Ajánló

Meg kell nyernünk az életünket!

by Szabó-Kádár Henrietta | 2021. 10. 13. | Meg kell nyernünk az életünket! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

A véget érni nem akaró temérdek Covid-megpróbáltatás forgatagában az embereknek szükségük van valami könnyed, humoros sorozatra, néznivalóra, hogy ha csak néhány órára is, de kikapcsolódhassanak. Aztán mégis jött a Squid Game, és mindenkit bekebelezett. A dél-koreai Netflix-sorozat rég nem látott sikernek örvend, az emberek kortól, nemtől függetlenül oda és vissza vannak érte. Pedig korántsem laza péntek esti audiovizuális harapnivaló.

A Netflix honlapján olvasható összefoglaló szerint a Nyerd meg az életed (Squid Game) című sorozat több száz mélyszegénységben tengődő emberről szól, akik végső elkeseredésükben elfogadnak egy különös meghívást – gyermekjátékokban megmérettetni magukat –, amely megmérettetés szédületes díjat ígér, de halálos veszélyeket is tartogat. Anélkül, hogy bármilyen csattanót elspoilereznék: ez a kilenc rész sokkal több ennél az egyetlen összetett mondatból álló bemutatónál.

A dél-koreai Dong-hyuk Hwang által megálmodott és elkészített bizarr és felkavaró történet nemhiába szerzett ekkora nimbuszt magának, hiszen páratlan részletességgel tárja elénk világunk egyik mozgatórugóját: milyen végletekig képes elmenni az ember a pénzügyi stabilitásért. Az a 456 játékos, aki önként és „dalolva” tárcsázta azt a bizonyos telefonszámot, hogy részt vegyen ebben a beteg játékban, egytől egyig céljavesztett, az egzisztenciális megsemmisülés mezsgyéjén táncoló individuum, akinek egyetlen cél lebeg a szeme előtt: a pénz. Az események előrehaladtával górcső alá kerülnek az egyes emberek történetei, félelmei, tervei. Kapcsolatok, szövetségek alakulnak, karaktereket szeretünk meg, majd jól megírt drámához illően csalódunk bennük, és megkérdőjelezünk mindent, amit addig elhitettek velünk.

Minden jóérzésű emberben felmerül a kérdés, hogy miért kell ezeknek a szerencsétleneknek megélniük a purgatóriumot ahhoz, hogy megteremthessenek, megnyerhessenek maguknak egy olyan életet, amit elképzelnek. A gondolatsornak ezen a pontján tör elő belőlem a baloldal. Ez a sorozat grafikusan és kategorikusan a néző arcába vágja a világ igazságtalanságát és a dramatizált képét annak a sanyarú valóságnak, miszerint még mindig a „felső tízezer” kezében van minden döntés joga. Ezek az emberek – anyagi és hatalmi státusukból fakadóan – többletjogokkal rendelkeznek, amelyek sorába az is beletartozik, hogy a náluk „alsóbbrendű” embertársaik sorsáról egy gombnyomással döntsenek. És ez felháborító. De ebben élünk.

Látástól vakulásig tudnék áradozni erről a filmipari gyöngyszemről, ellenben a fent elmondottak alapján azt a konzekvenciát levonhatjuk, hogy ezt a megterhelő, nehéz élményt mindenkinek át kell élnie, ha másért nem is, legalább azért, hogy megértse, hogy mindannyian nap mint nap azért játszunk, hogy az életünket megnyerhessük. Vagy amit megnyertünk, azt megtarthassuk.

Mi van a hírnév mögött?

by Lukács Edina | 2021. 10. 11. | Mi van a hírnév mögött? bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Mindenki hírnévről álmodik. Titkon mindenki szeretne ennek a kegyetlen világnak a része lenni, bele sem gondolva abba, hogy mi vár ott rá. Hollywood nem barátságos hely, tele menő hírességekkel, ahogy azt sokan hiszik, sztárjaink élete pedig nem csupa csillogás. A dolog sötét oldaláról csak nagyon kevesen beszélnek. Minek tenné az ember? A fényűzés megbabonázta, és nem lát át a függönyön.

 

Ki ne akarna híres lenni? De hajlandó megfizetni az árát? Képes csendben és mosolyogva tűrni a megalázást? Elviselni, hogy minden lépését kamerák kereszttüzében éli? Barátok csak addig vannak, amíg híres és gazdag, a titok fogalma pedig ebben a világban nem létezik. Nincs őszinteség, nincs bizalom. Mindenki egy képet fest magáról, a csillogás álarca mögé bújik, miközben a felszín alatt haldoklik. Így is vállalnád, hogy híres legyél? Szilágyi-Kiszler Adrienn A napfény hangja című első regénye (Newline kiadó, 2020) ennek a világnak a sötét oldalába enged bepillantást.

Történetünk főszereplője a frissen diplomázott Audrey Rose Parker, akinek nagy álma, hogy zenei menedzser lehessen. Miután elbukta torontói pozícióját, barátai meghívására úgy dönt, Los Angelesbe költözik. Kezdetét veszi számára a nagybetűs élet, oldalán híres zenész barátaival a média kereszttüzébe kerül. A regény azt járja körül, hogyan birkózik meg ezzel a hirtelen jött hírnévvel és vajon kibírja-e a költözést a No Reason zenekarral való kapcsolata.

Audrey karaktere számomra nagyon megragadó volt. Bírtam, hogy ilyen belevaló csaj, aki nem fél belevetni magát az életbe és akár olyan dolgokat is kipróbálni, amelyek már az illegalitás határát súrolják. Ez nagyon imponált nekem, bár meg kell hagyni, az attitűdjével néhol így is tudott hajtépős pillanatokat okozni. De ember és könyvkarakter nincs hiba nélkül.

Az írónő nem próbál tökéletes világot festeni, ahol mindenki szupergazdag és boldog, szabadidejében pedig egy kis angyal. Nem akar áltatni, elhitetni velünk, hogy a hírességek élete csupa csillogás. Belátást enged a kapcsolatok mélyére, megmutatja, hogyan alakulnak a barátságok, szerelmek ilyen közegben. Nagy hangsúlyt kap a sztereotípiákkal gyakran szembemenő Audrey lelkivilága és gondolatai, amelyeken keresztül megismerhetjük, milyen ,,egyszerű emberként” megélni a hírnevet.

A mű üzenete talán ez: ne ítélj elsőre. Ne higgy a szemfényvesztésnek, mert a csillogás mögött nemritkán megtört lélek lakozik. Ne félj a változástól, mert az nem minden esetben negatív. Bármit hoz is az élet, bárhova is sodor, sose feledd, ki vagy, honnan jöttél és kik a barátaid. Az igaz barátaid akkor is melletted lesznek, ha a világ porig ég körülötted vagy ha éppen te magad égeted fel.

Tormási Vyktória – Rólunk szólt

by Kabai Krisztina | 2021. 07. 05. | Tormási Vyktória – Rólunk szólt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatot ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória Rólunk szólt című történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani.

Akik ismernek, azok számára nem hat a meglepetés erejével, ha azt mondom, Vyki engem a táncos résszel vett meg magának kilóra. Imádok táncolni, érezni a zene ritmusát, együtt lüktetni a dallammal, és nagyon meglepődtem, mennyire könnyed és élvezetes volt a regénynek az a része, ahol a főszereplők táncolnak. Kevés író tudja igazán átadni a zene, a mozdulatok, az érintések fontosságát, a Rólunk szóltban viszont teljes mértékben el tudtam engedni magam, együtt léptem Annával, éreztem azt, amit ő, és ez olyan nagyon jó volt.

Mindkét főszereplőt sikerült megkedvelnem, holott Ádámnak és Annának is volt egy-egy olyan lépése, amivel egyáltalán nem értettem egyet. Úgy érzem, Anna összetört lelkű, mégis erős karakter. Összetört a múltjában történt események miatt, de erős, mert nem adta fel. Ennek ellenére – vagy éppen emiatt? – viszont zárkózott, nem mindig látja a dolgok szép oldalát, és már szinte teljesen lemondott arról, hogy egy férfi képes lenne nőként ránézni, vagy már annyira elszokott az ellenkező nem közeledésétől, hogy elfelejtette, hogyan kell bánni a szép szóval, az utalással és a csábos mosollyal. Ádám karaktere tökéletesen passzol a sármos, de szerény zenészhez, nagyjából olyan a jelleme, mint a kisebb hazai előadóknak, akik még nem szálltak fel a csillagokig, hogy onnan nézzenek le a szegény buta emberekre. Ugyanakkor – és nem tudom, más észrevette-e – szinte végig éreztem benne a dühöt. Eleinte nem értettem, miért, hogy csak úgy általában a világra haragszik, mint minden meg nem értett művész – auch, kinek nem inge… –, vagy konkrét oka van, csak még nem akarja elárulni nekem.

Nagyon tetszett még a kettejük közötti szópárbaj az elején, külön örültem, hogy nem kimondottan klisés jeleneteket olvastam, hanem érdekes fordulatokkal, meglepő mozzanatokkal találkozhattam. És hab a tortán: tetszett az újságíró szobatárs is, akiben teljes mértékben magamra ismertem.

Ez a könyv igazi hullámvasút volt számomra, amit a való életben sem szeretek. A felfelé ívelés szinte tökéletes volt, a szereplőkkel, a cselekménnyel együtt szárnyaltam, aztán puff le a mélybe, amitől még a szívem is belesajdult. Ennyire jól csavarja a szálakat az írónő. De őszintén? Egyáltalán nem bánom. Elegem van a tökéletes boldogan éltünkből, s abból is, hogy mindenki imádja egymást és cukorszirup folyik még az égből is. Ez a történet úgy tökéletes, ahogy van. Nem is azért, mert – sajnos – életszerű, és minden esély megvan arra, hogy egy nőnek ez legyen a veszte, hanem azért is, mert „benne volt a levegőben”, hogy Anna és Ádám története nem érhet szokványosan véget. Mondhatom azt is, hogy a Rólunk szólt kellett már a magyar szórakoztató irodalomba, kellett azért, hogy kicsit visszarántson a földre.

Ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik nem tipikus Hamupipőke-történetet akarnak olvasni, akiknek hozzám hasonlóan elegük van a rózsaszín felhőn lebegő befejezésből, esetleg szeretnének egy kiadósat sírni. Vyki könyve nem tökéletes, megvannak a maga hibái, tisztelem és becsülöm, amiért ezt felvállalja. Ez az első befejezett regénye, amit tíz évvel ezelőtt írt, ennek ellenére nagyon kevés olyan „vakvágánynak számító” baki van a történetben, ami dramaturgiailag nem állja meg a helyét. 2020-ban kiadott következő kötetével együtt joggal tarthat igényt a szélesebb olvasói rétegek figyelmére.

Spotlight – film az oknyomozó újságírásról

by Sinkler-Németh Zsófia-Petra | | Spotlight – film az oknyomozó újságírásról bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Oknyomozó újságírásról nem könnyű jó filmet forgatni, hiszen igazából nem történik ilyenkor sok cselekmény: telefonálnak, archívumokat tárnak fel, dokumentumokat olvasnak. Vagyis ezt gondolnánk mi, de Tom McCarthy-nak sikerült igazán kiváló filmet rendeznie a téma kapcsán. A Spotlight egy igen fontos nyomozás részleteit mutatja be, amely több oldalról megvilágítja az újságírás színes tartalomgyártási formáit. Szembesülve azzal, hogy nem is olyan régen szakmabeliek, újságíró társaink milyen folyamatokon keresztül nyomoztak, milyen segédeszközök által jutottak el a célig, nem hiszünk a szemünknek. A Spotlight bemutatja, hogy a jó ügyért igenis érdemes napokon, heteken, akár hónapokon keresztül kutakodni kézzelfogható bizonyítékok után. Minden folyamatot láthatunk az újságírás nem digitális formái közül. A filmbeli Boston Globe és a Spotlight csapat megmutatja a nézőknek, hogyan zajlott az oknyomozás két bő évtizeddel ezelőtt, amikor nem volt lehetőség csak úgy e-mailen lekérni egy dokumentumot, nem volt lehetőség rákeresni bizonyos dolgokra. Futni kellett lefizetett ügyvédek után, teperni kellett a bíróknál, akik meghozták a rossz döntést csakis azért, hogy az egyház hírneve ne sérüljön, könyörögni kellett egy-egy eltussolt ügyért, hogy fényt derítsenek az igazságra. 

A Boston Globe főszerkesztője nem véletlenül bízza meg az újságírókat azzal, derítsenek fel egy komoly, kényes és sajnos aktuális esetet, amelyben gyermekmolesztálással vádoltak meg egy katolikus papot. A Spotlight csapat tagjai olyan remek munkát végeztek, hogy csaknem 87 papot sikerült elkapniuk. Archívumok átfésülésével, régi adatok, dokumentumok átrágásával, rengeteg ember kihallgatásával. Az áldozatok száma több ezerre rúgott. Az újságírók a pedofília és homoszexualitás egész tárházával találkoztak, rettentő sztorikra bukkantak. Mindezeket a papíralapú média szépségei adják át. Információszerzési eszközként a hagyományos újságolvasást használják, előkeresnek akár 20 éves nyomtatványokat is, amelyekből kiderül, hogy a lefizetett ügyvédek korábban már kértek segítséget a Boston Globe-tól, ez viszont valamiért elkeveredett a papírrengetegben.

Fontos hangsúlyozni a jelen újságírói felé, hogy nem egyből kapjuk meg, amire vágyunk. A film átadja azt a mérhetetlen türelmet, odaadást, érdeklődést, amit a Boston Globe csapata nyújt az oknyomozás során. Rengeteg információra és bizonyítékra van szükség ahhoz, hogy nyilvánosságra lehessen hozni egy ilyen komoly ügyet. Nem elég néhány áldozat vallomása, nem elég néhány dokumentum, sőt még az sem elég, hogy a megromlott pap belefáradva bevallja tetteit. Milliónyi adat, telefonhívás, nyomtatvány szükséges ahhoz, hogy a kétoldalas cikk nagyot üssön. Nem volt hiábavaló az a temérdek munka, a Boston Globe Spotlight csapata híres cikkének publikálása után csak úgy csengett a szerkesztőség az áldozatok telefonhívásaitól.

 

Számomra a Spotlight maga a kitartás, az erkölcsi értékrend megőrzése és felhőtlen bizalom. Példát vehetünk a csapatról, amely megmutatja, hogy közösségi média és egyéb digitális segédeszközök nélkül is sikerülhet hatalmas hírt közölni az emberekkel. Szükség van ilyen csapatokra, akikben megvan a kurázsi, a kitartás és a szakmai elkötelezettség.

Szabadesés a Fekete Tükörben

by Bíró Sándor | 2021. 06. 20. | Szabadesés a Fekete Tükörben bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

A Black Mirror, azaz a Fekete tükör napjaink egyik legizgalmasabb sorozata. A cím tökéletesen kifejezi a sorozat lényegét: a mai világ emberének tart tökéletes tükröt, amiben jómagam a szomorú jövőt vélem felfedezni. Mindegyik része fantasztikus, és a nemrég megjelent film is eléggé ütős lett. Engem a harmadik évad első része fogott meg leginkább. A Szabadesés.

A történet olyan jövőt tár elénk, ahol a közösségi oldalak teljesen átvették az emberek élete felett az irányítást. Egytől ötig terjedő skálán lehet osztályozni egy bizonyos személyt, azonban ez az értékelés nem csak egyszerű like vagy dislike. Ez a pontszám határozza meg azt, hogy milyen házban élhetsz, milyen helyen dolgozhatsz, hova mehetsz és hova nem, milyen kocsit bérelhetsz. Ebből következik, hogy vannak értékes emberek, mondjuk 3,5 feletti értékeléssel és vannak a nem értékes emberek 3,5 alatt.

Amikor megnéztem ezt a részt, egyből az jutott eszembe, hogy ez simán bekövetkezhet. Teljesen el tudom képzelni, hogy az emberek úgy értékelik majd egymást, mint manapság a kocsmákat Facebookon, 5 csillag vagy 1 csillag. Mennyire szomorú az, ahogyan az emberiség az internetet, aminek a felszabadítást kellett volna elhoznia, csapdává formálta, és még bele is sétált. Igazi ferde tükör ez a mai világnak, hiszen már ismerkedni se tudunk élőben, félünk megszólítani egymást. Egyre több olyan történetet hallok, hogy: „Tinderen olyan jól nézett ki, és lehetett vele beszélgetni. De amikor találkoztunk, nagyon kínos volt, nem volt közös téma.” Valamilyen furcsa oknál fogva rosszul használjuk ezeket a közösségi oldalakat. Sok embernek a Facebook- vagy Instagram-fiókja fontosabb, mint az igazi önmaga. A közösségi oldalak beszippantják az embert, ha rosszul használja azt.

A Szabadesés a közösségi oldalak rossz használatának következményeit mutatja be. Hiszen az a világ minden, csak nem őszinte, mindenki csak a pontokért hajt. Megjátssza magát, olyan kaját eszik, amit nem is szeret, de jól néz ki a képen. Tanácsadóhoz jár, aki valamilyen logaritmussal kiszámolja neki, hogy várható-e növekedés a skáláján, vagy nem. Sőt még néhány tippet is ad, hogy kivel kéne barátkozni és kivel nem. A minőségi ember nem kommunikál a nem minőségivel, mivel az rontja a pontszámát. A repülőgépen külön helyek vannak fenntartva az igazán „jó” embereknek, akiknek értékelése 4,5 feletti, a rendőr pedig pontot von le tőled, ha úgy érzi, nem viselkedtél megfelelően. Egy diktatúra tulajdonképpen, amit a közösségi oldal prémiumcsillagos emberei működtetnek. Az őszinte ember pedig, aki nem a csillagaival érdemelte ki ezt a jelzőt, el van taposva, jelen esetben le van értékelve. Az ilyen emberek sosem illettek bele a diktatórikus rendszerekbe, mindig megakasztották a fogaskereket.

Sokszor kirázott a hideg filmnézés közben, annyira élethű volt ez a rész. Sajnos a világunk lejtőn halad, aminek akár ez is lehet a vége. Nem a majmok veszik át a Föld felett az irányítást, hanem a közösségi oldalak és az emberi butaság. De jó, hogy vannak ilyen sorozatok, amelyek megmutatják a lehetséges szomorú jövőt. A kérdés már csak az, hogy a generációm tanul-e belőle. Én személy szerint sokat tanultam.