Három családról, és a nekik otthont adó Házról

A Netflixen idén debütált az Egy ház, három család (The House) című másfél órás animációs antológia. Az alkotás egy író és négy rendező mesterműve, amely változó intenzitással nyomasztva bilincseli közönségét a képernyő elé. Nézése közben sokszor olyan érzésünk van, mintha láttuk volna már ezt a filmet, miközben valahol mégis azt éljük át, hogy valami újnak vagyunk szemtanúi, amit nem volna szabad látnunk.

A magyar címben jelölt három család tagjai három különböző kor szülöttei, akik groteszk tanmeseszerűen tapasztalják meg a drága ház dekadenciáját annak felépítésétől végnapjaiig. Az Enda Walsh tollából származó történet három alcímmel jelölt részből áll. Az elsőt Emma De Swaef és Marc James Roels rendezte, címe: And Heard Within a Lie Is Spun. A történet a 18-19. század fordulóján elevenedik meg, mikor Mabel (hangja Mia Goth) szüleivel és testvérével szegényes, ám otthonos lakásukban tengeti mindennapjait. Az apa, Raymond (Matthew Goode) a rokonságnak köszönhetően folyamatosan azzal szembesül, hogy az arisztokrata réteg, az ismerősök és úgy összességében a világ szemében egy senki. Épp, amikor betelik (és fizikailag kiürül) nála a pohár, találkozik egy rejtélyes jótevővel, Mr. Van Schoonbekkel, aki felajánlja, hogy újonnan épülő házába költözteti a férfit és famíliáját. Raymond megragadja az alkalmat, tágas és modern lakásba viszi feleségét és lányait. A szülők elragadtatottan csodálják az új otthont, de a gyermekek érzik a közelgő veszélyt. A szülők későn észlelik tetteik következményét, fizikailag is teljesen dehumanizálódnak, számukra nincs visszaút; viszont Mabel kishúgát menekítve elszökik Van Schoonbek Frankensteinjétől, a lakóit felemésztő házból. A film első harmada csaknem horrorisztikus, a ház önálló életet élve egyre bonyolultabb labirintussá formálódik. A szülők ugyanazt a tevékenységet végzik napról napra, és fokozatosan a bútorzat részévé válnak, később pedig a lángok martalékává.

A második szegmens Then Lost Is Truth That Can’t Be Won jeligével indul Niki Lindroth von Bahr rendezésében. Ezúttal a jelenben találjuk történetszálunk főhősét, egy patkányt (hangját Jarvis Cocker adja), aki ingatlanfejlesztője a Van Schoonbek-féle épületnek. A vevők és a külvilág felé igyekszik a luxus látszatát kelteni a modern technológiával telezsúfolt lakásban, holott a falakban, padlóban, járatokban bogarak uralják a kúriát. Központi figuránk kétségbeesetten igyekszik tetemes összeget bezsebelni munkájából, de a ház átka rajta is fog. A balul elsült házbemutató után marad két látogató, akik bármiféle szerződés-aláírás nélkül belakják a házat, aztán odacsődítik ismerőseiket is. A különös kinézetű lakástolvaj úr és hölgy alkata megegyezik a bogarakéval: az egyik tömzsi, a másik aránytalanul nyurga. Ugyanígy néz ki a megannyi új lakó. A „megszoksz vagy megszöksz” szállóigéből főpatkányunk az előbbi lehetőséget választja, és hamarosan a teljes lakógárdával süllyednek az ízeltlábúak szintjére. Fekete humor, kispolgári szürkeség, naturalista kitörni képtelenség itatja át a második részt groteszk táncos betétzenével, ami a keserű komikumot csak jobban aláhúzza.

Az utolsó rész disztópikus vizekre evez a házzal együtt, ugyanis tönkretett, élhetetlen bolygónkat a történet szerint teljesen ellepte az egyre növekvő dagály. A Listen Again and Seek the Sun szereplői a második fejezethez hasonlóan állatok, ezúttal macskák. A ház tulajdonosa, Rosa (Susan Wokoma), nem vesz tudomást környezete állapotáról és saját menthetetlen helyzetéről, inkább görcsösen igyekszik restaurálni örökségét, minden rossz origóját, a házat. Tőle „bérel” szobát Elias (Will Sharpe) és Jen (Helena Bonham Carter), akik régóta nem fizetnek, egymás között cserekereskedelmet folytatnak, és közel sem olyan feszélyezettek, mint a ház ura. Rosa nem törődik kudarcaival, csak mantrázza, hogy meg lehet menteni Van Schoonbek szörnyetegét. Nemsoká feltűnik a színen a spirituális Jen barátja, a szabadon élő és gondolkodó, hippi-beállítottságú Cosmos (Paul Kaye), aki nem mutat tiszteletet Rosa céljai, a ház, a görcsös ragaszkodás iránt. Szokatlan karizmája meggyőzően hat a másik két ottlakó macskára, akik felismerve a status quo reménytelenségét készek elutazni idegen vizekre. Amikor Rosán kívül mindenki vitorlát bont, és szebb jövő felé veszi az irányt, nehezen ám, de a Schoonbek-építmény örököse is követi őket, belátva, hogy menthetetlen lenne a házban helyzete, és elpusztulna azzal együtt. Cosmos munkájának köszönhetően a kúria hajóvá alakul át, hőseink felszabadultan indulnak az ismeretlen felé.

A filmbéli ház felemészt mindent és mindenkit, aki lakhelyéül választja azt. Aki a részévé szeretne válni, annak szó szerint teljesül a kívánsága. Tág értelemben véve a Schoonbek-kúria szimbóluma lehet a transzgenerációs negatív szokásoknak, káros-kóros társadalmi berendezkedésnek, viszont az alkotás leginkább a kapitalizmus, az anyagiasság metaforájaként kezeli. Az első részben a ház magát az anyagiasságot jelképezi, az elvek és múlt emlékezetének eldobását a vagyonért, az asszimilálódást a látszatba. A jelenben játszódó animációban az épület inkább eszköz a meggazdagodásra, egy objektum, amit pénzzé lehet tenni. Az utolsó szegmens valahol a kettő találkozási pontja: a ház önmagában is (eszmei) értéket képvisel, és eszköz a tulaj számára a pénzszerzésre, mivel bérbe adja a szobáit. A karakterek között szembetűnő különbség, hogy mindenkivel ellentétben Rosa elsősorban érzelmileg kötődik a házhoz világi érdekek helyett, és talán ezért segít neki az épület megszabadulni végzetes jövőjétől. A ház átka ilyen értelemben akkor aktiválódik igazán, amikor a benne lakó a vagyon képzetével társítja.

A fejezetek címei követik a ház és a benne élők sorsának alakulását: az első jelmondat ebben az esetben értelmezhető a gonosz születéseként, a második a tragikus rendeltetés passzív hordozásaként, a harmadik pedig az adott helyzet újraértelmezéseként, a remény kereséseként van jelen. Ugyanígy a csapások, amelyek a házat és a benne mozgókat sújtják: a tűz egyszerre a kiérdemelt pokol (a szülők számára) és a megtisztulás szimbóluma (az utódoknak), a bogarak a meghonosodott rontás jelképei, a víz pedig, akárcsak a tűz, ugyanabban az időben életadó és gyilkos erő, annak függvényében, mit érdemel a szereplő.

Az animációs technika a korszakok múlásával fejlődik. Eleinte erőteljes a stop-motion képisége, a figurákon kivehetően látszik az emberi kéz munkája. A második rész pénzsóvár patkánya és zsarnok vendégei ugyancsak a stop-motion jegyeit hordozzák magukon, szaggatottak a mozdulatok, viszont a háttér megalkotása modern elemekkel operál. A macskák színrelépésekor a fent taglalt technika kevésbé észrevehető, a posztapokaliptikusra hajazó pasztell környezet gondosan kidolgozott animációs munka. A részek közti átmenet szimpla, fekete-fehér grafikus megoldás: sötét alapon jelenik meg egy időmérő műszer (I: talpas óra, II: digitális, III: napóra), majd a rész címe, ízelítőt adva a nézőnek a várható korszakábrázolásról.

A rémház történetének tanulsága lehet sokat ismételt, viszont a film kivitelezése sajátos módon illusztrálja az üzenetet. Az Egy ház, három család esetében kimondottan jó választás volt több rendező vízióját egy műben megjelentetni, hiszen minden szegmens különböző társadalmi közegben játszódik, mind eltérő hangvételt üt meg, fokozatos oldva a hangulatot zeneileg, képileg (a sötét viktoriánus miliő halvány és világos jövőképpé szelídül a film végére) és történetmesélés szempontjából is. Ajánlom ezt a filmet azoknak, akiknek a vizualitás és az alkotásról való diskurzus előnyt élvez a szórakoztató mozitermékekkel szemben, és szeretik, ha nem tudják eldönteni, mit vált ki belőlük, amit néznek. Talán olyasmi ez, amit nem is szabadna látniuk.