Három teljes napig örültem az egyetemi felvételim sikerének, aztán ráébredtem, hogy lakást kellene keresnem, méghozzá gyorsan, mivel alig három hét, és rajtol a vágyott diákéletem. Fene nagy sebességre kapcsoltam, és – mint mindenki – igyekeztem szuperolcsón lakáshoz jutni, ami sikerült is. Két totál különböző személyiségű, de irtó mókás srác lakótársa lettem.

Az én fejemben az volt a felköltözésem napjáig, hogy az első hetekben nem lesz intenzív aktivitás a lakókapcsolatunkban, hiszen mindenki előbb a helyzettel barátkozik és csak aztán egymással. Ez nem így volt. A mi kis triónk már az első héten alakított. Történt ugyanis, hogy este a hármasunk egyik legviccesebb tagja, nevezzük most Aladárnak, elindult az éjszakába, tudjátok, mulatni. Ez önmagában nem hordozza a nevetés tényezőjét, na de ami másnap következett… Délután igen fontos médiakutatást végeztem éppen (tiktokokat néztem), amikor kattant a zár és nyílt az ajtó, a szemem elé táruló látvány pedig kegyetlenül lemészárolta agyam még funkcionáló sejtjeit. Belépett Aladár, egy szál pólóban, boxerben, fémcsatos övvel a derekán, mindezt női zoknival megkoronázva. Arca ugyan nem, de öltözéke arra engedett következtetni, hogy tartalmas éjszakája volt. Életmentő kávé mellett aztán a történtek hátterére is fény derült, de az a látvány annyira az emlékeimbe égett, hogy amennyiben valaha lepörögne előttem életem filmje gyors képek formájában, ez biztosan köztük lesz.

A lakás berendezése, valamiféle otthonná varázslása természetesen prioritás volt. Megállapítottuk, hogy elengedhetetlen lenne egy ruhaszárító állvány, de amiket a boltok polcai kínáltak, arra az egyetemista tárcáinknak kerete nem volt. Vidéki alakok vagyunk, nincs krízis, amit ne tudnánk „megmókolva” megoldani. Kihasználtuk szép, hosszú teraszunk összes előnyét és a nyári „szénacsináló” szezonból maradt bálakötőket, így megoldottuk a szárítókérdést. Az erkélyen díszelgő szekrény ajtajához kötöttük a kötő egyik végét, a másikat az ajtó kilincséhez, és pikkpakk meg is lett a hibátlanul funkcionáló fregolink. Ennek örömére gondoltam, elindítok egy sötét-tarka mosást. Itt ütköztem bele az újabb problémába: mosógépünk állott patakvízzel mosta a ruhákat. Végül is, bár mosni nem sikerült, azért legalább volt szárítónk, ahová a semmit kiteregethettük.

Gergő rég járt otthonban. Jó, ahol eddig élt, azt a nevelők gyermekotthonnak nevezték, de van különbség. Ez itt igazi otthon. Vannak benne szülők, és jelentősen kevesebb a gyermekek száma, mint abban a nagy épületben, ahol eddig élt. A ház hatalmas. Tágas előtér, fényes étkezde. De igazából nem érdekelte ezek közül semmi, csak a szoba, ami ezentúl csak az övé lesz. Lénárd bácsi már felvitte a csomagjait, már csak lakni kell benne, mondta.

A fiú izgatottan lépdelt gyámjai mellett, amíg az emeletre vezető lépcsőhöz értek. Hasában a pillangók zavarodottan repülő, fullánkos darazsakká változtak, és hirtelen megtorpant. A lépcső alatti polcokon játékok álltak. Nagy autók, puha állatok, és egy festmény. Egy űrhajó az éjszakában száguld a Hold felé. A fénycsóva alatt kecses, de nehezen olvasható felnőtt írás, a bal felső sarokban csupa nagybetű és szabálytalan vonalak: ELREPÜLÖK A HOLDRA. NOEL. Szóval Noel. Így hívták.

– Nyugodtan megnézheted – hangzott a lágy női hang valahonnan fényévek távolságából.

Gergőnek nem volt kedve megnézni. Ez a terület amúgy senki földje kellene hogy legyen, nemde? Hiszen csak üres tér, ahonnan ajtók nyílnak, és lépcső vezet a másik emeletre. Határozottan érezhető ám, hogy ez nem senki földje, ez valakié. Az erőteljes, sötétbarna szekrény átláthatatlan fekete lyukká formálódott. Talán Noel az űrhajójával együtt ebben a féregjáratban tűnt el. Gergő nem állt készen, hogy kövesse, mégis közelebb merészkedett a lakkozott sötétséghez. Ha udvariatlan, még a végén visszaviszik. Nem bírt sokáig a festményre nézni. Ugyanolyan volt, mint ez a valaki földje: egyszerre sötét és világos, szabályos és rendellenes, fiúsan kék és felnőttesen tiszta, olyan oltár, amihez az Úr legtisztább szolgái sem érhetnek, egyedül Isten. Gergő inkább leguggolt a kis zsiráfhoz, ami véleménye szerint a legtávolabb helyezkedett el az űrörvény vonzáskörzetétől. A plüss emlékeztette kedvenc mesekönyve borítójára. Azt nem hozhatta magával. Kezébe vette, visszasétált nevelőanyja mellé, és úgy szorította szegény zsiráf nyakát, hogy ujjai belefehéredtek. Tompán meredt maga elé. Úgy érezte, túl erősek a színek és a kontrasztok. A lépcső korlátját tartó faragott oszlopok némelyikét mintha szörny rágta volna meg, másokat az emeletről omló vízesés csiszolt simára, és mind olyan, de olyan magasak voltak, mint az a bizonyos paszuly, amin Jancsi felmászott.

Mintha víz alól hallotta volna, jött az újabb mondat: „Nézd meg a szobád!” Az izgatott gyámok Gergő hátára tették kezüket, és finoman előbbre tolták.

A fiú lassan mozgott, elsétált a lépcső aljáig, ott megtorpant. A bolyhos, kék szőnyeg úgy fut alá a lépcső tetejéről, mint vad vízesés. Elsodorná, ha rálépne? Talán könnyebb elindulni, ha inkább kapaszkodik szótlan, új barátjába, és a falat bámulja közben. A tapéta emlékeztette arra a játszószőnyegre, ami a gyermekotthonban volt, és a többiekkel autóversenyeztek rajta. De ez nem város, inkább valami nyaralóhely. Nagyjából akkora, mint a szőnyegváros, de a tapétanyaralóban jelentősen kevesebb felnőtt és gyermek lakik, az biztos. Hasonlóságokat és különbségeket kutatva közelebb lépett, ezáltal megtett három lépcsőfokot. Beleveszett a képbe néhány percre, tanulmányozta a rajzolt tájat, amíg úgy érezte, hogy a tengerpart csendes hullámai lenyugtatják a szilaj vízesést, amin éppen állt. Fújt egy nagyot, és határozottan elindult az emeletre. Az ajtón az ő neve volt olvasható. Itt már nem olyan kék minden.

Gergő érezte, annak ellenére, hogy már nem öt másik fiúval alszik keskeny, emeletes ágyas szobában, ezen a területen is osztoznia kell. Nemcsak a szobán, a felnőtteken is. Ezúttal olyan alakkal, akit nem lát, nem hall, csak a hiányát érzi, ami erősebbnek tűnik most bárki jelenléténél.

Sietsz. Ahogy haladunk a Deák Ferenc utcán a román opera felé, egyre jobban sietsz. Mész valahova és időben ott kell lenned. Próbálom tartani a távolságot, mégis sokan észrevesznek az utcán, gyanúsan néznek. „Biztos követ valakit” – gondolják. De te egy pillanatig sem esel ki a ritmusból, nem nézel hátra, tovább iparkodsz oda, ahol majd lenned kell.

Minden, ami rajtad van, sötétkék: a kabát, a nadrág, a cipő, még a nehéz válltáskát is kék minta tarkítja. Ez a kedvenc színed, ez áll jól, ebben érzed jól magad. S talán ez fejezi ki leginkább azt a mindent átható szorongást és folyamatos nyugtalanságot, amiben élsz. Máshogy nem tudod kifejezni, mert nem szabad, erősnek kell maradni és „tartani a frontot”. Így tehát az öltözködésedben adod ki magadból, amit és amennyit ki lehet.

Zavar az korosodás. A hajad már őszül. Még nem egészen deres, itt-ott fekete, sötétszürke szálak tarkítják a fehér hajrengeteget. Nem szereted a kerek születésnapokat, pont ezért. Ilyen alkalmakkor felveszed a hármas számú szolgálati mosolyt, kedvesen megköszönöd a jókívánságokat, örömmel bontod ki az ajándékokat és vágod fel a tortát, de legbelül a pokolba kívánod az egészet és a soha vissza nem hozható fiatalkorodon merengsz.

Végig ökölbe szorított kézzel haladsz a járda szélén. Ideges vagy, hogy elkésel az időpontról. Ideges vagy, hogy mennyi munka vár még otthon. Ideges vagy, mert nem tudod, hogy a mindennapi forgatag mellett mi az, ami állandó gyomorgörcsöt okoz, amitől nem tudsz szabadulni. Amikor észreveszed, hogy a szorítás miatt már fehérednek az ujjaid, kiengeded az öklödet és a kabátod ujját szorongatod inkább. Muszáj lekötnöd a kezed valamivel, hogy tisztán tudj gondolkodni.

Bicegsz a jobb lábadra. Orvoshoz mész. Oda sietsz. A bicegés nem gátol meg a rohanásban, hiszen te nem késel, te mindig, mindenhova időben érkezel és ez most sem lesz másként. Nehéz a mintás válltáskád, oldalra húz, de kiegyenlíti a sántításodat. „Csak egy rutinvizsgálat” – mormolod magadnak, de még te sem hiszed el. Ezzel nyugtatod magad, mert a szorongásod a gondolataidat egyből a legrosszabb irányba tereli. Ráció és szorongás hadakozik a fejedben, nem csak most, az élet minden egyes percében, minden egyes területén.

Bevesszük a kanyart az operánál, amikor feltűnik egy 3-as busz. Rámarkolsz a táskádra és szaladni kezdesz. Sántikálva futsz, a hátad közepére sem kívánod a mai napot, sietni kell, nehéz a táska, borús az ég és még mennyi mindent meg kell ma csinálni. De mész és csinálod, mert arra neveltek és te is úgy nevelted a sajátjaidat, hogy csinálni kell. Amikor majd hazamész, ledobod magad a konyhaszékre és rágyújtasz egy cigarettára, elengeded magad és az Aurel Vlaicu utca 5-ös szám alatt található lakásban, a hátsó szobából felsejlik az unokád csilingelő hangja. Akkor majd megnyugszol.

De addig is: menni, dolgozni, mindent elintézni és mosolyogni. Nem mutatni, ha fáj, ha nehéz, ha eleged van, mert erősnek kell maradni és „tartani a frontot”.

Felszállsz a buszra. Oda már nem megyek utánad.

A padlóhoz súrlódó kefe monoton hangja lágyan betöltötte a szobát. Fél órával korábban a parketta vöröslött a rászáradt vértől, az erőteljes tisztítószereknek és Tom állhatatos munkájának köszönhetően mostanra már kezdte visszanyerni régies színét. Ugyanolyan sohasem lesz, mint eredetileg volt, viszont senki sem tudta volna megmondani, hogy vér borította. Ha valaki rákérdez a foltra, majd azt mondják, hogy kiömlött a festék meszeléskor vagy valami hasonló. Még néhány perc sikálás után Tom félretette a kefét, majd egy ronggyal felitatta a padlóról a tócsát. Ezután kicsavarta a rongyot a felmosóveder felett, és a kefe mellé rakta. Fogta a vedret, és tartalmát az emeleti férfimosdóban a vécébe öntötte. Amikor visszaért a szobába, már ott volt az aktuális megbízója.

– Szép munka – mondta.

Tom csak biccentett, majd nekiáll összepakolni a holmiját. Aktuális megbízója elővett a pénztárcájából négy bankjegyet.

– Köszönöm a munkáját. Remélem, többé nem lesz szükségem a szolgáltatásaira – mondta, miközben átnyújtotta a pénzt.

– Én köszönöm – válaszolta Tom. Elvette a pénzt, és a zsebébe gyúrta.

Elköszönt, majd a takarítóknak fenntartott személyzeti lifthez ment. Belépett, és megnyomta a parkolóhoz rendelt gombot. A liftajtó becsukódott, és a lift megindult lefelé. Tom utált liftezni, mert felkavarta a gyomrát, de még mindig jobb volt, mint harminc emeletet lépcsőzni a nehéz takarítófelszereléssel. Amikor a lift megállt, és az ajtó kinyílt, nagy megkönnyebbüléssel lépett ki az épület alatti parkolóba. A kocsijához sétált, kinyitotta a csomagtartót és megpillantotta az összehajtogatott öltönyt. Berakta holmiját a csomagtartóba, majd átöltözött. Megigazította nyakkendőjét a kocsi tükrében, aztán beült az autóba, és kihajtott a parkolóból.

Egy órával később már haza is érkezett. Ráállt a kocsifelhajtóra, mély levegőt vett, és erőltetett mosollyal kiszállt az autóból. Mielőtt a bejárathoz ért volna, az ajtó kinyílt, és fiatal, csinos hölgy ugrott a nyakába.

– Végre hazaértél! Annyira hiányoztál, szerelmem! Milyen napod volt? – kezdte a nő.

– Most, hogy láthatlak, tökéletes. A tárgyalás is remekül ment. De mondd csak, ti hogy vagytok?

– Ma eléggé sokat rugdalózott a kicsi, de az orvos mondta jó előre, hogy a nyolcadik hónapban eléggé aktív lesz már.

Tom rápillantott felesége hasára, ahol lassan növekedett első gyermekük.

Este kilenc felé járhatott, amikor a fürdőből kilépve Tom észrevette, hogy felesége az ágyon alszik. Csendben felöltözött, majd kiosont az udvarra. Kivette a kocsi csomagtartójából a takarítófelszerelést, és elcipelte a fészerig. Kinyitotta a lelakatolt ajtót, belépett és belülről elreteszelte. Minden este itt pucolta meg az eszközeit, amelyeket a munkája során használt. A felesége úgy tudta, Tom üzletember, és ez így is volt egészen négy hónappal ezelőttig, amikor a gazdasági válságra hivatkozva kirúgták az egész részleget, ahol Tom dolgozott. Nem merte megmondani a feleségének, hogy munkanélküli lett, főleg, hogy úton volt a kisbaba. Végső elkeseredésében találta ezt a „munkát”, amit egyik régi osztálytársa ajánlott. Eleinte mind a vértől, mind a vegyszerektől hányingere volt, azonban az elmúlt négy hónapban megedződött. Amikor végzett az eszközök pucolásával, bepakolta őket a kocsiba, és visszament a házba, lefeküdt a felesége mellé. Remélte, hogy másnap is hívják majd takarítani.

Gyermekkoromban, ha visszaemlékszem, nem sok dolog volt, ami kidőlt nálunk a városban. Kidőltek a fák a viharok során, illuminált állapotú napszámosok a sáncban a jól elvégzett műszak után (azaz a kocsmából hazafelé), a kertsas, amikor elütötte a szekér, rengeteg-rengeteg magára hagyott kerítés, és én is, mivel ez volt az első dolgom, amint hazaértem az iskolából: kidőltem. Bár most nem ezen van a lényeg.

Gödörvárosban újabb divat alakult ki a kidőlések sorában: a keresztek borulnak. Legelőször januárban, most pedig a múlt héten borult az úttestre egy esetlen, védtelen kereszt. Ha ez nem tűnik különlegesnek, hadd magyarázzam el. Kőből készültek, az egyik kettétört, a másik pedig lepihent.

Számos találgatás van, hogy mi történhet, mivel nem csak a színtiszta véletlen okozhatta ezeket a borulásokat. Mondjuk az elsőt kocsi ütötte el, de ez már mellékes, lényegtelen információ. A gödörvárosiaknak üzenni szeretne Isten. Hatalmával élve a polgármester rendkívüli állapotot hirdetett, sajtótájékoztatóján a következő ikonikus mondatot olvasta fel: „Nem egy vírus fenyeget, nem háború, nem leszünk semmi természeti katasztrófa áldozatai. Sokkal súlyosabb a gond. Az Isten verni akar minket.” Innen elindultak az összeesküvés-elméletek ezrei, anarchia alakult ki a tizenötezres metropoliszban, a blokkos faluban, ahová a püspök lassan már csak kétévente jár, mert unja évente, és két politikai párton kívül senki nem akar ott jelöltet indítani, mert minek; rövidebben, nem történik abszolút semmi sem Gödörvárosban.

Az új főesperes nem hajlandó beszélni a fentiekkel arról, hogy miért kerülnek a keresztek vízszintes állapotba. Azt mondja, nem akarnak szóba állni vele. Valamit nagyon el kellett hogy rontsanak a gödörvárosiak. Valaki szerint az a baj, hogy túl nagy volt a Szentháromság-koncentráció a városban. Ez a spiritualista katolicizmus új ága, valami elemes műszerrel mérik – kell hívni hozzá Katit, mert tanfolyamot végzett erről –, hogy nehogy túl sok legyen a fennvaló egy településen. A keresztek meg azért dőltek ki, mert az a sok energia nem fér össze, és amelyik erősebb, kilöki a másikat.

Mások szerint a Mennyei Hadsereg szeretne üzenni, hogy itt az ideje aszfaltot önteni Gödörváros utcáira. Valószínűleg azért választották a keresztfektetést, mert nem megy jelenleg ott fent az aszfaltkeverő, meg amúgy is, nem hozzájuk tartozik közigazgatásilag. Csak náluk is kezdett a pohár betelni, hogy folyton tönkremegy az autó a sok-sok gödör miatt, és üzenni szerettek volna a polgármesternek. Tehát, nagyon kötött kezekkel, de megtették, aszfaltréteg helyett keresztet fektettek az útra.

Persze, az ilyen hagyományos elméletek is előkerültek, hogy az ufók dolgoznak, vagy a KGB utolsó fennmaradt egysége utazik körbe településről településre, hogy az ott lakók életét szabotálja. Az egyetlen különös összefüggés, hogy mind ott történik a baleset, ahol valamit változtatni szeretnének. Az első kereszt köré körforgalmat akarnak építeni, a másik kereszt körül pedig védeni szeretnék a környezetet. Lehet ez a jel arra int, hogy Gödörvárosban semmit sem szabad megváltoztatni, mert a felsőbb hatalomnak úgy tetszik, ahogy van, és mindenki kell hogy cipelje a saját keresztjét bizonyos – számunkra ismeretlen – okokból. A gödörvárosiaknak, úgy tűnik, ez a gödrös utakat jelenti. A fennvaló két keresztjüket már nem tudta helyettük cipelni, de még rengeteg másik van a városban. Tanácsos lesz a gödörvárosiaknak odafigyelniük a jövőben, nehogy újra vészhelyzetet kelljen elrendelni.