A pokolból (From Hell) a Hughes testvér-, és rendezőpáros 2001-ben megjelent egyik alkotása, amit az azonos című képregény után készítettek el. Témáját valós események inspirálták, amit a képregényből merített fiktív történésekkel színesítettek. Így a híres Hasfelmetsző Jack-legenda mellett párhuzamosan húzódik a történeti szál, amely bemutatja a londoni felsőbb körök árnyoldalát és a szabadkőművességhez való kapcsolataikat, illetve Fred Abberline (Johnny Depp), az ópiumfüggő nyomozó, akinek álmaiban látnoki felismerései vannak a bűnügyekről, szintén kulcsszerepet játszik a történetben. 

1888 őszén tíz hét alatt egy sorozatgyilkos öt prostituáltat gyilkolt meg London Whitechapel negyedében. A gyilkosságokat összekötötte, védjegyet hagyott maga után, hisz helyszíneinek okkult elrendezési mintáiról és sebészileg tökéletes mészárlásairól híresült el.

A film már-már kényelmetlenül valóságos képet ad a társadalom legalsó rétegeinek életéről, kiváló operatőri munkával jelenítik meg a nyomort és a kilátástalanságot. A kellékek, a ruházat, a színészek alakítása remekül visszaadja a 19. század végi Anglia hangulatát, nagy hangsúlyt fektetve a színekre, amelyek csak még jobban fokozzák a mindvégig jelen lévő titokzatosságot és komor hangulatot, kellemes borzongást idézve elő. Peter Deming operatőr a nyugtalanság mestere, komor sikátorokban járatja a kamerát, miközben baljós kocsik haladnak el, és a vörös vér mintha a festett londoni égboltra fröccsenne. Azért, hogy a film visszaadja a viktoriánus London korhű környezetét, több helyszínen folytak a forgatások, többek között Prágában, mivel építészete a 19. századi Londonra emlékeztet.

Bár a középpontban Hasfelmetsző Jack karaktere áll, kiléte a film végéig rejtve marad. Folyamatosan kapjuk az alig észrevehető jeleket, hogy kit is rejt az alak, akinek személyét csak hátborzongató képkockákban láthatjuk, elsuhanó köpeny vagy árnyék formájában. A félelemkeltés kulcsa sokszor a téves azonosítás. A főbb szereplők sajátos jellemvonást kapnak, mint például Abberline, a látnok, drogos zsaru, Mary Kelly (Heather Grahama) feminista prostituált és Hasfelmetsző Jack, a kulturált arisztokrata, zseni pszichopata.

A film szinte azokkal a képkockákkal ér véget, amelyekkel kezdődött, így keretbe foglalja a történetet. Összességében izgalmas, a figyelmet megragadó és végig fogva tartó alkotás. Azt az érzést adja át, mintha titkos klubhoz tartoznánk, ahol remekül szórakozhatunk, de könnyen bajba lehet kerülni. Erős nyelvezete és az erőszakos jelenetei miatt kiskorúaknak nem ajánlott, adrenalinra vágyó felnőtteknek viszont annál inkább, hisz nem túlzás Hasfelmetsző kijelentése, miszerint „egy nap az emberek visszatekintve azt mondják, én szültem a 20. századot”.

Kép forrása: imdb.com

A Csoda a hetes számú cellában (Miracle in Cell No. 7) dél-koreai film, amely megható, érzelmes, apa-lánya kapcsolat történetét vetíti vászonra. A cselekményszál szívbemarkoló, megható, de olykor szórakoztató is, mert valójában azt mutatja be, ahogy az apa és a lány különválnak, amikor az előbbi hamis vádak alapján börtönbe kerül. A rácsok mögötti élet érdekes, a néző végigkövetheti, ahogy a főszereplő apa barátságot köt a cellatársaival, ahogy együtt próbálnak átélni boldog és nehéz pillanatokat. 

A film rendezője a kiemelkedően tehetséges dél-koreai Hwan-kyung Lee, aki rendkívül sokoldalú alkotó, és számos sikeres film is kikerült a kezei közül, mint például a 2020-as Next Door Neighbor misztikus, vagy akár a Lump of Sugar romantikus vígjáték. Stílusa változatos műfajokban mozog, és mindig izgalmas és érdekes történeteket kreál. A rendezői munkásságában fontos szerepet játszik az érzelmek megjelenítése és az emberi kapcsolatok bemutatása. 

A Csoda a hetes számú cellában filmje olyan problémákat vizsgál, mint a szegénység, a társadalmi igazságtalanság és a büntetőrendszer hibái. A témája rendkívül aktuális és jelentős. Ezek olyan témák, amelyek, sajnos, sok embert érintenek a való életben is. A film segít rávilágítani ezekre a problémákra, és emlékeztet minket arra, hogy az empátia és az emberi kapcsolatok milyen fontosak. 

A stílusa nagyon érzelmes és drámai. A film képes az érzelmek mélyére hatolni, és a nézőt könnyekre fakasztani. Ugyanakkor vannak benne humoros pillanatok is, amelyek enyhítik a dráma intenzitását. A rendező ügyesen keveri a komoly és könnyed elemeket, hogy egyensúlyt teremtsen a történetben. Így izgalmas és érdekes marad az egész idő alatt. A film eredetileg dél-koreai, de török sorozat is készült belőle. A sorozat törökül a 7. Koğuştaki Mucize címet viseli. Mindkét verzió nagyon népszerű, és hűen követi a film történetét. Az alkotás egyedülálló történettel rendelkezik, amelyet nehéz lenne más felvételekhez vagy kiadványokhoz hasonlítani. Bár vannak még filmek, amelyek a börtönrendszer problémáit mutatják be, ez az alkotás egyedi megközelítéssel és érzelmi mélységgel rendelkezik. Egyszerre szívszorító, vicces és inspiráló, ami miatt kiemelkedik más alkotások közül.

A Csoda a hetes számú cellában lenyűgöző film, amelyet mindenképpen ajánlok. A nézőt érzelmi hullámvasúton hordozza végig, a színészi alakítások kiválóak. Nagyon érdekes, ahogyan érzékelteti az apa és lánya közötti kötelék alakulását a börtön falain belül és kívül. Humor és megható pillanatok egyensúlyban vannak, és rámutatnak az emberi kapcsolatok erejére.

Kép forrása: imdb.com

A Kontroll című magyar bűnügyi film, Antal Nimród magyar származású amerikai filmrendező munkája, 2003-ban került bemutatásra. Sötét hangulatú, neo-noir stílusú alkotásról beszélünk, amely egy budapesti metróellenőr életét és kalandjait mutatja be.

A történet középpontjában öttagú ellenőrbrigád áll, akik metróellenőrként dolgoznak a földalatti rendszerben. A filmben bemutatott metróállomások, folyosók és peronok sötét, szürreális atmoszférát teremtenek. Bulcsú (Csányi Sándor) a főszereplő, aki egyfajta lázadó alak, próbálja megérteni a metróalatti, elzárt világot, miközben vívja mindennapi küzdelmeit. Lassan ez az alvilág vált az otthonává, amit nem képes elhagyni, álomra is a piszkos kőpadlón hajtja a fejét. Itt ismerkedik meg Szofival (Balla Eszter), akibe első látásra beleszeret. A lány édesapját, Bélát (Kovács Lajos) az alkoholizmus és a vasúttársaságnak súlyos anyagi kárt okozó balesete miatt bocsátották el, de amúgy minden hibája ellenére szeretetre és tiszteletreméltó ember, aki jelenleg metróvezetőként dolgozik.

A film során a nézők olyan karakterekkel találkoznak, mint a különc társak és főnökök, akik mind sajátos módon hatnak Bulcsú életére. Emellett a film izgalmasan és szórakoztatóan mutatja be a metróellenőrök mindennapi feladatait és problémáit.

A Kontroll sötét hangulata és lenyűgöző vizuális világa elismerést váltott ki a kritikusokból és a közönségből egyaránt. A film nemzetközi sikert aratott, és bemutatták több rangos filmfesztiválon is. Olyan alkotás, amely azon túl, hogy egyedi történetet mesél el, bemutatja Budapestnek sötétebb és titokzatosabb oldalát, miközben érzelmileg mély karakterekkel gazdagítja a filmélményt.

Számos európai és észak-amerikai filmfesztiválon szerepelt a mű. Elnyerte a Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál Arany Hugo díját, és a 2004-es Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában vetítették. A 2004-es Oscar-díjra Magyarország a legjobb idegen nyelvű film kategóriában pályázott.

Ki ne érezte volna már úgy egy adott pillanatban, hogy ki kell lépnie megszokott környezetéből? El kell bújnia a világ elől. Menekülni a múlt elől és a jelenből egyaránt. Eltűnni a föld felszínéről. Bulcsú elhagyja a régi ígéretes pályáját, és egy másik, világos szabályok szerint működő közegben keres menedéket. Megszakította minden kapcsolatát a felszínen folyó élettel és a jegyellenőrök sajátos, a társadalom örökös megvetésében élő családjába menekült. Rajta keresztül beleláthatunk az ellenőrök hétköznapjaiba, az utazók és a jegyellenőrök hol drámai, hol pedig komikus viszonyába – összegezték a film alkotói a Kontrollt.

A történelembe leggyakrabban azon személyiségek vonulnak be, akik kiváló tetteikkel, kegyes uralkodásukkal vagy hadviselési bravúrjaikkal jogosan érdemelték ki azt a nimbuszt, amely évtizedekkel és -századokkal a haláluk után is életben tartja az emlékezetüket. Százával lehetne sorolni múltunk kiemelkedő alakjait, ám a lista egyik legismertebb személyisége minden bizonnyal Napóleon. A franciák első császárának kivételes élete számos film inspirációjául szolgált, amelyek közül a legfrissebb a 2023-as Napóleon.

A film rendezője, a brit származású Ridley Scott közel fél évszázados munkássága során a sci-fi műfajától az életrajzi filmeken át a történelmi témájú művekig, a filmrendezés számos műfajában alkotott jelentős kihatású munkákat. Említésre méltóak például az 1979-es A nyolcadik utas: a Halál (közismertebb angol címén Alien), az 1982-es Szárnyas fejvadász (avagy Blade Runner), a 2000-es Gladiátor és 2015-ös Mentőexpedíció (eredeti címén The Martian). Legutóbbi rendezése a Napóleon, amelyben a francia császár szerepét az a Joaquin Phoenix játssza, aki három évvel korábban Oscar-díjat kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában a 2019-es Joker c. filmbeli alakításáért.

A klasszikus életrajzi filmek stílusával szakítva, a főszereplő sorsát formáló kiemelkedő események elsősorban a szerelmi szálon keresztül vannak bemutatva. Például Napóleon 1798-as egyiptomi hadjárata, azon belül a piramosok csatája jelentős harcjelenetek nélkül zajlik, a fő hangsúlyt az ekkor még leendő császár lelki vívódásaira helyezik, miután levélben értesül róla, hogy hitvese, Joséphine de Beauharnais megcsalja őt, és a hír hallatára végül úgy dönt, hogy csapatait hátrahagyva hazautazik. Ez a vezérelv jellemzi az egész filmet, amely egyfelől egy új, eddig ismeretlen – bár erősen hollywoodizált – arcát mutatja a főhősnek, de másfelől csalódást okozott azoknak a történelem-fanatikusoknak, akik modern filmtechnikai eszközökkel gyártott klasszikus, részletes, átfogó életrajzi műre számítottak.

Az utóbbi rajongótábor elégedetlenségét fokozta továbbá, hogy Napóleon életének olyan meghatározó pillanatai maradtak ki a filmből, mint az első és a második itáliai hadjárat, a negyedik és ötödik koalíciós háború, vagy a Népek Csatája Lipcsénél. Ugyanakkor a nézőközönség teljességének az elvárásait kielégítették a fenomenális csatajelenetek a korszerű fegyverzetnek, a nagyszámú statisztának és a brutális háború leplezetlen bemutatásának köszönhetően. Kiváló példa erre az 1812-es oroszországi hadjárat, ahol a borogyinói csata során a visszavonuló doni kozákok alatt beszakad a befagyott tó jege a rájuk zúduló ágyúgolyóvihar következtében: a rendező nem bánt kíméletesen a vérrel elegyedő jéghideg vízbe fuldokló katonák és lovak ábrázolásával. És, bár aránylag kevés az ehhez hasonló csatajelenet – főleg történelmi témájú film tekintetében –, úgy vélem, mindenképpen megérte mozivásznon megtapasztalni ezt a képi gyönyört.

A két és fél órás film során megismerünk egy teljesen új Napóleont, akit a dicső célon és a francia grandeur-ön túl elsősorban a szerelem hajt, és a Joséphine iránti érzelmei pecsételik meg végül a sorsát. Úgy vélem, hogy a záró képsoron keresztül (amelynek ismertetését tudatosan kerülöm) a rendező elégikus lezárást szánt alkotásának, ám ezzel ismételten beleesett a nagy hollywoodi filmek által állított csapdák egyikébe: a film vége kötelezően elégtételt kell, hogy nyújtson a nézőknek. Ez pedig szöges ellentétben áll a főhős tragikus sorsával, amelynek lezárása nem tartogatja sem a remény, sem a dicső jövő leghalványabb szikráját, és ezt a leghatásosabban az tükrözte volna, ha tizenöt másodperccel korábban vágták volna el a filmet…

A Napóleon megérdemli tehát a neki járó dicséretet a képi sokszínűségéért, a színészek kiváló alakításáért, valamint a téma egyedi megközelítéséért – holott ugyanakkor szintén ez okolható a jelentős mennyiségű negatív kritikáért is, hiszen a szerelmi szál előtérbe helyezése nem hagyott elegendő helyet a részletes életút bemutatásának, ezáltal pedig nem tett eleget számos néző elvárásának. Mindazonáltal úgy vélem, az alkotás Ridley Scott, valamint Joaquin Phoenix legsikeresebb munkáinak egyike, és előszeretettel ajánlom a történelem fanatikusainak és a romantika kedvelőinek egyaránt.

Ha pörgős, feszült és humorral fűszerezett rövidfilmre vágyik az ember, akkor aggodalomra semmi ok, Wes Anderson Méreg című alkotása majd eloltja az étvágyat. Vagy pont nem.

Az amerikai filmrendező, forgatókönyvíró és producer Wes Anderson által rendezett Méreg (Poison) négy új rövidfilm egyike – ezek a Netflixen megtekinthetőek. A minifilm 1950-ben publikált Roald Dahl-novella alapján készült, és felettébb izgalmas, ugyanakkor gyors tempójú történetet mesél el, amely a brit uralom alatt álló Indiában játszódik. A kamaradarab középpontjában a Dev Patel által alakított Timber Woods áll, aki éppen megérkezik barátja, Harry Pope (Benedict Cumberbatch) házába. Kiderül, hogy Harry ágyában egy krait (Ázsiában honos mérges kígyó) fekszik, nem mellesleg annak harapása azonnali halállal jár, hacsak nem kapja meg az áldozat azonnal az ellenmérget. Woods segítséget hív a helyi orvos, dr. Ganderbai (Ben Kingsley) személyében, hogy valahogy megmentsék Harry életét. A trió hihetetlenül gyors és intenzív körülmények között dolgozik a kígyó eltávolításán: Harrynek ellenmérget adnak, kloroformba áztatják a matracát, hogy elaltassák a kraitot. A kisfilm utolsó felvonásában azonban a történet váratlan fordulatot vesz.

A kígyóval harcoló három szereplőn kívül a novella íróját is „bevonták” a rövidfilmbe, akit Ralph Fiennes alakít. Roald Dahl csak kétszer jelenik meg a filmvásznon. Először részletesebben beszél a kraitokról, elmagyarázva, hogy vékony és veszélyes teremtmények, akik óriási hatalommal bírnak mérgüknek köszönhetően. Másodszor a film végén felolvassa a novella utolsó mondatát: „Dr. Ganderbai beindította a motort, és elhajtott.” A történet eredeti írójának megjelenítése finom, de annál érdekesebb részlet Anderson részéről. Dahl jelenetei összezavarhatnák a nézőt, és eltéríthetnék a figyelmét a Harry Pope házában zajló feszült eseményekről, de ez nem történik meg. Sőt, Dahl pillanatai hozzáadnak a filmélményhez, és arra késztetik a nézőket, hogy kritikusabban gondolkodjanak arról, amit látnak. Dahl jelenléte azt a kérdést is felveti, hogy az író pontosan miért írta meg a történetet, és honnan inspirálódott.

A Méreg a kígyó eltávolítása mellett természetesen másról is szól. Az alkotás elején a figyelem középpontjában a mérges kígyó elleni küzdelem áll, de a film folyamán egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a valódi veszély nem csak a kraitban rejlik. Az ember ugyanolyan ártalmas és mérgező lehet, mint a filmben megjelenő hüllő. A három férfi hierarchiája tárul a nézők elé: az angol uralom alatt álló Indiában egyértelműen a britek vannak a piramis csúcsán. Harry is oda tartozik. Az indiai Woods és a helyi orvos az elnyomottak oldalát képviseli. Az ezekből fakadó feszült dinamikákról és emberi kapcsolatokról is szól Anderson filmje, a karakterek közötti feszültségeknek és előítéleteknek köszönhetően pedig mélyebb rétegeit ismerhetjük meg a gyarmatosító hatalom és a gyarmatosított nép viszonyának.

Tehát nem csupán borzongató és vicces műről beszélünk, hanem gondolatébresztő alkotásról, amely a karakterek, a történelmi háttér és a vizuális elemek összehangolásával absztraktabb jelentést ad a feldolgozott novella cselekményének. Wes Anderson a maga módján egyedi rendezői stílusával olyan filmvilágot teremtett, amely sok rétegén keresztül kínál széles körű értelmezési lehetőségeket a nézőknek.

Majdnem 18 perces rövidfilm három (vagy inkább négy) szereplővel: nem várna el sokat az ember, de mégiscsak a híres-neves Wes Andersonról beszélünk, és bátran ki lehet mondani, jó munkát végzett. A legutóbbi nagyjátékfilmjeit viszonylag sok kritika érte, többen tartják az amerikai filmrendező képi világát üresnek és erőltetetten párhuzamosnak. Félreértés ne essék, ebben a rövidfilmben az andersoni szín- és látványvilág hozza a kimagasló formáját, de most a gyors események és a karakterek közötti dinamika még rátesz egy lapáttal. A néző azon kapja magát, hogy képes volt 18 percet végigizgulni a kígyóhatástalanító trióval együtt.

A Méreg „csendes” alkotás. A mérges kígyók hajlamosak mozgásban lévő vagy hangos élőlényekre támadni, éppen ezért a szereplők suttogva beszélnek egymással, olykor felemelik a hangjukat, de akkor mindenki gyomra összeszorul. A mozgás halk és lassú, de a szituáció nehézsége és feszültsége ezt meg is követeli.

Humorosan megírt és elmesélt történet, de elborzad az ember lánya a képernyő előtt valahányszor meglátja Harryt mozdulatlanul és leizzadva az ágyon. Csupán néhány perc alatt sikerül elérnie a filmnek, hogy megszeressük vagy megutáljuk valamelyik szereplőt, ráadásul minden képkocka rásegít arra, hogy izguljunk és izgassuk magunkat. Senki nem jöhet azzal a kifogással, hogy nincs ideje megnézni ezt a filmet, hiszen tényleg rövidfilmről beszélünk, éppen ezért: mindenki nyissa meg a Netflixét, vagy keressen egy havert, akinek van, és segítsen Woodsnak és dr. Ganderbainak eltűntetni a kígyót Harry ágyából. Még nem késő.