegyikben talált kivetnivalót. Fogta hát magát, és minden bátorságát összeszedve a kijárat felé vette az irányt. Bravúrosan haladt el a giccsesnél giccsesebb tárgyak mellett, szempillantásra sem méltatva őket. Megmenekült a kisautókat tesztvezető kisfiúk karamboljai elől. Még a félig nyers miccs okozta gyomorrontás gondolata sem állíthatta meg.

Kiérve nagy levegőt vett,  és hálásan gondolt otthoni sakkszettjére, ami bár hiányos volt, görbe és tulajdonképpen használhatatlan, de legalább otthon volt. Így, boldogan és mattok nélkül élt, míg a világ és két nap.

Kép forrása: Freepik

Gyors problémakreálásból és vízvezeték-szerelésből is jeleskedtek a kolozsvári egyetemisták a hajnali valóságshow-ban. Épp életem legnagyobb bulijában voltam, amikor megszólalt a telefonom ébresztője, és amellett, hogy az egészet csak álmodtam, az is tudatosult bennem, hogy odakint a ködöt bicskával lehet vágni, esik és mindennek a tetejébe még hétfő is van. Mondanom sem kell, milyen mértékű lelkesedés lett úrrá rajtam. Aladár a másik ágyban még angyalian aludt, de úgy éreztem, a bajtársiasság megkívánja, hogy felkeltsem őt is, hiszen a korai órákban jelenésünk volt az egyetemen. Érzéki eszközöket vetettem be: hozzávágtam a külön erre a célra tartott párnámat, majd kimentem a konyhába kávét főzni. A tipikus reggeli jövés-menés kezdetét vette, a fürdőszoba kilincsét egymás kezébe adva sürögtünk, hogy lehetőleg ezúttal időben elinduljunk.

Néhány nappal korábban felfigyeltem arra, hogy a radiátor a szobában nem látja el teljes mértékben a feladatait, ugyanis, ha feltekertük négyes fokozatra, a kis makacs akkor is maximum annyira fűtött, mint a gyengébb petróleumlámpa. Aladár úgy gondolta, hogy ennek a hibának a korrigálása épp reggel fél nyolckor a legaktuálisabb. Vázolnám a szituációt: Andika a kedvenc kávésbögréjével ereszkedik be a szobába, és az a látvány fogadja, hogy kedvenc lakótársa csavarhúzó és üdítőspalack kombinációjával próbálja orvosolni a problémát. Tekintettel arra, hogy épp késésben voltam, nem igazán fordítottam figyelmet a produkcióra, na, de ami ezután jött, azt még a katasztrófavédelem is csak nagy erőfeszítéssel lett volna képes figyelmen kívül hagyni.

A semmiből nagy ordítás hagyta el Aladár száját, mivel addig „javította” a radiátort, hogy az a Vezúvot megszégyenítő módon kezdte el ontani a forró vizet magából. Pillanatok alatt drámaira fokozódott a borongós hétfő reggeli hangulat, én szaladtam a felmosóért, természetesen csak azután, hogy alaposan kimulattam magam az új keletű tusolót használó Aladáron. Stresszhelyzetekben mindig fontos a lélekjelenlét, ezt a frontvonalban helytálló fiatalember is észben tartotta, és jól irányzott mozdulattal egyetlen ujjával befogta a sugárban forró vizet spriccelő rést. Nem tudom, miért gondolta, hogy ekkora nyomást képes egymaga visszatartani, de meg kell hagyni, hősies cselekedet volt a részéről. Végül sikerült megállítani a záport és a kacsaúsztatót is feltöröltük a szobából, az órákra is kis késéssel beértünk, az élmény pedig csatlakozott a LakHatás albumhoz. Az eseményeket megkoronáztuk azzal, hogy a hét slágere címet Poór Péter Vízözön című számának szavaztuk meg.

Ismeretlen telefonszám, homályos emlékek és gyereksarok: Aladárral közös lakókapcsolatunk rémélményeinek legújabb beszámolójával jelentkezem.

A papírrepülős malőrünk után nyugalmi időszak köszöntött be a lakásunkban. Szent meggyőződésem volt, hogy végre átlagos napok minduntalan sorozatát fogjuk eltölteni. Talán három hétnél is több idő eltelt, mióta Aladár utoljára hazalátogatott, ezen felbuzdulva jegyet vett a vasszekérre és hétvégére hazautazott. A napok hamar elszaladtak, vasárnap estére ismét teljes létszámmal büszkélkedett a lakás.

Az éjszaka császára, hétköznapi nevén Aladár épp lelkesen ecsetelte a hétvégi „laza bulit”, ami olyannyira lazára sikerült, hogy mindössze néhány rövid epizódnyi emléke maradt róla és azok is csak annyira tiszták, mint az Olt vize esőzés után. Felszabadult csacsogásunkat Aladár telefonjának csengése zavarta meg, ismeretlen szám hívta, ő pedig azonnal felvette. A telefonban női hang szólalt meg, nem köntörfalazott sokat, belevágott a közepébe. Vázlatosan elmondta a napját, hogy mi történt amióta nem beszéltek, és rákérdezett, hogy Aladár most otthon tartózkodik-e vagy sem. A kontextusból kiderült, hogy korban érettebb nőről van szó. Aladárban feléledt az aggodalom, mert halovány emlékei voltak a fent említett buliban megismert lányról, így aztán keveredni kezdett benne a bizonytalanság, hirtelen stressz és gyomorideg elegye. Nem kellett túl sok idő és a kedves hölgynek leesett a tantusz, hogy akivel beszél, egyáltalán nem az a személy, akit valójában tárcsázni szeretett volna, szóval tiszta vizet öntöttek a pohárba… Azóta minden beírt számot háromszor ellenőrzök, ha pedig mentetlen szám hív, akkor felkészülök egy komplett színdarab előadására, hiszen sosem lehet tudni.

Néhány nappal később épp a konyhában tevékenykedtem, amikor nyílt az ajtó és Aladár érkezett haza az egyetemről. Kezében műanyag zacskó, benne sok-sok színes valamivel. Odajött hozzám, határozott mozdulattal átnyújtotta a tasakot és hozzátette: „Tessék, ezt pakolgasd fel a hűtőre”. Bevallom őszintén, az agyam nem tudta feldolgozni az eseményeket, bár ez kezdett megszokottá válni. Gyorsan kiderült: a sok-sok színes valami hűtőmágneseket takar, számokat, írásjeleket és betűket mindenféle méretben. Említettem a reggeli kávézások során, hogy jó lenne a fehér frigót feldobni valamivel, a jelek szerint emberünk túlteljesítette a feladatot. Próbáltam kideríteni, hol és milyen módon jutott a mágnesekhez, de csak annyit nyilatkozott, hogy a tömbház előtt a földön találta őket. Úgy voltam vele, talán jobb nekem és őszülő hajszálaimnak, ha ezzel a válasszal megelégszem. A délután azzal telt, hogy törökülésben, a hűtőszekrény előtt gubbasztva szabadjára engedtük a bennünk fellelhető összes kreativitást, ötletesebbnél ötletesebb mondatokat és szóvicceket kreáltunk, vagyis felelevenítettük óvodai gyereksarokemlékeinket.

Pont olyan, amilyennek megálmodta. Még kislány, vagy inkább kicsit nagyobb lány korában. Stefi mindig álmodozott, ráadásul nagyon képszerűen. Amikor iskolába ment, pontos leírást adott a szüleinek arról, milyen rózsaszín kutyás hátizsákra lesz majd szüksége, hogy eredményesen tanulhasson. A farsangi előadásokra édesanyjának csak vágni, fércelni, varrni kellett, hiszen Stefi a jelmez összes öltését megálmodta és le is rajzolta. Egyetemi ballagása előtt addig járt boltról boltra, míg meg nem találta azt a fekete ruhát, amit arra a bizonyos napra egyszer, véletlenül megálmodott.

Nem volt ez másképp új, közös, végleges otthonuk esetében sem. Bár Stefi bízott jegyese ízlésében és lakberendezői hozzáértésében, a nappali – a nagybetűs Közös Tér – megvalósítását álmai és víziói jogán kisajátította. Webshopokat bújt, inspirációkat gyűjtött az éterből, konzultált az összes létező lakberendező és belsőépítész ismerősével. Így született meg A Nappali.

Az aranykeretes, barokk hatású tükröt a véletlen és a szerencse folyományaként az ócskapiacon találta, nevetségesen olcsón. Ez volt az első darabja a nagyszobaprojektnek. Bár Stefi édesanyja szerint a tükör a magyar kereskedelmi televíziózás Győzike-show-ját idézi, hősünk nem tágított. Végül anyuka is beletörődött az aranykeretes tükör látványába, talán még meg is szerette. A be- és elrendezéskor ez került legutoljára a helyére, pont úgy, ahogy a csillag a karácsonyfára. Angolosan: ez volt az egyik statement piece. Stefi belenézett, s bár önmagának poros, falfestékes, kócos hajú verziója nézett rá vissza, ragyogott a boldogságtól, hiszen az álomnappali álomtükrében láthatja az elmúlt évek ábrándjait megvalósulni. A tükör elé, a kandalló tetejére barna üveges szobaillatosító került. Az erős pézsma, tölgy és jellegzetes férfiparfüm illata belengte a teret, a fiatal nő pedig magára mosolygott a tükörben. Ez volt az az illatosító, amit a vőlegénye legénylakásában ismert meg, azóta csak ezt veszi. Mellette magasodik a fehér, ijesztően élethű művirág, amelyet jegyese testvérétől kaptak eljegyzési ajándék gyanánt. „Ezt innen máshová tesszük, eltakarja a kicsik képeit.” A szóban forgó kicsik Stefi és párja keresztgyerekei. Ha alkalmanként a jegyespár gyermekmegőrzővé alakul, Stefi előszeretettel foglalja le a totyogókat festéssel, rajzolással, kézműves tevékenységekkel és ezek a munkák a maga festette, illetve más művészektől összegyűjtött képek mellett kapnak helyet a Festményes Falon.

A könyvespolc. Jaj, a könyvespolc! Amikor óvodás korában először látta a Szépség és a szörnyeteg meséjét, amit az apukája dévédére írt neki, Stefi eldöntötte, hogy neki olyan könyvespolc és guruló létra kell, amilyen a boltos bácsinál van, ahonnan Belle az olvasnivalót kölcsönzi. Bár a létra nem gurul, a hatás megvan, a polc pedig tele a legjobb könyvekkel. Bár az újonnan felújított és kipofozott nappaliban eddig csak egyszer fogadtak vendégeket, szobánk megalkotója tudta, hogy minden vendégnek az a polc lesz a kedvence és mindig rácsodálkoznak majd. Legalábbis titkon erre vágyott.

A grandiózus könyvespolc előtti asztal Stefi dolgozója lett. Antik asztali lámpa, fényképek a családjáról és a jegyeséről, tinta- és tolltartó, olyan, amilyennek Stefi Karinthyét képzelte. Mindig örömmel ül majd oda dolgozni.

Amint főhősünk a párnát és takarót igazgatta a fehér fotelen, hirtelen nagy szél támadt, és kivágódott a szoba másik oldalán található ablak. Stefi meglepődött, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, elindult az ablak felé, hogy becsukja. Mielőtt azonban megtehette volna, másik nagyobb erejű széllökés leverte a kandalló tetején ékeskedő illatosító mellől az eljegyzési bulin készült képet, az pedig ripityára törött. Ezzel együtt pedig Stefi tökéletes álma is. Nem hangoztatta, de babonás volt. Azt, hogy pont a vőlegényével készült kép törött össze, a legrosszabb ómennek tekintette. Amint felemelte a törött képkeretet, ismét szembe találta magát tükörképével az arany, barokkos keretben. Poros, festékes, kócos Stefi nézett vissza rá. Boldogsága nyomtalanul elillant.

A frissen festett és kivixolt nappali közepén ült egy lány. Kezében törött képkeret. Nem sírt, még csak nem is könnyezett. Keserű félmosollyal, kezében seprűvel, nyugodtan és racionálisan eldöntötte: „én sem álmodom többet”.

A napok teltek, és minél jobban megbarátkoztunk lakótársas helyzetünkkel, annál inkább szabadjára engedtük a belső énünket, ki-ki azt, amit otthonról magával hozott. A furcsaságok sorozata folytatódott és mi napról napra bátrabban reagáltunk rájuk. Lássunk hát két újabb kedves kis esetet.

Először a nagyszabású erkélytakarítás és az ott ránk váró meglepetés történetét osztanám meg. Előzményként csak annyit árulnék el, hogy már első naptól hiányát éreztük nagyobb méretű tükör társaságának, mert hát az outfitet le kell csekkolni, mondjon bárki bármit is.

Csodálatos napsütésre ébredtünk délután kettőkor Aladár kollégával, és megállapítottuk, hogy teljesen ideális időnk van a jó kiadós takarításra. (Természetesen ezt nem azért emelem ki, hogy édesanyám Csík vármegyében megnyugodjon, hogy szoktam takarítani). Bár a ház minden takarításra szoruló részével végeztünk, mégis fűtött a tettvágy, szóval nekifeküdtünk, hogy a korábban említett teraszunkat is pontra tegyük. Két törölgetés és sepregetés között, az őshonos bútorok rejtekében megakadt a szemem valami igazán gyönyörűn: bizony, tükör bujkált az egyik szekrény mögött. Diszkrét jelet adtam lakótársamnak hangos visítás formájában, majd közelebbről is szemügyre vettük a talált kincset. Forgattuk, nézegettük, majd gondosan megtörölgettem, ideális helyet kerítettünk számára a szobában, és kineveztük a hét fénypontjának ezt a kellemes és szükséges meglepetést.

Nem megyünk haza minden hétvégén, így a vasárnapokat izgalmasabbnál izgalmasabb random programokkal fűszerezzük meg. Ilyen napon történt, hogy érett egyetemistákhoz méltó szórakozást találva ki magunknak, versenyt hirdettünk: aki átdobja a szemközti tömbház tetejére a papírrepülőt, kap hat sört.

Erős versenyszellem igen, szoros állás annál kevésbé volt, mert – bevallom őszintén – az általam kifejlesztett repülők csak addig voltak a levegőben, amíg a kilencedik emeletről a földre zuhantak. Kedvenc Aladárunk gépei viszont repülőgépekére emlékeztető köröket tettek a tömbházrengetegben. A versenynek aztán nem az vetett véget, hogy nyertes landolás született, hanem hogy az egyik szárnyas csodánk két meseszép ívet leíró kör után nyílegyenesen az alattunk lakó ismeretlen szomszéd nyitott ablakán át a házában kötött ki. Egyhangúan megszavaztuk, hogy a versenyzéstől eltiltjuk magunkat egy időre.