Hogyan lehet átvészelni a rendszerváltást, hogyan lehet megoldani a kádári örökség problémáit, és hogyan lesz lelkes, ideges, történelemmániás tanárból Magyarország szocializmus utáni legelső demokratikusan megválasztott miniszterelnöke? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a 2022-es Blokád című film, amely Antall József életét mutatja be.

A mozik mostanság sok életrajzi filmet vetítenek, de a magyar filmesek nem a hírességek és a celebek világát próbálják megragadni, hanem tükröt tartanak a nézők elé egy-egy közismert személyiség bemutatásával, történelemmel megspékelve. Tősér Ádám filmje kettős üzenetet továbbít a nézők felé: egyrészt, a jelenlegi politikai helyzetet szem előtt tartva azt üzeni, hogy ne féljünk kifejezni a nemtetszésünket – mint 1990-ben a taxisok. Másrészt pedig azt is bemutatja, hogy milyen az igazi államférfi, aki a hazáját szolgálja és csak a nép érdekét tartja szem előtt. 

A film szerint, mivel Antall József (Seress Zoltán) szeretné Magyarországot kiléptetni a Varsói szerződésből, ami a szovjet vezetésnek egyáltalán nem tetszik, bosszúból a szovjetek elzárják a kőolajellátást. Az ország ezért kénytelen lesz máshonnan beszerezni a kőolajat, de ennek közel sincs olyan kedvező ára, mint annak, amelyet korábban a baráti Szovjetuniótól vásároltak. A válság beálltakor Antall a nyirokrákja miatt kórházba vonul, és a kórteremben értesül a taxisblokádról. Ezt követően az ágyból, telefonon keresztül próbálja megoldani az ország problémáját, még mielőtt kitörne a tüntetés… „Nekem nincs időm betegnek lenni.”

A fiatal Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila) 1950-es évekbeli emlékeiből tudjuk meg, hogy miért ragaszkodik annyira a demokratikus Magyarországhoz és miért kérte meg Gorbacsovot arra, hogy bocsánatot kérjen 1956-ért. A film ezeket a részleteket apránként tárja elénk, ahogy a taxisblokád is apránként radikalizálódik, miközben a miniszterelnök bajtársa, Göncz Árpád (Gáspár Tibor) a népszerűségéért távolodik tőle. 

Az archív felvételek érzését keltő részletek eladhatóvá tették a filmet, bár ezek nem eredetiek, pedig – amint az filmben is elhangzott – ez volt Magyarország rendszerváltás utáni legelső tömegtüntetése, amelyet a televízió élőben közvetített. Amilyen gyorsan épül fel a történet, éppen olyan hamar véget is ér, erős hiányérzetet hagyva maga után. Mintha a blokádnak is csak úgy lett volna vége, hogy hirtelen mindenki autóba pattant és hazament. Bár a film címe Blokád, mégsem mutatja be mindazt, amit a néző a filmtől remél, azaz, hogy mi történt igazából 1990-ben nemcsak a parlamentben, hanem az utcán is.

Kép forrása: port.hu

A Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmszemle keretében október hetedikén, szombat délelőtt vetítették a Győzelem moziban a magyar animációs filmek egyik legjobbját, a Hófehért.

Az 1984-ben bemutatott, Nepp József által rendezett rajzfilm főleg felnőttesebb humoráról ismert, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyerekek számára élvezhetetlen lenne, sőt sokakhoz hasonlóan nekem is ez volt a kedvenc gyerekkori rajzfilmem.

A Hófehér felfogható akár a Hófehérke szatirikus változataként is, de ennél sokkal többről szól. Bár a kerettörténet sok eleme és a szereplők nagy része reflektál az eredetire – vagyis itt is megtalálhatók olyan szereplők, mint a gonosz királynő, a vadász, a törpék vagy éppen a címszereplő maga –, de ezek jellemben, külsőségekben, motivációkban vagy éppen cselekedeteikben eltérnek az eredetiektől. A címszereplő például természetfeletti fizikai erővel van megáldva, fehér a haja és vörösek a szemei, emellett egyáltalán nem a hercegnőktől megszokott személyiséggel és külsőségekkel rendelkezik, mint amilyen a többi mesében. Feltűnnek továbbá más, az eredetiben nem létező, de a középkori settingekben már megszokott karakterek: udvarmester, hóhér, kovács, fekete mágiával is foglalkozó enyhén perverz tudós stb.

A rajzfilm humora leginkább a valóságos mindennapi életre, a középkorra és a hatalomra való áthallásokra épül. Gyakran tesz utalást a film készültekor aktuális rendszerre is. Persze mindezt jól burkolva, hogy a kisebbeknek is élvezhető legyen, még akkor is, ha sok viccet a gyerekek kevésbé értenek meg. 

Az érdekes alternatív történet és humor mellett az animáció is remekel, bár meglátszik rajta a majdnem negyvenévnyi kor. Továbbá olyanok adták hozzá a hangjukat, mint Körmendi János, Halász Judit, Kállai Ferenc vagy éppen Haumann Péter, zenéjét pedig a Macskafogóból is ismert Deák Tamás szerezte, ami jól illeszkedik a film sötét, ugyanakkor humoros történetéhez.

A rajzfilm humora és üzenete ma is aktuális és megállja a helyét a Macskafogó vagy a Lúdas Matyi mellett nézhetőségben és újranézhetőségben.

A nyári évszakhoz hajlamosak vagyunk romantikus vígjátékokat társítani. A meleg estéken jégkockákkal teli poharával nem is vágyik többre az ember, csak arra, hogy jól érezze magát és önfeledten nevethessen. A következő film pontosan az előbb felvázolt szituációnak az ellentéte. Nyomasztó, borzongató, ugyanakkor gyönyörű és sokatmondó. És mivel mindenki tűkön ülve várja a Greta Gerwig által rendezett Barbie, és Cristopher Nolan Oppenheimer filmjének megjelenését, addig be kell érni a régebbi filmekkel.

A Stonehearst Elmegyógyintézet (2014) misztikus és izgalmas pszichológiai thriller, amely a 19. század viktoriánus korszakában játszódik. A film a borzongás és a rejtélyek világába kalauzol bennünket, és végig izgalomban tart egészen az utolsó pillanatig. A filmet Joseph Gangemi forgatókönyvéből Brad Anderson rendezte, a történet alapjául Edgar Allan Poe Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című 1845-ös novellája szolgált.

A történet középpontjában Edward Newgate (Jim Sturgess) áll, az ifjú orvos, aki új munkahelyet vállal a Stonehearst Elmegyógyintézetben. Az intézetben találkozik a híres és különös dr. Lambbal (Ben Kingsley), aki az intézmény igazgatójaként rendkívüli módszerekkel kezeli a betegeket. Az intézetben Edward hamarosan rájön, hogy nem minden az, aminek látszik: az igazgató és az egész intézmény mögött sötét titkok rejlenek.

A film fokozatosan építi fel a feszültséget. A karakterek izgalmas tulajdonságokkal vannak felöltve, emellett komplexitásuk is rátesz egy lapáttal a rejtélyes atmoszféra megteremtésére. A színészi alakítások kiválóak. Jim Sturgess remekül alakítja a fiatal orvost, aki csupán kíváncsiságból kezd „nyomozni” az intézeten belül, egyáltalán nem számítva arra, hogy mit talál az épület alagsorában. A Ben Kingsley által alakított dr. Lamb egyszerre elvarázsolja és megijeszti a nézőt, azonban a tekintélye és a nagyszerű orvosi tudása mögött sötét titkok lappangnak. Kate Beckinsale a kiváló zenei tudású, gyönyörű, de ugyanakkor visszahúzódó Eliza Gravest alakítja, aki titokban segíti az újonnan érkezett fiatal orvost.

A Stonehearst Elmegyógyintézet a pszichológiai thrillerek műfajában otthonosan mozog, de romantikus és drámai elemeket is tartalmaz. Az atmoszféra sötét és gondosan megtervezett, ami hozzájárul a film izgalmához és misztikumához. A rendező, Brad Anderson, ügyesen játszik az elvárásokkal, a történet hajmeresztő fordulatait ízlésesen és tökéletesen tálalja – pedig nagyon könnyen el lehet rontani a filmet, ha sok a történetben a csavar. Az esztétikailag gyönyörűen megtervezett díszletek és a viktoriánus korszak jellegzetességeinek hű ábrázolása tovább növeli a film élvezeti értékét. A zenei aláfestés és a megfelelően kiválasztott operatőri munka hozzájárul a film hangulatához, és segítenek a misztikus, sötét légkör megteremtésében.

A középpontban az elme és a valóság határának homályossága áll. A Stonehearst Elmegyógyintézetben mindenki őrültnek tűnik, de vajon mi a valóság és mi a képzelet? Ez a kérdés fokozza a film drámai feszültségét és a nézők érdeklődését. A film nem csak egyszerű pszichológiai thriller, mivel olyan filozófiai és erkölcsi kérdéseket is felvet, mint a hatalom és a normák határai. Arra készteti a nézőt, hogy gondolkodjon el azokon a társadalmi elvárásokon és különböző valóságokon, amelyeket az emberek nehezen, de elfogadnak, vagy éppenséggel tiszta szívükből tagadnak.

Brad Anderson filmjét legalább hétszer láttam – túlzás nélkül. A Stonehearst Elmegyógyintézet látványvilága és atmoszférája minden egyes alkalommal magával tudott ragadni, a karakterek vagy elbűvölik a nézőt, vagy ráhozzák a frászt, nincs köztes állapot. A kissé lassú kezdés után olyannyira felpörögnek az események, hogy azon kapjuk magunkat: a filmben minden a feje tetejére állt. Egyszerre borzongató és elgondolkodtató, ráadásul nagyon nehéz úgy ajánlani ezt a filmet ismerősnek, barátnak vagy olvasónak, hogy semmilyen poént ne lőjünk le. De azért remélem, hogy nekem sikerült.

Kép forrása: movie.hu

Mi jut eszedbe a „Bollywood” szó hallatán? Távoli helyszín, idegen nyelv és tragikus romantikus történet? Bár ez mind igaz, ez csak a jéghegy csúcsa. Bollywood az indiai filmipar elnevezése. Az elnevezés a Hollywood, az amerikai filmgyártás központja és a Bombay, India legnagyobb metropoliszának (mai nevén Mumbai) korábbi nevéből származik.

Ha Hollywood filmjeiről elmélkedik az ember, az esetek többségében a blockbuster filmekre, vörös szőnyegekre és a nagyon ikonikus, fehér betűs, Los Angeles dombjain álló nevezetességre gondol. Hasonlóképpen Bollywood is ismert néhány alapelemről, mint például az extravagáns dalos-táncos jelenetek, a romantikus melodráma és a szemet gyönyörködtető díszletek. Mégis, ennél sokkal többről van szó ebben a szerteágazó filmes szakmában.

A hindi mozi a világ egyik legnagyobb filmgyártó központja. 2019-ben a hindi filmekre becslések szerint 341 millió jegyet adtak el Indiában. A korábbi filmek általában a hindi vagy az urdu nyelvet beszélők által kölcsönösen érthető hindi népnyelvet használták, míg a modern produkciók egyre inkább a hinglish nyelv elemeit tartalmazzák.

A hindi film legnépszerűbb kereskedelmi műfaja a 70-es évek óta a maszala film, amely szabadon keveri a különböző műfajokat, beleértve az akciót, a vígjátékot, a romantikát, a drámát és a melodrámát, valamint a zenés számokat. 

A bollywoodi filmek általában olyanok, mint a musicalek. A közönség elvárja, hogy zenét halljon, a forgatókönyv részét képezik az énekes-táncos számok. Gyakran a film sikere ezeknek a zeneszámoknak a minőségétől függ, időnként a filmzene már a film előtt megjelenik. 

Bollywoodban a jó, szórakoztató színészt paisa vasool-nak nevezik. Ez azt jelenti, hogy pénzt ér. A szerelmi háromszögek, komédia és izgalmak minden film központi eleme, ezek keveréke adja meg a sajátos hangulatot, de a tánclépések és mozdulatok azok, amik az igazán különlegesek. A zenén kívül a táncnak is hatalmas szerepe van a bollywoodi filmek esetében. Minden a látvány, ezért többet várnak el a színésztől a film forgatásakor táncjelenetnél, mintsem, hogy csak néhány testrészedet mozgassa. Rengeteg nyak- és fejmozgás, kézmozdulat, lábak elhelyezése, arckifejezés és határozottan sok „lélek” van benne. A bollywoodi tánc arra késztet, hogy az egész testeddel táncolj. A hagyományos bollywoodi táncok egyfajta istentiszteletként szolgálnak. Minden a történetmesélésről szól valójában. A bollywoodi zenék sorrendje, de leginkább a tánc célja, hogy közvetítse a történetet, megerősítse, kiegészítse, díszlepelbe pójálja a cselekményszálat. A gazdag kulturális értékek megmutatkoznak a dalok és a sajátos ruházat mellett a táncban a kezek, a lábak, a nyak és a fej használatán keresztül, létrehozva mindazokat a gesztusokat és szimbólumokat, amik egyedivé teszik ezt a filmiparágat. Az 1960-as években a bollywoodi táncra főleg a néptánc, de a 70-es években a diszkó is jelentős hatással volt. 

Nincs Bollywood jelmez nélkül sem: a ruházat teljes színkavalkád, az élénk, nem mindennapi árnyalatok feltüzelik a látványt, már-már elengedhetetlenek. A hagyományos bollywoodi táncosok például csengőket aggatnak a bokájuk köré, de időnkét a testük legtöbb részére is különféle bonyolult ékszereket.

Az utóbbi években Bollywood hatalmas méreteket öltött, és több mint egy évszázaddal ezelőtt elültetett magokból táplálkozik, amikor is 1913-ban megjelent az első néma bollywoodi film, 1931-ben pedig az első hangosfilm. Ma óriási népszerűségnek és nagy tiszteletnek örvendenek az indiai mozilátogató közönség körében, a világ többi táján azonban elszórtan ismerik ezt a színes jelenséget.

A megjelenése óta eltelt majd 42 év alatt kultuszfilmmé vált és bár kevés köze van az azonos nevű zenei műfajhoz, ugyanúgy fontos darabja az 1980-as éveknek.

Az 1981. augusztus 7-én megjelent kanadai animációs sci-fi fantasy film (rendező: Gerald Potterton) alapját az azonos című, 1977-ben alapított sci-fi és fantasy képregénymagazin biztosította, amely kezdetben a francia Métal Hurlant magazin angolra fordított képregényeit publikálta Amerikában.

A film a magazinból kiválogatott több képregényre épül, amelyeket Richard Corben, Angus McKie, Dan O’Bannon, Thomas Warkentin és Bernie Wrightson írt és rajzolt. Így összesen tíz, térben és időben elfoglalt helyük és animációs stílusuk alapján különböző részre bomlik. Több jelenetnél használnak rotoszkóptechnikát, amelynek a lényege, hogy valódi színészekkel forgatott jeleneteket képkockáról képkockára átrajzolnak.

A fejezetek összekapcsolását egy plusz történeti elemmel oldották meg: a Loc-Narral, ez a zölden világító gömb a filmben a gonosz megtestesítője. A sorrendben második, Grimaldi című fejezetben a hazatérő űrhajós, Grimaldi szeretné megmutatni lányának, mit hozott az űrből, ám a Loc-Nar elolvasztja, amikor kiveszi a hordozóból. A megrémült lány a zöld gömbbe belenézve látja, hogyan befolyásolta a Loc-Nar az élőlényeket, társadalmakat az univerzumban, múltban és jövőben egyaránt.

A legtöbb fejezetben sok az erőszak és az erotika. Ezek a film kulcsfontosságú elemei, amelyek úttörővé tették. Meglepően sokszor válnak az ilyen elemek megoldássá egy adott problémára, erősítve az amúgy sem gyenge humorfaktort.

A film másik fontos eleme a zene. Olyan együttesek adták nevüket a projekthez, mint például a Black Sabbath, Blue Öyster Cult, Cheap Trick vagy éppen Don Felder, aki a Heavy Metal (Takin’ a Ride) című főcímdalt is szerezte.

Rengeteg későbbi filmre hatást gyakorolt. Mind közül a leghíresebb talán a Luc Besson rendezte Ötödik elem (1997), amelyet a Heavy Metal Harry Canyon című fejezete inspirált.

Kép forrása: pics.alphacoders.com