Ajánló

Egy történet a sokszerelműségről

by Kabai Krisztina | 2021. 03. 24. | Egy történet a sokszerelműségről bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Szurovecz Kitti A sokszívű című kötete idén talán az első, aminek nem tudtam nemet mondani, és valamikor hajnali fél négykor olvastam el az utolsó sorokat. Egészen addig legalább háromszor jutott eszembe az, hogy talán, esetleg nem ártana, ha eltenném magam más… aznapra, de mindig azt mondtam, hogy csak még egy jelenet, csak még egy jelenet… Ebből aztán az lett, hogy egy éjszaka alatt kiolvastam az egészet, és nem tudom, ez jó-e, merthogy annyira beszippantott és magával ragadott, vagy inkább rossz, mert így viszonylag hamar a történet végére értem.

Kitti közösségi oldalát már évek óta követem, újságíróként hatalmas példakép számomra, és imádom a családjáról szóló bejegyzéseit is. Már nagyon régóta a terveim között szerepelt, hogy olvasok tőle, de a pontos okát nem tudom megmondani, miért nem tettem meg ezt korábban. A stílusa, a könnyedsége, a komolysága mosolyog vissza rám a soraiból, és bár az első fejezetekben nem tudtam azonosulni Annabellával, mégis tökéletesen bele tudtam élni magam a helyzetébe. Tudom, ez az év egyik legnagyobb ellentmondása, de nem fogalmazhatom meg másképp azt, amit a könyv első felében éltem át. Bizonyos pontig nem is Annabellaként voltam jelen a fejemben levetített kisfilmben, hanem saját magamként, és ilyet még sosem éreztem, pedig nem ez az első könyv, amit elolvastam.

A poliamoria, azaz a többszerelműség (több embert szeretsz és élsz velük egyszerre, teljesen nyíltan, és mindegyik fél többé-kevésbé elfogadja ezt) a mai társadalomban (legalábbis itthon, Romániában és szerintem Magyarországon is) olyan, mint az LMBTQ-emberekről azt bizonygatni, hogy normálisak. Veszett fejsze nyele. A berögzülten gondolkodó emberek nemhogy felháborodnának ennek hallatán, hanem egyenesen infarktust is kapnának. Pedig nem rossz ez, sőt. A végére tökéletesen egyetértettem Annabellával azzal kapcsolatban, hogy minthogy hazugságban hitegesse magát, éljen inkább úgy, ahogy, és mindenki boldog. Valamilyen szinten persze. Ilyen helyzetben az emberek nyílt lapokkal játszanak, és nincs az, hogy valaki a párja háta mögött tesz meg dolgokat. Persze a negatívumok sem elhanyagolhatók, és ezt a könyv is szépen kiemeli, aminek külön örülök, mert hiteltelen lett volna, ha Kitti cukormázba bújtatva adja elő nekünk ezt az életmódot. Mert ez minden, csak nem rózsaszín vattacukorbomba.

Annabella kezdeti dilemmájával nehezen tudtam azonosulni, abszolút nem egyezett a véleményünk, és emiatt komolyan fontolgattam, hogy abbahagyom az olvasást. Én viszont nem hagyok abba könyveket, csak elnapolom őket, ezért úgy negyven oldal után azt mondtam, majd máskor. Aztán leszállt az este, tea mellett gondoltam belelapozok, aztán csak lapoztam, lapoztam, tea után következett az ágy, és tovább lapoztam, lapoztam, hirtelen elfogytak a lapok, és hajnali fél négy volt. FÉL NÉGY. Nem is tudom, mi okozott nagyobb sokkot: az, hogy befejeztem vagy az, hogy megint túl sokáig maradtam fent egy regény miatt.

Cselekményleírás következik!

Számomra ez a szerelmi háromszög nem is igazán volt kellemetlen, és ilyet is csak ritkán mondok, mert amúgy utálom őket, nemcsak a könyvekben, a való életben is. Olivér eleinte ugyan birizgálta a fantáziámat, de már az első szemvillanás után tudtam, hogy Szaki az igazi. És ő is lett. Imádtam azt a férfit, annyira emberi, annyira átjött az a szarkasztikus humora, amin Annabella csak húzta az orrát, hogy az valami felfoghatatlan. Tökéletes példája annak, hogy a pletyka tulajdonképpen tényleg csak pletyka, és a tárgya teljesen más ember, mint amilyennek mondják. Már az első szemvillanás után éreztem, hogy nem kell tőle félni. Ugyan teljesen másképp képzeltem el azt a jelenetet, amikor Annabella azt hitte, tőle jött az az aranyos döglött madár, a későbbiekben kárpótolva lettem. Százszorosan is.

Cselekményleírás vége!

Teljességében nem tárulkozott fel ez az életmód a szemeim előtt, hiszen végső soron Annabella nem vált teljes mértékben poliamorrá, de ez nem is baj. Az ő története így vált egésszé, és meg kellett tapasztalnia ezt az életmódot is.

A férfi főszereplő mellett tetszett maga a folyamat, amin Annabella a történet folyamán végigment. Pont annyira kételkedett és félt, mint a való életben az olyan nő, akinek válságba kerül az élete, és olyan döntések előtt áll, amelyek teljesen megváltoztatják a mindennapjait. Pont annyira volt befogadó és barátságos, naiv és korrekt gondolkodású. Pont annyira emberi. És hihetetlen érzés volt ezt a könyvet ezzel a gondolattal olvasni. Lehet azért, mert magyar szereplős, magyar helyszínes, de úgy gondolom… nem, úgy érzem, hogy Kitti olyan szereplőket álmodott meg, akik tökéletes emberek lennének. Tökéletlenül tökéletesek, és ez így van jól. Nem tudom, mikor éreztem ezt így utoljára egy könyvnél, nem tudom, fogom-e máskor is, de azt biztosra kijelenthetem, hogy ez a kötet felkerült a leg-leg-leg listámra, és sosem fog onnan lemászni. Még akkor sem, ha megtámadják a pozícióért.

Szurovecz Kitti, A sokszívű. Atheaneaum Kiadó, 2017 Budapest.

Nem minden hős visel köpenyt

by Gebe Zoltán | | Nem minden hős visel köpenyt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Jó rövidfilmet készíteni nem olyan egyszerű, mint azt az ember elsőre hinné. A rendezőnek jóval kevesebb ideje van üzenetet közvetíteni, mint a nagy filmek esetében. Sokféleképpen meg lehet ragadni a néző figyelmét, a történetalakításba viszont nem férnek bele felesleges részletek. A 10-15 perces rövidfilmek általában gyakran csak egyetlen nap vagy néhány óra eseményeit foglalják össze, különleges esetben viszont időugrást is tartalmaznak, ami élvezhetőbbé teszi a történetalakítást.

Az elmúlt években kevés olyan rövidfilmet láttam, amelyik igazán el tudta nyerni a tetszésem. Ilyen volt például Béres László 2019-ben megjelent alkotása, A taxis. Tavaly bukkantam rá az egyik kedvenc magyarországi rapperem, a film főcímdalát (Csoda) szerző Deniz közösségi oldalán. A sztori 1983-ban kezdődik Budapesten, amikor az éjszakázó taxis (fiatalon Jászberényi Gábor, idősen Reviczky Gábor) rádiót hallgatva arra lesz figyelmes, hogy a városban elraboltak egy csecsemőt. Kiváló helyzetfelismerő képességének köszönhetően rájön, hogy a gyermekrabló az ő hátsó ülésén ült. Ezt követően cselekedni sem fél, amikor megbizonyosodik arról, hogy valóban így van, a zaklatott nő után megy és megmenti a csecsemőt. A film központi üzenete tehát az, hogy nem kell rendőrnek, orvosnak vagy tűzoltónak lenni ahhoz, hogy valaki igazi hőstettet kövessen el, elég csak odafigyelni a körülöttünk lévő dolgokra és időben cselekedni.

Itt még természetesen nem lehet vége a történetnek. Harminc évvel később a taxis autójába beszáll az az ember, akit gyermekkorában megmentett. A Lengyel Tamás által alakított férfi hamar ellenszenvessé válik a néző szemében, ugyanis lekezelően és tiszteletlenül beszél a taxissal, nem is sejtve, hogy neki köszönheti az életét. A szép mondanivaló mellett tehát arról is érdemes beszélni, hogy az ilyen típusú hősök gyakran nem maradnak a figyelem középpontjában, idővel elfelejtik őket, különösebb jutalmat pedig nem kapnak. Színészi játékával Reviczky jól tudja közvetíteni azoknak az embereknek az érzéseit, akiket jótetteik ellenére sem ismernek el. Tovább már nem akarok spoilerezni, ha kíváncsiak vagytok arra, hogy a taxis hogyan kezeli a feszültté vált helyzetet, érdemes végignézni a filmet.

Az alkotást szerethetővé teszi, hogy egyszerű megoldások vannak benne, nem a látványelemekre, hanem az emberi tettek jelentőségére fókuszál. Sok időugrást tartalmaz, rendszeresen váltakoznak a taxis által fiatalon és idősen megélt jelenetek, ezektől viszont nem válik zavarossá a történetvezetés. A Csoda című dalból kiragadott idézet összefoglalja a film egyszerű, de manapság különösen fontos mondanivalóját: „Nem kell hogy megmentsd az egész világot…”

Nem is olyan sötét Az árnyak könyve

by Gondos Borbála | 2021. 03. 11. | Nem is olyan sötét Az árnyak könyve bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

A boszorkánytéma, puszta érdeklődő laikus szintjén már egy ideje foglalkoztatott. Gyerekkorunktól kezdve találkozunk a jelenséggel mint a mesék gonosz erőivel, fantasykönyvek, szépirodalmi alkotások, filmek szereplőivel. Ezeknek, bár vannak közös vonásaik, mégis sokban különböznek. Kíváncsi lettem: vajon találnék-e a valóságban hiteles forrást arra, hogyan alakult ki ez a sokrétű kép mágiával foglalkozó vén banyákról, fiatal, gonosz lányokról, akik rontást árasztanak másokra ördögi eredetű erejüket felhasználva. Úgy határoztam, utánajárok a témának, informálódom a képzelt világon túli boszorkányságról – így vezetett az utam a wicca boszorkányok kultúráját, vallási életét, szabályait és rituáléit ismertető könyvhöz, amelynek elolvasását azért is tartottam jó döntésnek, mivel nem régi néphiedelmekről írnak benne, hanem máig létező vallási csoportosulásról.

Ez nem maga Az árnyak könyve, hanem forrásmunka Gerald B. Gardner tollából, 1949–1961 közötti gyűjtéseiből. Ír ugyan rituálékról, nagyon röviden a használt mágiákról, ez utóbbiakat kevés konkrét, de érdekes példával szemléltetve, viszont mindezeknek a misztériumát nem fedi fel. Tudniillik a wiccák az egyik leginkább titoktartó csoportosulás – legfőbbképpen az üldözöttségük miatt.

Az árnyak könyvéről minden wicca önmagának készít saját változatot, ahová tapasztalatait, varázsigéit írja le. Fontos szabály, hogy egy boszorkány könyvében csak a saját kézírása szerepeljen, más testvéréé nem. Ennek nem misztikus magyarázatai vannak, hanem elővigyázatosság és félelem keltette indokai: ha üldöztetésre kerülne sor, mint annyiszor a történelem folyamán, és valaki a boszorkányok létét, boszorkányos tevékenységet alátámasztó bizonyítékkal áll elő (pl. egy wicca árnyak könyvével, amelyet eltulajdonít egy „művészetet gyakorló” boszorkánytól), akkor az ellenségnek ne legyen bizonyítéka arról, hogy az elfogottnak társai vannak. Ilyen helyzetek elkerülése végett ajánlott, hogy egy boszorkány megtanulja mindazt, amit a könyvébe leír, hogy megsemmisíthesse azt, ha meg kell szabadulnia hitbéli meggyőződése bizonyítékaitól.

Gardner leírja azt is, mi a boszorkány feladata, amikor vallatják. A Testvériségről nem ejthet szót, akkor sem, ha megtörne a kínzás terhe alatt. Ha igazat mond kínzóinak, utána le kell tagadnia: rosszul van, azt sem tudja mit beszél. Az igazat elmondani tilos, viszont, ha „repülésről, az ördöggel való lepaktálásról, gyermekáldozatokról, vagy emberhús evéséről” kérdik, azt kell felelnie: „Szörnyű álmom volt. Nem voltam önmagam. Őrület lett úrrá rajtam.” Tragikus végkimenetel esetében arról a boszorkányról, akit máglyahalálra ítélnek, gondoskodik a kovenje (kisebb wicca gyülekezet). Ha képesek rá, kimenekítik a börtönéből halála előtt, ha nem, olyan füveket juttatnak el hozzá, amelyektől kábulatba esik, és nem fogja érezni a tűz égetését, csak halála után az Istennő extázisát a túlvilágon.

A wiccák, valószínűleg félelmükből eredendően nem terjesztik hitüket az emberek között, sőt hárítaniuk kell, ha kívülálló faggatja őket – nagy a bizalmatlanságuk azokkal szemben, akik nem tartoznak a Testvériséghez. Kapcsolatuk a kereszténységgel elvbeli szöges ellentétek és hányattatásaik miatt főleg az elővigyázatosságra, távolságtartásra épül, és az általam olvasott könyv szerint nincsen ártó szándék, bosszúvágy a boszorkányok részéről. Mágiát a keresztények ellen nem használnak, csak szükség idején olyat, amely visszafoghatja erejüket, de kárt bennük nem tehet. Tanaikban vannak azért áthajlások: Az árnyak könyvében olvashattam egy bibliai igét, amelyet használnak és értelmeznek, és az ősi törvények értelmében, aki vét azok ellen, azt az Istennő a keresztény pokolba száműzi, ahonnan nincsen kiút, nincsen reinkarnáció.

Mindazokat, akik úgy hiszik, a boszorkányság a fekete mágiát használja, megcáfolják a wiccák: ők nem „paktáltak le a keresztények ördögével”, és törvényeik szerint tilos a mágiát ártó célokra használni. Azt tartják, hogy minden tett háromszorosan száll vissza rájuk, értelemszerűen az is, ha rosszat tesznek valaki ellen. Intéseik között az egyik legfontosabb: „Tégy, amit akarsz, de másnak ne árts!”

Rituáléik nagyon ceremoniálisak: a beavatási szertartásaik, előesték, napfordulók, napéj egyenlőségek néhány momentumban eltérő, de sokban hasonló módon zajlanak. Része a megtisztulási folyamat, korbácsütésekkel, és kezek-lábak megkötése. Fizikai durvaságot mutatnak a felsoroltak ugyan, de magyarázatuk szerint ezek a cselekedetek a vérkeringést szabályozzák. Emellett az ötszörös csók (amely igazából nyolc csókból áll: kettő lábakra, kettő térdekre, egy a nemi szervre, kettő a mellekre, egy az ajakra), meztelenség, mámor (füvek, alkohol, de nem túlzott mennyiségben), játékok, tánc akár szédülésig a szertartásaik része, mivel mágiájuk létrejöttéhez szükséges a „befolyásoktól mentes elme”.

A jó kedély és az erotika része a szertartásoknak, viszont az együttlét nem a nemi vágyról szól, hanem isteneik dicsőítéséről. Fontos ünnepeket a Nagy Rituálé koronáz meg, a Főpap és Főpapnő közösülése – ha nem valósítható meg, akkor jelképes formában, eszközeiket (férfi és női szimbólumaikat) felhasználva.

Ami garantálja a mágia létrejöttét, az az akarat és az ember önmagába vetett hite. Az eszközök minősége, milyensége kevésbé számít, mint az őszinte akarás. A varázsigék java „nincsen kőbe vésve”, szabadon átkölthető, viszont egyes vélemények szerint, ha a kimondottak rímbe szedve hangzanak el, nagyobb az esély a mágia beteljesülésére. Öngyógyításuk sokkal inkább pozitív gondolkodásból, mentális kontrollból ered, semmint a mágia használatából.

Vallásuk közel sem patriarchális, jelentős szerepek jutnak a nőknek, a női erőnek és hatalomnak, de inkább az egyenlőség elvén működik: mágia gyakorlásakor csak férfi és nő alkothat párt, azonos neműek nem – mester és tanítványa sem lehet azonos nemű.

A (wicca) boszorkányokra aggatott sztereotípiák nagyrészt hamisak. Mindenki által hallott elemei a boszorkányságnak, amelyekkel a könyv olvasása során találkoztam: a seprű és az abrakadabra kifejezés. Az előbbi használata május előes¬téjének megünneplésekor kap jelentős szerepet, játékhoz, tánchoz használják. Az Abrakadabra kifejezés feltételezhetően egy nagy felmenőnek vagy istennek a neve (ez nem kapott tisztázást), felbukkant egy igében.

A konklúzió: ha mindenki lehet az, aminek vallja magát, akkor boszorkányok igenis léteznek.

 

A wicca újpogány vallás. Elsőként Gerald Gardner amatőr brit antropológus népszerűsítette 1954-től kezdődően. Gyerekkorában Gardner Sri Lankán élt, majd fiatal felnőttként a Maláj-félszigeten, ahol behatóan tanulmányozta a bennszülöttek szokásait, mágikus szertartásait. Angliába visszatérve több okkultista csoporthoz csatlakozott, amelyek egyikéről meggyőződéssel hitte, hogy a kereszténység előtti pogány vallás maradványa, amelynek sikerült túlélnie a kifejezett elpusztítását célzó középkori boszorkánypereket (Margaret Murray antropológus, történész, néprajzkutató, egyetemi professzor akadémiai körökben később cáfolt boszorkánykultusz-hipotézise), majd eldöntötte, hogy újjáéleszti ezt a pogány vallást, és az okkultista gyakorlatokból, szabadkőművességből, mágikus szertartásokból stb. kölcsönzött elemekkel megalkotta a gardneriánus wicca tradíciót, amelynek mintegy kézikönyvét is megírta Az árnyak könyvében. A wicca vallást Magyarországon kezdetben elszigetelt kiscsoportokban (kovenekben) gyakorolták, 1998-ban jegyezték be hivatalosan a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyházát. A különféle kovenek alapelvekben azonos, de egymástól sok mindenben eltérő vallást gyakoroltak. A különféle tradíciók kikristályosodásával 2013-ban a(z állami szabályozások kényszerítő ereje miatt akkor már egy éve vallási egyesületté alakult) magyarországi wicca egyházból kivált a Berkano Wicca Tradíció. A kelta tradíció követői (később a KWHE visszakapta az egyház nevet és privilégiumokat, de nem tartozik a bevett egyházak közé) a wicca vallást a kelta hagyományokkal ötvözik, e téren természetes kapcsolódást látnak abban, hogy a mai Óbuda, Zala és Vas megye területén bronzkori kelta településeket találtak. A wicca dualista természetvallás, a férfi és női aspektus egyenrangúságának elfogadása mellett egy Isteni Párt tisztel, politeista (minden istent istennek fogad el, de nem fogadja el egy kizárólagos isten létét), animista (a wiccák szerint mindennek lelke van, ezért fokozottan környezettudatosak). A magát dogmáktól mentesnek valló vallás mindenki számára nyitott, követői mindennemű térítő tevékenységtől elzárkóznak, azt vallják, hogy mindenkinek saját egyéni világképe alapján joga van megválasztani a hozzá a legközelebb álló vallást.

 

Anne, szigorúan E-vel a végén

by Tornai Anett | | Anne, szigorúan E-vel a végén bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Végre lejárt (a szesszió, mi más?), így hát eljött a lelkiismeretfurdalás-mentes sorozatnézés ideje. Mondjuk szesszió alatt motivációnak hívjuk, s akkor már a lelkiismeret-furdalás is jobban nyugton marad, most pedig jutalomnak. Az én jutalmam ezúttal az Anne, E-vel a végén lett. A Netflix toplistáin előkelő helyet foglal el, talán azért is, mert rengeteg olyan mondat hangzik el benne, amely minden korosztály számára elgondolkodtató lehet. Azoknak, akik szívesen néznek régi időkről (1800-as évek) szóló sorozatokat.

A sorozat a kanadai írónő, Lucy Maud Montgomery 1908-as regénye alapján készült. Főhőse a 11 éves Anne Shirley, a művészi tehetségekkel megáldott, szenvedéllyel teli, kivételes árva lány. Mint kiderül, hősünk roppant olvasott, intelligens kislány, aki korához képest rengeteg olyan szörnyűséget élt meg, amely egy felnőtt számára is kihívást jelentene. Eddigi életét árvaházban, különböző nevelőszülőknél töltötte – szerényen fogalmazva: nem a legjobb körülmények között. A sorozat első epizódjában tévedésből egy idősödő testvérpárhoz, Marilla és Matthew Cuthberthez kerül. A sorozat első része erős érzelmeket kiváltó történésekkel indít: miután kiderül, hogy a kis Anne véletlenül került Cuthbertékhez, vissza akarják őt küldeni az árvaházba. A megható kezdés után végül Anne marad, és elkezdődik új, vidámabb élete a Zöld Oromban. Dolgozik a Cuthbert-birtokon, elkezd iskolába járni, több-kevesebb sikerrel barátokat szerez (ami az árvaházi múltjának köszönhetően nem megy gördülékenyen), valamint a szerelem is terítékre kerül a sorozatban. Az egyik legérdekesebb karakter a haladó szellemű, modern tanítónő, aki a városból kerül a kis vidéki településre, és új tanítási formáira nincs még felkészülve a konzervatív Avonlea lakossága. Hasonló gondolkodásmódjuknak köszönhetően Anne példaképévé válik, a nőknek akkoriban egyetlen életpálya – házasság és gyerekvállalás – helyett Anne is elsősorban szakmai kiteljesedésre vágyik.

Az alkotás remekül bemutatja az 1800-as évek világát, öltözködésben, mentalitásban, a karakterek viselkedésében és beszédstílusában; végig hű marad az akkori hagyományokhoz. A társadalmi különbségeket, a nők háttérbe szorulását és a faji megkülönböztetést is részletesen boncolgatja a sorozat. Az önkifejezés fontossága is megjelenik, hogy mennyire lényeges mindenkinek megtalálni azt a módot, ahogyan kifejezésre tudja juttatni érzéseit, ne elnyomja azokat, hanem kiadja magából.

Három évadával és összesen 27 részével rettentő gyorsan ledarálható sorozat, és bár még sok-sok epizódon keresztül tudnám nézni, nem várható 4. évad a közeljövőben, ami talán nem is akkora probléma, mert az éppen aktuális befejezés tökéletes.

Megszoksz vagy megszöksz: Baráth Viktória, A főnök

by Kabai Krisztina | | Megszoksz vagy megszöksz: Baráth Viktória, A főnök bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Új-Mexikó, alvilág, luxusdrogok, pénz. Egyik fejezetről a másikra csöppenünk bele a fényűzésből ebbe a kegyetlennek tűnő sötét világba Baráth Viktória második regényében, A főnökben. Az Álomgyár kiadó elsők között számontartott sikerkönyve garantáltan leveszi a lábáról azokat az olvasókat, akik kedvelik a romantikus, enyhén krimis beütésű könyveket.

A történet a 2010-es években játszódik többnyire Új-Mexikó területén, és a fiatal, huszonéves nő, Ana Moreno életének egyik szegmensét dolgozza fel, amikor különböző okok miatt egy eléggé nagynak számító drogterjesztő kezei közé kerül, aki ahelyett, hogy megölné őt, kiképezi és végül egyik legfőbb bizalmasává teszi.

Két nagy témát dolgoz fel az alig 370 oldalas történet: a drog helyzetét Amerika legsötétebb, legdélibb államában, valamint a Stockholm-szindrómát. 

A történetben elég hamar körvonalazódik a hálózat lényege: a kicsit drágább, de jobb minőségű anyaggal azért is lesz több vásárlód, mert az emberek igényesek, és nem elégszenek meg az akármelyik utcasarokról beszerezhető sima porral. Ezt a gondolatot kihasználva építi ki saját rendszerét Ryan Walsh, akit mindenki főnöknek hív. Két fő embere van, a testesebb alkatú Rick, a jobbkeze, aki a piszkos munkát végzi, és Nicky, a kapcsolattartó.

Senkinek sem kell bemutatni a Stockholm-szindrómát, Natascha Kampusch esete szinte minden évben feltűnik valami miatt a médiában. A regényben is hasonlóan indul Ana helyzete, fogvatartói különböző módszereket használtak arra, hogy szóra bírják vagy esetleg megbüntessék őt, annyi különbséggel, hogy a nő elkezdett alkalmazkodni a helyzethez, hallgatott Ryanre, emiatt egy idő után a férfi kihasználta a helyzetet, elkezdte magával hordozni az átadásokra, megbeszélésekre.

Mindkét főszereplő hatalmas karakterfejlődésen megy keresztül, ez a történet egyik legnagyobb erőssége. Ana az ártatlan, eltartott nőből vált olyanná, aki kiáll magáért és nem riad vissza attól, ha pisztolyt kell ragadni. Eleinte érzékeny lelkű volt, ez szinte végig meglátszott a karakterén, de az utolsó töréspont után éppen időben vált olyanná, amilyennek ebben a rendszerben a nőknek lenniük kell. Ryan személyisége hatalmas adag emberséggel egészült ki, és megtanulta, hogyan kell mások fejével gondolkodni. Nagyon sok a történetben az olyan helyzet, amikor szemmel láthatóan nem esik jól neki, mégis megtesz bizonyos dolgokat.

Azoknak ajánlom a könyvet, akik szeretik az enyhe romantikus krimiket. Nincs tele véres jelenetekkel, a hangsúly inkább a szerelmi szálra, az emberi kapcsolatokra kerül, mégis remek betekintést kínál az olvasónak az alvilág egy enyhébb változatába.