Ajánló

Covaciu Norbert, Az a fél flakon sör

by Kabai Krisztina | 2021. 02. 04. | Covaciu Norbert, Az a fél flakon sör bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Megnyerőnek bizonyult novelláskötetének címével keltette fel a figyelmemet a bihari származású, Zilahon élő irodalomtanár. Kíváncsi voltam, ki ő, és miért épp ezt a címet adja legelső könyvének. Ősszel, amikor a korlátozások is a kisebb rendezvényeknek kedveztek, két nagyon kedves barátommal eljutottunk a zilahi szabadtéri könyvbemutatóra, azóta a dedikált, alig 158 oldalas könyvecske ott csücsült a polcomon, s arra várt, hogy végre nekiveselkedhessek.

A rövidebb-hosszabb írások között alig volt olyan, amelyik nem kavart fel érzelmileg. Olvasás közben kendőzetlenül tárult elém a valóság, az érzelmek téptek és szaggattak. Magam előtt láttam a körtefát, a dinnyéket és a két, teljesen különböző nagyapát, a szorongó, középkorú édesanyát, aki teljesen elfásult a férje mellett, és azt az édesanyát is, amelyik nemrégiben megszakította a terhességét. Átéreztem az elbeszélő kisfiú bánatát, és hihetetlenül büszke voltam a felnőtt énjére, aki sikeresen túljutott múltbéli sérelmein, és nem él azok hatására mély depresszióban. Láttam az idős szomszéd nénit és a fiatalasszonyt is, aki verte a gyerekét. Láttam az alkoholista férfit, akinek minden reménye, hogy legalább jó apja volt a gyerekének, aki szemrebbenés nélkül hazudta neki azt, hogy igen.

Rég olvastam ilyen erős, nyers novellákat, általában nehezen ragadnak meg a rövid írások, ezek mégis kivételek. Talán a történetekkel teljes kontrasztban állónak bizonyult könnyed hangulatú könyvbemutató tette, talán a legtöbb novella főszereplőjeként bemutatott alkoholista apa, aki viselkedésével tönkretette a családját, engem pedig felmérgesített. Mindenesetre abban egészen biztos vagyok, hogy Covaciu Norbert írásaival a későbbiekben is szeretnék találkozni.

Csemegéznivalónak itt hagyok néhány bekezdést.

„Kiléptem a teraszra, nyeltem egy nagyot, hátamat nekitámasztottam a hideg ajtónak, a szemeim kezdtek elhomályosulni. Miközben megtöröltem őket, arra gondoltam: lehet, hogy a Halál most surrant be a házba.”

Ebbe a két mondatba a kötet első oldalain botlottam. Nos, ha az összes többi novella ilyen mélyreható, erős lesz, akkor egyszerre fogom imádni és utálni ezeket a történetfoszlányokat. Imádni, mert annyira gördülékeny a szöveg, hogy képtelen vagyok letenni a kezemből, muszáj olvassam, mert egyre többet és többet akarok abból az érzésből, amit az író a szavaival okoz bennem. Utálni, mert ezektől a szavaktól a lényem egy része valamiért elpusztul, mert kénytelen vagyok belátni: nem mindenki olyan szerencsés, hogy az életéből kimarad néhány olyan „aprócska” meghatározó momentum, mint például az alkoholista apa.

„Az ember kifejleszti magában azokat a képességeket, amelyek szükségesek a túléléshez.” Ennél az idézetnél valahogy a jelenlegi helyzetünk jutott eszembe. E sorok írásakor kb. 10 és fél hónapja tartózkodom otthon, az egyetemtől 80 km-re, itthonról hallgatom az óráimat, és élem az egyetemisták laza, gondmentes életét. Ja, hogy nem. Kegyetlen így, de tényleg, és nem azért, mert nincs mindennap buli, vagy nem lóghatok olyan jó érzéssel, mint Kolozsváron, hanem úgy érzem, egész egyszerűen elvesztődik az egyetemistaságunk lényege. De kibírjuk. Ezt is.

„Öt nappal ezelőtt, még mielőtt beköszöntött volna ez a szörnyű idő, saját kezűleg ásta el a körtefa alá, pontosan oda, ahol apu lógott.”

Itt kirázott a hideg, és le kellett tennem a könyvecskét ahhoz, hogy erőt vegyek magamon. Kicsit sok volt, de a szókapcsolat legjobb értelmében. Annyira átjöttek ennél a novellánál az érzések, hogy beleremegtem a gondolatba, hogy… Utálom a horrorfilmeket, néhányat láttam csak, azokat is azért, mert bandásan néztük, és nem volt választási lehetőség. Mindegyik nézése közben telefonoztam, mert nem bírtam lélekkel, de voltak mozzanatok, amikor felkaptam a fejemet és odapillantottam. Persze ilyenkor láttam meg azt, amit nem kéne. Ilyen jelenet ez is. Ha a novella címére pillantok, máris csontjaimban érzem a rettegést, a fájdalmat.

Krumplihéjpite és holokauszt

by Kabai Krisztina | 2021. 01. 27. | Krumplihéjpite és holokauszt bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Január 27. a holokauszt nemzetközi emléknapja. Számomra mindig is meghatározó volt ez az elnevezés, és nemcsak ma, hanem az év bármelyik napján képes teljes mértékben földbe tiporni. Nemcsak az értelmetlen halálesetek jutnak eszembe, hanem az emberi kegyetlenség is, és az, amit megtettek emberekkel – és ez ugyanilyen szinten jelen van most is, nyolcvan évvel később, csak más formában. Az évforduló alkalmával Mary Ann Shaffer és Annie Barrows Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című kötetét vettem a kezembe.

Megmondom őszintén, két dolog is felmerült bennem olvasás előtt. Először is: eddig csak rossz tapasztalataim voltak a levélregényekkel kapcsolatban. Igaz, azt meg kell vallani, hogy a Fanni hagyományai és a Törökországi levelek úgy alapból mély nyomot hagynak egy diák szívében – esetemben vérző, elfekélyesedett sebet, ami sosem gyógyul be és borzasztóan ronda –, és azért mindkettő eléggé eltántorít ettől a műfajtól. Emiatt felmerült bennem az is, mégis hogyan lehet levélregényként tálalni egy ilyen komoly témáról szóló könyvet. Olvasás utáni válaszom: REMEKÜL. A másik dolog a kételkedés. Sokszor tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik nem élik át azt a bizonyos eseményt – nem kimondottan a holokausztra gondolok –, viszonylag hiteltelenül adják át a történetet, mondhatni elmesélik, de nem átéléssel mesélik. Nos, ez a két amerikai írónő abszolút nem azt adta, amire számítottam. Persze a formájától nem az volt az élmény, amihez hozzászoktam, mégis úgy gondolom, minden egyes levélke rejtett valami fontosat, valami olyat, amitől ez a történet egyre jobb és jobb lett.

Bármennyire is érdekelnek a holokausztos könyvek, minden egyes alkalommal, amikor a kezembe kerül egy, sokkal kevesebbnek érzem magam olvasás után. Állandóan az az érzésem, hogy kitéptek belőlem egy darabot, és sosem leszek olyan, mint voltam. Most nem vagyok annyira elveszett, és ez a levélformátumnak köszönhető. Eddigi olvasmányaimban állandóan az események középpontjában találtam magam, a szereplővel együtt éltem át a kegyetlenségeket és a szerettei elvesztését, és emiatt gyötrődtem a leginkább. Most sikerült végig higgadt olvasónak maradnom, nem fájtak annyira a történések, mégis részt vettem az eseményekben és jelen voltam a szereplők mellett is.

Csemegézőnek álljon itt a fülszöveg: „1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és ez hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető, varázslatos kisregény, melyben levélváltásokból, apránként rajzolódik ki előttünk a festői Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.”

*Mary Ann Shaffer – Annie Barrows (2010), Krumplihéjpite Irodalmi Társaság. Budapest, Park kiadó. Fordító: Szántó Judit.

A halálnak is van szíve

by Farkas Orsolya | | A halálnak is van szíve bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Az osztrák és német gyökerekkel rendelkező ausztrál Markus Zusak (45 éves) hat könyv szerzője. 2014-ben elnyerte az Amerikai Könyvtári Szövetség Margaret A. Edwards-díját, amellyel a fiatal felnőtt irodalom terén maradandót és kiemelkedőt alkotó írók munkásságát ismerik el. Legismertebb és legsikeresebb alkotása A könyvtolvaj* (2005), amely öt különböző irodalmi díjat is bezsebelt. Markus Zusak sikerkönyve egy másféle perspektívát kínál a náci Németországról, miközben elvezet minket egy kislányhoz, aki történetesen nagyon szeretett könyveket lopni.

A történetben Liesel Meminger életének 5 évét kísérhetjük végig, s megtudhatjuk, hogyan élte meg a háborút egy gyermek a Hitler vezérelte nemzetiszocialista Németországban. Liesel gyermek még, amikor kommunista szülei a koncentrációs táborok áldozataivá válnak, öccse pedig meghal a nevelőszülőkhöz vezető vonatúton. A kislány a Himmel utcában találja meg otthonát a Hubermann családnál, az igaz barátságot és szerelmet Rudy Steinerben, második testvért a zsidó Max Vandenburg személyében és örökké tartó szenvedélyét az olvasásban és a könyvekben, amelyeket nagyrészt lopással tudott csak megszerezni. Markus Zusak mesterien mutatja be a második világháború Németországát a kislány történetén keresztül, amely kicsit sem mentes a fordulatoktól és tragédiáktól.

Az író szokatlan kísérőt nyújt az olvasónak az elbeszélő szerepében: a halált. A könyv 10 fejezetből áll, valamint a két meghatározó részből: a prológusból, amelyből megismerhetjük a halált mint elbeszélőt, és a történetet lezáró epilógusból. A regény visszatérő elemei a halál közbeékelései, amelyek tipográfiailag is eltérnek a szöveg többi részétől. Az első pár oldal olvasásakor szokatlannak tűnhet a narrátori stílus, ugyanis a megszakítások gyakran bemutatják a szereplőket, a ki nem mondott gondolatokat és érzelmeket, ugyanakkor a történéseket is előrevetítik. Emiatt az olvasó gyakran már tudja a végkimeneteleket, a szereplők azonban nem, és ez adja a mű kettősségét, ugyanakkor egyediségét és zsenialitását is. Ezek a szünetek a regény vége felé egyre ritkábbak, és miután az olvasó megszokta az író stílusát, az egyenesen élvezhetővé válik, a szerző ugyanakkor az olvasót megérintő hitelességgel méltó lezárást ad a történetnek.

A könyvtolvaj angol nyelven íródott, magyarra csak öt évvel a megjelenést követően, 2010-ben fordította M. Nagy Miklós. Kiemelendő viszont, hogy bármely nyelvre is fordították, meghagyták a könyvben a német kifejezéseket, amelyeket az író szándékosan kevert bele a szövegbe, elérve ezzel azt, hogy az olvasó kicsit közelebb érezze magát a történethez.

A könyvet 2013-ban vászonra is vitték Brian Percival rendezésében, ezt pedig két évvel később Oscar- és Golden Globe-díjra is jelölték. A regény alapján készült nagy sikerű film hűen tükrözi a karaktereket, a könyv azonban jóval többet nyújt az olvasónak. A könyvismertető címében szereplő kijelentéshez visszatérve: az gazdagon megtelik tartalommal a történet olvasása során.

*Markus Zusak, A könyvtolvaj. Budapest, Európa Könyvkiadó. Fordító: M. Nagy Miklós.

Hamvaimból: egy nő újjászületése a rák után

by Fanni Urbán | 2021. 01. 20. | Hamvaimból: egy nő újjászületése a rák után bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Évekkel ezelőtt Szentesi Éva megjárta a poklok poklát. Volt nagyon fent és nagyon lent is. Hamvaimból című könyvében olyan őszinteséggel tolja arcunkba a valóságot a méhnyakrákkal való megküzdéséről, hogy letaglózva olvasod minden sorát. Nincsenek tabuk. Minden nehéz pillanatot nyíltan vállal, nem hagy megválaszolatlan kérdéseket. Minden egyes oldal olvasása fáj, mégsem tudod letenni, mert olyan érzékkel nyúl a szavakhoz, hogy képtelenség lenne otthagyni. Néhány nap alatt bedarálod a könyvet, és a könyv is téged.

Kétszer „mutat be a ráknak”. Vajon miért történt meg vele mindez kétszer? Orvosi mulasztás és a saját hanyagsága miatt, mert, ahogy a könyvben is elmondja: „Halál, rák, ilyesmi… nem jut egy 28 éves lány eszébe. Halhatatlannak hittem magam, velem nem történhet semmi.” A könyvben mindent pontról pontra leír a tünetektől kezdve a kezeléseken át egészen a győzelem pillanatáig. Karcos (ön)iróniája, az életfelfogása és a mű modern nyelvezete lazítja fel olykor a legszörnyűbb igazságot.

Majdnem egy évvel ezelőtt olvastam először a történetét, és még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, miken ment keresztül ilyen fiatalon. Ez a könyv mellbe vágott és fejbe is kólintott, a lehető legpozitívabb értelemben. Még most is hihetetlen számomra, mennyire fontos a lélek egészsége a betegség elkerüléséhez. Persze tudom, nemcsak ez volt a gyógymód a bajra, de nagyban hozzájárult a felépüléséhez. Mit adott nekem ez a 167 oldal? Elsősorban bátorságot ahhoz, hogy merjek lépni és segítséget kérni, ha baj van. Nem mellesleg kitartásra tanított, illetve arra, hogy soha ne kételkedjek magamban és a képességeimben.

Szentesi Éva pályájának egyik legsikeresebb írása a Hamvaimból című könyv, ami inkább felszabadít, mintsem elnyom. Olyan igazságokra derül fény, amikről el sem hinnénk, hogy valóban úgy van. Ez a könyv nem a halálról szól, hanem magáról az életről. Azt is megmutatja, mennyire sokat jelent a család és a barátok segítő szándéka és támogatása. Ugyanakkor az önmagába vetett hite igazán csodálatos példája annak, hogy a legrosszabb időkben is képesek vagyunk felállni a padlóról, és megmutatni a világnak, hogy ezt is megcsináltuk. Háromévnyi pokol után pedig azt mondja, „sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett”. Hiszen a szerző népszerű médiaszereplővé vált és sikeres az írók között. Ennek ellenére szerény maradt, akinek az a legfontosabb, hogy felhívja a figyelmet a pusztító betegség megelőzésére.

(Szentesi Éva, Hamvaimból, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019)

A bárányok hallgatnak

by Biró Sándor | | A bárányok hallgatnak bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider

Gyerekkorom egyik kétségbeejtő műfaja volt a horrorfilm. Kortársaimmal szemben engem valamiért sosem vonzott ez a műfaj, igazából nem értettem a lényegét. Addig a pontig, amíg kezembe nem vettem Thomas Harris amerikai író 1988-ban megjelent, A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című regényét.

Sokan nem tudják, hogy ez az ikonikus történet először könyv formájában jelent meg, és csak később készült belőle film. A rendkívüli írás két nagyon erős karakter harcát mutatja be: dr. Hannibal Lecterét, aki az államok egyik legveszélyesebb sorozatgyilkosa és az okos és szép FBI-ügynök Clarice Starlingét, aki félelmet nem ismerve bejár a pszichiátriára Lecterhez. A sorozatgyilkos Buffalo Bill ugyanis Lecter egykori módszereivel gyilkol a környéken, ezért a nyomozók Lectertől kérnek segítséget. Starling és Hannibal kapcsolata így válik egyfajta oda-vissza pszichoanalízissé, miközben folyamatosan megpróbálnak felülkerekedni egymáson. Hannibál ugyan segít Clarice-nek közelebb kerülni a gyilkoshoz, ám közben saját titkolt terveket is sző.

Hannibál karaktere rémisztő módszerekkel mászik be Clarice fejébe, és kihúzza belőle a legféltettebb titkait. A nő ezt hagyja, nem ijed meg tőle, sőt félelem nélkül hajtja tovább. Buffalo Bill karaktere talán a leghorrorisztikusabb a történetben, a férfi megöli az útjába kerülő nőket, és a bőrükből ruhát készít magának.

A műfaj kedvelőinek kötelező elolvasniuk ezt a könyvet, a történetszövést ugyanis a karakterek, helyszínek kibontása és a különféle leírások teszik igazán horrorisztikussá. Teljesen más az élmény, amikor nem a valaki más fejében megszületett szörnyet látod a filmvásznon, hanem a te fejedben születik meg a saját szörnyed.