„Szerte a világon évente tizenkét millió gyermekmenyasszony álma szertefoszlik.” – a Sitara: let girls dream (2020) című animációs néma rövidfilm egyetlen mondata. Sharmeen Obaid-Chinoy pakisztáni–kanadai újságíró, filmrendező többszörösen díjazott, 15 perces alkotása a pakisztáni nőkkel, lányokkal szembeni elnyomást jeleníti meg a 14 éves Pari történetén keresztül.

Az első képkockák bemutatják Parit, akinek minden álma, hogy pilóta lehessen, ám szigorú apja már döntött a sorsáról, megtalálta számára a megfelelő, jóval idősebb férjet. A házuk tetőteraszán Pari papírrepülőt hajtogat húgának, Mehrnek, miközben az repülőgépet utánozva kitárt karokkal szaladgál. Könnyed, felszabadult jelenet, látszik, hogy a két testvér jól kijön egymással, és hogy Pari húgának is továbbadta szenvedélyét. A háttérben szálló falevelek is a repülés iránti vágyat ábrázolják. A boldog jelenet az apa megjelenésével véget ér. Pari repülésvágyának sorsát idézi, amint az egyik papírrepülő édesapjuk lábának ütközik és lezuhan. A vacsorajelenetben szembetűnik a nagy korkülönbség Pari szülei között, az édesanya viselkedése is azt sugallja, semmi beleszólása nem volt a férjválasztásba. Házasságkötése óta teljesíti háziasszonyi kötelességeit, és mindennél jobban szereti gyermekeit.

Pari szobájában néhány másodperc erejéig megpillanthatunk a szekrényen egy papírrepülőt, oldalán egy félmondattal: „…husband happy!” („…férj boldog!”). Egy ideális jövőkép. Kár, hogy a kettő nem mindig jár együtt: a férj és a boldogság.

A rövidre szabott terjedelem ellenére sikerül remekül felépíteni az apa karakterfejlődését, a háttérzene illik az érzelmekhez, finom az eltérő hangulatú jelenetek közötti átmenet. Az animációs jelleg fogyaszthatóbb formába önti a ma is aktuális üzenetet: bár a történet 1970-ben játszódik, jelenleg is él a gyermekházasságok szokása, amely számtalan kiskorú lány álmait töri derékba. 

A Truman Show (1998) mára kultuszfilmmé vált. Mondanivalója a látszólagosnál távolabb mutat, a Jim Carrey által alakított Truman Burbank pedig zseniális karakter. A film egy sorozatról szól, amelyet a világ minden pontján követnek. A sorozat középpontjában Truman áll, akinek minden mozdulatát a kamerák már magzat kora óta rögzítenek, 30 éven keresztül megállás nélkül, míg egy nap a főhős észreveszi, mi történik körülötte valójában: az élete csupán díszlet, minden pillanat megrendezett. Egész élete felett döntéssel bírt a sorozat megalkotója, Truman „apja”, Cristofer, mindaddig, amíg össze nem dőlt a harminc évig építgetett álca. A film megjelenésekor még sehol sem volt a Facebook, Insta és társai, az internet sem volt annyira a zsebünkben és az ujjbegyünkben, mint ma, a Truman Show üzenete így talán még aktuálisabb.

A legkiemelendőbb etikai probléma, hogy Truman a tudta nélkül szerepel a sorozatban, és minden lehetséges módon kihasználják csak azért, hogy „kirakatba” tegyék, mert szórakoztató az embereknek, fogyasztóknak, hogy a nap 24 órájában, megállás nélkül figyelhetik valaki életét. Ez ma is érvényes igazság, a film pedig tökéletes görbe tükre a társadalomnak. Szeretjük tudni, hogy mi történik az emberekkel, szeretjük nézni, hogy ki mivel foglalkozik, éhezünk és sóvárgunk minden egyes részletért, ami olykor átlépi az emberi jóérzés határait. Pontosan ez történt Truman esetében is, akit a reggeli fogmosásától az alvásáig még a legintimebb, legszemélyesebb pillanataiban is figyelhetünk minden egyes napjának minden egyes percében. Truman erről mit sem tudva, boldogan éli az életét, a körülötte lévő színészek pedig harminc éven keresztül játsszák, hogy a főszereplő barátai, családtagjai, rokonai, létrehozva egy alternatív világot, Truman számára az egyetlent, ami létezik.

A film forgatási módja kissé behelyez minket ugyanabba a helyzetbe, mint amelyben a Truman Show-t nap mint nap követő emberek mozognak, mi is épp úgy figyeljük őket a kamerákon keresztül, mint ők Trumant. Mi sem vagyunk mások vagy jobbak náluk, alaptermészetünkben benne van a kíváncsiság, amelynek kielégítéséért olykor hajlandóak lehetünk megsérteni bizonyos határokat.

A film tökéletesen tükrözi, mire képes az emberiség csak azért, hogy a „habzó szájú”, információ- és pletykaéhes társadalmi rétegeknek enni adhasson. Bemutatta, mennyire le tud kötni az, ha valaki más életét figyeljük lépésről lépésre. Amint történik valami, ami nem érdekes, azonnal továbblépünk valami újat, valami „szaftosabbat” keresni, csak legyen valami, ami körül forognak a gondolataink. Ezzel kompenzáljuk, hogy életünkben nem történik semmi érdekfeszítő. Truman a tökéletes, mozgalmas és információdús, kalandos élet megtestesítője, neki „mindene megvan”, ami a sorozat fogyasztóinak nem adatott meg. A szomszéd fűje mindig zöldebb.

Napjaink médiájában számtalan hasonló példát láthatunk, ahol az emberek magánéletébe mászunk be, vagy azt költöztetjük a televíziók látóterébe. A Való Világban emberek napjait követjük egy villában, alternatív valóságban, mintha hangyák lennének a terráriumban. Olyan műsorokra is van példa, ahol bevágásokban nézhetjük az emberek reakcióit egy-egy eseményre, mintha mi is ott lennénk az ő nappalijukban. Néha tudtunk nélkül mi magunk válunk a média áldozataivá és részeivé valaminek, amiről nem is tudunk. Akárcsak Trumannal történt, belőlünk is úgy csinálhatnak pénzt és nézettséget a médiacégek, hogy talán soha nem vesszük észre.

Kép forrása: Wallpaper Abyss

Szexszimbólum, színész és legfőképp: szőke. Ez jut leggyakrabban eszébe az embernek Marilyn Monroe neve hallatán. Andrew Dominik idei, sorban negyedik filmjében, a Szöszi (Blonde) című életrajzi ihletésű drámában igyekezett az ötvenes évek egyik legkarizmatikusabb nőikonját úgy ábrázolni, ahogyan Hollywood korábban soha. Ezt sikerült ugyan mind operatőri, mind rendezői szinten megvalósítani, viszont az egyediség vagy az újdonság nem jelenti azt, hogy az adott alkotás kötelező módon jó is.

Andrew Dominik egyedi atmoszférájú filmet rendezett, amely a nézőben közel három órán keresztül ambivalens érzelmeket gerjeszt, éppen úgy, ahogy a főhős tapasztalta az életét. Az alkotás Norma Jeane Mortensent helyezi rivaldafénybe, a szeretetéhes, apakomplexusos kislányt, aki megteremtette Marilyn Monroe-t, és ezen a néven futott be a filmiparban.

Hiába igyekszik a védtelen Norma Jeane érzelmileg elhatárolni magát alteregójától, Marilyntől, ezt nem tudja teljes mértékben megvalósítani, hiszen van egy közös dolog, ami összeköti az egyszerű lányt Hollywood fényes csillagával: a teste. És ebben a kontextusban a test dologként való titulálása sajnos helytálló. Marilynt, amint megjelent a filmvásznon, tárgyiasították: a stúdiók, a rendezők és a rajongói is. Ebbe a jelenségbe csatlakozik a 2022-es nagyjátékfilm nézője is, mivel a főhőst játszó Ana de Armas indokolatlanul sokszor tűnik fel (fél)meztelenül a vásznon, képernyőn. Lehet ez az érzelmi és testi kiszolgáltatottság képi megjelenítése? Lehetne, azonban olyan szituációkban is ruhátlanul látjuk Marilynt, amikor az nem ad többletjelentést a jelenet értelmezésében. A film címe ilyen módon találó: nem titkolja, hogy a nő külseje alapján való megítélése, beskatulyázása és bemutatása központi elem.

Norma Jeane lelkivilágát szánalmasan kevés és gyatra módszerrel ábrázolják. Megtudjuk, hogy gyermekkori traumáin túllépni képtelen. Anyja mentális zavarral küzd, a film szerint kísérletet tesz lánya meggyilkolására, majd pszichiátriai intézetbe kerül, mivel nem tudja nevelni gyermekét. Az apa homályos folt, Norma Jeane csak képet látott róla, a férfit személyesen soha. Emiatt örök hiányérzettel küzd, és a film perverz módon illusztrálja a kialakult apakomplexust.

Marilyn Monroe-t, Norma Jeanet valószínűleg többrétű, árnyalt karakterként szerették volna ábrázolni, de ez a szándék megbicsaklott megvalósításában. Ana de Armas nagyszerű alakítást nyújt, alighanem mindent megtesz, amit a rendező elvárt, viszont ez nem menti fel a művet a karakterrajzolás pontatlanságát és kettősségét illetően. Igaz, ez talán Joyce Carol Oates számlájára írható, hiszen a forgatókönyv az ő életrajzi ihletésű, de erősen fikcionalizált regényét vette alapul. Mindenesetre az itt megjelenített Marilyn leginkább szánalomkeltő. Az életben ugyanolyan naiv, mint moziszerepeiben, elvileg intelligens, de erre csupán kétszer utalnak a két és háromnegyed órányi futamidőben (amikor Marilyn két híres színdarabot említ), és karakterfejlődésnek sem lehetünk szemtanúi. Karrierje természetesen felfelé ível, magánéletében viszont megmarad hiszékenynek, befolyásolhatónak, kiszolgáltatottnak olyan szinten, amit nehezen fogad el a néző. Ki nem hordott terhességeinek bemutatása eléggé együgyű. Mint Norma Jeane életében minden trauma, ezek az élethelyzetek is a múlt visszajáró kísérteteivé válnak, a CGI-magzatoknak pedig egyetlen félretájolt céljuk van: az érzékenyítés. A vetélés és abortusz ráadásul egy csipet áldozathibáztatással tálalva érkezik a fogyasztó elé.

A Szöszi vizuálisan is nehezen emészthető alkotás. Gyakran változik a képméret, egyes jelenetek színesek, a többi fekete-fehér, és ebben sajnos nincs meghatározott rendszer. Eleinte arra lehet számítani, hogy a színes képek Norma Jeane-t ábrázolják, a nőnek azt a változatát, amelyben régi és eredeti önmaga, máskor pedig az önkéntes kényszerből magára húzott Marilynként láthatjuk, viszont ezt a feltételezést a film többször is megcáfolja. Így nem enged más következtetést, minthogy a kísérletezés a képarányokkal és színekkel puszta művészieskedés, esetleg az atmoszférateremtésben játszik szerepet, növeli a zavarodottságot és a kettősségérzetet.

Arra a kérdésre, hogy amit látunk, az a meztelen valóság vagy pusztán a meztelen Marilyn, az utóbbi felvetés igaz. Dominik nem valóságlenyomatot vitt filmre, inkább a Marilyn Monroe-lét érzelmi vetületét hivatott megmutatni a nagyérdeműnek. Látványelemekkel, pszichológiai ráhatással és jelentős adag fölösleges meztelenséggel.

Kép forrása: IMDb

Szabó Győző színművész kilenc évig használt heroint. Csernus Imre pszichiáter segítségével leszokott, és a tapasztalataiból könyvet írt, a Toxikomát. Kezdeményezésére 2021-ben ugyanezzel a címmel filmre vitték a könyvet Herendi Gábor rendezésében. Az idei Filmtettfeszten meg is nézhettük az alkotást Erdély-szerte.

A fiatal Szabó Győző (Molnár Áron) koncertet ad, majd a mellékhelyiségre távozik, hogy belője magát heroinnal. A rendezői és operatőri kreativitásnak köszönhetően a néző – már amennyire lehetséges – átélheti, láthatja, milyen érzés heroin hatása alatt lenni: mozognak a vécé csempéi, forog a világ, a tudatmódosító szer bódulatában Szabó Győző úgy érzi, ő maga is lebeg. A YouTube-on megtalálható werkfilmből kiderül: Szabó Győző az olvasópróbán lépésről lépésre megmutatta Molnár Áronnak, hogyan juttatja szervezetébe a szert egy tényleges függő.

A több mint kétórás alkotás rávilágít az addikcióval küzdő ember kálváriájára: Szabó Győző a szer hatása alatt az óvodában hagyja kislányát, Bodzát, kavicsdobálás közben arccal a Dunába esik, az utolsó pillanatban érkezik egy színházi előadásának jelenetébe, partnerei mentik meg a helyzetet. Ezer és egy ilyen életképpel szembesülünk addig a pillanatig, amíg a színész úgy dönt: „lejön a szerről”. Megkeresi dr. Csernus Imrét (Bányai Kelemen Barna), aki akkor egy budapesti klinika addiktológiai osztályán dolgozott. Egyik kereskedelmi televízió reggeli műsorában ismerkedtek meg, ahol Győző volt a műsorvezető, Csernus a meghívott.

Egy grafikus és gyomorforgató ballépést követően Győző befekszik a klinikára és az önmaga alárendelése helyett folyamatosan szembemegy Csernus instrukcióival, módszereivel, holott a pszichiáter elmondta neki, hogy a mentális rehabilitáció sokkal megterhelőbb lesz, mint a fizikai, hiszen a színész „alvó tigrissel van egy ketrecben”, és csak akkor szokhat le eredményesen, ha „rálép a tigris farkára” és kőkeményen szembenéz a betegségével.

Szabó mégis pökhendien viselkedik, megszökik, heroint visz be az osztályra, el egészen addig, hogy a Lili (Sodró Eliza) nevű lányt Győző hibájából kiutasítják az osztályról. Jelenet jelenetet követ, a nézők meghökkentése egyre fokozódik. A film érzelmes jelenettel zárul, amely egy pillanatra megmutatja a mindig rezzenéstelen arcú Csernus Imre érzelmesebb oldalát is.

Emlékszem, amikor először szárnyra kapott a hír, hogy Herendi Gábor újra rendez, ráadásul drogtörténetet filmesít meg, a sajtó és a filmkedvelők egyként ujjongtak. A vetítés után keserű szájízzel maradtam és szomorúan mondhatom: nem dobbantott akkorát, mint a marketing és az előöröm.

Filmnézéskor mindig szkeptikusan állok azokhoz a színészekhez, akik főként színházban dolgoznak, mert mindannyian tudjuk és egyértelmű, hogy filmen és színházban játszani nem ugyanaz. Ez volt a veszte Molnár Áronnak is: ha azt a teljesítményt, amit a filmben nyújtott, színpadon hozza, el lennék ájulva. De a módszer, ahogyan a fiatal színész Szabó Győzőt megjelenítette, mesterkélt, mű és hiteltelen volt: grandiózus gesztusok, túljátszott mimika, színházi technika.

A marosvásárhelyi származású Bányai Kelemen Barna viszont, aki szintén színházi színész, úgy kellett a filmbe, mint egy falat kenyér. Ijesztően pontosan hozza Csernus Imre rideg jellemét, professzionális hozzáállását, ugyanakkor olykor érzékelhető a meghatódottság, a gyengéd érzelmek.

Ha valaki túlárazott, agyonmarketingelt „drogfilmre” kíváncsi, nyugodtan nézze meg a Toxikomát. Ha azonban a függőség drámáját bemutató hiteles alkotásra kíváncsi, inkább tallózzon a streaming-szolgáltatók kínálatában.

Kép forrása: Filmtekercs

Régen az emberek azzal poénkodtak, hogy a Barátok Köztnek sosem lesz vége. Mivel ez mégis bekövetkezett, módosítanék a szóláson: a Marvel-univerzumnak sosem lesz vége. Csak ez járt a fejemben, amíg a Doctor Strange az őrület multiverzumában című horrort néztem Sam Raimi rendezésében. Akkor úgy éreztem, hogy annak a filmnek sem lesz vége már soha.

Bár szeretek néhány Marvel-filmet, nem vagyok a moziverzum rajongója. Vannak olyan filmek, amiket még nem is láttam. Eldöntöttem, nem is akarom. Leginkább azzal indokolnám a döntést, hogy a franchise-oknak egy idő után leáldozik a csillaga. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, jóból is megárt a sok, és a többi és a többi. Másik érvem az lenne, hogy hiába nézek új alkotást a Marveltől, ha a tizenöt évvel ezelőtti film csattanóját nem ismerem. Egyre több az áthallás.

Elveim ellenére az új Doctor Strange-filmnek az előzetes alapján bizalmat szavaztam. Tetszett a látványvilág, a Wanda Maximoffnak, a Skarlát Boszorkánynak (angolul Scarlet Witch, a karaktert Elizabeth Olsen személyesíti meg a vásznon) szentelt hosszabb játékidő és a multiverzum koncepciója. Nem tudom, mikor tört meg bennem a lelkesedés, de – töredelmesen és tettetett szégyenérzettel megvallva – valamikor azelőtt, hogy elaludtam volna a moziban. Nem lenne ez a film elég pörgős, akciódús, hogy ébren tartson? Sőt, túlságosan pörgős és akciódús volt ahhoz, hogy bármi értelmét is lássam a történéseknek. Azt éreztem, a látvány kompenzáció, az akció pedig pótcselekvés. Magam előtt láttam (talán álmomban?) a forgatókönyvírót és a rendezőt, amint azon tanakodnak, mit tudjanak kezdeni ezzel a közkedvelt karakterrel. Elvégre kell egy új film. A rajongók ráharapnak, meg is eszik. De mi legyen a film témája? Téma megvan, multiverzum, milyen eredeti ötlet! Sőt, a végére is kitaláltunk valami csavart, ami miatt muszáj lesz nézni a következő produkciót. De akkor legyen még valami új, nyűgözzük le a közönséget… Legyen a műfaja horror!

Lássuk be, ez a film nem nevezhető horrornak (esetleg a family-friendly terepen, ami nem fogadható el ténylegesen horrornak). Néhol horrorisztikus jelenetekkel operál, a műfaj egyes elemei fellelhetők benne, mégis: ez látványfilm. Ebből a szemszögből viszont dicséretes a munka, a CGI bámulatos, és így a 2022-es Doctor Strange- film megmutatta, hogy vizuális megvalósításokban már nincs határ.

A sztori kidolgozása ellenben korántsem ennyire értékelendő. Megjelent egy új karakter, America Chavez (Xochitl Gomez), aki tulajdonképpen csak eszköz volt a történet elindításához. Ez a lány akaratán kívül utazik univerzumról univerzumra, és ezt a képességet használná ki Wanda, aki a mágiája által teremtett gyermekeivel szeretne ismét együtt lenni. A főgonoszi tervet megakadályozandó, a szüleitől elszakadt fiatal, nagy erejű lányt Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) karolja fel, aki nemcsak Christine (Rachel McAdams) iránti szerelmi béklyóiból képtelen szabadulni, hanem önmaga sötét oldalától is. Ez a kijelentés talán sokat ígérőnek hat, pedig csak arról van szó, hogy a végtelen számú, így megszámlálhatatlan lehetőséggel bíró világok között egy sem akad, amelyben nem szembesítenék a főhőst azzal, hogy ő a legönteltebb figura messze bármely univerzumban. Ebből kifolyólag Christine egyik világban sem lehet a párja. Hogy el ne felejtsük, ez azért van, mert Strange önző. És ezt a néző egy percre sem feledheti el. Egyszerűen nem engedték meg neki a szereplők.

A multiverzum, jó szokásához híven, kimeríthetetlen alternatíváiból villant fel néhányat. Így kelthette életre Doctor Strange önmaga zombi mását, így lett tényező egy Marvel-filmben az alternatív Illuminati és így lepődhettünk meg, hogy az Office sorozat közkedvelt szereplője, Jim (John Krasinski) a Fantasztikus Négyes egyik tagjaként jelent meg a vásznon.

Mivel az MCU (Marvel Cinematic Universe) sosem hal meg, kisebb ferdítéssel mondhatjuk, hogy a filmnek nincs vége. A konfliktusok közül csak néhány oldódott fel, újak születtek, Marvel-szokáshoz híven pedig a post-credits részben éppen a kialakuló bonyodalom szemtanúi lehettünk.

A film személyes ízlésem ingerküszöbét meg sem súrolta, viszont objektíven tekintve is vannak hibái. Csökkentett futamidővel talán jobban sikerült volna – lefaragnék az elnyújtott akciójelenetekből és az „utálunk, mert csak magadra gondolsz Strange” típusú monológokból. Vagy a karakterekre kellett volna jobban figyelni. Esetleg történetmesélés szempontjából „horrorosabb horrort” alkotni, ha már ezt jelölték meg műfajként. És az sem ártott volna, ha ebből a filmből kimarad a tipikus tucatgyártott karakter, aki túl fiatalon tapasztal meg családi tragédiát, hihetetlen erők birtokosa, ugyanakkor bizonytalan, és eleinte nem tudja kontrollálni a képességét.

Ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki rajong a Marvel-moziverzumért, és a filmeik legalább kilencven százalékát látta. Izgalmas lehet mindazoknak, akik a látványfilmek szerelmesei, mert ilyen téren nem lehet kritizálni a produkciót. Sőt, a horror leginkább a látvány szintjén valósul meg. Valamint nézzék meg mindazok, akiket az elnyújtott akciójelenetek nem altatnak el.

(kép forrása: Doms2Cents)