Ajánló

Erőszak és erőlködés az őrület multiverzumában

by Gondos Borbála | 2022. 06. 23. | Erőszak és erőlködés az őrület multiverzumában bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Kritika,Slider

Régen az emberek azzal poénkodtak, hogy a Barátok Köztnek sosem lesz vége. Mivel ez mégis bekövetkezett, módosítanék a szóláson: a Marvel-univerzumnak sosem lesz vége. Csak ez járt a fejemben, amíg a Doctor Strange az őrület multiverzumában című horrort néztem Sam Raimi rendezésében. Akkor úgy éreztem, hogy annak a filmnek sem lesz vége már soha.

Bár szeretek néhány Marvel-filmet, nem vagyok a moziverzum rajongója. Vannak olyan filmek, amiket még nem is láttam. Eldöntöttem, nem is akarom. Leginkább azzal indokolnám a döntést, hogy a franchise-oknak egy idő után leáldozik a csillaga. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, jóból is megárt a sok, és a többi és a többi. Másik érvem az lenne, hogy hiába nézek új alkotást a Marveltől, ha a tizenöt évvel ezelőtti film csattanóját nem ismerem. Egyre több az áthallás.

Elveim ellenére az új Doctor Strange-filmnek az előzetes alapján bizalmat szavaztam. Tetszett a látványvilág, a Wanda Maximoffnak, a Skarlát Boszorkánynak (angolul Scarlet Witch, a karaktert Elizabeth Olsen személyesíti meg a vásznon) szentelt hosszabb játékidő és a multiverzum koncepciója. Nem tudom, mikor tört meg bennem a lelkesedés, de – töredelmesen és tettetett szégyenérzettel megvallva – valamikor azelőtt, hogy elaludtam volna a moziban. Nem lenne ez a film elég pörgős, akciódús, hogy ébren tartson? Sőt, túlságosan pörgős és akciódús volt ahhoz, hogy bármi értelmét is lássam a történéseknek. Azt éreztem, a látvány kompenzáció, az akció pedig pótcselekvés. Magam előtt láttam (talán álmomban?) a forgatókönyvírót és a rendezőt, amint azon tanakodnak, mit tudjanak kezdeni ezzel a közkedvelt karakterrel. Elvégre kell egy új film. A rajongók ráharapnak, meg is eszik. De mi legyen a film témája? Téma megvan, multiverzum, milyen eredeti ötlet! Sőt, a végére is kitaláltunk valami csavart, ami miatt muszáj lesz nézni a következő produkciót. De akkor legyen még valami új, nyűgözzük le a közönséget… Legyen a műfaja horror!

Lássuk be, ez a film nem nevezhető horrornak (esetleg a family-friendly terepen, ami nem fogadható el ténylegesen horrornak). Néhol horrorisztikus jelenetekkel operál, a műfaj egyes elemei fellelhetők benne, mégis: ez látványfilm. Ebből a szemszögből viszont dicséretes a munka, a CGI bámulatos, és így a 2022-es Doctor Strange- film megmutatta, hogy vizuális megvalósításokban már nincs határ.

A sztori kidolgozása ellenben korántsem ennyire értékelendő. Megjelent egy új karakter, America Chavez (Xochitl Gomez), aki tulajdonképpen csak eszköz volt a történet elindításához. Ez a lány akaratán kívül utazik univerzumról univerzumra, és ezt a képességet használná ki Wanda, aki a mágiája által teremtett gyermekeivel szeretne ismét együtt lenni. A főgonoszi tervet megakadályozandó, a szüleitől elszakadt fiatal, nagy erejű lányt Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) karolja fel, aki nemcsak Christine (Rachel McAdams) iránti szerelmi béklyóiból képtelen szabadulni, hanem önmaga sötét oldalától is. Ez a kijelentés talán sokat ígérőnek hat, pedig csak arról van szó, hogy a végtelen számú, így megszámlálhatatlan lehetőséggel bíró világok között egy sem akad, amelyben nem szembesítenék a főhőst azzal, hogy ő a legönteltebb figura messze bármely univerzumban. Ebből kifolyólag Christine egyik világban sem lehet a párja. Hogy el ne felejtsük, ez azért van, mert Strange önző. És ezt a néző egy percre sem feledheti el. Egyszerűen nem engedték meg neki a szereplők.

A multiverzum, jó szokásához híven, kimeríthetetlen alternatíváiból villant fel néhányat. Így kelthette életre Doctor Strange önmaga zombi mását, így lett tényező egy Marvel-filmben az alternatív Illuminati és így lepődhettünk meg, hogy az Office sorozat közkedvelt szereplője, Jim (John Krasinski) a Fantasztikus Négyes egyik tagjaként jelent meg a vásznon.

Mivel az MCU (Marvel Cinematic Universe) sosem hal meg, kisebb ferdítéssel mondhatjuk, hogy a filmnek nincs vége. A konfliktusok közül csak néhány oldódott fel, újak születtek, Marvel-szokáshoz híven pedig a post-credits részben éppen a kialakuló bonyodalom szemtanúi lehettünk.

A film személyes ízlésem ingerküszöbét meg sem súrolta, viszont objektíven tekintve is vannak hibái. Csökkentett futamidővel talán jobban sikerült volna – lefaragnék az elnyújtott akciójelenetekből és az „utálunk, mert csak magadra gondolsz Strange” típusú monológokból. Vagy a karakterekre kellett volna jobban figyelni. Esetleg történetmesélés szempontjából „horrorosabb horrort” alkotni, ha már ezt jelölték meg műfajként. És az sem ártott volna, ha ebből a filmből kimarad a tipikus tucatgyártott karakter, aki túl fiatalon tapasztal meg családi tragédiát, hihetetlen erők birtokosa, ugyanakkor bizonytalan, és eleinte nem tudja kontrollálni a képességét.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki rajong a Marvel-moziverzumért, és a filmeik legalább kilencven százalékát látta. Izgalmas lehet mindazoknak, akik a látványfilmek szerelmesei, mert ilyen téren nem lehet kritizálni a produkciót. Sőt, a horror leginkább a látvány szintjén valósul meg. Valamint nézzék meg mindazok, akiket az elnyújtott akciójelenetek nem altatnak el.

 

 

(kép forrása: Doms2Cents)

Aljas nyolcas – egy klasszikus Tarantino

by Dávid Viktória | 2022. 06. 08. | Aljas nyolcas – egy klasszikus Tarantino bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Valószínűleg ismerősen cseng Quentin Tarantino neve azok számára, akik szeretik az akció, a dráma és a fekete humor ötvözetét egy filmben. Hiszen a kétszeres Oscar-díjas, olasz származású filmrendező alkotásai hagyományosan ilyenek. Erre nagyon jó példa az 1994-es Ponyvaregény, amelyben diplomatikus társalgást a következő pillanatban váratlan mészárlás követ. Vagy mondhatnám a 2015-ös A visszatérőt, amelyben két és fél órán keresztül láthatjuk Leonardo DiCaprio szenvedését a fagyhalál küszöbén. Ez önmagában nem nagy cselekmény, Tarantinónak mégis sikerült úgy tálalni a sztorit, hogy Oscar-díjas film szülessen belőle. És szépen illeszkedik a sorba az Aljas nyolcas (2015) is: nem fog csalódást okozni a Tarantino-rajongóknak, de azoknak sem, akik szeretik a hosszas párbeszédeket, a lassan felépülő eseményt és a kegyetlenséget.

A film főszereplői híres, valamint kevésbé híres fejvadászok, akik az amerikai polgárháborút követő időszakban véletlenül egy helyre sodródnak. A mű cselekménye Wyoming erdős vidékein játszódik kemény hóviharban, amely szereplőinket ugyanabba a fogadóba sodorja, ahol kénytelenek egymás társaságában ülni a természet adta körülmények miatt. Azonban a kényszerű összezártság miatt a fejvadászok között folyamatosan nő a feszültség, a kétely és az intrika. Kérdéses, hogy kik azok, akik megérik a hóvihar végét és kik azok, akik örökre ott ragadnak a fogadóban.

A cselekmény szorosan követi a rendező stílusát. Lassan vezeti be a történetet, időt hagy a nézőnek, hogy minden szereplőt megismerhessen, ugyanakkor mindig hagy leheletnyi kételyt a szereplők valódi személyéről, amely még izgalmasabbá teszi a történetet, és közben mégsem untatja a nézőt a hosszú párbeszédekkel. Ezenkívül a film tele van kiszámíthatatlan csavarokkal, vérontással, drámával és képi világa is lehengerlő.

Bátran ajánlom azoknak, akiket nem rettentenek el a brutális, groteszk képek, szeretik az akciót, a krimit. Aki már unja a kiszámítható cselekményű filmeket, azoknak végképp ajánlom az Aljas nyolcast, mert annyi „plot twist” van ebben a filmben, hogy a végére már nem lehet eldönteni, hol van a mű csúcspontja.

 

Kép forrása: Vauge Visages

Valóság-e, amit látunk? A Black Mirror válaszol…

by Szabó-Kádár Henrietta | 2022. 05. 26. | Valóság-e, amit látunk? A Black Mirror válaszol… bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

El tudjuk képzelni, milyen érzés úgy felébredni, hogy fogalmunk sincs arról, hol vagyunk, mi történt velünk, egyáltalán kik vagyunk? A brit sci-fi antológia eljátszott a gondolattal és könyörtelenül az arcunkba is tolja.

A White Bear (S2E2) című epizód főhősnője, Victoria arra ébred székhez kötözve, hogy nemhogy környezetéről, de saját nevéről, identitásáról sincs fogalma. Menekülőre fogja, útját viszontagságok és megpróbáltatások tarkítják, mindeközben számos ember tisztes távolságból telefonjával filmezi őt azért, mert valamilyen televíziójel „megfertőzte” őket és most már csak erre képesek. Legalábbis Victoria így tudja. A rész végén azonban kiderül, hogy az egész megjátszott, gondosan megrendezett művelet, a főhősnőt vőlegényével együtt gyermekrablás és gyilkosság vádjával bűnösnek találták, s miután a vőlegény önkezűleg véget vetett az életének, társát a White Bear Justice Park munkatársainak kezeire bízták, hogy elnyerje méltó büntetését.

Médiahasználati, illetve közvetítés szempontjából kettősség vonul végig a teljes epizódon: egyrészt embertelen és felfoghatatlan, hogy egy magáról semmit nem tudó, nem ismerő ember vergődését, kétségbeesettségét és kiszolgáltatottságát többtucatnyi másik árgus szemmel figyeli és videóra is veszi, majd a végén szembesítenek azzal, hogy ez tulajdonképpen egy műsor. Másrészt azonban, amikor a néző megtudja, hogy a vergődő, kétségbeesett, kiszolgáltatott nő gyerekgyilkos, már nem haragszik annyira a filmező emberekre, a közönségben nevetőkre, a kordonok mögött kiabálókra és a White Bear munkatársaira sem.

A Black Mirror sorozat fogyasztása kis mennyiségben, vízben feloldva, kortyonként javallott, mert megterhel és kifacsarja az ember lelkét, ugyanakkor a zsenialitása is ebben rejlik: science fiction formában képes egy borzasztó disztópiát láttatni, amely disztópia nem is áll olyan nagyon messze a valóságtól. Erre a részre ez különösen jellemző. Miután az ember lánya túlteszi magát a történet és a vizuális elemek okozta kezdeti sokkon, megfigyelheti a média és az audiovizuális közvetítés hatását és manipulatív erejét. Az epizód során a főhőssel elhitetik, hogy az emberek, akik őt folyamatosan követik a telefonjukkal, azért ilyenek, mert valamilyen jel, frekvencia megfertőzte őket és most már csak így képesek létezni, ellenben vannak, akik ennek a „fertőzésnek” nem estek áldozatául. Nyilván, utóbb kiderül, hogy ez nem igaz és az egész színjáték, de ez az aspektus okvetlenül felveti a kérdést: vajon tényleg eljuthat ide a médiahasználat? Vajon tényleg képes lesz annyira beszippantani bennünket, hogy a szemünk láttára zajló fizikai és mentális kínzást szenvtelenül videóra vesszük? Másfelől ott a manipuláció: egyetlen ismeretlen, televízióban sugárzott szimbólummal és egy fényképpel valótlan valóságot adtak a főszereplőnek a gondosan kitervelt kínzás részeként.

Továbbmenve, a média manipulatív erejének másik vetülete az emberek, akik ebben részt vesznek. A „vendégek” számára közvetített valóság tulajdonképpen az, hogy ők most részt vesznek az igazságszolgáltatásban. Jemima tragikus halála egyként sokkolt mindenkit, s mint ilyen, az emberek igazságot követelnek és büntetést az elkövetőknek. Azáltal, hogy elmennek a White Bear Justice Parkba és eljátsszák, amit tőlük kérnek, azt sugallják nekik, hogy végül is ők szolgáltattak igazságot egy kislány meggyilkolásának ügyében. Ebben az a nagyon hátborzongató, hogy bár – még – nem ezt a világot éljük, a médiafogyasztó társadalomnak most is megvan az a rétege, amelyet ijesztően egyszerűen rá lehetne venni egy ilyen „játékra” s az emberek valószínűleg partnerek is lennének benne anélkül, hogy kétszer is meggondolnák, mire adják a fejüket.

 

(kép forrása: Screen Spy)

All the President’s Men: a Watergate-botrányról

by Szabó-Kádár Henrietta | 2022. 05. 12. | All the President’s Men: a Watergate-botrányról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Csattognak az írógépek, kattannak a gyújtók, és mindenki hangosan telefonál – ilyen hangulat uralkodhatott a múlt század derekán, végén a lapok szerkesztőségében, legalábbis a film szerint a The Washington Postnál mindenképp. Ilyen cigarettafüstös és rendkívül jellegzetes amerikai miliőben tárta fel és írta meg Bob Woodward és Carl Bernstein az ún. Watergate-ügyet, amelyet korunk tényfeltáró újságírásának origójaként tartanak számon. A Watergate-botrány néven elhíresült korrupciós ügy Richard Nixon elnöksége alatt történt, és a média, a nyilvánosság egy lehallgatási kísérlettel egybekötött betörés kapcsán figyelt fel rá. A betörők tárgyalásán Bob Woodward, a The Washington Post kezdő újságírója fogott gyanút és megsejtette, hogy ebben az ügyben sokkal több van egyszerű betörésnél. Bernsteinnel karöltve számos érintettel beszélgettek, dokumentumokat éjt nappallá téve olvasva jutottak el a demokrata párt irodájától egészen az elnöki hivatalig. A botrány akkora felháborodást és visszhangot generált, hogy Nixon elnök kénytelen volt 1974-ben lemondani és elhagyni Washingtont.

Az All the President’s Men (Az elnök emberei) című 1976-os film a Watergate-ügyet a lehető legrészletesebben és legrealisztikusabban tárja a nézők elé, elsősorban a két újságíró fókuszba helyezésével. Ennek a nézőpontnak köszönhetően az ember bepillanthat az oknyomozás különböző, a szélesebb nyilvánosság számára általában ismeretlen aspektusaiba és valamelyest megértheti, felfoghatja a léptékét annak a munkának, energiának és időnek, amelyet az újságírók befektettek, míg az ügy odáig csúcsosodott, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke a televízióban bejelentette a lemondását.

Alan J. Pakula filmje végigköveti Woodward és Bernstein nyomozási munkáját úgy, hogy közben az általuk használt technikák is tisztán kivehetőek. Talán a film legfontosabb szakmai tanulsága, amit minden újságírónak érdemes és kötelező volna szem előtt tartani, ha tényfeltárásra adja a fejét: a bizalmas forrás kezelése. Woodward társasági eseményen ismerte meg forrását és a tőle szerzett információkat háttérbeszélgetés formájában szőtte írásaiba vagy Deepthroat (Mélytorok) fedőnévvel publikálta. Annak ellenére, hogy borzasztó nyomást helyezett rá a média és a nyilvánosság, még halálos fenyegetéseket is kapott, soha nem fedte fel forrásának kilétét, Deepthroat identitását 32 évig homály fedte, míg a forrás maga, Mark William Felt úgy nem döntött, hogy felvállalja: ő volt a The Washington Post újságírójának informátora. Ha az ember lánya oknyomozó újságírásra adja a fejét, szerintem az első és legfontosabb, kardinális szempont az, hogy ha a forrásának anonimitást ígér, azt ha esik, ha fúj, betartsa.

A filmet látva ez a legszembetűnőbb pozitív médiaetikai eljárás, amelyet minden újságírónak szentségként kellene kezelnie, azonban második nézésre észrevettem olyan gyakorlatokat is, amelyeket nem feltétlenül tartok követendő példának: körülbelül a film második órájától, amikor a két újságíró egyre mélyebbre és mélyebbre kerül az ügyben és a Nixon újraválasztási kampányáért felelős bizottság tagjait kérdezik egyesével, házról házra járva, van egy kifejezett alany, ahol nem kívánják fogadni a riportereket, Bernstein azonban mégis bemegy, és cigarettára gyújt. Én értem és egyetértek azzal, hogy ha az ember ekkora kaliberű visszaéléses ügyet göngyölít fel, több mint rámenősnek kell lennie ahhoz, hogy a szükséges információt megszerezze, ám nem mindenáron. Számos alany, aki ebben a bizottságban dolgozott, valósággal rettegett nyilatkozni a várható következmények miatt.

A tényfeltáró újságírás műfaja általában valamilyen politikai, hatalmi visszaélést, korrupciót feltételez és hosszú hónapokba, évekbe telhet, míg érdemi eredményre jutnak a részt vevő újságírók. Woodward és Bernstein hihetetlen kockázatot vállalt ezzel az üggyel, akkora kockázatot, amelyre 1972-ben még ők maguk sem számíthattak, hiszen nem sokan gondolták, hogy a kampányidőszakban történt betörés egészen az elnöki hivatalig nyúló korrupció előszele. A film által erre a „meglepetésfaktorra” is rájöhetünk, megfigyelhetjük, hogy az újságíró soha nem tudhatja, mibe mászik bele és hogy ennek a valaminek milyen következményei lehetnek. Bár a The Washington Post munkatársainak bántódása nem esett, sajnos nem mindegyik oknyomozó újságíró ennyire szerencsés – napjainkban sem.

 

(kép forrása: Rotten Tomatoes)

 

A vívódás regénye

by Lukács Krisztina | 2022. 05. 05. | A vívódás regénye bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Gondolkodtál azon, hogy mi állhat bizonyos emberek tetteinek a hátterében? Érdekelt, hogy melyik az a cselekvés vagy kijelentés, ami egész életedre kihathat? Másképp élnél, ha tudnád, hogy az utolsó percekben számot kellene adnod mindenről? Ezen kérdések képezik A gyertyák csonkig égnek című alkotás alapkoncepcióját.

 

Vegyes fogadtatása ellenére az 1942-ben publikált regény válni a hazai és nemzetközi szépirodalmi kínálatban maradandóvá tudott. Többek között angol és olasz fordításával is találkozhatunk. A mű hűen tükrözi Márai Sándor művészi stílusát: nem odaillő igék használata, filozofikus mondatszerkesztés, lírai leírások, karaktertípusok és ellentétpárok.

A történetben két, életútja végén álló férfi találkozik egymással. A beszélgetőpartnerek, Henrik, az igazság harcosa, a hithű katona és Konrád, a „másféle ember”, a művész. Konfliktusukból egy halott nő képe emelkedik ki, a Krisztináé. Csonka dialógusok révén tárulnak elénk azok a kérdések, amelyekre negyven évet vártak, hogy feltegyék. A sztori során egyetlen szempontot ismerünk, a Henrikét. Nagymonológja, elemzései fedik le a többi karakter szándékait, cselekedeteit. Éjszakába nyúló kommunikációjuk legfőbb témái a megcsalás, a féltékenység, a barátság és az árulás.

Az elbeszélés visszaemlékezéssel indul, a ház cselédjével, Ninivel folytatott párbeszéd keretbe zárja. Megismerjük a kezdetek kezdetét, és fokozatosan építkezünk a csúcspontig, a gyilkossági kísérletig. A társadalmi kötöttségek ellenére az arisztokrata és a szegény nemes gyermeke barátságot köt. A mód, ahogy Márai Sándor a közöttük kialakuló kapcsolat mélységét taglalja, ahogy mindent együtt éltek meg, szerelmi szálat is sejtet másodlagos értelmezésben, bár a szerző a cselekményt teljesen más vonalon vezeti tovább.

Felnőtt korukra differenciáik egyre jobban kiütköznek. Míg Henrik tökéletesen beilleszkedik a társadalmi konvenciókba és élvezi hivatását, addig Konrád csak kényszerből választja a katonai pályát, idegen a világban, amiben létezik. Önmagát a bűnösnek számító zenében, a szenvedélyben találja meg. Az alkotásban a zene a közösségteremtő ereje mellett falat képez két embertípus között, elidegenít egymástól két csoportot: az érzőkét az értőkétől.

Barátságuk ennek ellenére még akkor is töretlen, amikor Henrik megnősül. Egy nap azonban azzal kell szembesülnie, hogy bizalmasa fegyvert szegez rá egy vadászaton, másnapra pedig elhagyja az országot. Barátját kutatva Henrik felkeresi annak birtokát, és ott találja saját feleségét. Abból adódóan, hogy az asszony milyen ismerősen mozog a helyiségben, ahol Henrik először tartózkodott, szerelmi háromszög kínzó képe rajzolódik ki előtte. A házasok attól a naptól kezdve külön élnek.

Negyven évvel később a kezdetleges vádlott és vádló felállást Henrik analízise megbontja. Kérdéseit legtöbbször mesélőnk saját maga válaszolja meg. Ennélfogva a bosszúvágy átvált hősies igazságkeresésbe, majd egyfajta béke és búcsú keverékévé alakul. Márai Sándor mindezek mellett képes végig fenntartani a feszültséget, fokozatosan adagolni a drámát, amire nem is számítottunk, de akad.

A könyvben az író megjeleníti a monarchia korabeli Bécs korrajzát, szemlélteti a Magyarországon élő vidéki nemesség környezetét, helyzetét. A paradoxonok, párhuzamok, ellentétek hangsúlyosak. Élők vitatkoznak egy halott nőről, a bukott világrend árnyékában. Dicsőítik a keresztényibb múltat, ahol a felszarvazott méltósággal viseli a csalást, ahol a jellem az erkölcsi piedesztál csúcsa, pedig életük végére mindketten hasonló vétségekről vallanak.

Górcső alá venném még Márai Sándor női karaktereinek, különösen Krisztinának a jellemvonásait. Ő a kiszolgáltatott feleség, aki inkább hálából, mint szerelemből megy férjhez. Titokban lázad a rendszer ellen, de az első buktató után belekeseredik státusába. A nő, aki naplójával mindvégig az őszinteségre törekszik, aztán akad valami, amit már nem mer elmondani. Az áldozat, akit mindkét szeretett férfi elárul és magára hagy. Krisztina elég passzív figura, mégis képes ennél több lenni. Kísértetként köti össze a férfiak életét, emlékeit, múltját. Krisztina naplója lenne minden titok nyitja…

A könyvből filmes adaptáció is készült (elérhető a Videán). Képi világ szempontjából a minőség elég rossz. A képernyőn idős karaktereket láthatunk, ami kissé szokatlan, de elfogadható lenne, ha profibb színészi játékkal társulna. A fontosabb szereplők: Avar István (Henrik), Agárdy Gábor (Konrád), Tompos Kátya (Krisztina), Csernus Mariann (Nini).

Számomra a könyv 8/10. Mindenkinek ajánlom, aki elgondolkodtatót szeret olvasni. Ez alól kivételt képeznek a vegetáriánusok. Az iromány a vadászat élvezetéről szóló elmélkedést is tartalmaz.