A Coraline és a titkos ajtó 2009-ben bemutatott amerikai bábfilm, amelynek alapjául Neil Gaiman Coraline című regénye szolgál. A filmet Henry Selick rendezte (aki a szintén hasonló hangulatú Karácsonyi lidércnyomás rendezője is), a producerek Claire Jennings és Mary Sandell voltak. Ez az animációs film stop-motion technikával készült, a szinkronszínészek között pedig olyan hírességekkel találkozhatunk, mint Dakota Fanning és Teri Hatcher. 

A tizenkét éves Coraline vidékre költözik a családjával. Miközben a szülei kertészkatalógus készítésével vannak elfoglalva, a kislány nehezen találja a helyét az új környezetben. Egyik nap azonban különös felfedezést tesz, rábukkan titkos ajtóra, amely mögött a saját életének egy másik változatába csöppen. Ezt az életét azonban sokkal jobbnak, érdekesebbnek találja. Csak egy dolog furcsa, mindenkinek gombszeme van. A nagyszerű kaland egyre veszélyesebbé válik, amikor a „másik” szülei ott akarják tartani örökre. A lánynak minden bátorságára szüksége van, hogy kiszabaduljon ebből a világból.

A történet alapvetően felnövéstörténetet mesél el, a kamasz, szeszélyes Coraline dackorszakának lezárulását követhetjük végig, cseppet sem hagyományos tanmese által. A film szerkezeti felépítése lineáris, a vizuális eszközök szemet gyönyörködtetőek, a karakterek nem sablonosak, ha mégis, akkor tudatosan, és nem azért, mert unták kidolgozni őket. A film a sötét atmoszférájának köszönhetően egyszerre hátborzongató és izgalmas. Sok jót el lehet mondani róla, azonban aki többször látta a filmet, feltehetőleg tudja, hogy mindezek mellett van még valami, ami miatt érdemes újra és újra leülni a képernyő elé és sokadszorra is újranézni. Ez pedig nem más, mint a rengeteg, többé-kevésbé elrejtett easter egg, azaz utalások jelenetek között, üzenetek a nézőnek, részletek a karakterekről, a történetről, a helyszínekről, amelyek első látásra talán fel sem tűnnek, de ha egyszer elkezdjük figyelni, egyre többet fedezhetünk fel. A film úgy van kitalálva, hogy ezek nélkül is megállja a helyét, minden jelenete értelmezhető legyen, akkor is, ha nem vesszük észre a rejtett utalásokat, ezek inkább „ínyencségek” az igazán nagy rajongóknak. Ezeket a rendezőnek, Henry Selicknek köszönhetjük.

Az első easter egg, amit említek, az Selick arca az egydollároson, amelyen rendszerint George Washington szokott szerepelni. Ugyanígy, a későbbiekben megtört tojássárgájában is találkozhatunk az arcával. Feltehetőleg a rendező így tisztelgett maga előtt a jól végzett munkáért.

Ezenkívül ott van a kulcs, ami majd a titkos átjárót nyitja és gombformájával előrevetíti a történéseket, a villám, amelynek olyan formája van, mint Coraline gonosz, „másik anyjának” a keze, az előzőleg ottragadt és meghalt gyerekek fényképe a falon, a háttérben az ebédlős jelenetben. Coraline érkezésekor az őt váró tortán a „Welcome home” feliratban a home o betűjén dupla áthúzás látható, ami azt jelenti, hogy a személy, aki írta hazudik. Azaz Coraline-t valóban szívesen látják (bár ennek a motivációja is sötétebb, mint feltételeznénk), de nincs otthon, csak azt hiszi. 

A vizuális utalások mellett azonban az auditív eszközök is sokban hozzájárulnak a mögöttes jelentéstartalom kiépítéséhez. A filmben hallható háttérzene egy gyerekkórus, mintha franciául énekelne, azonban kiderül, hogy a zene szövegének semmilyen nyelven sincs értelme, halandzsa. A filmzene beépül a történetbe is egy adott ponton, amikor Beldam, Coraline gonosz anyja az egyik filmbéli dalt dudolássza főzés közben, ezzel kicsit megkapargatva a negyedik falat. A másik fontos zenei kulcspont Coraline másik apjának a dala, amely szintén előrevetít a történet szempontjából. Aki ismeri a filmet, annak egyértelművé válnak az utalások a dalszövegben, ha elkezd figyelni rájuk: „Makin’ up a song about Coraline/She’s a peach, she’s a doll/She’s a pal of mine/She’s as cute as a button in the eyes of everyone who ever laid their eyes on Coraline/When she comes around exploring, Mom and I will never ever make it boring/Our eyes will be on Coraline.”

Kérdéses azonban, hogy ezek az apróságok hozzájárulnak-e a film jelentéstartalmának bővítéséhez, vagy csak egyszerű érdekességek a rajongók számára. Akárhogy is, ezek tudatában, ha valakit le akarunk nyűgözni, érdemes vele újranézni a filmet és beavatottként végigmagyarázni, hol mi történik a háttérben.

A horrorfilmek ikonikusabbjai közül itt van öt, amely tökéletesen megalapozhatja a  halloweeni borzongást.

Újra itt a halloween, az idehaza is egyre inkább népszerű, eredetileg kelta hagyományokra épülő ünnep, mindenféle ikonikus hangulati elemével. A bevásárlóközpontokat ellepik a színes díszként szolgáló töklámpások, a fekete macskás, denevéres, csontvázas minták és a jelmezek. Ugyanígy szerves része ennek az időszaknak a horror műfaja is, legfőképpen a filmek tekintetében.

Az első, talán a lista legjobb darabja az 1980-as Ragyogás, amely több szempontból is kiemelkedő a műfaján belül. Ez az egyetlen Stanley Kubrick által rendezett horror, ez Kubrick legprecízebb filmje – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az egyik jelenetét 148-szor vették fel, ami Guinness-világrekord, 43 évvel a premier után is. Ha a filmet nem, de a rengeteg mém és utalás alapjául szolgáló „Here’s Johnny” jelenetet vagy éppen a folyosón álló ikerpárt mindenki ismerheti valahonnan. A sztori egyébként a kísértetjárta hotelre épül, ami lassan átveszi az uralmat az amúgy is abuzív Jack Torrance felett, aki megpróbálja meggyilkolni feleségét, Wendyt és gyermeküket, Dannyt. A film Kubricktól már megszokott profizmussal operál, emellett pedig páratlan zenéje még inkább nyomasztóvá és nyugtalanítóvá teszi az alkotás egészét, nem beszélve Jack Nicholson félelmetes alakításáról. A film azóta is több vita tárgya, rengeteget elemzik a mai napig, képkockáról képkockára. 

Következő a listán A nyolcadik utas: a Halál. Bátran kijelentem, hogy ez Ridley Scott sokszínű és hepehupás karrierjének ékköve. Az 1979-es megjelenése óta filmes franchise, több darab videójáték, képregény és egész szubkultúra épült rá, nem beszélve arról, hogy minden idők egyik legjobb főhősnője, a Sigourney Weaver által alakított Ellen Ripley is kitörölhetetlen hatással volt a filmes világra. Ahogyan a fent említett Ragyogás, ennek is nagyon egyedi az atmoszférája, ez esetben a tökéletes életforma, a Xenomorph egyenként kezdi legyilkolni az eredetileg hétfős legénységet. A film minden bizonnyal az egyik legjobb darabja a sci-fi horrornak, és jelenleg is rengetegen rajonganak érte világszerte, ennek egyik oka egyedi dizájnelemei, amelyek nagy részét H. R. Giger tervezte.

A harmadik Alfred Hitchcock Psycho című filmje. Talán ez a leghíresebb Hitchcock-film, leginkább a zuhanyjelenet vagy az ikonikus ház a dombtetőn. Ellentétben a fent említettekkel, ebben semmi természetfeletti vagy fantáziajellegű elem nincs, a film antagonistája valójában átlagember, illetve annak őrült elméje, amely rábeszéli a gyilkosságokra. Hitchcock a tőle már megszokott lassú ritmusban vezeti fel a dolgokat, gyakran jelennek meg a filmben utalások a cselekmény következő darabjaira, a háttértörténetre. 

A negyedik a John Carpenter által rendezett 1978-as Halloween. Ilyen listából aligha hiányozhatna a halloweenkor játszodó klasszikus. Igazi báját pont az egyszerűsége adja, ugyanis három hét alatt leforgatott slasher-ről beszélünk, aminek fő gonosza nem savas vérű, háromméteres gyilokgép egy másik bolygóról, hanem átlagember, nagyon egyszerű maszkban, mindennapi eszközökkel és módszerekkel, átlagos városban, olyan ünnep alatt, amikor szinte mindenki jelmezben mászkál éjjel az utcán. Azért működnek az ilyen horrorok ennyire jól, mert a mindennapjainkba hozzák annak a lehetőségét, hogy ilyen helyzet velünk is bármikor megtörténhet. Ez volt egyébként a Carpenter és Jamie Lee Curtis karrierjét igazán beindító film, bár folytatásai sosem tudtak felérni az eredetihez.

Végül, de nem utolsósorban, a valóban klasszikus horror az 1922-es Nosferatu, a legfélelmetesebb Drakula-adaptáció. A több mint százéves német némafilmet Friedrich Wilhelm Murnau rendezte, és bár elsőre az ember szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy lehet-e ilyen régi némafilm a mai napig hátborzongató, mégis működőképes és rendkívül egyedi, ami leginkább a technikai megoldásoknak és Orlok gróf karakterének köszönhető, akit egyébként Max Schreck alakít.

A Bernáth Szilárd rendezte Larry című karakterdráma olyan élethelyzetbe vonja be a nézőt, amely egyrészt az alsó középosztályból való kitörést, másrészt a családon belüli erőszak és az ítélkezés kegyetlen hatásait ábrázolja. Társadalmunk hierarchikus struktúrája és a jellemzően Kelet-Európában megjelenő bizonyos elhatárolt visszamaradottság áll a cselekményszál hátterében.

Vilmányi Benett alakításában robban be a főszereplő, Larry, akinek a karakterfejlődését figyelhetjük meg. A borsodi fiatal erős beszédhibával küzd, kilóg az őt körülvevő összes közösségből. Az ebből és anyagi helyzetéből fakadó erősen korlátozott lehetőségeit csak tovább fokozza édesapja abuzív viselkedése és édesanyja halála. Az elénk vetülő kérdések sora, mint az alsóbb osztályba tartozás megpróbáltatásai, a családi erőszakkal való küzdelem, a kifigurázás, visszaélés, folyamatos megalázottságérzés nem klisés vonalat követve romantizálja Larry sorsát, hanem mintegy látleletként tükrözi Magyarország, de egész Európa szintjén a szegényebb régiókban élő emberek mindennapjait. 

Főszereplőnk a művészetben lel rá a kifejezés örömére. A rappelés mellett számos más olyan dolog is megjelenik a filmben, ami Larry számára a mindennapi kommunikáció alternatívája. Ilyen a rajz és az írás is. A rapszövegek kitalálása, majd folytonos ismételgetése lendületként szolgál karakterünknek ahhoz, hogy a későbbiekben hangot tudjon adni démonjainak. A film bemutatja, hogy mennyire nehéz kitörni olyan élethelyzetből, ahol sehonnan nem lehet támogatást kapni. Sem a családjára, sem barátaira vagy munkáltatójára nem számíthat, amikor viszont keresi az emberséget, valamennyire megtalálja egyrészt édesapja barátnője személyében, másrészt egy ideig a helyi fiatal roma társaságban is. A Szandtner Anna által alakított új női alak Larry életében ugyan nem szolgál arra, hogy az anyai szerepkör ismét megjelenjen a csonka családban, mégis kiemelkedő fontosságú. Larry vele kapcsolatban érez látszólag először bármiféle kapcsolódást. Eleinte sajnálja, hogy a nő bekerült édesapja életébe, mert tudja, mi mindenre képes, amikor elveszti az eszét, később viszont támogató karrá, majd vonzó női alakká válik főszereplőnk számára.

A Thuróczy Szabolcs által játszott apai szerep viszont valósághűen szemlélteti az alkoholista, erőszakos apa képét, ez pedig maga alá ássa a nézőt. Alapvetően nem sugall negatív érzést a karaktere, hiszen rendőr, de éppen ezt az első kézből való megítélést szaggatja széjjel a továbbiakban a dráma, amikor felvillantja az igazságot és rávilágít arra, hogy szakmától függetlenül bárki válhat kegyetlenné.

A cselekményszál háttere, ami a társadalmi alsóbb rétegből való kitörés, illetve a különböző helyekről érkező abúzus, mind kiegészítőként szolgál a szereplő jellemének bemutatására, lévén, hogy a fő szál, amin mozog a cselekmény, Larry beszédhibája és annak a kihatása az életére. Szereplőnk erős dadogással küzd, nehezen védi meg magát, nem tudja kifejezni gondolatait, csak ha fokozottan türelmes társra talál. Ezekben a helyzetekben a körülötte lévők beszélnek helyette, mint az édesapja, aki alapvetően Larry számára nem túl pozitív alak, de a legtöbb esetben nem azt mondják el, amit főszereplőnk szeretne – és ez fokozza a feszültséget. A töréspont Larrynek az, amikor megismeri a borsodi roma fiatalok egyikét, aki hasonlóan érdekelt a rap műfajában. A sikertelen tehetségkutató szereplőnk életében arról szól, hogy végre kiálljon tömeg elé és hangot adjon összegyűlt sérelmeiről. Kitekinthetett kicsit a valóságba, ízelítőt kapott a felső középosztály mindennapjaiból, azáltal, hogy kis időre feljutott a fővárosba.

A dráma végkifejlete nem kifejezetten pozitív és kiszámítható, inkább visszaringatja a nézőt a társadalom alsóbb rétegének szürkeségébe. A mellbevágás sem marad el, főként azért, mert Larry mindenféle sérelmével és beszédhibájával vasmarokba szorítja a néző figyelmét, odaszegezi a vászon elé a legutolsó pillanatig.

Kép forrása: port.hu

Ha az ember lánya Kelet-Közép-Európa valamely országában nő fel, akkor nagy eséllyel szagolja meg a vizespalack kupakját ivás előtt. Rengeteg olyan „véletlenül pálinkát ittam víz helyett” baleset kezdődik úgy, hogy főhősünk nem ellenőrzi le a flakon tartalmát. De mi van akkor, ha ezek a trükkös, más-más palackban tárolt házi pálinkák (elsőre) megmagyarázhatatlan szupererővel bírnak? Persze, csak akkor, ha gyógyszerre fogyasztják. A Zanox – Kockázatok és mellékhatások című film többek között ezt a témát is a nézők elé tárja.

Baranyi Benő első nagyjátékfilmjének főszereplője, Misi (Bálint Előd) képes az időben utazni, ha a Zanox nevű kísérleti szerre finomvegyes pálinkát fogyaszt. Azonban Misi nem a jövő titkait lesz képes meglesni, hanem folyamatosan újraéli az érettségi napját, azaz 2022. május 13-át. A szokatlan helyzetet kihasználva a főszereplő pontosan tudja, hogy melyik tételt fogja húzni történelemből, meg meri tenni az első lépéseket Janka (Erdős Lili) szívéhez, de még egy véres gyilkosságot is megpróbál megakadályozni. Hiába szeretné Misi a legtökéletesebben alakítani a napját, mivel ez nem annyira egyszerű, mi több, Józsi bácsi pálinkakészlete is véges.

Noha a film története egyszerűnek hangzik, műfaji besorolása annál komplikáltabb. Alapvetően a Zanox jellegzetesen magyar, romantikus vígjáték. A dunaújvárosi atmoszféra, a buliéhes fiatalok, a „tipikus magyar” karakterek és a (már felbomlott) Ricsárdgír zenekar őrületes zeneszámai olyan összképet alkotnak, amelyben a magyar nézők magukra ismerhetnek. Mindemellett Baranyi Benő nagyjátékfilmje az időutazás témája és a gyilkossági szál miatt a sci-fi és a krimi műfaj jellegzetességeit is magába foglalja.

„Ritka a jó magyar film” – halljuk sokaktól, azonban a Zanox – Kockázatok és mellékhatások olyan kamaszfilmnek számít, amely nagy eséllyel kultfilmmé növi ki (vagy már nőtte ki) magát a magyar fiatalok körében. Ennek ellenére nemcsak a tinédzserek korosztálya élvezheti Misi kicsit sem szokásos történetét, hiszen felnőtt fejjel is ugyanolyan szórakoztatóak és lehengerlőek a Zanox kockázatai és mellékhatásai. Ráadásul vény nélkül kapható.

Kép forrása: Filmtett Egyesület

Hollywood három évtizede próbálkozik megfilmesíteni Cormac McCarthy magnum opusát, a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen című, leginkább brutalitásáról híres western-/antiwestern regényt. Na de mégis miért nem sikerült ez az elmúlt három évtizedben bárkinek is?

Kár lenne tagadni, hogy a mai napig nem születnének jó filmek ismert és elismert könyvekből. A már sikeres könyv remek alapja lehet a sikeres filmnek (vagy többnek is), gondolok itt például a Gyűrűk ura trilógiára vagy éppen bármelyik Stephen King-adaptációra. A Véres délkörök szerzője ebből a szempontból is sikeres, ő írta a 2007-es Nem vénnek való vidék és a 2009-es Az út című filmek alapjául szolgáló azonos című regényeket is, előbbi többek között négy Oscar-díjat is kapott 2008-ban. 

Na de mi a helyzet a lassan negyven éve kiadott mesterművével, miért ilyen nehéz megfilmesíteni? Az első szempont a már említett nyers brutalitás. A regény a 19. század közepi vadnyugaton játszódik, ahol a Kölyök nevű karakter csatlakozik a Glanton-bandához, akik olyan brutális dolgokat követnek el leginkább indiánok ellen, mint skalpolás, kínzás vagy éppen tömeggyilkosság. Ezek miatt a film készítői olyan akadályokba ütközhetnek, mint a korhatári besorolás vagy az indián népcsoport megsértése (főleg, hogy manapság mennyire nehéz bármilyen etnikum elleni erőszakot képernyőre vinni anélkül, hogy betiltanák az adott filmet, sorozatot). Ezek a dolgok pedig szerves részét képezik a regénynek, szóval elengedhetetlen az ábrázolásuk. A másik fontos szempont a karakterek. A legtöbb hollywoodi film egyik közös pontja a szereplőkkel való szimpatizálás, azonosulás, ilyenekből azonban a Véres délkörökben alig van, amely kevésbé befogadhatóvá teszi az amúgy is párját ritkító brutalitásban nem szegény regényt. Emellett tele van komplex karakterekkel, akiknek a megismerése nehezen megvalósítható filmes formában néhány perc játékidő alatt. Következő a hiányos vagy nem egyértelmű dialógus, a regény szereplői viszonylag keveset beszélnek, leginkább cselekedetekkel kommunikálnak, az a kevés is, amit mondanak, gyakran misztikus, nehezen érthető, ami tovább nehezíti a befogadhatóságát, élvezhetőségét. Emellett McCarthy gyakran használ narratív kétértelműséget, szimbolikát és egzisztencialista elemeket, amelyeket nem feltétlenül könnyű filmen megalkotni. Továbbá, bár ez nem feltétlenül megoldhatatlan a jelenkori filmtechnikával, a regény zord western színterét, a szereplők (leginkább Judge Holden karakterének) külsőségeit is macerás lehet megjeleníteni. 

Ebben az évben újabb rendező jelentkezett a feladatra, hogy filmre vigyék a Véres délköröket. A rendező John Hillcoat, az egyik producer pedig maga McCarthy lett volna, ő viszont idén júniusban 89 éves korában elhunyt, így sosem láthatja majd hírhedt művének filmváltozatát. Bár nem lehetetlen vállalkozás filmre vinni, inkább az a kérdés, érdemes-e. Az, hogy az adott alapmű jó és sikeres tudott lenni, nem garancia a film sikeréhez, gondolok itt olyan filmekre, mint amilyen a Sorstalanság is. Ilyen regény mindenképpen jó, igényes és az alapműhöz hű filmverziót érdemel. Addig is mindenkinek bátran ajánlom, hogy tegyen egy próbát a könyvvel.

Kép forrása: Literary Hub