Ajánló

Rivaldafényben a házibulik elmaradhatatlan kelléke

by Tőkés Hunor | 2018. 06. 13. | 0 | Ajánló,Egyéb,Kivetítő,KultúrHaus,Mifolyikitt

Az amerikai Campus-fil­mek­ben gyakran látott beer­pong egyre népszerűbb hazánkban is. A házibulik kedvenc ivós játéka mára már versenyággá nőtte ki magát. Európa-szerte bajnokságot rendeznek itt, Erdélyben is. A finálénak idén Kolozsvár adott helyet.

Az 50-60-as években eredetileg még csak az egyetemista bentlakásokban és bárokban játszott beerpong mára saját világbajnoksággal rendelkezik. A sztereotípiákkal ellentétben hívei kulturális italozásként hirdetik, hiszen egy ügyességi versenyről beszélünk. Saját szabályzattal, bírókkal, kultúrával és aktív szervezetekkel rendelkezik. Ilyen például az Erdélyi BeerPong Egyesület (TBA), amely múlt hétvégén rendezte meg a 2. Erdélyi BeerPong Bajnokság fináléját több mint 300 résztvevővel. A legtöbben szurkolni jöttek, mivel a finálé hét fordulót követő döntőnek számít.

Románia harmadszor vesz részt az Európai BeerPong Bajnokságon januárban, ahol a vasárnapi beerpong döntő győztesei: Bálint Lehel és Orbán Bakk Levente, azaz a  BL&BL csapata képviseli az országot. A magyarországi országos döntőre szintén harmadszor, a finálés dobogó másodikjai mehetnek: Paulik Máté és Pakot Botond a Rio de haneeiro csapatából.

A beerpong több variációját próbálhatták ki az érdeklődők, emelte ki Ferencz Mónika, az esemény főszervezője: „A páros vetélkedő mellett az egyedi sikereknek is helyet biztosítottunk a dobóversenynél, ahol 20 pohárba kellett egymás után beletalálniuk a versenyzőknek, de trickshot próbán a legmeglepőbb variációkkal találhattak a pohárba: esernyő, longboard, söröshordó, palánk stb. segítségével. Elhoztuk még a fináléra az egyszemélyes (1 Vs 1) beerpongot és ennek a pontokért dobásos verzióját is. Azt tapasztaltam, hogy egyre többen ismerik meg a beerpongot Kolozsváron, majd otthon társaikkal folytatják a játékot.”

„Gyere mondd, hogy a Grund mi vagyunk…”

by Domokos Zsófi | 2018. 06. 06. | 0 | Ajánló,Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt

„Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért” hangzik el a Mi vagyunk a Grund! című betétdal soraiban. Május 29-én erre a zenére készülődve, futkorászva, torkom szakadtából énekelve öltöttem magamra legszebb ruhámat. Cipőimet probálgatva, csillogó szemmel néztem a tükörbe, örvendezve, hogy ma végre én is megtekinthetem a Magyarországról érkezett Vígszínház A Pál utcai fiúk című előadását. Emlékszem, fél évvel ezelőtt még nem hittem volna, hogy egyszer számomra is megadatik ez a lehetőség és szemtanúja lehetek a már oly, régóta követett színdarabnak. Amint megjelentek a jegyek lecsapva rájuk rendeltem, anyukám csak nevetve nézett. Számolgattam a napokat, hónapokat, perceket mindaddig, amíg elérkezett.

A színház előtt görcsbe rándult gyomorral vártuk, hogy beengedjenek. 10 perces késéssel kinyitották az ajtókat, majd emberek sokasága özönlött be a kicsiny helyiségbe. Harmadik sorba szólt a helyem, ami a legjobb döntés volt, hiszen mindent pont jól láthattam. Nagy csend, sötétség, néhány hangos lélegzetvétel. „Itt vannak” súgom legnagyobb izgalommal. Felkapcsolódnak a fények, és a színpadon berendezett osztályterem, ahol a grund tagjai nagy fecsegésbe kezdenek. Vicces, zenés volt az első pár perc, ahol a színészeket megcsodálva állapítottam meg: ezek élőben is szépek. Egy percnyi csodálkozás után ráeszméltem, hogy éppen az egyik kedvenc zeném veszi kezdetét, az Eistand tesó, amit a gonosz Pásztorok énekelnek. „Eistand tesó, az van amit akarok” – üvöltöm a színészekkel együtt, aztán hatalmas tapsvihar.

A történet a közismert regény alapján folytatódótt. A Pál utcai grundon délutánonként kisdiá­kok játszanak, amikor hírét veszik, hogy a Füvészkertben tanyázó rivális társaság, amelynek Áts Feri a vezére, rohamra készül, hogy elfoglalja a Pál utcaiak grundját. A fiúk felkészülnek az ellenséges támadásra, Bokát választják vezérül, a többiek is kapnak rangot, egyedül a vézna, szőke Nemecsek Ernő marad közlegény. Geréb, aki szintén a vezéri rangra pályázott, bosszúból a füvészkertiekkel szövetkezik, de az árulás gyanúja Nemecsekre terelődik. A vézna kisfiú, hogy bebizonyítsa hűségét, visszaszerzi az ellenség által elrabolt grundzászlót. Akciója során kényszerű fürdőt vesz a füvészkerti tó hideg vizében. Elérkezik a csata napja is, a lázasan fekvő Nemecsek kiszökik betegágyából, és bátran veszi ki részét a harcból. Ő is hozzájárul a Pál utcaiak győzelméhez, de nem sokáig örülhet új főhadnagyi rangjának, mert a fürdés miatt tüdőgyulladást kap, és meghal.

Hosszú hónapokig gyakoroltuk a dalokat, hogy majd mindent tökéletesen énekelhessünk a színészekkel együtt. Az előadás telis-tele volt gyönyörű, megrendítő jelenetekkel, amelyek közül talán a kis Nemecsek halála volt a legszomorúbb. A háború után Boka segíti Nemecseket haza, aki a láztól képzelődik, majd gyönyörű duett veszi kezdetét. A zene akaratom ellenére könnyeket csalt a szemembe, megható és szívmelengető dallamokat hallhatott a közönség. Az előadásban már sokszor elénekelt Mi vagyunk a Grund című dalt a darab végén közösen énekeltük el a színészekkel. Csodálatos, megmagyarázhatatlan érzelmek kerítettek hatalmába, a színészek arcát kajtattam, mepillantva Medveczky Balázst, aki Csele karakterét játszotta. Arcán lágy mosoly jelent meg látva, hogy mennyien csatlakoztuk a közös énekléshez. Tovább keresgélve Vecsei H. Miklós arcán állapodott meg szemem, aki Nemecseket játszotta. Szeme könnyesen tükrözte boldogságát, egyfajta jutalom volt ez nemcsak neki, hanem Nemecseknek is egyaránt. A megható pillanat megérintette a nézőket, mögöttem halk szortyogások hallatszottak, nedves arcomat törölgetve, örömkönnyeket hullajtottam felsőmre. Körülbelül ötperces tapsvihar után piros tenyeremet kezdtem vizslatni. A színdarab ­végén fényképezkedhettünk, beszélgethettünk kedvenceinkkel. A napot kellemes esti sétával zártuk barátaimmal, akikkel biztos, hogy még egy hét után is erről fogunk beszélni, ugyanolyan izgalommal, akárcsak az előadás napján.

„Mért élnénk, ha nem egy álomért?!”

by Pilbáth Kincső | | 0 | Ajánló,Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt

A Vígszínház előadóitól volt hangos a Kolozsvári Állami Magyar Színház múlt héten. A társulat hétfőtől csütörtökig járt Kolozsváron bemutatni négy előadásukat a budapesti színház falain kívül az erdélyi közönségnek is. Hétfő este a Máglyát, kedden A Pál utcai fiúkat, május 30-án pedig a Találkozást és a Mondjad, Atikám! című darabokat adták elő.

Február 22. óta számlálom a napokat, és várom, hogy a Vígszínház Kolozsvárra jöjjön. Mivel a Marton László rendezte A Pál utcai fiúkra Budapesten már hónapok óta elfogyott minden jegy, amint megláttam, hogy Kolozsváron turnéznak, rögtön lefoglaltam a helyet. Jól is tettem, két nap múlva már egy szabad hely sem volt a 862 férőhelyes színházban.

A színészekkel szerencsére nem csak a színház falai között lehetett találkozni. Hétfőn, megérkezésük után a Bulgakov kávézóban töltötték estéjüket, erre belépésünkkor rögtön felfigyeltünk, hiszen épp akkor hangzott el a mondat: „Köszöntjük sok szeretettel a Pál utcai fiúkat!” Csodálatos érzéssel töltött el önmagában már annak az ígérete, hogy másnap láthatom az előadást, de hogy együtt is tölthettem pár órát a színészekkel, leírhatatlan élmény volt, amelyre februárban még csak gondolni sem mertem. Épp indulni készültünk, amikor észrevettük, hogy ők is menni akarnak, így vártunk egy keveset. Az egyik színész odaköszönt, így bátorságot kapva odasétáltunk a csapathoz. Megkérdezték, tudjuk-e merre találják a Tiff-házat, és megkértek, hogy tartsunk velük. Be is mutatkoztunk néhányuknak, aztán ők is, mintha nem tudtuk volna amúgy is mindenki nevét kívülről. Nevük elmondásakor csak annyit válaszoltunk mosolyogva: „Igen, tudjuk.” Ezután remek hangulatú buli következett. Mindenki táncolt, énekelt, mi meg figyeltük őket, és próbáltunk elvegyülni közöttük. Amikor indulni készültünk haza, észrevettük, hogy ők is más bulihelyszínt keresnek, de az egyik közülük, Vecsei H. Miklós lemaradt. Beszédbe elegyedtünk vele, aztán taxit hívtunk, amikor megkérdezte merre tartunk. Úgy döntött, ő is hazaindul, így beültünk a taxiba. A hotelnél kiszállva elköszönt tőlünk, mi meg izgatottan gondoltunk a másnapi előadásra, ahol újra láthatjuk őket.

Aztán elérkezett a várva várt előadás. A színház előtt a szórólapot szorongattam a kezemben, a következő sorokat olvasva: „A magyar irodalom egyik legszívbemarkolóbb alkotása, felnőtteket, fiatalokat egyaránt megérint. Közös gondolkodásunk és közbeszédünk része lett a grund, amely a miénk, ahogy Dés-Geszti csupa érzelem, csupa dallam betétdalában éneklik a szereplők.” Ott álltam, és azon gondolkodtam, hogy hónapok óta hallgatom én is ezeket a dalokat, melyek a barátságról, szeretetről, kitartásról szólnak, és amelyeket dudorászva próbáltam elképzelni egy-egy jelenetet, arra gondolva, hogy talán soha nem lesz lehetőségem látni, így legalább a képzeletemben létezzen róla egy kialakított kép. Aztán a színházból kifelé jövet azt kell mondanom, hogy az elképzeléseimet felülmúlta a zenés előadás. Pörgős volt, látványos, izgalmas, a végén pedig megható. Tetszett a vörösingesek elragadó koreográfiája, a Pál utcaiak szívet melengető énekei, és meghatott az a tisztelet, amit Nemecsek Ernő kapott nemcsak csapattársai részéről, de az „ellenséges” csapat irányából is. Felelevenítette bennem a gyerekkoromat, amikor a regény elolvasása után én is – mint talán mindenki, aki olvasta már – a grundélményt, a barátainkhoz kötődő ragaszkodást, az általuk kapott szeretetet akartam csak átélni. És sok évvel később jön egy ilyen előadás, amit nézve átéltem ezt az egészet. Csak ültem ott, és nem akartam, hogy vége legyen. De mint ahogy lennie kell, elérkezett a végső jelenet, a hős Nemecsek Ernő halálos ágyának láttán akaratlanul is, de mindenki szemében összegyűlt a könny.  Az utolsó percekben a nézők mosolyogva ugyan, de könnyes szemmel énekelték együtt a fiúkkal a Mi vagyunk a Grund! című dalt, aztán véget nem érőnek tűnő tapsvihar következett. Észrevettem, hogy nem csak a nézők hatódtak meg, egyes színészek szeme is könnyesen csillogott. Az előadás a Vígszínház falain kívül is hatalmas sikert aratott. Ezzel még korántsem ért véget az egész, a színház elé érve kisebb tömeg fogadott, mindenki a színészekre várt, akik kis idő múlva meg is jelentek a kapuban. Elkezdődött a fotózkodás és aláírások gyűjtögetése. Egy fiatalokból álló kis csapat gitárral a kezében énekelte a Pál utcai fiúk dalait, ezt Geszti Péter meg is örökítette.

Vecsei H. Miklóssal másnap is találkozhattunk az általa írt és rendezett Mondjad, Atikám! című József Attila-esten. „Mit jelent nekünk József Attila? Ismerjük az életét. Van kedvenc versünk tőle. Életszakaszaiban újra- és újraértelmezzük sorait. De ritkán gondolkozunk el azon, hogy milyen pusztító szenvedély és szeretni vágyás élt benne.” – olvashatjuk az előadás ismertetőjében. Aztán belépünk a stúdióterembe, ahol először csak a szűk kis konyhát látjuk, kintről meg halljuk a színész keserves szavait az életről, a fájdalmas gyermekkorról, a szenvedésről. Majd berobban és leköti az ember figyelmét. A mű háromnegyed részében József Attila életéről szerezhetünk tudomást, ezek a részek néhol versrészletekkel keverednek, amelyeket ebben a kontextusban hallgatva jobban megérthetünk, mint eddig bármikor. Az előadás stációkra bontva állítja párhuzamba a költő életét a Krisztuséval. A néző meg csak bámulja lefagyva, gondolkodni sem tud, megrendül a hallottaktól. Próbálja elképzelni, hogy hogyan tudott ennyi fájdalmat, szenvedélyt elviselni egy ember. Hogyan tudott ezekkel együtt élni, egyedül megküzdeni velük. „Ebből a mélységből merít Vecsei H. Miklós önálló estje, innen próbálja megmutatni a költő életútját, szerelmeit és versrészleteit. Nem messze a rakodópart alsó kövétől.” Az előadást szintén percekig tartó vastaps követte.

Ez a pár nap olyan volt számomra, amit nemhogy órák múlva nem tud kiverni az ember a fejéből, de még napok múlva is visszagondol rá. Visszagondol a közös bulira, a taxizásra, a Pál utcai fiúk dalait énekelve, de visszagondol a fájdalomra, a szenvedésre is, amit könnyes szemmel élt át a színésszel együtt. Ezek olyan előadások voltak, amelyeket életem során biztos, hogy még egyszer legalább látni szeretnék, és amelyeket ajánlok, nem csak színházkedvelőknek.

Ivan & The Parazol: „A művészetben mindig a gyökerekből táplálkozol”

by Kincses Kriszta | 2018. 04. 11. | 0 | Ajánló,Egyéb,KultúrHaus,Mifolyikitt,Példakép(p)

Ismét Erdélybe látogatott nemrég a pesti beat-rock formáció, az Ivan and The Parazol. Körútja során az együttes öt városban lépett fel, elsőként Kolozsváron a FormSpace-ben, ezt követően a marosvásárhelyi Jazz and Blues klubban majd Csíkszeredában a Grundban táncoltatták meg a közönséget, míg a turné utolsó két állomásának a nagyváradi Moszkva kávézó és a temesvári Reflektor Venue adott otthont. Az Ivan and The Parazol egy kiváló előzenekart is hozott magával: a The Bluebay Foxes 2015-ben alakult, energikus hangzásuk az indie/alternatív rock műfaját jeleníti meg. Kezdetben úgy tervezték, hogy csatlakozik hozzájuk az udvarhelyi Palma Hills is, ám később egészségügyi okokból a zenekar lemondta az összes turnéállomást.

Az Ivan & The Parazol 2010-ben alakult Budapesten, a zenekar hangzásvilága visszaidézi a ’60–70-es évek beat- és rock and roll kultuszát. A zenekar jelenlegi tagjai: Vitáris Iván (ének), Simon Bálint (dob), Balla Máté (gitár), Beke István (billentyűk); az egészségügyi okok miatt visszavonult basszusgitárost, Tarnai Jánost a turné során Springer Márton helyettesítette. Az Ivan & The Parazol nyolcéves fennállása óta Magyarország egyik legnépszerűbb és legelismertebb zenekarává nőtte ki magát. Eddig három stúdiólemezük jelent meg, az első 2012-ben (Mama Don’t You Recognize Ivan & The Parazol?), ezt követte 2014-ben a Mode Bizarre – az albumon lévő Together című dal lett az akkori Sziget fesztivál himnusza. Legutóbbi nagylemezük The All Right Nows címmel 2015-ben debütált, Vitáris Iván így vélekedett az albumról: „átmenet az első két lemez között.”

– Most vettétek fel a következő stúdiólemezt Los Angelesben.  Mennyiben volt másabb ez a munka az Amerikai Egyesült Államokban, mint például Pesten, illetve miért döntöttetek Amerika mellett?

Vitáris Iván: – Szerintem mi évek óta kerestünk egy olyan hangzást, amelyet most ott megtaláltunk. Nem gondolom, hogy nálunk az egy kitétel lett volna, hogy mi mindenképp egy amerikai stúdióban szeretnénk dolgozni; sokkal inkább azt a lendületet, azt az érzést kerestük, amelyet ott megtaláltunk, és ehhez kellett egy olyan producer is, aki a munkát kézben tudta tartani, és terelgetett minket afelé az irány felé, amelyet el szerettünk volna érni ennél a lemeznél. A legutóbbi munkánkat ugye Bex (Beke István) keverte meg, amely szintén előrelépés volt az előző albumokhoz képest, és most tényleg azt akartuk elérni, hogy olyan anyagot hozzunk létre, amelyet ha hozzátennénk bármely nagy zenekarnak az albumjához, akkor nem érezzük azt, hogy ez kevesebb vagy gyengébb lenne a hangzásvilág terén.

– Az elmúlt hónapokban rengeteg fellépésetek volt nemcsak az Államokban, hanem Európa több országában is. Az európai és amerikai közönség között milyen különbségeket vettetek észre?

Simon Bálint: – Nagyban eltér. Azt vettük észre, hogy őket (az amerikaiakat – szerk. megj.) sokkal könnyebb szórakoztatni, és nagyon sok ember képes is erre. Tehát nehezebben alakul ki érzelmi kötődés a zenekar és a közönség között, ezzel ellentétben itt Erdélyben vagy otthon, ha egy közönség megszeret egy zenekart, akkor rendkívül erős kapocs fejlődik ki. Ugyanakkor, mint mondtam, ez nehezen alakul ki Amerikában, de ha létrejön, akkor ez szerintem más szintekre lép, mint itthon.

– Sokat mozogtatok mostanában Los Angeles és Budapest között. Megfordult már bennetek, hogy huzamosabb időre kint maradjatok, és esetleg ott népszerűsítsétek a zenekart?

Balla Máté: – Igazából pont emiatt a kötődés miatt mi inkább úgy képzeljük el, hogy ott van egy ilyen „anyahajónk”, egy bázisunk, és onnan indulunk el a kisebb-nagyobb hódító útjainkra. Ha lenne egy olyan lehetőségünk, ami megkívánná, hogy hosszabb ideig is kint legyünk, akkor összeülnénk, és megbeszélnénk a zenekaron belül, hogy kinek mi a véleménye erről, illetve hogy hogyan tudnánk ezt megoldani. Lehetséges, hogy ha a helyzet megkívánná, akkor tovább maradnánk kint a megszokott tíz napnál.

– Novemberben ismerhettük meg az első dalt a közeljövőben megjelenő Exotic Post Traumatic albumról. A Serial Killer eltér az eddigi Parazol-számok hangzásvilágától. Az egész albumot reprezentálja ez a dal, vagy nincsen szoros összefüggésben a lemez többi számával

B.: – Ha meghallod azt a hangot, mint ami például a Serial Killernél van, olyan, mintha ismerős lenne, mintha már hallottad volna. Ez a pszichológiai folyamat része, amelynél ezeket az ismerősnek tűnő riffeket vagy dallamokat, amelyeket már korábban hallottál az egyik kedvenc lemezeden, visszatérnek, és nagyobb az esélye, hogy tetszeni fog a dal, vagy kötődés fog kialakulni.

M.: – Emellett mi is szeretnénk azt hinni, hogy dalszerzés szempontjából most nagyban előre léptünk, legalábbis az eddigi albumokhoz képest.

I.: – Mi most itt nagyon hangoztatjuk, hogy a Serial Killer előrevetíti a lemezt, de amúgy meg szerintem egyáltalán nem. Tehát a hangzás meg az atmoszféra szempontjából, amelyről Simi (Simon Bálint) is beszélt, abban abszolút, de szerintem a dalok annyira sokszínűek lettek, és annyi minden történt időközben velünk is, hogy olyan dalstruktúrák és témák vannak jelen ezen az albumon, amelyek ránk eddig egyáltalán nem voltak jellemzőek. És ebben talán szerepet játszik az is, hogy időközben volt egy Syriusos projektünk is a Müpában, hogy történtek a zenekarral olyan dolgok, amiket akartunk, de olyanok is, amiket nem, s bejött a zenekarba egy olyan basszusgitáros is, akivel amúgy mi nem zenélünk együtt. Mindezek együttesen egy olyan kémiai folyamatot hoztak létre, amely ránk eddig nem jellemző dolgokat váltott ki a zenekarból.

– Dalszerzés szempontjából mennyire jellemző rátok a spontaneitás, illetve mi jelent inspirációs forrást?

Beke István: A dalírás során nyilván mindenki hoz magával ötleteket, minden számban más-más ember működik közre, illetve hozza az alapötleteket, és ez az egész egy olyan kreatív folyamatnak a része, amikor négy-öt ember összerakja az agyát, ez pedig sokkal többet eredményez, mintha külön-külön gondolkodnánk. Ezért van az, hogy minden albumírás vagy felvétel előtt el szoktunk vonulni néhány napra, hogy normálisan kidolgozzuk a számoknak a struktúráját.

– Ezek szerint nálatok az is fontos faktor e téren, hogy az adott pillanatban ki milyen műfajú zenét hallgat?

B.: – Abszolút. Ez a zenekarban is mindig benne van, hogy kit épp milyen hatás ér, vagy mennyire megy el éppenséggel a rocktól távolabbra eső hangzásvilág felé. Ez pedig tök jó, mivel egymásnak is szoktunk számokat mutatni, hogy „Nézd már, ez milyen jól van megcsinálva!”, meg hasonlók.

I.: – Most például Simiék rengeteg hip-hopot hallgatnak, meg a producerünk is Jay Z-től elkezdve rengeteg hasonló előadóval dolgozott együtt, szóval a lemezen is megfigyelhető, hogy lesznek majd ilyen stílusú megoldások is.

– Decemberben volt a Melonas nevű projekteteknek a lemezbemutató koncertje. Hogyan jött ennek az ötlete, illetve milyen volt a Nelsonnal való munka?

B.: Kimentünk Portugáliába, ahol volt egy dalszerző tábor, plusz egy showcase fesztivál. A dalszerző táborba elment Bex és Iván, ott az volt a lényeg, hogy európai zenészek összeálljanak portugál művészekkel, és öt vagy hat nap alatt alkossanak valamit. A fesztivál első napján mindenki bemutatta a performanszát, a legtöbben feldolgozásokkal meg hasonló kezdetleges dolgokkal készültek, ezzel szemben pedig a Bexék annyira kiforrt és izgalmas dologgal álltak elő, hogy mi csak ott álltunk és bámultunk. Gyökeresen eltért az eddigi munkánktól, ez pedig nagy részben Nelsonnak volt köszönhető. Nem hisszük, hogy lesz ennek a projektnek folytatása, de mindig örömmel tekintünk vissza rá, mint egy szerelemgyerekre.

– Sokszor hasonlítottak titeket már sok mindenkihez. Nem idegesítő, vagy fárasztó folyamatosan ezeknek a hasonlatoknak az árnyékában lenni?

I.: A művészetben mindig a gyökerekből táplálkozol, és mindig valamiből lesz valami. Nincs olyan, hogy gyökerek nélkül valaki kiállt volna a színpadra és valami újat alkotott volna. Nincs Nirvana, ha nincsen Beatles, nincs Beatles, ha nincs Chuck Berry. Tehát mindenben van összefüggés, és én azt gondolom, hogy a legelején az embereknek mindig kell egy kapaszkodó, mert anélkül nem tudnák dobozba beletenni, behatárolni a dolgot, márpedig nekik egy stresszfaktor, ha nem tudnak valamit valahová elhelyezni. A zenében mindig megtalálhatóak azok az elemek, amitől tudod, hogy „na, ez az a hatás, vagy ez amiatt van, hogy…”. A magyar zenében is rengeteg ilyen van, például szereti az LGT a Chicagót, és hasonló lemezeket írnak; elmegy egy Pink Floydra a Fonográf, és egy olyan albumot hoznak létre, aminek pont olyan hangzása van, mint egy Pink Floyd lemeznek. Úgy gondolom, hogy ez örök kérdés és folyamatos probléma minden művészetben, hogy mi mennyire egyedi. Szerintem az emberek, ha egy picit utánajárnának annak, hogy a világon körülöttük mi van, és ki hogyan alkot, illetve mi az, hogy inspiráció, akkor megértenék azt, hogy amit te csinálsz az attól egyedi, hogy te csinálod, és nem más. Az, hogy azért festesz piros színnel, mert a Picasso is azzal festett, az csak egy ihletforrás, amiből táplálkozhatsz.

M.: – Ha úgy fogalmazzák ezt meg velünk kapcsolatban, hogy pozitív végkicsengésű, akkor nyilván jó, ha hasonlítanak minket más zenekarokhoz; ilyenkor az ember büszke is rá. Viszont ha negatívan jött le ez a dolog, akkor nem feltétlenül tudtam azzal mindig egyetérteni, például van most rengeteg rockzenekar, és nagyon sokan közülük egy az egyben azt csinálják, ami a ’60–70-es években volt, és annak ellenére, hogy nagyon jól zenélnek, sokszor ez már kezd izzadságszagúvá válni. Én azt gondolom, hogy mi nem ez a zenekar vagyunk. Minket az ’50-es évektől napjainkig rengeteg dolog inspirál.

I.: – Ezek szerintem teljesen felesleges körök. Elmész a színházba és megnézed a III. Richárdot századik alkalommal, de mégis új lesz, mert a rendező azt mondja, hogy most úgy adják elő az egészet, hogy mindenki meztelen. És ez már újítás, de attól függetlenül az a darab marad a régi. Ugyanazok a monológok fognak elhangzani. Ugyanezt lehet mondani a költőkre is: pont abban a hexameterben ír, mint valamelyik ókori szerző. És így tovább. Ez egy örök vitatkozási pont… Meg a másik, amit nagyon szeretek: amikor az emberek azon háborodnak fel, hogy X zenekar nyert egy díjat, vagy elért valamit – és akkor mérgesek az emberek: nem is ismeri senki ezeket, mire fel kapnak bármit is? Ha nem ismeri, akkor az szerintük azzal egyenlő, hogy sz@r.

B.: – Az eredetiségre visszatérve, nekem például nem az volt a célom, hogy a hangszeremen valami forradalmit hozzak létre. Nekem annyi volt a kikötésem magammal szemben, hogy olyan érzés legyen engem hallgatni, mint a legnagyobb dobosokat. Szerintem a legnagyobb bukások is abból adódnak, mikor eldönti egy művész vagy egy zenekar, hogy most akkor ők olyan forradalmi dolgot fognak csinálni, amit előttük senki sem csinált. Pont fordítva van ez, véleményem szerint. Az eredetiség oltárán nem szabad feláldozni a művészetet.

I.: – A zenehallgatás az olyannyira mindenkié, hogy nem kell maga után vonzzon semmilyen szakértelmet, viszont ez okozza azt, hogy előjönnek a hozzáértés hiányában olyan kérdések, amelyek igazából nem kellene felmerüljenek…

B.: – Igen, ilyen szempontból mi is mondhatnánk, hogy mi akarunk lenni az új LGT.

I.: – Vagy mi vagyunk az új Illés.

Itt nem csak bátorságról van szó! – Only The Brave

by Gál András | 2018. 02. 20. | 0 | Ajánló,Kivetítő,Slider |

Még mielőtt nekifutnánk fejjel a falnak és ripityára elemeznénk egy újabb mozifilmet a „teljes mértékben amerikai” polcról, tegyünk helyre valamit. Hiába is tagadnánk, rettentő hálátlanok, elégedetlenek, telhetetlenek vagyunk. Természetünktől fogva. Nem szükséges konkrétumokra szorítkozni: az élet minden szakaszában igaz ránk, hogy nem tudjuk beérni azzal, ami van: a több jobb. Hogy miért ez a hegyi beszéd? Azért, mert az Only The Brave felénél alig volt sejtésem, hogy mit is fogok írni róla a kritikában. Az járt a fejemben, hogy ennyi nem igazán lesz elég. Túl lapos, nehéz lesz kilépni az általánosságok árnyékából. Teljes cikk