Ajánló

A mélypont, ami nem tragédia (is)

by Gondos Borbála | 2020. 11. 06. | 0 | Ajánló,Elmélkedős,Slider |

A sorsban, mint olyan, nem hiszek – a sorsszerűségben viszont annál inkább. Nem hiszem, hogy egy identifikálhatatlan felső erő sakkstratégiai eredménye minden véletlen, ami az életben történik, viszont néha kis botlásokból egészen szép táncmű is kialakulhat. Így keringőzőm most én a mélypont fogalma körül.

A napokban három ismerősömmel is, egymástól teljesen függetlenül, befészkelte magát a beszélgetésbe ez a téma, és
érdekesen eltérő véleményeket hallottam, miközben magamban a jó öreg Harcosok klubja-idézeteket hoztam fel – már akaratlanul is. Gondolkodtam, hogyan lehet összekötni ezeket a nézeteket eggyé, és azon, hogy ha ez sikerül, akkor a szó veszít-e a maga értelméből és teljességéből, vagy gyarapodni és gazdagodni fog a jelentésköre. Ahogy mondtam, sorsszerű és kissé ironikus is, hogy a mélypontról írjak. Úgy gondolom, nagyon degradálta a társadalom ennek a szónak a jelentését. Ez főleg annak tudható be, hogy felelőtlenül használjuk a fogalmakat, amelyeket hiába alkottuk mi magunk, úgyis elhatalmasodnak rajtunk. Képesek vagyunk azt hinni, hogy mint a „természeti hierarchia csúcsán álló egyedek”, irányíthatunk olyan dolgokat, amelyeknek fel sem fogjuk a működési mechanizmusát, mint a szavakat, azokat a felmérhetetlen erejű entitásokat. Mélypont. Egyesek szerint ez kizárólag relatív, mások azt mondják, hogy egyetemes. Szerintem pedig éppen annyira közös tud lenni az emberek számára, mint akármelyik érzékszervi tapasztalás. Mindenkivel megtörténik, nagyjából ugyanazt érezzük, de egyediségünkből, eltérő alaptermészetünkből és preferenciáinkból adódóan
mégis más az élmény.
Nyomatékosan felhívták a téma kapcsán a figyelmemet arra, hogy a mélypont mindenkinek relatív. Nos, ennek az igazságértéke szerintem egy erős talán. Ha elfogadjuk, hogy mindenkinek mást jelent a mélypont, kizárólag úgy emlegethetjük, hogy a „személyes” jelzőt elé helyezzük. Vitathatatlan, hogy mindenki életében megvannak a személyes „legek”, viszont ahogy a tragédia szót sem használhatjuk pillanatnyi levertségre, úgy a mélypontot sem minősíthetjük le. Annak ellenére, hogy egymás mellé helyeztem a két szót, még nem helyezném egy lapra is. A tragédia végzetes, a mélypont pedig lehetőség (aminek nem feltétlenül kell kellemesnek lennie). „Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság” (Harcosok klubja című film). De idézhetném ugyanonnan azt is, hogy: „Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs”. A mélypontra eljutni fájdalmas, kétségbeejtő („…elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus”). A mélypont az ember életében – egyénenként változó mértékű – szenvedéssel járó változás.

A Harcosok klubja könyv, film alapján és tanulságán próbálok haladni a gondolatmenet fonásában. Abban a műben céllá vált a mélypont elérése és megtapasztalása, viszont a való életben kevés emberről mondható el, hogy tudatosan törekszik erre – ami, jegyezzük meg, egyáltalán nem baj, mivel veszélyes játék lehet a végső határt feszegetni úgy, hogy az ember sokszor maga sem tudja, mit és abból mennyit képes elviselni. A filmben az önpusztítás eszköz volt valamiféle „végső jó”, a teljes élet elérésében. Mi, akik nem Chuck Palahniuk karakterei vagyunk, általában nem szándékosan jutunk el „mindennek az aljára”, ezért jön a kétségbeesés, ezért tűnik a
helyzet kilátástalannak. Tudom, hogy az ilyesfajta helyzetek mindig összetettek, és aki éppen emocionálisan szenved, annak nem lehet olyan tanácsot vagy javaslatot adni, amiről elhiszi, hogy az könnyítene a helyzetén, viszont a legnagyobb lépés, a legerősebb védőháló a további zuhanásban az lehet, hogy tudatosítjuk, az életnek nincs vége. Attól, hogy az ember egy másik szinten áll, a perspektívája is változik, és különféle helyzetek más- más önmagunkat igénylik. Így a mélypont esély. Csak úgy éljük túl, ha változunk.

Céllá vált a mélypont elérése a Harcosok klubjában – Edward Norton főszereplésével

Submarine

by Sinkler-Németh Zsófia | 2020. 10. 21. | 0 | Ajánló,Slider |

Volt alkalmad beleásni magad egy brit–amerikai drámába? Érdekel, hogy mi történik egy átlagos tinédzser fejében? Voltál már iszonyatosan nehéz szituációkban, szerelmi háromszögekben és családi csetepatékban? Joe Dunthorne eléd tárja minden furcsa kamasz gondolatát, érzelmi világát, így garantáltan te is magadra ismersz valamelyik karakterében.

Könyvét, amelyet a humor kategóriába soroltak be, 2008-ban adták ki, igazi fejlődésregényként. Ezt Richard Ayoade rendező két évvel később újraírta és megfilmesítette.
A sztori részletgazdagabb a könyv tálalásában, viszont a filmvásznon sem tér el az eredeti történésektől, amelyek 1986-ban játszódnak. Oliver Tate leginkább csak magában szeret lenni, és megszegve elveit, miszerint ellenzi a lelki terrorizálást, eleget tesz a piromániás Jordanának, aki rendkívül élvezi a lelki bántalmazást. Oliver próbálja megismerni önmagát, pipázik, kizárólag francia sanzonzenéket hallgat vinyllemezekről, és naphosszat bámulja a tengert. Néha elképzeli, hogy az egész élete egy film, és bármikor ráfókuszálhat a kamera, amikor kisétál a képből. Mindennap tanul egy ismeretlen szót a szótárból, kémkedik a szülei után, rendszeresen figyeli azok nemi életét, és feljegyzi magának. Oliver szülei egyébként házasságuknak nem a legrózsásabb periódusát élik, ugyanis a szomszédba költözik a feleség első szerelme, egy New Age-guru. A sok kémkedés és furcsa viselkedés miatt Oliver édesanyja azt hiszi fiáról, hogy mentális problémái vannak, ezért Oliver elkezd válogatott szófordulatokat csempészni a beszélgetéseikbe, gúnyt űzve ezzel anyja téveszméiből. Oliver és Jordana szerelme egészen különleges. A lány minden romantikus helyet utál, ezért ipari parkokban randevúznak. Elhagyott területeken gyújtogatnak, tűzijátékokkal játszadoznak, de leginkább elmélyednek egymás szemében, és csendben vizslatják, mi járhat a másik fejében. Kapcsolatukat próbára teszi Jordana édesanyjának súlyos betegsége, amikor hiába számítana Oliverre, a fiú nem tudja kezelni a helyzetet, nincs ott, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.

Miért is jók ezek a filmek? Ezek a semmitmondó, kamasz-, hepehupás, minden gondolatot megcsavaró filmek. Mi
a jó ebben? Lehúznak érzelmileg? Befolyásolnak, hogy te is legyél piromániás? Esetleg eltántorítanak a mai fiatalság gondolkodásmódjától és épp az ellenkezőjét váltják ki belőled? Megsúgom: rengeteg önbizalmat adnak. Mert legbelül mindenki egy kíváncsi furcsa kamasz akart lenni. És az is volt. Ha nem is a nagyvilág előtt, önmagunkban mindig kicsapongó, külön életet éltünk. Szabályok voltak, vannak és lesznek, de megtanultuk diszkréten kijátszani őket. Ezért jók ezek a filmek. Engednek lázadni, megismerni furcsaságainkat és szabadjára engedni fantáziánkat. Nem kell mindig mindent realista szemmel nézni. Szálljunk el, és éljünk a saját kis
világunkban. Persze eleget kell tenni a mai világ szabályainak is, intézzük el, amit elvárnak tőlünk, utána meg éljük a kis életünket, ahogyan nekünk jó. Mert az élet rövid, és egyszer azon kapjuk magunkat, hogy mindenkivel foglalkoztunk, mindenkit kiismertünk, csak saját magunkat nem.

A könyv- és filmélmény bűvkörében Zsófi is szabadjára engedte fantáziáját... akrilban

Egy történet*, ami után jobban értékeled majd az életed

by Mátyás Orsolya | | 0 | Ajánló,Slider |

Mindenem megvan – szálldogál a gondolat egy boldog, kiegyensúlyozott életet élőben, de vajon érti-e, érzi-e igazán az ember a kiváltságot, hogy életerős, egészséges lehet? Talán ennek az ismeretnek kötelező feltétele lenne egy lankadozó betegség, hosszadalmas felépülés, esetleg a teljes kigyógyulás? Meddig és miért kell hálásnak lennünk, és okolhatunk-e bárkit, bármit azért, ha hibás alkatrésszel érkezünk a világra?

Ahogy a halált, a legtöbb betegséget is csak úgy említjük, mintha az valaki másé lenne, sosem a miénk. Főleg akkor, ha makkegészségesnek gondoljuk magunkat. Olykor megérint egy szenvedő, haldokló története, de ritkán jutunk el odáig, hogy átértékeljük azokat a dolgokat, amiket az élet természetes velejáróinak gondolunk, miközben milliók ezekért teszik össze naponta a kezüket. A tizenhét éves Stella Grant számára például új tüdő jelentene még néhány év esélyt, genetikai betegsége (cisztás fibrózis) ugyanis légzőrendszerét teszi próbára nap mint nap. Tudja, hogy kórokozó nem felelős a nyavalya kialakulásáért, így emberi kéz képtelen azt gyógyítani, mégis olyan önkontrollról tesz bizonyságot, ami nemcsak a betegek számára példaértékű. Vlogol a korházban töltött életéről – mindenféle önsajnálat mellőzésével –, megtesz mindent, hogy a barátaival hasonló kapcsolatot ápolhasson, mint kényelmes esetben, és nemcsak saját esélyeit tartja szem előtt: applikációt fejleszt, ami sorstársait is emlékezteti a gyógyszerek szükségességére, arra, hogy van, aki figyel rájuk. Személyében megismerünk valakit, aki kétségkívül jobb sorsot érdemelne. Aztán képbe kerül Will, a jóképű sorstárs, és a történet más irány veszt, mint John Green Csillagainkban a hiba című nagy sikerű művében, illetve annak adaptációiban is, hiszen kiderül, hogy a tizenévesek ugyanannak a betegségnek az áldozatai, a keresztfertőzés pedig egyenesen a legrosszabbhoz vezetne. Ez viszont csak Stellát rémíti meg. Kis románcuk két méter távolságról, a kórházi folyosók és várótermek térségeiben virágzik, a szerelem első látásra klisé pedig újat is hoz: az egymásért rajongás lassan alakul ki, és karakterfejlődéssel is párosul. Poe személyében Stella meleg lelki társát ismerjük meg, akit finoman emel be az író a sorok közé – a srácot egy pillanatig sem bélyegzi meg nemi identitása, annál inkább a szeretete, személye, a társasága, ami igazi ajándék a többhetes kórházi kezelés alatt.
Hogy miként vészelik át együtt a többhetes kezelést, miként élnek sokkal izgalmasabb életet a kórház falain belül, mint mások odakint és mi lesz az abszurdnak ítélt szerelem valódi sorsa a legújabb beteg tinik történetben, az a közel háromszáz oldalas könyvből és a szinte kétórás filmből megfejthető. Ha engem kérdezel, válaszd az előbbit, egy magad által megformált képi világgal. Ez a történet úgyis akkor érinti meg az embert, amikor cseppet sem számít rá, és több ideig hat, mint gondolná. Értékeket ad át, miközben értékítéletekre is ösztönöz, és olvasóként észrevétlenül teszed azt, amit diktál. Annak ajánlom, aki szereti a romantikát és annak, aki azt hiszi, hogy nincs szüksége rá. Annak, aki boldog, aki szomorú, aki beteg vagy gyógyult, annak, akinek motiváció kell és annak is, aki azt hiszi, hogy mindene megvan.
Mert én is azt hittem, és jól jött ez a könyv…

*Rachael Lippincott, Két lépés távolság

Olvasóként ugyanúgy szeretnénk eltörölni azt a két lépés távolságot, mint ők...

Kincső, a leendő bankár első éve

by Máté Kincső | 2020. 07. 25. | 0 | Ajánló,Slider |

Sziasztok, Kincső vagyok! A BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Karának Bank és Pénzügy Szakos elsőéves hallgatója. És ilyenek az egyetemi mindennapjaim.

Minél többet tanulok, és minél több előadásra jutok el (igyekszem, na), egyre erőteljesebben azzal szembesülök, hogy a közgazdaság- és gazdálkodástudomány mindenhol ott van. A reggeli müzli árában, a reklámokban, a hirdetésekben, a mozijegyben, a jövedelmekben, ott van a biztosításokban, különböző befektetésekben, balesetekben. Tudtátok pl., hogy a biztonsági öv kötelezővé válása következtében megnőtt a balesetek száma? Illetve olyan kérdésekre ad választ, mint pl. miért nem éri meg egy vállalatnak rasszistának lenni? Miért volt jó döntés a nők részéről, hogy elkezdtek dolgozni, mi történne akkor, ha létrehoznánk a szervek nemzetközi piacát? Hogyan kell csapatot vezetni? Mi áll jogában egy vállalatnak? Hogyan lehetséges az, hogy mindannyian az önérdekünket követjük, mégis kívánatos társadalmi eredményhez jutunk? Hogyan működik a piac, és mi történik akkor, ha az állam abba túlságosan beavatkozik? Nos, rengeteg kérdést feszegettünk ezalatt a röpke év alatt. Pénzügyeket illetően, gazdaságpolitikai döntésekkel kapcsolatban, pl. hogy érzelem nélkül kell-e dönteni, ha valamiről le kell mondani más javára? És akkor itt vannak a közgazdászok, akik sok kérdésben különböző véleményekkel foglalnak állást, ami azért van, mert mindegyikük más értéket képvisel. Milyen a világ? Milyennek kéne lennie? Különböző gazdasági szereplők hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Oké, igazatok van, tényleg sok a kérdés. A válaszok épp ennek az első évnek az anyagát rejtik, amik hadd ne számoljam ki összesen hány hosszas előadáson való részvételt, megszenvedett koránkeléseket is igényelnek.

De, hát ti is tudjátok, hogy megy ez: felkelek, készülődöm, azt remélem, hogy nem kések le a reggeli óráról. Két buszt váltok. A buszmegállóba érek, és jön is a busz? Kész csoda, jól indul a nap –gondolom még akkor. És akkor jön a legrosszabb. Minden létező idős hölgy-úr éppen akkor indul el a Kauflandba, minden egyetemista, aki hozzád hasonlóan a 10 perccel több alvás mellett döntött, arra a buszra szállt fel, amelyikre te is vártál. Csupán két opciód marad: megvárod a következőt (bár lehet ugyanennyire tele lesz), lekésel 20 percet matekról és gondolkodhatsz azon, hogyan ülj le majd a padhoz anélkül, hogy nagy zajt csapnál, vagy valahogyan mégis felgyömöszölöd magad a csordultig tele buszra, a „nekem is fel kell férnem” mondatot hajtogatva. Naptól függ, hogyan döntök. De mindig írok egy csoporttársnak, hogy foglaljon nekem helyet a 036-ban, biztos, ami biztos. Rendben van, beértem, és akkor kezdődik… Hétfő. Ki szereti a hétfőket? Reggel 8, matekóra. „Hölgyeim és uraim, 1×1? (Ilyenkor azt se tudod, válaszolj vagy ne, akárhogyan is, kínos a dolog.) Nehéz fejszámolással és telefonos segítséggel…” Ebédszünetben a kantin látogatása előtt elfutnál három percre a mosdóba (legalábbis így tervezed), de a valóság sokkal keserűbb: lépcsőig érő, kígyózó sorban várakozó száz ember szeretne hozzád hasonlóan ebédhez jutni. Az éhenhalás kerülget, közben reméled, hogy az előtted állók fele hamar megunja a várakozást, és csak úgy eltűnik. Nem másért, de te is tettél már hasonlót. Volt, hogy leugrottál a My Auchanba húsz büszke lejjel a pénztárcádban, amit eredetileg ebédre szántál. Aztán csak azon kaptad magad, hogy ott állsz egy hatalmas bevásárlóban, még te sem érted, miért mentél be pár lejjel, hiszen az üzlet 90%-át megvásárolnád, ha telne rá. Ha lenne pénz. Azon ábrándozol, hogy egyetem után egy vagány kis munkahelyre csak 9-re jársz be, olyan helyen dolgozol majd, ahol igazán jól érzed magad, ahol ideális fizetést kapsz, aztán rájössz, hogy még mindig ott ácsorogsz a boltban, néhány szem mereven rád szegeződik, és gyorsan lelépsz, mielőtt bárki megkérdezné: minden rendben? Amúgy…persze, hogy rendben.

Amit tudni kell rólam, és igazából ebben különbözöm diáktársaimtól, hogy nekem nem kellett beköltöznöm, én nem kell hetente vagy havonta hazabuszoznom vagy -vonatoznom. Engem nem kell telefonon felhívjanak a szüleim, hogy hogy vagyok, van-e mit ennem? Aminek természetesen előnye és hátránya is van. Édesanyám minden este finom vacsorával, édesapám jó zenével vár haza, a kutyám pedig határtalan örömmel fogad. Cserébe mindig tudják mikor, merre, hova megyek, meddig ülök? És azt is, hogy mennyire problémás az utazás. Nem is egyetemre menet szokott idegtépő lenni, inkább hazafelé jövet. Mindenki, aki kicsit is ismeri Szászfenest és környékét, tudja, miről beszélek. Az egyetemtől hazáig (belekalkulálva a 10 perc sétát a megállótól) másfél óra az út. Van, aki azt mondja, olvassak valamit az idő alatt. Olvasnék én, na de állva? Ehelyett általában végigpörgetem a legfrissebb híreket Facebookon, Instagramon, Pinterest nélkül már azt hiszem, meg se lennék. Olykor, amikor édesanyám visz be reggel, és mindenki mihamarabb szeretne megszabadulni attól a borzasztó forgalomtól, általában együtt tanakodunk azon, hogy „ez itt előttünk most főzi a reggeli kávéját?” Nem tudom, de olyankor nekünk sem ártana meginni legalább egy literrel. Minden egyetemistának megkeseríti valami az életét: a buszozás, a tömeg, a koránkelések, de ezek az egyetemista évek kötelező velejárói, amiken később nevetve nosztalgiázhatunk. Baj csak akkor van, ha épp a szak az, ami nem igazán illik hozzád, nem igazán szereted, csak tanulod, hogy diplomázhass. A közgazdaság- és gazdálkodástudományt akkor ajánlom neked, ha igazán kíváncsi vagy arra, mit történik körülöttünk, ha szeretsz belemászni a pénzügyek világába, és el tudod képzelni magad valamilyen vezető pozícióban (legalábbis jó, ha ezt tűzöd ki célként).

Újságírás? Másodév? Jövök!

by Lőrincz Szidónia | 2020. 06. 19. | 0 | Ajánló,Egyéb,Slider |

Ez nem egy reklám, nem félig igazság-félig ámítás, hanem a nyers valóság. Feltették nekem a kérdést, hogy mi a véleményem az újságírás szakról, így, egy év után. Mi az, ami tetszik, mi nem jött be nekem? Sokat gondolkodtam, hogy mit hazudhatnék. Aztán rájöttem, hogy hazudni csak úgy tudnék, ha tényleg leírnám, hogy van, ami nem tetszik. A világ ritka vagány tanáraival, laza órákkal az egyetemen? Mi lehet ebben a rossz? A laza órák alatt értem én azt, hogy átlépem a terem küszöbét, álmodozom 120 perceken át, ezután pedig nem értem, miért van olyan sok anyag. Miért válik a semmiből húzóssá a dolog. Biztos csak én csinálom ezt. Így nyugtatgatom magam. De, hogy komolyan is kifejtsem eme érdekes témát, az újságírás szak által érdeklődőknek csak azt tudom ajánlani, hogy ne hagyjátok ki! A honvágytól nem kell tartanotok, ebben a nagy Kolozsvárosban könnyedén nevelőkre, otthonra találhattok az egyetem adta kedves kis környezetben. Nekem egy családias hangulatú óra szebbé teszi a napom. Nincs itt olyan, hogy nem egyezel egy csoporttárssal, egy tanárral vagy a kapusbácsi nem enged ki a sarokra. És itt elárultam a lényeget. Igazából, ezen a szakon mindenből kapsz egy picit. Aki újságírásra jön, az általában örömét leli az olvasásban, az új dolgok feltárásában, kiderítésében, a rejtélyekben, és ez így van rendjén. Hogy miért? Tudd meg tőlem: egy újságírónak mindent IS tudnia kell. Helyesen írni aztán pláné. A helyesírásórákat úgy sírom most vissza, mint anno az óvodát. Pedig tisztán emlékszem, első félév szessziójában nem azért sírtam, mert hiányzott volna, annál inkább a kegyelemötösért. Mesélhetnék hasonlókat a kutatásmódszertanról, és szívesen regélnék is, ha az olyan egyszerű lenne. Annyit mondhatok: ez egy olyan tantárgy, amivel az ember megbirkózik kis gólya korában, ám miután átment, úgy érzi magát, mint Elon Musk a Tesla megtervezése után.
A házi feladatok listája sosem vészes, viszont ha családod van, jobb, ha feladod! Nem mondom, hogy éjjel-nappal kutakodnod kell az alapos elemzések sikeréért, vagy várj csak! DE, éjjel-nappal kutakodnod kell értük. De megéri! Mert olyan érzést keltenek, mintha te találtad volna fel a spanyolviaszt. A legszórakoztatóbb, hogy észre sem veszed, és rengeteg mindenre rávezetnek a tanárok. Velem is így történt. Játékos és frappáns megoldások születnek a fejlődésre. Vox populi a Mátyás téren? Interjúztatni idegen embereket? Engem eléggé lázba hozott. Elmenni előadásokra és riportokat készíteni? Ha picit cseles vagy, még ingyen is bejuthatsz egy amúgy nagymenő előadásra. Bemeséled, hogy jaj, te kis csóró egyetemista vagy, és kéne egy lábjegyzet… fogózkodj meg! Működik. Remélem, így már elhiszitek, hogy nem tudok rosszat mondani a szakról. Elégedett vagyok mind az oktatással, mind az oktatókkal. Az első félévem egy szabad kaland volt, a második sajnos egy karanténos, de így is megkaptam azt, amire szükségem volt. Kis újságírók, rajtatok a sor!