A nyári évszakhoz hajlamosak vagyunk romantikus vígjátékokat társítani. A meleg estéken jégkockákkal teli poharával nem is vágyik többre az ember, csak arra, hogy jól érezze magát és önfeledten nevethessen. A következő film pontosan az előbb felvázolt szituációnak az ellentéte. Nyomasztó, borzongató, ugyanakkor gyönyörű és sokatmondó. És mivel mindenki tűkön ülve várja a Greta Gerwig által rendezett Barbie, és Cristopher Nolan Oppenheimer filmjének megjelenését, addig be kell érni a régebbi filmekkel.

A Stonehearst Elmegyógyintézet (2014) misztikus és izgalmas pszichológiai thriller, amely a 19. század viktoriánus korszakában játszódik. A film a borzongás és a rejtélyek világába kalauzol bennünket, és végig izgalomban tart egészen az utolsó pillanatig. A filmet Joseph Gangemi forgatókönyvéből Brad Anderson rendezte, a történet alapjául Edgar Allan Poe Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című 1845-ös novellája szolgált.

A történet középpontjában Edward Newgate (Jim Sturgess) áll, az ifjú orvos, aki új munkahelyet vállal a Stonehearst Elmegyógyintézetben. Az intézetben találkozik a híres és különös dr. Lambbal (Ben Kingsley), aki az intézmény igazgatójaként rendkívüli módszerekkel kezeli a betegeket. Az intézetben Edward hamarosan rájön, hogy nem minden az, aminek látszik: az igazgató és az egész intézmény mögött sötét titkok rejlenek.

A film fokozatosan építi fel a feszültséget. A karakterek izgalmas tulajdonságokkal vannak felöltve, emellett komplexitásuk is rátesz egy lapáttal a rejtélyes atmoszféra megteremtésére. A színészi alakítások kiválóak. Jim Sturgess remekül alakítja a fiatal orvost, aki csupán kíváncsiságból kezd „nyomozni” az intézeten belül, egyáltalán nem számítva arra, hogy mit talál az épület alagsorában. A Ben Kingsley által alakított dr. Lamb egyszerre elvarázsolja és megijeszti a nézőt, azonban a tekintélye és a nagyszerű orvosi tudása mögött sötét titkok lappangnak. Kate Beckinsale a kiváló zenei tudású, gyönyörű, de ugyanakkor visszahúzódó Eliza Gravest alakítja, aki titokban segíti az újonnan érkezett fiatal orvost.

A Stonehearst Elmegyógyintézet a pszichológiai thrillerek műfajában otthonosan mozog, de romantikus és drámai elemeket is tartalmaz. Az atmoszféra sötét és gondosan megtervezett, ami hozzájárul a film izgalmához és misztikumához. A rendező, Brad Anderson, ügyesen játszik az elvárásokkal, a történet hajmeresztő fordulatait ízlésesen és tökéletesen tálalja – pedig nagyon könnyen el lehet rontani a filmet, ha sok a történetben a csavar. Az esztétikailag gyönyörűen megtervezett díszletek és a viktoriánus korszak jellegzetességeinek hű ábrázolása tovább növeli a film élvezeti értékét. A zenei aláfestés és a megfelelően kiválasztott operatőri munka hozzájárul a film hangulatához, és segítenek a misztikus, sötét légkör megteremtésében.

A középpontban az elme és a valóság határának homályossága áll. A Stonehearst Elmegyógyintézetben mindenki őrültnek tűnik, de vajon mi a valóság és mi a képzelet? Ez a kérdés fokozza a film drámai feszültségét és a nézők érdeklődését. A film nem csak egyszerű pszichológiai thriller, mivel olyan filozófiai és erkölcsi kérdéseket is felvet, mint a hatalom és a normák határai. Arra készteti a nézőt, hogy gondolkodjon el azokon a társadalmi elvárásokon és különböző valóságokon, amelyeket az emberek nehezen, de elfogadnak, vagy éppenséggel tiszta szívükből tagadnak.

Brad Anderson filmjét legalább hétszer láttam – túlzás nélkül. A Stonehearst Elmegyógyintézet látványvilága és atmoszférája minden egyes alkalommal magával tudott ragadni, a karakterek vagy elbűvölik a nézőt, vagy ráhozzák a frászt, nincs köztes állapot. A kissé lassú kezdés után olyannyira felpörögnek az események, hogy azon kapjuk magunkat: a filmben minden a feje tetejére állt. Egyszerre borzongató és elgondolkodtató, ráadásul nagyon nehéz úgy ajánlani ezt a filmet ismerősnek, barátnak vagy olvasónak, hogy semmilyen poént ne lőjünk le. De azért remélem, hogy nekem sikerült.

Kép forrása: movie.hu

Mi jut eszedbe a „Bollywood” szó hallatán? Távoli helyszín, idegen nyelv és tragikus romantikus történet? Bár ez mind igaz, ez csak a jéghegy csúcsa. Bollywood az indiai filmipar elnevezése. Az elnevezés a Hollywood, az amerikai filmgyártás központja és a Bombay, India legnagyobb metropoliszának (mai nevén Mumbai) korábbi nevéből származik.

Ha Hollywood filmjeiről elmélkedik az ember, az esetek többségében a blockbuster filmekre, vörös szőnyegekre és a nagyon ikonikus, fehér betűs, Los Angeles dombjain álló nevezetességre gondol. Hasonlóképpen Bollywood is ismert néhány alapelemről, mint például az extravagáns dalos-táncos jelenetek, a romantikus melodráma és a szemet gyönyörködtető díszletek. Mégis, ennél sokkal többről van szó ebben a szerteágazó filmes szakmában.

A hindi mozi a világ egyik legnagyobb filmgyártó központja. 2019-ben a hindi filmekre becslések szerint 341 millió jegyet adtak el Indiában. A korábbi filmek általában a hindi vagy az urdu nyelvet beszélők által kölcsönösen érthető hindi népnyelvet használták, míg a modern produkciók egyre inkább a hinglish nyelv elemeit tartalmazzák.

A hindi film legnépszerűbb kereskedelmi műfaja a 70-es évek óta a maszala film, amely szabadon keveri a különböző műfajokat, beleértve az akciót, a vígjátékot, a romantikát, a drámát és a melodrámát, valamint a zenés számokat. 

A bollywoodi filmek általában olyanok, mint a musicalek. A közönség elvárja, hogy zenét halljon, a forgatókönyv részét képezik az énekes-táncos számok. Gyakran a film sikere ezeknek a zeneszámoknak a minőségétől függ, időnként a filmzene már a film előtt megjelenik. 

Bollywoodban a jó, szórakoztató színészt paisa vasool-nak nevezik. Ez azt jelenti, hogy pénzt ér. A szerelmi háromszögek, komédia és izgalmak minden film központi eleme, ezek keveréke adja meg a sajátos hangulatot, de a tánclépések és mozdulatok azok, amik az igazán különlegesek. A zenén kívül a táncnak is hatalmas szerepe van a bollywoodi filmek esetében. Minden a látvány, ezért többet várnak el a színésztől a film forgatásakor táncjelenetnél, mintsem, hogy csak néhány testrészedet mozgassa. Rengeteg nyak- és fejmozgás, kézmozdulat, lábak elhelyezése, arckifejezés és határozottan sok „lélek” van benne. A bollywoodi tánc arra késztet, hogy az egész testeddel táncolj. A hagyományos bollywoodi táncok egyfajta istentiszteletként szolgálnak. Minden a történetmesélésről szól valójában. A bollywoodi zenék sorrendje, de leginkább a tánc célja, hogy közvetítse a történetet, megerősítse, kiegészítse, díszlepelbe pójálja a cselekményszálat. A gazdag kulturális értékek megmutatkoznak a dalok és a sajátos ruházat mellett a táncban a kezek, a lábak, a nyak és a fej használatán keresztül, létrehozva mindazokat a gesztusokat és szimbólumokat, amik egyedivé teszik ezt a filmiparágat. Az 1960-as években a bollywoodi táncra főleg a néptánc, de a 70-es években a diszkó is jelentős hatással volt. 

Nincs Bollywood jelmez nélkül sem: a ruházat teljes színkavalkád, az élénk, nem mindennapi árnyalatok feltüzelik a látványt, már-már elengedhetetlenek. A hagyományos bollywoodi táncosok például csengőket aggatnak a bokájuk köré, de időnkét a testük legtöbb részére is különféle bonyolult ékszereket.

Az utóbbi években Bollywood hatalmas méreteket öltött, és több mint egy évszázaddal ezelőtt elültetett magokból táplálkozik, amikor is 1913-ban megjelent az első néma bollywoodi film, 1931-ben pedig az első hangosfilm. Ma óriási népszerűségnek és nagy tiszteletnek örvendenek az indiai mozilátogató közönség körében, a világ többi táján azonban elszórtan ismerik ezt a színes jelenséget.

A megjelenése óta eltelt majd 42 év alatt kultuszfilmmé vált és bár kevés köze van az azonos nevű zenei műfajhoz, ugyanúgy fontos darabja az 1980-as éveknek.

Az 1981. augusztus 7-én megjelent kanadai animációs sci-fi fantasy film (rendező: Gerald Potterton) alapját az azonos című, 1977-ben alapított sci-fi és fantasy képregénymagazin biztosította, amely kezdetben a francia Métal Hurlant magazin angolra fordított képregényeit publikálta Amerikában.

A film a magazinból kiválogatott több képregényre épül, amelyeket Richard Corben, Angus McKie, Dan O’Bannon, Thomas Warkentin és Bernie Wrightson írt és rajzolt. Így összesen tíz, térben és időben elfoglalt helyük és animációs stílusuk alapján különböző részre bomlik. Több jelenetnél használnak rotoszkóptechnikát, amelynek a lényege, hogy valódi színészekkel forgatott jeleneteket képkockáról képkockára átrajzolnak.

A fejezetek összekapcsolását egy plusz történeti elemmel oldották meg: a Loc-Narral, ez a zölden világító gömb a filmben a gonosz megtestesítője. A sorrendben második, Grimaldi című fejezetben a hazatérő űrhajós, Grimaldi szeretné megmutatni lányának, mit hozott az űrből, ám a Loc-Nar elolvasztja, amikor kiveszi a hordozóból. A megrémült lány a zöld gömbbe belenézve látja, hogyan befolyásolta a Loc-Nar az élőlényeket, társadalmakat az univerzumban, múltban és jövőben egyaránt.

A legtöbb fejezetben sok az erőszak és az erotika. Ezek a film kulcsfontosságú elemei, amelyek úttörővé tették. Meglepően sokszor válnak az ilyen elemek megoldássá egy adott problémára, erősítve az amúgy sem gyenge humorfaktort.

A film másik fontos eleme a zene. Olyan együttesek adták nevüket a projekthez, mint például a Black Sabbath, Blue Öyster Cult, Cheap Trick vagy éppen Don Felder, aki a Heavy Metal (Takin’ a Ride) című főcímdalt is szerezte.

Rengeteg későbbi filmre hatást gyakorolt. Mind közül a leghíresebb talán a Luc Besson rendezte Ötödik elem (1997), amelyet a Heavy Metal Harry Canyon című fejezete inspirált.

Kép forrása: pics.alphacoders.com

Felmerül egy megrázó téma. Sokakat érinthet. Hiteles információ gyűjtése következik. Írott forrás találása. Beszélni hajlandó emberek felkeresése. Megszólaltatni áldozatokat és elkövetőket. Ártatlanokat és bűnösöket. Valahogy át kell látni a rendszert. Majd jön a sztori megírása. Mérlegelés a kollégákkal a kockázatokról. Publikálás.

Tom McCarthy Oscar-díjas Spotlight című filmje megrendítő, szinte sokkoló történetet mutat be 2001-ből: a Boston Globe újságírói az egyházban elkövetett szexuális visszaélések ügyében kezdenek el nyomozni. A film címét adó újságírócsoport a bűnügyi hírekre, nyomozásokra specializálódott. Felfedezik, hogy a bostoni katolikus egyház már évtizedek óta eltussolja azokat a szexuális visszaéléseket, amelyeket az egyházi alkalmazottak (papok) híveikkel követtek és folyamatosan elkövetnek. A zsurnalisztacsapat hosszú hónapokon át tartó munkával és kitartással próbálja felszínre hozni az igazságot, de arra is eredményesen rámutatnak, hogy az újságírói munka milyen fontos szerepet játszhat az igazság megismerésében és a társadalom alakításában.

Noha a rendezői és operatőri munka önmagában elég lenne ahhoz, hogy átjöjjön a képernyőn keresztül a szerkesztőségi nyomozómunka nyomasztó, sötét hangulata, erre rátesznek egy lapáttal a színészek is. Hitelességük, szenvedélyük és kifejezéseik nagyon élethűen mesélik el a 2001-es történetet, a nézők kétségkívül átérzik az események tragikusságát és súlyát. Az újságírók szerepében Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams és Brian d’Arcy James láthatóak. Keaton alakítja a Spotlight vezető szerkesztőjét, Walter Robbinsont, aki elkötelezettségével segíti a nyomozást. Mark Ruffalo a szenvedélyes és már-már „megszállott” újságíró, Michael Rezendes szerepét játssza: mindenekfelett ragaszkodik az igazság felderítéséhez. McAdams a nyugodt és eltökélt Sacha Pfeiffer bőrébe bújt, d’Arcy James pedig Matt Carroll újságírót játssza, aki leginkább az adatok és a statisztikák feldolgozásáért felelt. A mellékszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint Stanley Tucci, aki a bostoni ügyész szerepét alakítja, vagy Liev Schreiber, aki a Boston Globe új főszerkesztőjét, Marty Baront játssza.

A film több díjat is elnyert: a legrangosabb az Oscar-díj a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. Számos más jelölésben is részesült a Spotlight (például BAFTA Awards, Kinema Junpo Awards, Golden Globes), de még a filmben szereplő színészeknek is sikerült díjakat bezsebelniük remek alakításukért. Például Mark Ruffalo az Észak-Karolinai Filmkritikusok Szövetségének (North Carolina Film Critics Association) legjobb férfi szereplő díját nyerte el.

Érzelmes és tragikus filmről beszélünk, amely nemcsak simán a katolikus egyházban elkövetett visszaéléseket mutatja be tényszerűen. Az áldozatok történetei, lelkiállapotai is nagy hangsúlyt kapnak a Spotlightban, és talán emiatt számítanak a megható jelenetek a legemlékezetesebbeknek. Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lassan kibontakozó történeteket, a nyomozást, az igazság felderítését mindenek felett, és az igaz sztorikon alapuló adaptációkat.

Kép forrása: imdb

Satoshi Kon első filmje, a Perfect Blue nagy kihívás elé állítja a nézőit. A rendező későbbi filmjeiben is láthatjuk, hogy számára a valóság nem szilárd dolog, sokkal képlékenyebb, mint ahogyan azt a néző elsőre gondolná. A legtöbb filmmel ellentétben, a Perfect Blue többszöri megnézés után sem vezet megértéséhez, sőt. Ezt az alkotást nem megérteni, hanem átélni, megtapasztalni kell. 

A film fő motívuma a kettősség, ami fellelhető a főszereplő, Mima Kirigoe sztár énje és hétköznapi énje közt. Mima identitásának java részében popsztár, ezért, amikor munkát vált, egy része megcsorbul, elveszti az avatárja feletti hatalmat, amit mindaddig épített. Innentől veszi kezdetét a nagyon erős karakterdráma, amelyben egyik szereplő identitáskrízisét nézhetjük végig, azt, hogy milyen két létállapotban élni, és milyen, ha e között a két állapot között hatalmas a kontraszt. Amint a főszereplő elkezdi megkérdőjelezni a valóságát, a filmben a jelenetek elkezdenek összefolyni, megnehezítve ezáltal a néző számára is a cselekmény követését. Egyetlen pont biztos a történésben, az, hogy Mimát támadás veszélye fenyegeti, mert egy megszállott rajongója nem tudta elviselni, amikor az énekes visszavonult. Nemcsak a megszállott rajongó üldözi a főszereplőt, hanem Mima mondhatni önmagát is kergeti, elkezdi látni a régi, popsztár énjét, ezáltal létrehozva egy folyamatos belső konfliktust a külső fenyegetés mellett. 

A Perfect Blue nincs stilizálva, mint az akkori legtöbb anime, realisztikusan van megrajzolva és megírva. A legtöbb karakter átlagosan néz ki; kivételt képeznek a filmbeli színészek és sztárok. Éppen emiatt valódinak, átélhetőnek tűnik a cselekmény, amikor pedig szörnyű dolgok történnek, nehezebb elhatárolni magunkat ezektől.

A film központi kérdése az, hogy hol „végződik” az ember és hol kezdődik az „avatárja” – a publikum számára létrehozott képe – és hogy mi történik, ha elveszíti az uralmat efölött a kreált identitás fölött. Megjelenik a legtöbbünk által érzett félelem, miszerint nem úgy érzékel a környezetünk, ahogy azt mi szeretnénk és felvetül, hogy mi történik, és mi fog történni, ha ez a percepció valósággá válik. Mi marad, ha megfosztanak minket az identitásunktól? Marad egyáltalán valami? Ezek a kérdések és félelmek a szociális média folyamatos térnyerése miatt relevánsabbak, mint valaha. Ma sokkal könnyebb sztárnak lenni, mint a 90-es évek Japánjában, amikor csak egy bizonyos kiválasztott embercsoport juthatott ahhoz a privilégiumhoz, hogy avatárt hozzon létre a nyilvánosság számára. Ma sokkal könnyebben juthat az ember nagyszámú követőbázishoz és emiatt lesz Satoshi Kon horrorja sokkal igazibb és sokkal átélhetőbb.

Kép forrása: imdb