Ajánló

Kortárs korkép: Paraziták

by Kincses Kriszta | 2020. 01. 25. | 0 | Ajánló,Slider |

A Parasite (Élősködők) minden kétséget kizáróan az év egyik legkiemelkedőbb alkotása a filmművészet terén. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni Bong Joon Ho filmjét, akkor ilyenek jutnak először az eszembe: egyedi, sokkoló, paradigmateremtő (bár az utolsó takar némi költői túlzást.)

teljes cikk

Everything is connected

by Simon Ábel | 2020. 01. 24. | 0 | Ajánló |

Egy olyan kisváros részese lehetsz, ahol mindenki ismer mindenkit, van egy atomreaktor, régi megoldatlan rejtélyek, ja és gyerekek tűnnek el nyomtalanul.

A Dark egy Netflixes sci-fi, horror, német sorozat, ami 2017-ben jelent meg. Jelenleg két évadja van, idén érkezik a harmadik. A sorozat fő témája az időutazás és az emberek közti kapcsolatok a múltban, jelenben és a jövőben. Az időutazás eléggé kivesézett téma, a Dark mégis tud újat nyújtani. A horror abból ered, hogy az idő mégsem olyan lineáris, amilyennek gondolnád.

Nem nagyon akadályozzák meg a történetszál kibontakozását az időutazással kapcsolatos paradoxonok, lehetetlenségek. A téma bonyolult, irracionális, tehát ahhoz, hogy élvezhető legyen, az írók bizonyos szabályok szerint kell alkossanak, hogy ne legyen plothole (rés a cselekményben) a sorozatban. Ezt úgy oldották meg, hogy a történetnek saját szabályai vannak az idővel kapcsolatosan, tehát maguknak szabták meg, hogy mi lehetetlen, és mi nem. Ezt szigorúan be is tartják. Az idő egy bizonyos istenségként van bemutatva.

Sorozatnézés közben bizonyára mindenki érezte már azt, hogy bár megtörténne az, amire kíváncsi. Az ilyen pillanatok a Darkban be is következnek. Az összes szereplővel együtt érezhetsz, és valamilyen szinten megérted a cselekvéseiket, akár kedveled, akár nem. Egyik évadzárónál sem érzed azt, hogy bizonytalan végkifejlettel fejeződne be, mégis az új évadok képesek fenntartani az érdeklődésed. Ha ez még mind nem győzött volna meg, a sorozat ráadásul szép is. Vizuálisan a Westworld szintjén van.

Gyengéje az, hogy néha kiszámítható, de még akkor is élvezettel nézed, mert érdekel, hogy hogyan reagálnak a szereplők. Ha egy olyan sorozatra vágysz, amiben könnyen elmélyedhetsz, és már az első résztől megfog, mindképp próbáld ki.  

Irány vissza a múltba, ahogyan Ted Mosby is tette

by Molnár Bogi | | 0 | Ajánló |

Régen történt már, de ezt a sorozatot nem feledhetjük el. Különleges képességei vannak. Mondjuk, éppen zűrös időket élsz, (jaja, szesszió, blabla…) és kell egy kis „mindenki hagyjon békén”. Na, itt egy pontosan erre alkalmas szituációs komédia. Kezdj bele! Ha már láttad, kezdj bele újra!

A How I Met Your Mother című sorozat még 2005 őszén debütált. Készítői kilenc évadon át dolgoztak új ötleteken, hogy megragadják és fenntartsák a nézők figyelmét. Sokak szerint az alkotás a Jóbarátok koppintása, mivel ugyanúgy egy szűk baráti társaság együtt töltött idejéről szól. Hasonló elemeket fedezhetünk fel: megszokott helyszíneken játszódik a történet, mint a híres kocsma, a lakás, amelyet már a főszereplők otthonuknak éreznek. Az elhíresült beszólások, poénok végigkísérik a sorozatokat. Ugyanakkor az egymás közötti érzelmi viszonyok bemutatására fektetett hangsúly is fellelhető mindkét produkcióban. Pár évad után pedig kiderül, hogy egy hasonlóan remek színvonalú sorozatról van szó.

Ted Mosby szeretné, ha gyerekei tudnák, hogyan ismerkedett meg az anyjukkal, mindezt 2030-ban meséli el nekik. Ő kilenc évnyi visszaemlékezés során eleveníti fel 20-30-as éveit. Fergeteges sztorik által ismerteti, hogy négy barátjával milyen nehéz, olykor reménytelen, ám annál tanulságosabb és felejthetetlenebb utat járt be, míg végre megtalálta Mrs. Mosbyt.

A szituációs komédia alapkoncepciója az anya keresése. Az első négy évadban ez még erőteljesen érezhető úgy, hogy közben mind az öt főszereplő élete, és egymáshoz kötődő viszonya sem szorul háttérbe. Az első évadokban hangzanak el a legjobb poénok és aranyköpések, amelyek aztán végigkísérik mind a kilenc szezont. Ezeket főleg Barney Stinson, (Neil Patrick Harris) a nagy nőcsábász szórja, akit sorozatbeli alakításáért kétszer is Golden Globe-ra jelöltek, a legjobb férfi epizódszereplő kategóriában. Itt már ismerjük a szereplők céljait, a személyiségüket, azt, hogy Ted az összes kapcsolatáról azt hiszi “talán ő a nagy ő”. A következő évadokban viszont az események kicsit lelassulnak. Az igazi nő keresése már nem kap nagy hangsúlyt. Ellenben a szereplők közti viszonyokat emelik ki. Érzelgős jeleneteket láthatunk, olykor a nézők megríkatása sem marad el. A készítők ugyan húzzák az időt, aminek bosszantó hatása van, de ezáltal fokozódik a feszültség is, hiszen közeledünk a titok leleplezéséhez. A kilencedik, vagyis utolsó évadban ismét visszatér a kezdeti pörgés, a vicces, olykor szürreális jelenetek dinamikussá teszik az alkotást. Kiderül a legnagyobb rejtély, hogy ki a gyerekek anyja. Az utolsó két rész azt az érzetet kelti a nézőben – aki végigkísérte mind a kilenc évadot – hogy ő is együtt búcsúzik a szereplőkkel a sorozattól.

A produkció amellett, hogy szórakoztat, tanít is. Mindennapi problémákat mutat be, olyan élethelyzeteket, amelyek mindenkivel megtörténnek. Rejtetten ám, de megoldásokat tár fel, ezt olykor öt különböző személyiségű ember nézőpontjából. Tanít emberségre, az érzelmek kezelésére, megbocsájtásra.  Első látásra talán ez nem érzékelhető a humoros jelenetekből, de kilencszer láttam a sorozatot, és higgy nekem, benne van! Erről érdemes meggyőződnöd.

A Z generáció glitteres csillogása, ami kiveri a biztosítékot

by Joldes Xénia | | 0 | Ajánló,Slider |

Sam Levinson izraeli mintára készült alkotása – az HBO saját gyártmányú és egyben a 2019-es év egyik legsikeresebb sorozata – a Z generáció problémáinak legsötétebb bugyraiba kalauzolja el a nézőt. A droghasználat, a mentális betegségekkel való küzdelem, a fizikai és nemi erőszak, a toxikus maszkulinitás és a nehézségektől hányattatott családi hátterek mind erősen tematizált és kulcsfontosságú jelenségek a szereplők mindennapjaiban. Az Eufória rendezője, Jennifer Morrison naturalista ábrázolásmóddal, nyers és brutális mivoltában viszi képernyőre mind a nuditást és szexualitást, mind a teljes lelki összezuhanás mélységeit.

A sorozat egy csapat amerikai tinédzser életét mutatja be soha véget nem érő érzelmi hullámvasútként, akik különféle frusztrációkkal – önbizalomhiánnyal, megfelelési kényszerrel és traumák feldolgozásával – küszködnek. A nyolc 50 perces epizód minden alkalommal más-más szereplő életébe kínál bővebb betekintést. A történések középpontjában a depresszióval és kábítószerfüggőséggel harcoló 17 éves Rue (Zendeya) áll, általa a leszokási kísérletek és folyamatos visszaesés ördögi ciklusának lehetünk szemtanúi. Az epizódok során az is körvonalazódik, hogy mindez hogyan befolyásolja kapcsolatait a külvilággal, családjával és barátaival. A lány életében Jules (Hunter Schafer) jelenti a tudatmódosító szerektől való távolmaradást, ugyanis kettejük sokszor bonyolult kapcsolata adja meg számára azt az euforikus életérzést, amit előtte csak a drogokkal tudott elérni. Rue ugyanakkor egyfajta kapocsként is működik a szereplők szerteágazó hálójában, hiszen gyakori kívülállósága ellenére egybefonja a karakterek közti szálakat cinikus hangvételű és mindentudó narrátori szerepével.

A főszereplőt alakító egykori Disney-csillag Zendeya nem várt hitelességgel ölti magára a züllés irányába haladó labilis tinédzserlány szerepét, akinek belső zaklatottságát és extrémekből extrémekbe ugráló hangulatvilágát kiváló megéléssel, megértéssel közvetíti. 

 Ugyanakkor fontos megemlíteni a többi, remek teljesítményt nyújtó fiatal színészt is, mint például a különleges, de állandóan a férfiak elismerésére vágyó Julest alakító Hunter Schafert vagy a népszerű, de édesapja miatt irtózatosan frusztrált és agresszív Nate-et játszó Jacob Elordit.

A sorozat képi világa álomszerű, pszichedelikus, rémisztő, mégis gyönyörű illúziót kelt, ennek köszönhetően az erősen naturalista elemek, mint a drogtúladagolás vagy a teljes lelki összeroppanás is lélegzetelállítóként hatnak. Az erőszakosság (pl. toxikus párkapcsolatokon belüli testi bántalmazás) és a veszély (pl. az internetes ismerkedés) glitteresen csillog, az elfajzott bulik harsány neonfényben úsznak. Mindezek mellett az évad teljességét uraló félhomály is tökéletesen tükrözi a fiatalság sötét bizonytalanságát és ingatag mivoltát. Mindez kiegészül az események merész, szemérmetlen és részletekbe menő képi ábrázolásmódjával is, ami kellő és szükséges módon vágja gyomorszájon a fiatal és az idősebb generációkat egyaránt, fényt derítve a társadalmi tabuk (pl. a szex, a kábítószerek) káros hatására.

A szereplők nyelvezete is hasonlóképpen nyers, akárcsak a vizuális elemek, ugyanis az epizódok hemzsegnek a káromkodástól, ez viszont mégsem tűnik erőltetettnek, abban a világban, amelyben a szereplők mozognak, teljesen hiteles. Mind a képi elemek, mind a karakterek nyelvezete nagyban hozzájárul a sorozat atmoszférájának megteremtéséhez is, ami a konfliktusok és váltakozó erőviszonyok miatt állandó jelleggel szikrázik a feszültségtől.

Ráaadásként az Eufória legremekebb és legfontosabb jellemzője, hogy bár glitteres csillogás borítja a brutálisabb történéseket, nem glorifikálja a tematizált jelenségeket, problémákat. Ítélkezni sem ítélkezik, hanem objektív tényekként jeleníti meg az említetteket. Több szempontból és oldalról mutatja be a szereplőket, kontextust és hátteret kínálva cselekedeteik miértjének, a nézőre bízva a hozzájuk való viszonyulást, a véleményformálást.

Annak ellenére, hogy az Eufória valóságképe szándékosan eltúlzott, mégis sikeresen, autentikusan tükrözi a Z generáció közelről sem könnyű helyzetét. Cselekménye elsöprően fordulatos és teljes mértékben magával ragadja a nézőt, aki sosem tudja, mi fog történni kedvenc szereplőjével. Az első évad számos elvarratlan cselekményszállal ér véget, kísértő kíváncsiságot, valamint egy második évadra való szilárd igényt hagyva a nézőkben.

Kijózanító valóság?

by Koncz Dorottya | 2020. 01. 09. | 0 | Ajánló,Slider |

„Két napja reggel felkeltem, kimentem a fürdőszobába, elővettem a villanyborotvámat, belenéztem a tükörbe, és hát egyszerűen nem kapcsolt be. Mármint a borotva. Szóval nyomogattam a gombot, és nem indult el. És akkor az jutott eszembe, hogy itt van benne ez a rengeteg kis apró alkatrész, minden klappol, ott van, hogy működjön, de nem megy. És aztán később még a metrón eszembe jutott, hogy én ezt a borotvát sose ejtettem el, meg nem dobtam vízbe, meg vigyáztam rá, és a borotva fogja magát és egyszer csak elromlik. És, ha ezek a dolgok egyik pillanatról a másikra ilyen könnyen csak úgy elromlanak, akkor nem lehet, hogy egyszer csak majd megjavul? Nem?”

(Kimaradt részlet a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. filmből)

teljes cikk