Oscar-jelölt, Cannes-ban díjazott, osztrák–luxemburgi–német-francia fiktív életrajzi drámát láthat, aki megnézi a Fűzőt. Ne számítsunk pontos történelmi hitelességre, korhű eszköztárra, piedesztálra emelt uralkodófeleségre, annál inkább enyhe megbotránkozásra, elvétett magyar mondatokra és szabadságvágyra. Na meg arra a fránya feminizmusra, ami minden kritikából visszaköszön.

Rég leáldozott a feddhetetlen hírességek korszaka, és erre az életrajzi nagyjátékfilmek jócskán rátesznek egy lapáttal. A Spencerben Diana hercegnő bulimiája válik vezérmotívummá, a Szöszi Marilynje elveszett, hamis önbizalmat sugárzó főszereplő, és a Baz Luhrmann-féle 2022-es Elvis is hajlamos az emberi gyarlóságra. Tavaly bővült a hasonló tematikájú filmek repertoárja a Fűzővel (rendezte Marie Kreutzer), amely Wittelsbach Erzsébet osztrák császárnét, nyelvterületünkön ismertebb nevén Sissi cseh és magyar királynét állítja rivaldafénybe, korántsem olyan romantikus megvilágításban, mint amilyenben az 1950-es évek trilógiájában fürdőzött.

Történetünk főhőse (akit Vicky Krieps testesít meg) betölti a negyvenet, a korszak normái szerint már korántsem fiatal. Saját normái szerint helyzete még rosszabb: fakul fiatalkori szépsége és már rég nem boldog. Úgy harcol az öregedés és a kilók ellen, mint egy igazi modern nő, miközben családi élete mintha szakadék szélén inogna. Ferenc József (Florian Techtmesiter) felesége ebben az alkotásban felvilágosult és akaratos. Rendszeresen edz, ha teheti utazgat, cigarettázik, és szerepel egy kezdetleges videófelvételen is. A címadó tárgy számára mindennapi kötelezettséget, a cél eszközét és tartást is jelent mind fizikailag, mind metaforikus értelemben.

Erzsébet császár- és királyné már-már megszállottan üldözi a szépséget, és ez egyes nézői vagy filmkritikai vélemények szerint mindez női hiúságból fakad. Ez az egyik legnagyobb melléfogása a film interpretációjának. A film története 1878-ban kezdődik, ekkor hagyja maga mögött az osztrák uralkodó felesége harmincas éveit. Kimondatlan, de jól érzékelhető társadalmi szabályok szerint immár középkorú, környezete kezd úgy tekinteni rá, mint idős(ödő) hölgyre. Szerepköre leginkább ceremoniális: államvezető férje oldalán legyezővel, darázsderékkal jelenik meg bizonyos eseményeken, olykor ájulást színlel, csakhogy a sajtó mással is foglalkozzon – testsúlyán kívül. Netán éppen azzal, mennyire megviseli a királyi fenséget a csinos alak megőrzése. A fennálló politikai helyzetről Sissi hiába akar férjével beszélni, ő nem nyitott erre, lánya visszajelzései és egyik fiával folytatott beszélgetés alapján anyaként leszerepelt. Hiába a vagyon és a rang, megterhelő súlyként nehezedik a hétköznapokra az, hogy feleségi és anyai szerepkörében – durván fogalmazva – kudarcot vallott. Ami maradt neki, az a női mivoltja és erős önérzete – ezekbe próbál kapaszkodni. A szépség – részéről – piedesztálra emelése nem föltétlenül hiúságot jelent: Sissi csupán keresi a tekinteteket, amelyek tükrében még mindig vonzónak számít, hiszen élete során csak ez volt igazán az övé. Hiába minden, nem kap már neki megfelelő visszajelzést sem férjétől, sem más férfiaktól (szeretőktől vagy szeretőjelöltektől).

Meglepő volt egymás után két filmes portálon a Fűzőről olvasni. Először a Puliwoodon közölt Péter Zsombor-féle kritikát próbáltam megemészteni, miszerint: „Attól, hogy nő a főszereplő, még nem lesz valami automatikusan feminista.” Valóban, nem ez a fő kritérium, amikor feminista filmekről tárgyalunk. Lehet női főszereplője olyan filmnek is, ami sztereotipikusan szexista. Itt nem erről van szó. A Fűző fiktív elemekkel tocsogósra átitatott életrajzi dráma, amelynek nő a főszereplője, aki a szépségmegszállottsággal együtt is teljesen emberi, sőt talán éppen emiatt az. Ha feminista filmekről beszélünk, az a legfontosabb, hogy a nőt emberként, nem csak a vágy tárgyaként – meg úgy általában – tárgyként mutassanak be. Ezért nem kell a film feminista vonalát úgy felfogni, mint erőszakos, Hollywood-gyártotta adaptációs kényszert: néha csak attól nőpárti egy alkotás, hogy tiszteli és embernek láttatja szereplőit. Ebben a kritikában olvashatjuk azt is, hogy nehéz azonosulni a szereplőkkel, ami személyes moziélményemmel ellentétes tapasztalat. A Roboraptoron Nagy Anna értekezett a külföldi kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotásról. Szerinte a főszereplő „makacs, konok, sokszor gyerekes, mégis szerethető és tiszteletre méltó nő”.

Elszomorító, hogy esetünkben a két nem (nagy tömegre koránt sem reprezentatív) képviselői mennyire másképp fognak fel nőközpontú, fiktív életrajzi drámát, ha a feminizmus, az azonosulás lehetősége és az emberiesség oldaláról közelítik meg. A Puliwoodon azt olvashatjuk, hogy „a probléma azonban továbbra is megmarad, érzelmileg nem tud berántani az élmény és ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi vagy nő-e a néző”. Íme a cáfolat: úgy tűnik, mégis köze van hozzá. A Fűző a nyelvi akadályok, esetlegesen hiányzó történelmi ismeretek ellenére is képes lekötni, és együttérzést kiváltani a nézőből a főszereplő problémái és esendősége miatt. Az uralkodók nem idealizáltak, nem is a mindenféle rossz földi megtestesülései, hanem rangjuk és díszeik alatt közönséges emberek – a szó negatív ítélkezéstől mentes értelmében. A hiúság (mind az életben, mind ebben a filmben) nem föltétlenül női nyavalygás, hanem emberi hiba. És mint azt fentebb érzékeltettük, ez védekező mechanizmusként is értelmezhető az osztrák császárné esetében. Nagy Anna rávilágít cikkében, hogy Sissi csak az alakját és a diétáját volt képes irányítani.

A fent taglaltak ellenére vetítés közben egyszer sem hasított belém a felismerés: „mennyire feminista ez a film!”. Ez csak utólag, a megemésztésnél és lecsapódásnál érzékelhető. A forgatókönyv és a dialektusok nem nyomják le az ember torkán a – talán belemagyarázott – ideológiát. Ehelyett folyamatos visszautasításokat, indie zenét és heroint használó császárnét nyújt a film puritán, sokszor omladozó díszletben. A film komor színvilágába Sissi alakja könnyen beolvad, de egyénisége kitűnik: kiveti magát az ablakon komoly károk elszenvedése nélkül, nyelvet nyújt az orvosára és bemutat az ünnepi asztaltársaságnak. Vicky Krieps kellő kimértséggel alakítja a rá osztott szerepet, miközben szinte tapinthatóvá válik a folyamatos belső feszültség, és egy pillantással képes olyan mértékű megvetést, kiábrándultságot vagy bánatot sugározni, amit szavakkal demonstrálni sokkal nehezebb lenne. A férjét alakító Florian Techtmesiter és a Rudolf herceget formáló Aaron Friesz játéka is tökéletesen illik az alkotás atmoszférájába, bár vásznon töltött idejük a főszereplőéhez mérten kevés. A Fűzőnek nemcsak a fő-, de még a mellékszereplői is árnyaltak, többek között ezért is kerüli el az alkotást bárminemű egysíkúság.

Kép forrása: Cinefil

„Ez egy mocskos játék.” „Senki nem tudja a teljes igazságot. Mi tudjuk a teljes igazságot” – hangzik el Harry herceg szájából a Harry & Meghan című „dokumentumsorozat” első előzetesében. A Sussex-páros a 2020-as „Megxit” óta interjúkat ad, podcastot indít, produkciós céget hoz létre és mindezek előtt, után és közben az igazságot akarja a nagyközönség elé tárni. Nézzük, mennyire sikerült ez a Netflix második legnézettebb szériájában.

A már elhíresült Oprah Winfrey interjú óta az étert ellepték a találgatások, hogy vajon mikor és hogyan tér vissza a képernyőkre a hercegi pár. Sokan számítottak dokumentumfilmre/sorozatra, ennek első egysége december 8-án debütált is a Netflixen. Ezzel pedig rá is kanyarodhatunk az első problémára: ez nem dokumentumsorozat. Legalábbis nem teljesen és nem úgy, ahogy az egyszeri tényalapú sorozatkedvelő elvárná. Világosra, tökéletesre és gazdagra exponált felvételek és mind a párhoz közel álló/fizetett megszólalók tarkítják az első három részt.

Bár nekem szimpatikus Harry és Meghan aktivizmusa és kiállása bizonyos társadalmi ügyek mellett, sőt visszalépésüket sem tartom ördögtől valónak, néhány pontján a sorozatnak mégis azt éreztem, hogy én ezt nem tudom tovább nézni. Fahéjas cukorban megforgatták, csokival leöntötték és egy kis kókuszreszelékkel is megszórták a három részt, mielőtt a nézők elé került volna. Szerelmük valódiságát és megismerkedésük történetét egy pillanatig sem akarom vitatni, hiszen az szemlátomást igaz és hiteles. Azt sem akarom kétségbe vonni, hogy Sussex hercegnéje nem tudott mit kezdeni a királyi családba tartozás kötöttségeivel és a paparazzihadak veszélyével, mert Diana hercegnő tragikus esete óta tudjuk, hogy ezek az emberek nem ismernek lehetetlent. Ezenfelül a rasszizmus és az angol gyarmatosítás kérdéskörét tényekre alapozva, hitelesen, szakértők megszólaltatásával mutatják be és párhuzamot vonnak a Meghant ért atrocitások és a fajgyűlölet között. Ez mind rendben van, hiszen a brit rasszizmus soha nem látott méreteket képes ölteni, akár az uralkodócsaládon belül is. Mindezen szükséges és szépen tálalt szálak azonban nem elegendőek ahhoz, hogy – számomra – a sorozatot megmentsék.

Mindig visszatetszőnek érzem és dühít, amikor valaki a magánéletét, a beleegyezésüket adni és a nyilvánosság erejét felfogni nem képes gyermekeit és intim pillanatait váltja hírnévre és teszi pénzzé. A dokumentumnak csak jóindulattal nevezhető sorozat elkészültéig a hercegi pár foggal-körömmel védte Archie és Lilibet identitását és gyermekkorát, hasonlóképp a saját magánéletüket. Elmondásuk szerint a visszalépés egyik oka is az, hogy normálisabb, nyugodtabb életet akarnak a gyerekeiknek és önmaguknak. Ehhez képest a sorozat első fele érdekes módon hemzseg az intim felvételektől, amelyeket Harry és Meghan önként lefilmezett és dollármilliókért átadott a készítőknek, a két gyerek minden második házi, telefonos felvételen rajta van. Magyarán, felrúgtak olyan kardinális elvi kérdéseket, amelyektől a közönség hitelesnek és emberinek látta, érezte őket.

Vizuális megvalósításában a sorozat igényes és minőségi, azonban a tökéletesség látszatát keltő hátterek és felvételek életszerűtlenek, Meghan helyenként túljátssza magát, és erőszakosan akar szimpatikus lenni, csak ezt Harryvel épp elmulasztotta előre közölni, egyes jelenetekben III. Károly kisebbik fia maga is szemlátomást megrökönyödik felesége alakításán.

A második szakaszban, az utolsó három részben láthatjuk a pár esküvői előkészületeit, a ceremóniát, hosszasan kitérnek Meghan apjára, aki az esküvő előtti periódusban nagyon sok pénzért adott el képeket és állított valótlanságokat a bulvársajtónak. Tovább taglalják a brit rasszizmus, a média kérdéskörét, bemutatják a hercegné vetélését, a sorozat pedig festői családi felvétellel ér véget. A Netflixen december 15-étől látható ezen második adag egyáltalán nem sikerült kevésbé cukormázasra. Számomra a legfelháborítóbb a riporter jelenléte. Azon túl, hogy hitelességet sugalmazni hivatott felbukkanása erőszakkal nyomná le torkunkon a sorozat dokumentum jellegét, a riporter – akinek a nevét sehol nem találtam meg széles e világhálón – egyszer sem teszi fel a kínos, ám annál égetőbb kérdést: nektek, kedves Harry és Meghan, mi a felelősségetek, szerepetek ebben a cirkuszban? Persze, elfogadhatatlan, amit a bulvársajtó és a királyi család bizonyos tagjai produkáltak, de ti hol vagytok ebben az egészben? Nem, nem akarok áldozatot hibáztatni, hiszen az őket ért atrocitásokat nem lehet elvitatni és kétségbe vonni. Mégis, az ember, a néző elvárja, hogy a személyek, akikről a sorozat készül, kerüljenek olyan helyzetbe, kapjanak olyan kérdéseket, amelyek kapcsán muszáj bevallaniuk, hogy ők sem tökéletesek. És valahol itt fogható meg a sorozat legnagyobb hibája: bár mindannyian tudjuk, hogy ami a sussexi párral történt, szörnyű és senki nem érdemel ilyesmit, mégsem bírunk sajnálattal viseltetni irántuk. A dokumentumfilmek, sorozatok általában oda futnak ki, hogy megértessék az összefüggéseket a nézővel, és empátiát, együttérzést váltsanak ki az áldozatok iránt. Itt azonban, a tökéletes díszletben tökéletesen leforgatott tökéletes szerelmespárnak ez nem sikerült. Talán majd legközelebb, amikor nem a tökéletesség lesz a cél, hanem valóban a „teljes igazság”.

Kép forrása: Sky News

A Netflixen idén debütált az Egy ház, három család (The House) című másfél órás animációs antológia. Az alkotás egy író és négy rendező mesterműve, amely változó intenzitással nyomasztva bilincseli közönségét a képernyő elé. Nézése közben sokszor olyan érzésünk van, mintha láttuk volna már ezt a filmet, miközben valahol mégis azt éljük át, hogy valami újnak vagyunk szemtanúi, amit nem volna szabad látnunk.

A magyar címben jelölt három család tagjai három különböző kor szülöttei, akik groteszk tanmeseszerűen tapasztalják meg a drága ház dekadenciáját annak felépítésétől végnapjaiig. Az Enda Walsh tollából származó történet három alcímmel jelölt részből áll. Az elsőt Emma De Swaef és Marc James Roels rendezte, címe: And Heard Within a Lie Is Spun. A történet a 18-19. század fordulóján elevenedik meg, mikor Mabel (hangja Mia Goth) szüleivel és testvérével szegényes, ám otthonos lakásukban tengeti mindennapjait. Az apa, Raymond (Matthew Goode) a rokonságnak köszönhetően folyamatosan azzal szembesül, hogy az arisztokrata réteg, az ismerősök és úgy összességében a világ szemében egy senki. Épp, amikor betelik (és fizikailag kiürül) nála a pohár, találkozik egy rejtélyes jótevővel, Mr. Van Schoonbekkel, aki felajánlja, hogy újonnan épülő házába költözteti a férfit és famíliáját. Raymond megragadja az alkalmat, tágas és modern lakásba viszi feleségét és lányait. A szülők elragadtatottan csodálják az új otthont, de a gyermekek érzik a közelgő veszélyt. A szülők későn észlelik tetteik következményét, fizikailag is teljesen dehumanizálódnak, számukra nincs visszaút; viszont Mabel kishúgát menekítve elszökik Van Schoonbek Frankensteinjétől, a lakóit felemésztő házból. A film első harmada csaknem horrorisztikus, a ház önálló életet élve egyre bonyolultabb labirintussá formálódik. A szülők ugyanazt a tevékenységet végzik napról napra, és fokozatosan a bútorzat részévé válnak, később pedig a lángok martalékává.

A második szegmens Then Lost Is Truth That Can’t Be Won jeligével indul Niki Lindroth von Bahr rendezésében. Ezúttal a jelenben találjuk történetszálunk főhősét, egy patkányt (hangját Jarvis Cocker adja), aki ingatlanfejlesztője a Van Schoonbek-féle épületnek. A vevők és a külvilág felé igyekszik a luxus látszatát kelteni a modern technológiával telezsúfolt lakásban, holott a falakban, padlóban, járatokban bogarak uralják a kúriát. Központi figuránk kétségbeesetten igyekszik tetemes összeget bezsebelni munkájából, de a ház átka rajta is fog. A balul elsült házbemutató után marad két látogató, akik bármiféle szerződés-aláírás nélkül belakják a házat, aztán odacsődítik ismerőseiket is. A különös kinézetű lakástolvaj úr és hölgy alkata megegyezik a bogarakéval: az egyik tömzsi, a másik aránytalanul nyurga. Ugyanígy néz ki a megannyi új lakó. A „megszoksz vagy megszöksz” szállóigéből főpatkányunk az előbbi lehetőséget választja, és hamarosan a teljes lakógárdával süllyednek az ízeltlábúak szintjére. Fekete humor, kispolgári szürkeség, naturalista kitörni képtelenség itatja át a második részt groteszk táncos betétzenével, ami a keserű komikumot csak jobban aláhúzza.

Az utolsó rész disztópikus vizekre evez a házzal együtt, ugyanis tönkretett, élhetetlen bolygónkat a történet szerint teljesen ellepte az egyre növekvő dagály. A Listen Again and Seek the Sun szereplői a második fejezethez hasonlóan állatok, ezúttal macskák. A ház tulajdonosa, Rosa (Susan Wokoma), nem vesz tudomást környezete állapotáról és saját menthetetlen helyzetéről, inkább görcsösen igyekszik restaurálni örökségét, minden rossz origóját, a házat. Tőle „bérel” szobát Elias (Will Sharpe) és Jen (Helena Bonham Carter), akik régóta nem fizetnek, egymás között cserekereskedelmet folytatnak, és közel sem olyan feszélyezettek, mint a ház ura. Rosa nem törődik kudarcaival, csak mantrázza, hogy meg lehet menteni Van Schoonbek szörnyetegét. Nemsoká feltűnik a színen a spirituális Jen barátja, a szabadon élő és gondolkodó, hippi-beállítottságú Cosmos (Paul Kaye), aki nem mutat tiszteletet Rosa céljai, a ház, a görcsös ragaszkodás iránt. Szokatlan karizmája meggyőzően hat a másik két ottlakó macskára, akik felismerve a status quo reménytelenségét készek elutazni idegen vizekre. Amikor Rosán kívül mindenki vitorlát bont, és szebb jövő felé veszi az irányt, nehezen ám, de a Schoonbek-építmény örököse is követi őket, belátva, hogy menthetetlen lenne a házban helyzete, és elpusztulna azzal együtt. Cosmos munkájának köszönhetően a kúria hajóvá alakul át, hőseink felszabadultan indulnak az ismeretlen felé.

A filmbéli ház felemészt mindent és mindenkit, aki lakhelyéül választja azt. Aki a részévé szeretne válni, annak szó szerint teljesül a kívánsága. Tág értelemben véve a Schoonbek-kúria szimbóluma lehet a transzgenerációs negatív szokásoknak, káros-kóros társadalmi berendezkedésnek, viszont az alkotás leginkább a kapitalizmus, az anyagiasság metaforájaként kezeli. Az első részben a ház magát az anyagiasságot jelképezi, az elvek és múlt emlékezetének eldobását a vagyonért, az asszimilálódást a látszatba. A jelenben játszódó animációban az épület inkább eszköz a meggazdagodásra, egy objektum, amit pénzzé lehet tenni. Az utolsó szegmens valahol a kettő találkozási pontja: a ház önmagában is (eszmei) értéket képvisel, és eszköz a tulaj számára a pénzszerzésre, mivel bérbe adja a szobáit. A karakterek között szembetűnő különbség, hogy mindenkivel ellentétben Rosa elsősorban érzelmileg kötődik a házhoz világi érdekek helyett, és talán ezért segít neki az épület megszabadulni végzetes jövőjétől. A ház átka ilyen értelemben akkor aktiválódik igazán, amikor a benne lakó a vagyon képzetével társítja.

A fejezetek címei követik a ház és a benne élők sorsának alakulását: az első jelmondat ebben az esetben értelmezhető a gonosz születéseként, a második a tragikus rendeltetés passzív hordozásaként, a harmadik pedig az adott helyzet újraértelmezéseként, a remény kereséseként van jelen. Ugyanígy a csapások, amelyek a házat és a benne mozgókat sújtják: a tűz egyszerre a kiérdemelt pokol (a szülők számára) és a megtisztulás szimbóluma (az utódoknak), a bogarak a meghonosodott rontás jelképei, a víz pedig, akárcsak a tűz, ugyanabban az időben életadó és gyilkos erő, annak függvényében, mit érdemel a szereplő.

Az animációs technika a korszakok múlásával fejlődik. Eleinte erőteljes a stop-motion képisége, a figurákon kivehetően látszik az emberi kéz munkája. A második rész pénzsóvár patkánya és zsarnok vendégei ugyancsak a stop-motion jegyeit hordozzák magukon, szaggatottak a mozdulatok, viszont a háttér megalkotása modern elemekkel operál. A macskák színrelépésekor a fent taglalt technika kevésbé észrevehető, a posztapokaliptikusra hajazó pasztell környezet gondosan kidolgozott animációs munka. A részek közti átmenet szimpla, fekete-fehér grafikus megoldás: sötét alapon jelenik meg egy időmérő műszer (I: talpas óra, II: digitális, III: napóra), majd a rész címe, ízelítőt adva a nézőnek a várható korszakábrázolásról.

A rémház történetének tanulsága lehet sokat ismételt, viszont a film kivitelezése sajátos módon illusztrálja az üzenetet. Az Egy ház, három család esetében kimondottan jó választás volt több rendező vízióját egy műben megjelentetni, hiszen minden szegmens különböző társadalmi közegben játszódik, mind eltérő hangvételt üt meg, fokozatos oldva a hangulatot zeneileg, képileg (a sötét viktoriánus miliő halvány és világos jövőképpé szelídül a film végére) és történetmesélés szempontjából is. Ajánlom ezt a filmet azoknak, akiknek a vizualitás és az alkotásról való diskurzus előnyt élvez a szórakoztató mozitermékekkel szemben, és szeretik, ha nem tudják eldönteni, mit vált ki belőlük, amit néznek. Talán olyasmi ez, amit nem is szabadna látniuk.

A Netflixen október 7-én debütált a Szerencse lánya (Luckiest Girl Alive) című thriller, Jessica Knoll önéletrajzi ihletésű regényének adaptációja. Megjelenése után azonnal tízes toplistára került, ami nem csoda, hiszen komoly és összetett problémákra fókuszáló film: nemi erőszak, iskolai lövöldözés, trauma, osztálykritika.

A film első jeleneteiben tipikus Carrie Bradshaw-karakter (Szex és New York) elevenedik meg a főszereplő TifAni FaNelli (Mila Kunis) szerepében. Ani karrierista nő, állása van egy híres női magazinnál, de feljebb akar lépni a ranglétrán, így a New York Times ajánlatára vár ugyanannyi pénzért, de legalább nevesebb lapnál. Tervezgeti fényűző esküvőjét gazdag vőlegényével Luke-kal (Finn Wittrock), aki minden titkát ismeri. Látszólag mindene megvan. Amikor azonban egyik bűnügyi dokumentumfilm rendezője felveszi vele a kapcsolatot, hogy felszínre hozza a középiskolájában történt szörnyű eseményeket, Ani kénytelen szembenézni sötét titkokkal terhelt múltjával.

Édesanyja annak idején magániskolába íratta azzal a szándékkal, hogy a későbbiekben az egyetemen jómódú fiúkkal találkozhasson. Ani nem akar mást, csak beolvadni gazdag diáktársai közé és kitörni jelenlegi életéből. Azonban egy partin három fiú csoportosan megerőszakolja. Ani tinédzserkori kálváriája ezzel még csak éppen elkezdődik.

A Szerencse lánya társadalmunk számos problémáját érinti, mint a zaklatás, a szexuális erőszak, iskolai lövöldözések – ezek közül talán csak a lövöldözést sorolhatjuk az amerikaiság jellemzői közé, de ne essünk tévedésbe: az általános fegyverviselés tilalma miatt idehaza csak annyiban változik a helyzet, hogy a lőfegyver helyébe más eszközök kerülnek. Nem könnyű filmélmény, készüljünk fel arra, hogy az érzelmek széles skáláját fogjuk átélni.

A film jól ábrázolja, a nők miért szégyellik bevallani, ha erőszak érte őket: sorstársaira jellemzően Ani FaNelli azért nem akarja feljelenteni a tetteseket, nehogy édesanyja megtudja, mi történt vele, majd undorítónak tartsa és kételkedjen ártatlanságában, amikor pedig több év hallgatás és szenvedés után végre szembe akar nézni szörnyű múltjával, azzal nemcsak tökéletesen felépített áloméletét rombolhatja le, de leendő férjének is szembesülnie kellene a történtekkel.

Az alkotás egyik pozitívuma, hogy a szörnyű történetet lassan adagolja, izgalmas, amint flashbackkel szövi át a főszereplő bemutatását. A történet két idősík között mozog, a jelenben és a múltban anélkül, hogy ez a részletes ismertetés rovására menne. Épp ennek köszönhetően marad izgalmas és sejtelmes a fokozatosan kibontakozó történet. Nézőként is kételyeink vannak arról, hogy Ani pontosan mit tett és mit nem, milyen szerepe volt a múltban történtekben. Belső hangjának kivetüléseként megjelenő monológjai segítik a nézőt a szereplő megértésében és a vele való együttérzésben.

A film példaképként mutatja be a főszereplőt, mint aki más nőket is arra ösztönöz, hogy kiadják magukból a nemi erőszak okozta traumát: a gyógyuláshoz ez az egyetlen út, az elfogadás, szembesülés, feldolgozás.

Kép forrása: tunefind.com

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem ezt a filmet: gyönyörű. Ezt pedig mindenki más is alátámasztaná. A 2014-ben megjelent komédia, a Grand Budapest Hotel Wes Anderson rendezésében mai napig sokszor előkerül az interneten képekben, hiszen a filmnek minden képkockája műalkotás. A képeket milliméternyi pontossággal tervezték meg, mérnöki precizitással mozog a kamera, és mindig szemkápráztató látványt tár elénk.

A film Stefan Zweig osztrák író művei alapján készült és alternatív Európát láttat, ahol nagyjából ugyanaz történik, mint a mi Európánkban a múlt század első felében. Zubrowka kelet-európai állam, amelynek egyik bércén helyezkedik el a Grand Budapest Hotel. Bár Zubrowka világát mesésen tálalják (ember számára járhatatlan méretű lépcsők és gigantikus, szürreálisan nagy épületek), a története korántsem annyira csodás: a háború szélén állnak, és a szép vidéket elárasztják a fasiszták.

Wes Anderson és stábja a film elkészítése során nagy hangsúlyt fektetett a színekre, szinte minden jelenetre jellemzőek az élénk színek, a kamera pedig majdnem mindig keretezi, amit lát, a képernyőn mindvégig tökéletes rend uralkodik. A film zenei világa pedig, mint az összes többi szegmense: gondosan megtervezett, sokszínű és maradandó.

Kezdetben „a szerzőt” láthatjuk, aki emlékiratait olvassa fel. Ezután másik keretbe lépünk, amiből következik a harmadik keret, ami már a késői Zubrowkában játszódik. Innen emlékezik vissza Zero (F. Murray Abraham), a hotel akkori tulajdonosa azokra az időkre, amikor először került a Grand Budapestbe, és elmeséli a szerzőnek a történetét.

Ekkor ismerkedünk meg Monsieur Gustave H.-val (Ralph Fiennes), aki hivatalosan a házügyelő, ügyintéző, valójában viszont ő a hotel arca, lelke és kissé sikerének oka is. A történet elején Gustav H.-t gyilkossággal vádolják. Innen indul két főszereplőnk kalandozása. Zero hűségesen kíséri Gustav H.-t, ugyanis más választása nem igazán van. A történet másik oldalán Madame D. grófnő (Tilda Swinton) örököseit találjuk, akik mindenáron szeretnék megszerezni a grófnő vagyonát. 

Bár a történet javarészt Monsieur Gustave H.-ról szól, őt mutatja be, a legnagyobb hangsúly mégis Zeróra és az ő fejlődésére esik. Láthatjuk, hogyan lesz egy menekült fiú része a számára idegen környezetnek, más társadalomnak, más kultúrának, eladdig, hogy legvégül ő válik a hotel tulajdonosává. Szerelmi története is említésre méltó. Agatha (Saoirse Ronan), Zero barátnője, majd felesége egyszerű pék, aki a Mendl pékségnél dolgozik. Szerelmük szerény, de annál inkább őszinte és igazi. Zero idős korában is nehezen beszél egykori szerelméről.

Témákban nem igazán bővelkedik az alkotás. Kezdetben megjelenik a nosztalgia témája a sok kereten át, talán ezért is olyan szép a film képi világa, ahogy a közmondás tartja: az emlékek idővel megszépülnek. A jelen árnyékos, omladozó és melankolikus falai közül a film a szép, színes, pompás és tökéletes múltba menekül. Mondhatni, valós történelmi szál nincs, inkább szimbólumszerűen jelennek meg ismert történelmünk egyes eseményei, mint a fasiszta rémuralom, amely a film végére felülkerekedik a zubrowkai békén. Megjelennek az LMBTQ-közösség problémái, a menekült- és a zsidókérdés, ezek pedig kontrasztot teremtenek a fő- és antihősök között.

A másik jelentős téma a barátság és a hűség. A filmben a szereplők személyes kapcsolataitól függ a túlélésük, a megmenekülésük. Szerelmi, baráti, szakmai, családi viszonyok egyaránt teret kapnak, ezzel is alátámasztva az alkotás azon tézisét, miszerint majdnem minden ezeken áll vagy bukik.

Összességében a filmnek 9 pontot adnék a 10-ből. A legapróbb részleteire is jellemző mérnöki pontosság miatt sok elveszett a történetből tekintve, hogy az a képi világgal ellentétben egyszerű és nem mond sokat. Ennek ellenére a film szerethető és élvezhető.

Kép forrása: Film Matters Magazine