Ajánló

Azok a fekete-fehér, régi magyar filmek…!

by Gondos Borbála | 2022. 05. 05. | Azok a fekete-fehér, régi magyar filmek…! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Mifolyikitt,Slider

Joggal tölthet el a büszkeség, ha a Saul fia fogadtatására vagy a velejéig hátborzongató Post Mortemre, az első igazi magyar horrorra gondolunk. Nekem viszont a magyar film nem igazán a velem egyidős vagy nálam fiatalabb alkotásokat jelenti, nem a nemzetközi díjakkal elhalmozott, kritikákkal illetett műveket. Számomra a magyar film a múlt század eleji fekete-fehér mozgókép. S mert április 30-án volt a magyar film napja, a kevésbé közismert ünnep tiszteletére álljon itt egy bevallottan szubjektív válogatás öt régi magyar filmmel, amelyeket szerintem mindenképpen érdemes megnézni egy nyugodt vasárnap délután.

 

A kölcsönkért kastély (1937, rendező Vajda László)

Nehéz a szegénynek, nehéz a gazdagnak, de a legnehezebb, ha a vagyon gátol a szerelemben – tudjuk meg a filmből. Ilyen helyzetben nagy haszna lehet a rokonságnak, egyiknek a jelenléte, másiknak a távolléte segít. Vajda László filmje könnyed, fordulatos és mulattató, látunk benne nagyvárost és tanyát, vonatot és szekeret, anya-lánya, apa-lánya, apa-fia kapcsolatot, viszályt és kötelékeket a Gruber és Koltay családban, szerelmet, szerenádot, oroszlánt, disznókat és sertéseket vegyesen. A film bemutatja, hogy a pénz nem tényező az ember boldogságában, mindegy, hogy sokat vagy keveset birtoklunk. A kölcsönkért kastélyban Kabos Gyula, Turay Ida, Tolnay Klári és Ráday Imre jut a legnagyobb szerephez, de a két Koltay testvért alakító Vaszary Piriről és Rajnai Gáborról sem feledkezhetünk meg.

 

Katyi (1942, rendező Ráthonyi Ákos)

Színház az egész világ, mondta Shakespeare és adaptálta életében Varga Kató (Tolnay Klári), a Katyi című film főszereplője. Egy félresikerült meghallgatás és maró kritika után a főhős ugyanis úgy dönt, bosszút áll az őt lenéző, semmibe vevő Geszti Péteren (Bilicsi Tivadar). A férfi ajtajánál hagyott gyermeket sajátjának vallva a házhoz szegődik, és felölti az életét elvetni kívánó, ugyanakkor komikus nincstelen parasztasszony alakját. Geszti addigi (szerelmi) élete a feje tetejére áll, miután befogadja Katyit, aki azt vallja magáról: nem a cipője csámpás, hanem a járása, azért szeretett belé az ura. Ez a film – az előzőhöz hasonlóan – vígjáték; számomra a legmulattatóbb mégis az volt, hogy az 1942-ben készített magyar filmben „cameót” láttam, amikor az egyik – amúgy a filmben szereplő – színész néhány perc erejéig önmagát alakítja.

 

Maga lesz a férjem (1937, rendező Gaál Béla)

Ha magyar lány nyélbe üthet egy házasságot amerikai fiúval, akkor bizony nem teketóriázik. Hiszen egy férfit nagyon könnyű hazugsággal megfogni. Megtartani ugyanabban a kitalált történetben azonban már nehéz feladat. Margit (Ágay Irén) olyannyira ragaszkodik a Hajmássy Miklós által alakított Bobbyhoz, hogy nem szégyell odaállítani dr. Dobokay Gábor (Jávor Pál) ügyvéd lakására, hogy közölje vele: egy hazugságnak köszönhetően ők férj és feleség. Értelemszerűen a hazugság, természetéhez híven, hosszú időn keresztül egyre bonyodalmasabb, követhetetlenebb lesz a beavatottak és a beavatatlanok számára, kitalálói, továbbvivői pedig nehezen bírják a súlyát. Ezt a filmet szerintem főleg a mellékszereplők miatt érdemes nézni, hiszen Kiss Manyi Veronikája, Csortos Gyula Szilvesztere vagy Kabos Gyula dr. Balog Elemér elmeorvosa nélkül az alkotás nem lenne ennyire szórakoztató.

 

Lovagias ügy (1937, rendező Székely István)

Egy pofon sosem csak pofon. Egy pofon megaláztatás, becsületsértés, bűn. Aki bűnt követ el, annak pedig – legjobb esetben lelkiismerete szerint – vezekelnie kell. Ezt teszi a filmben Milkó Pál (Ráday Imre), aki úgy akar anyagilag segíteni az általa megsértett Virág Andoron (Kabos Gyula), hogy beköltözik a családja kiadó szobájába, ellátja őket finom házi koszttal (a családja minden valószínűség szerint a disznóval egyidejűleg szardíniát is öl), és közben bujkál, ha a papa otthon van. A film azon túl, hogy megnevettet, hitelesen ábrázolja a kor erkölcsét, megmutatja, mennyit ér a becsület, és mit jelent, ha valaki a miénkben kárt tesz.

 

Meseautó (1934, rendező Gaál Béla)

Az örök klasszikus. Kétlem, hogy lenne olyan magyar ember, aki ne hallotta volna az említett film dalát, ne látta volna az eredeti művet vagy a 2000-ben készült feldolgozást. Részemről ragaszkodom a múlt századi verzióhoz, vallva, hogy Kabos a valaha volt legjobb magyar vígjátékszereplő. A filmnek meg elég oka van híresnek lenni fogyasztói körében: a mű sztárja a Horch 780-as autó, amelyet nem tudna megengedni magának Kovács Vera (Perczel Zita) kisasszony havi nyolcvanért az irattárból. Szerencséjére a főnöke, a hírhedt nőcsábász, Szűcs János vezérigazgató (Törzs Jenő) megveszi a járművet, elhitetve a naiv lánnyal, hogy az a szalon ajándéka, ő pedig sofőrnek szegődik mellé. Adott tehát a tehetős rosszfiú, aki a szerelemért jó útra tér, az ártó erők az irigy kollégák személyében, és a lány, aki bizonyos szinten kiválasztottnak számít a meseautójával és a karizmatikus férfi teljesen neki szentelt figyelmével. Klisés, de valljuk be, néha egy óra elcsépelt, de szórakoztató történet nem árt senkinek.

An orange a day keeps memories away*

by Kovács Ábel | 2022. 04. 06. | An orange a day keeps memories away* bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Egyéb,Kritika,Slider |

Létezik-e súlyosabb egzisztenciális teherhordozás a teljes magánynál, amely az egyetlen családtag elvesztése után következik be? Megnyugvásra lelhet az ember, ha emlékei sötét fellegének egészét egy szobaszerű börtönbe zárja, és új identitást ölt magára? Az Apples lírai hangvételével, képi metaforákra építő és sztoikus szemléletet közvetítő narratívájával aktuális dilemmákat boncolgat társadalmi és individuális szinten egyaránt.

Christos Nikou első nagyjátékfilmjével, a 2020-as velencei filmfesztiválon bemutatott Applesszel, a korábbi nagy görög rendezők, mint például Yorgos Lanthimos vagy Theodoros Angelopoulos nyomdokaiba lépve aktuális, jelentőségteljes és átérezhető társadalmi szintű problémára hívja fel a néző figyelmét, mindezt interperszonális szinten érzékeltetve.

A főszereplő Aris, akinek neve el sem hangzik a filmben, nem véletlenül azonos az őt alakító Aris Servetalis színész nevével. Aris eggyé válik karakterével, és felejthetetlen átéléssel adja át a magányos céltalanságában identitásvesztésig eljutó férfit, aki az új élet kezdésében látva az egyetlen reményt idővel rádöbben, hogy a valóság, a múlt, az emlékek, a gyász elől történő elmenekülés egy új identitás burkába nem ad megnyugvást, s nem oldja meg az ember fő problémáit, nem szolgál válasszal a kialakult dilemmákra.

A történet szerint Aris a közelmúltban elvesztette egyetlen igazán közeli hozzátartozóját, a feleségét. Az első képkockákon zöld virágot visz felesége sírkövére, kontrasztot képezve a film egyik fő, visszatérő szimbólumával, a piros almával, amit új életében Aris előszeretettel fogyaszt mindaddig, amíg meg nem tudja, hogy az alma elvileg segít az emlékezésben – onnantól narancsra váltja az almát. Aris szellemként él, megsimogatja a szomszéd kutyáját, köszön a szomszédjának, virágot visz a felesége sírjára, hallgatja a rádiót, csak létezik, nem él, nincs meghatározott célja, törekvése, a munkájáról semmit sem tudunk meg, még azt sem, hogy egyáltalán dolgozik-e jelenleg.

Aztán egy napon észrevesz egy embert, aki amnéziás állapotban üldögél az út szélén. Aris látszólag szándékos, tudatos döntést hoz (ami a film egészét és az apró jelzéseket, reakciókat nézve vitathatóvá válik), amnéziás állapotot színlel, aminek következtében kórházba kerül, majd lehetősége nyílik részt venni a két főorvos vezérletével zajló Új Identitás programban, amely amnéziás, identitásukat vesztett személyeknek megtanítja, hogyan kell újra élni. Hangüzenetben minden napra kapnak valami feladatot, ami az idő előrehaladtával egyre komolyabbá, nehezebbé válik. Az elején még csak biciklizni kell, aztán egy idő után már szexuális kapcsolatot létesíteni egy idegennel, majd haldokló mellett lenni az utolsó napjaiban.

Az emberek azonban csak számok, a program résztvevői nem virágoznak ki, inkább elhervadnak, életük monotonná válik, immár más tekintetben, mint azelőtt, parancsokat teljesítő, kötelességből fényképező és az utasítások által vezérelt robotokká válnak, megfosztva az igazi érzelmektől és saját, spontán, érzelmi felindulásból elkövetett döntésektől, cselekedetektől. Még az új élete során megismert és megkedvelt Anna sem hoz drasztikus változást Aris életébe, nem kínál megoldást az emlékezés dilemmájára. Aris egyre bizonytalanabbá, egyre kétkedőbbé válik, lassan átlátja, hogy miről is szól ez az egész, semmiképp sem a sikeres integrációról, legalábbis oly tekintetben csupán, hogy a fényképek elkészüljenek, s az utasításokat teljesítsék, de önállóan nem igazán van lehetőségük kiteljesedni.

Aris eleinte még menekül a régi élete elől, amikor meglátja a régi szomszédját és a kutyáját, valamint az almákat narancsra cseréli, azonban amikor végigkísér egy idős embert utolsó napjain, régi emlékei megrohamozzák, visszatér régi lakásába, szó nélkül kilép a programból. Vállalja, hogy feladja a menekülést, még ha az emlékezés és a saját élete, valósága felvállalása fájdalommal is jár, és szembenéz felesége halálával és saját magányával.

Christos Nikou filmjében a kamera jelenléte egyáltalán nem fontos és nem is hangsúlyos. Mindössze szükséges eszköz, amely megmutat valamit, de semmilyen további szerepe nincs. A film különböző szimbolikus jelentésekkel van tele, olyan képek jelennek meg – az alma, a narancs, a zöld virágok, a kutya –, amelyeket önmagukban nem tudunk helyesen értelmezni, szükséges összekötnünk azokat egyéb képekkel, hogy koherens és konzisztens értelmezést nyerjenek.

A képbeállításokra a statikusság jellemző, a kamera a film során ritkán mozog, akkor is többnyire azért, hogy lassan lekövesse a szereplőket, de ilyenkor inkább vágás következik be. A statikus képek, amelyeken a szereplők többnyire frontálisan jelennek meg, lehetővé teszik a gondolati szinten történő azonosulást, az érzelemhiány, az identitásválság, a magány és kiüresedettség valóságának megragadását, hiszen a cselekmény mellékes. A szereplők POV-jára sincs szükség, hiszen nem a külvilág, külső események és jelenségek belülről, egyéni szemszögből történő megmutatásán, hanem az egyén belső világának a társadalmi jelenségeken, a szociális közegen keresztül történő külső megmutatásán van a fókusz. Egy-egy beállítás megfelelhet egy-egy fotónak, sőt olykor olyan precíz, megtervezett plánok jelennek meg, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy mint állóképet nézve próbáljuk értelmezni, elemezni a látottakat, s mindezt a hosszú beállítások is megerősítik.

A zene ugyancsak mellékes, aláfestő funkciót tölt be, nincs hatással a szereplők életére, és a drámai hatáskeltést is mellőzi. Egyetlen jelenetben válik igazán fontossá, amikor Aris és Anna utaznak az autóban, és Aris elkezd énekelni egy dalt a rádióból. Ekkor a zene meghatározó eszközzé válik Aris karakterének átfogóbb megismerése, mélyebb megértése szempontjából.

Az Apples érzékelhetően drasztikus képet fest a jelenkori Európáról és arról a görög kultúráról, amely nagy hatással van a szereplők életére és döntéseire. A film meglehetősen pontosan behatárolja azt a földrajzi keretet, amelyben mozogni kíván, és olyan társadalom körvonalait rajzolja meg, amelynek kultúrája megcsonkítottnak, avagy deformáltnak tűnik. Mintha beazonosíthatatlan eredetű kultúrbetegség kerítené hatalmába az embereket, amely amnézia formájában jelentkezik. Mindenki menekülni akar, egy törvényes program keretében megvalósítható identitásváltás által új életet kezdeni. Az emlékezés, a múlttal és a jelen keserű valóságával történő szembenézés hősies erőfeszítést igényel, olyan áldozathozatalt, amelynél az önként feladott és elfeledett eredeti identitás kevésbé tűnik elrettentő lehetőségnek. A belső apátia ellen az önkéntes amnézia potenciális menekülési útvonalként jelenik meg, amely mondhatni társadalmi jelenséggé növi ki magát.

Ebben a kultúrkörben a felejtés, a felszínesség és a szellemi izoláció összekapcsolódik olyan hálót alkotva, amely társadalmi szintű csapdaként vonzza az embereket. Ám felismerni a helyzet tarthatatlan mivoltát, és megérteni a fájdalmas emlékezés, a valóság tudatos elfogadása által formálódó értékek megőrzésének fontosságát olyan jelenség, amely kevesekre vonatkoztatható, hiszen az újszerű kulturális minta az egyszerű fogyaszthatóságra, időszakos jellegre és távolságtartó mentális jelenlétre épít. Csakhogy Aris számára elégtelennek bizonyul az a kulturális differenciáldiagnózis, amelyet az új identitásában megélt tapasztalatok során kap a különböző emberekkel, helyzetekkel és közegekkel való megismerés által. Visszatér a régi értékekhez, ahhoz a szellemi tulajdonhoz, amely szilárd és valóságos, mély tartalmú és igaz identitáskép megragadását teszi lehetővé.

* Mindennap egy narancs az emlékezést távol tartja

Roma: költészet a filmvásznon

by Székely Margit | 2022. 03. 30. | Roma: költészet a filmvásznon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Egyéb,Kritika,Slider |

Sokszínű fekete-fehérség, impozáns etűdök és a 2019-es Oscar-díj a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. Ezt hozza Alfonso Cuarón Orozco Roma (2018) című drámája. A mexikói rendező ezzel az alkotással erősítette meg helyét a filmtörténetben és nézői szívekben egyaránt.

Már az első pillanattól érezhető a művész víziója. Tudtam, hogy egy érzéki, pontos, kifinomult és átható alkotás előtt állok, amikor megpillantottam az első képet. A csempéket finoman mosta a víz, majd benne tükröződött az erkély és a fölötte lévő ég. A mozaikokhoz idomuló víz a tenger habzó vízfodraira emlékeztetett.

Filmrendezői stílusát az idővel való játék jellemzi. A szereplőket mérsékelt figyelemmel, ugyanakkor tisztes távolból kíséri, szorosan, mégis kívülállóként. A teljes képpel késleltetve találkozunk, miután bemutatta a részletek közötti különleges kapcsolatokat. A puzzle összerakását viszont ránk hagyja. Sajátos jellemvonása a türelem. Azt érezteti, hogy minden percnek értéke, jelentősége van. Életet lehel az élettelen környezetbe. Elhiteti, hogy szükségünk van a lefolyókra, a seprűre, az utcán eldobott rossz játékokra. Bár a műnek vannak főszereplői, nem ők dominálnak végig. Az alkotás megadja a lehetőséget a színészeket körülvevő környezetnek is a felszólalásra. Hangot kap a háttér.

Ezt támasztja alá a profizmusig nyúló operatőri munka is. A film annak ellenére, hogy monokróm, folyamatosan kápráztatja a nézőket. A látás szépségét hangsúlyozzák a hosszú szünetek, az éles közelítések, a tág látókörök, fény-árnyék játékok. A Roma készítése során Alfonso Cuarón Orozco történeteit egyfajta keretbe építette. A legelső képkockák egyikében elhalad egy repülő, amely a film végén szintén feltűnik. Többször játszik a hanghatásokkal is, például a legszomorúbb fordulat közepén átmasíroz a képen egy zenekar vagy a zűrzavarban valaki lágyan énekel.

A kontrasztosság számos szituációban megmutatkozik. Az egyik jelenetben például földrengésnek lehetünk szemtanúi. A kórház csecsemőosztályának a plafonja megreped és a kisbabákat tartó inkubátorokra nehéz kövek esnek. Az inkubátor egyik oldalán az élettelen durvaság, míg a másikon gyenge, sebezhető élet. Egy másik jelenetben az asztalon a füstölgő cigaretták, vaddisznófej és italok közepette tejjel töltött cumisüveg állt. Illetve az alapkoncepciót, a fekete-fehéret sem kell elfelejteni. 

A film címe akár a Női sorsok is lehetett volna. Két látszólag különböző nő sorsát követjük végig, akik hasonló fájdalmon osztoznak. A főszereplők ellentétes pólusokon helyezkednek el. Sofia úrnő karaktere képviseli a tanult, gazdag, tehetős hölgyet, míg Cleo a szegény, naiv és iskolázatlan cselédlány. Származásuk, társadalmi helyzetük és személyiségjegyeik miatt tulajdonképpen egymás szöges ellentétei, ennek ellenére összeköti őket a szenvedés. Mindkettőjüket hátrahagyta párjuk, csalódtak abban, akit teljes szívükből szerettek, és egyformán igyekeznek a társas magányhoz alkalmazkodni. A szerelmi életben tapasztaltakon kívül más dolog is összekapcsolja a két nőt. Ez pedig az anyaság. A gyerekek iránti szeretet és önzetlen gondoskodás lesz az, ami örökre meghatározza a végzetüket.

Érdekes dinamika veszi körül őket. Az elején Sofia az, aki a maga sajátos módján hangot ad félelmeinek, bánatának, azaz tombol és panaszkodik. Később Cleo mutatja ki érzéseit, viszont ő Sofiával ellentétben csendben teszi, magába roskadva. Sofia nagyobb karakterváltozáson megy át, mint Cloe, a film végére elfogadja sorsát és levetkőzi kemény, sőt néhol rút viselkedését. 

A Roma számomra megtestesített mindent, amit erős üzenettel bíró filmnek meg kell testesítenie. Csendesen közelített. Halknak mutatta magát, mégis kivételes üzenetet hordozott. Egyszerre varázsolt el a gondosan megtervezett humorossága, és egyszerre sebzett meg a kegyetlen társadalomkritika, amit hordozott. A film minden pillanatában érezhető a rendező elhivatottsága és végtelen szenvedélye a szakma iránt.

Ha a lélek bugyrairól és az emberi kapcsolatok pszichológiájáról van szó, sok mű a felszínen ragad. Ám ez az alkotás őszinte volt, ahogy elvártam tőle. Nem dobálózott nagy szavakkal, nem takarta be magát hazugságokkal. Bevallom, hogy eddig nem ismertem a rendező nevét, bár számos más híres produkció is viseli a keze nyomát, a legismertebb talán a Harry Potter és az azkabani fogoly fantasyfilm. De a Romát látva, biztosan tudom, hogy ezentúl lélegzet-visszafojtva fogom várni további alkotásait.

Szerelem folyik a Nílusból is

by Gondos Borbála | 2022. 03. 24. | Szerelem folyik a Nílusból is bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Kritika,Slider |

Februárban vetítették először a Kenneth Branagh által rendezett második Poirot-filmet, a Halál a Nílusont, amelyhez gondolkodás nélküli gyorsasággal két fogalom társítható: kényszer és kompenzáció. Ez a híres színészekkel és látványos CGI-képekkel zsúfolt mozifilm éppen azokon a pontokon fullad vízbe, ahol amúgy tehetségesen és mesterien kellene átúsznia. Az egész attrakció olyanra sikeredett, amilyen a látványvilága: harsány, sokat ígérő, de a történetmesélés szempontjából túl sok snitt tulajdonképpen fölösleges.

A film (nem úgy, mint az áldozat) több sebből vérzik. A legszembetűnőbb számomra a karakterek kidolgozásának teljes félreértelmezése rendezői részről. Aki árnyalt, többsíkú kellene hogy legyen, az egysíkú karakterré formálódott és fordítva. A gyilkosság áldozata és a gyanúsítottak inkább leegyszerűsített archetípusok a vásznon, mintsem regényből ihletett, ideális esetben komplex filmszereplők. Megismerkedünk a kapzsival, akinek egyedül a meggazdagodás élete hajtómotorja, a gazdaggal, aki anyagi, ebből következően társadalmi ranglétrán való pozíciója miatt jogosan fél az őt körülvevő „barátoktól és jóakaróktól”, viszont túlságosan naiv. Ott vannak még az említett barátok és jóakarók, akik javarészt mind attól szenvednek, hogy szerelmüket sosem élhették meg igazán, és a vásznon hanyagul bemutatott különböző múltbeli sérelmek hordozói. Rajtuk kívül pedig a tipikus szerelmesábrázolások válnak egyesek legfőbb, szinte egyetlen személyiségjegyévé, például a hős vagy az őrült, mindenre elszánt szerelmes. Van, akinek ez az érzelem már kényszeres, ahogy az ebből származtatható cselekedetei is.

Szerelem. Ez kellene hogy a történetet előbbre mozdítsa, viszont úgy van jelen a filmben, mint valami lerázhatatlan irritáció. Mint a szúnyog, amely a fülünkhöz közel repül, éktelenül hangosnak tűnik a zümmögése, és amilyen fölösleges, éppen annyira zavaró. Az egész történetben a szerelem jelensége mintha csak kompenzáció lenne, jelezve: sajnáljuk, ez a maximum, amit nyújthatunk. Meg kell hagyni, a Halál a Nílusonnak döntően fontos része a szerelem, viszont a megjelenítése és a minduntalan képünkbe nyomott emlékeztető az ép ész határain rég túllépő érzelemről közhelyessé, elcsépeltté teszi azt. Az is csorbítja a szerelemábrázolást, hogy valóban csak ennyi teszi ki egyesek személyiségét.

Nem így van ez Poirot-val, aki több figyelmet kapott, mint az egész cselekmény. Mérhetetlenül zavaró, hogy eredettörténetet kreáltak neki, és – aljasan megfogalmazva – emberivé tették a karakterét. Ez számomra azért volt rendkívül kínos, mert a híres, tisztelt, mindenkinél intelligensebb magándetektív az, aki úgy alkot egészet szereplőként, hogy nem kell róla semmit sem tudni az imént felsoroltakon kívül. Talán még annyit, hogy belga, a vásznon erőltetett francia akcentussal. De ha ezt esetleg valaki nem tudná, annak Kenneth Branagh több ízben, néha még erőltetetten is bebizonyítja. Poirot az a szereplő, akinek nem lenne szüksége karakterfejlődésre. És nem azért, mert elérte személyiségének nirvánáját, hanem mert a róla szóló regények és sorozatepizódok éppen azáltal teszik tökéletessé a szerepét, hogy jelenségként kezelik esendő halandó helyett.

Agatha Christie zsenialitása a párbeszédek szerkesztésében rejlik, amely valódi aranybánya, a film mégsem aknázza ki. Ha olykor mégis, ritka, hogy a magasztalt szerelem ne legyen említve. A gyanúsítottak kihallgatásai gyorsak és rövidek, jelezve Poirot sebes észjárását, ugyanakkor hiányérzetet keltve a nézőben. Emellett a film első húsz percében (nem feltétlenül leszámítva a teljes mértékben fölösleges fekete-fehér emlékképeket) ki lehet következtetni, hogy ki válik fő áldozattá, kinek vagy kiknek van oka megölni őt.

A szereposztás lehetett volna sokkal jobb. Kevés színészre mondható, hogy tökéletesen hozza a figurát. Armie Hammer (a filmben Simon Doyle) és Gal Gadot (Linnet Ridgeway Doyle) közömbös, feledhető alakítást nyújt – ez lehet ugyanannyira a forgatókönyv hibája, mint a színészeké, viszont ez nem változtat a csendes kiábrándultságon. Ellenben Emma Mackey (a vásznon Jacqueline de Bellefort) a szerep adta lehetőségeihez mérten kitűnően játszik, ahogy Sophie Okonedo is, akit élvezet nézni, hallgatni, amint Salome Otterbourne ideális reprezentációjaként tündököl a filmben.

Tündöklőnek szánták a CGI-képeket is, viszont a lenyűgöző látványelemek elvonatkoztathatatlanul jelzik, hogy a valósághoz távolról van vajmi közük. A grandiozitás és az élénk színek egyrészt jogosak, ábrázolva Afrika nyári melegét, a táj és az  építészeti remekek lélegzetelállító voltát, de valahogy mégis, a mozira szánt két óra közben túl sokszor tettem fel magamban a kérdést: vajon ezzel akarják elterelni a figyelmem arról, hogy ez a film nem teljesít látványon kívül más elvárásokat? Vajon ez csak kompenzáció? Arra jutottam, hogy igen. A 2022-es Halál a Níluson saját hibáit akarta elfedni a színes képekkel, és azzal, hogy a csapból is a szerelmet folyatja. Ez utóbbiért nem a regény íróját és szereplőit okolom. Sőt, nem is teljes mértékben a rendezőt, hanem azt a kényszeres elvet, miszerint muszáj újat alkotni, és azt extrán, nagy csinnadrattával. A film esetében ez agyonhajszolt szervezőelveket (szerelem és keretes szerkezet), túl sok Poirot-t és fölösleges jeleneteket jelent.

Balog Bernadett, a diákköltő: Ahogyan a világot látom

by Erős Abigél | 2022. 02. 23. | Balog Bernadett, a diákköltő: Ahogyan a világot látom bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Írósarok,Slider

Fiatal felnőttként szinte mindenki megpróbálkozik versírással; irodalomórán magával ragadja a diákot egy-egy költemény, sor vagy versforma, s beleveti magát a poémaírás rejtelmeibe. Általában ezek az írások csak a fióknak szólnak. Nem így esett ez azonban a nagyenyedi Bethlen-kollégium tanítóképzős diákjával, Balogh Bernadettel, akiben – fiatal kora ellenére – meglátták a tehetséget, és tavaly nyáron megjelent első verseskötete Fuldokló madár címmel.

– Az első saját köteted 2021-ben jelent meg. Hogyan sikerült ezt mindössze 16 évesen elérni?

– Először megmutattam a verseim a magyartanárnőmnek, Fodor Katalinnak, aki azt mondta, hogy elég jók lehetnek még nagyobb és komolyabb hallgatóság számára is. Rengeteget segített a kötet létrejöttében, az összes verset többször is átnéztük együtt, és javítottunk rajtuk. A címválasztás volt a legnehezebb, olyan címet akartunk, ami tükrözi a versek hangulatát, így lett Fuldokló madár, ami az egyik versem címe. A madár a lelket és a szabadságot jelképezi. A kötet a nagyenyedi Inter Art alapítványnak, illetve a kolozsvári Grinta kiadónak köszönhetően jelenhetett meg. Rengeteg hálával tartozom Balog Istvánnak is, aki segített a szerkesztésben, ő válogatta ki a kötetbe került rajzokat.

– Hobbiból írtad magadnak a verseid vagy mindig volt egy ilyen cél előtted, hogy egyszer hátha majd valaki felfigyel a tehetségedre?

– Eleinte csak hobbiból magamnak, azért, hogy az érzéseimet valahogy levezessem, de aztán gondoltam arra is, hogy lehetne belőle valami több.

– Milyen volt megtudni, hogy kiadják a könyved? Mesélj arról a napról.

– Nagyon izgultam, nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, mondanom, vagy hogyan kellene reagálnom erre a helyzetre. Egyik online óra végén közölte velem az örömhírt a magyartanárnőm, ezt a szüleim is hallották. Az osztálytársaimmal eleinte nem akartam megosztani a hírt, azt hittem, kinevetnek érte vagy más szemmel néznek rám. Végül a tanárnőmmel arra a megegyezésre jutottunk, hogy amikor visszamegyünk az iskolába, az első órán elmondom az osztálynak, hogy kiadják a verseskötetemet. Az osztálytársaim és barátaim teljesen másképp reagáltak, mint amire számítottam. Gratuláltak és örültek a sikeremnek, ezután gyakran kérték a segítségemet fogalmazásban, verselemzésekben. Az egész osztályom jelen volt a könyvbemutatón, amiért nagyon hálás vagyok. Könnyebbé tették a helyzetet, lelkileg, érzelmileg nagyon sokat számított a támogatásuk. Gyakran mondják, hogy az én kötetem van a könyvespolcon sorakozó könyvek élén. Soha életemben nem éreztem, hogy ennyi ember támogat és szeret, addig a percig, amíg megosztottam velük a „kis titkomat”, ahogy Fodor Katalin tanárnővel nevezni szoktuk, amikor még online konferenciákon csiszolgattuk a verseket.

Balog Bernadett

– Milyen volt a könyvbemutató?

– Tavaly, a nagyenyedi VIII. Erdélyi Magyar Kultúra Kollokvium keretében mutattuk be a kötetet. Lőrincz Helga alpolgármester asszony, Szőcs Ildikó iskolaigazgató, Fodor Katalin tanárnő és Ioan Hădărig, az Inter Art igazgatója is beszédet mondott, illetve egyik versemet románra fordította, amit fel is olvasott. Készültem én is beszéddel, amiben azt mondtam el, hogy milyenek a versek és hogyan jöttek létre. A bemutató végén a jelenlévők vásárolhattak a kötetből. Meglepett, és új, furcsa helyzet volt, amikor mindenki odajött, hogy aláírjam őket.

– Van kedvenc költőd? Ki az, aki inspirál?

– Ezen konkrétan még nem is gondolkoztam. Kedvenc költőm Ady Endre, és Radnóti Miklósnak is nagyon szeretem a verseit. Az ő költészetük a leginspirálóbb számomra.

– Beleolvasva a verseidbe, érzékelhetjük, hogy mind elég mélabús hangulatot árasztanak. A való életben is ilyennek kell téged elképzelni?

– Nem feltétlenül. Erről szeretek írni, mert olyankor írok, amikor valami bánt, azokat az érzéseket tudom a legjobban leírni, de nem így kell engem elképzelni. Az is észrevehető a verseimben, hogy misztikusak, elég sok világszemléletről vagy istenszemléletről szól. Ez a jellegzetesség viszont teljesen rám is jellemző, engem is ilyen misztikusnak, spirituálisnak kell elképzelni.

– Tetten érhető bizonyos düh is a versekben, ami egy Istent szid, egy másikat pedig magasztal. Kifejtenéd ennek jelentéskörét?

– Igen, van az az Isten, akiről a templomokban beszélnek, akiért annyi mindenki odavan, ezek a beskatulyázott keresztények, akik csak a saját világszemléletüket és „szabályaikat” fogadják el. Viszont van az az Isten, akiben én hiszek vagy akiben szerintem érdemes hinni, aki nem tilt el előled egyes dolgokat, hanem szabadon cselekedhetsz attól függetlenül, hogy hiszel benne és esetleg imádkozol hozzá, vagy nem.

– Többször is említést teszel a „régi énedről”. Milyen volt ez, és mi változott azóta?

– A „régi énem” nagyon gyenge volt, mindenért sírt és saját magát hibáztatta. Legfőképpen a körülöttem lévők voltak rám hatással, hogy elinduljak a változás útján. Nem sokan álltak mellettem, de azok, akik számomra fontosak, mindig ott voltak, és tudták hogyan kell engem támogatni – rájöttem, hogy ennél több nem is kell. Ráébresztettek, hogy nem minden rossz miattam történik, nem én vagyok mindenben a hibás és nem kell mindenért magamat hibáztatnom.

– A könyv borítója és a benne lévő illusztrációk szintén a te munkáid. Hogyan születtek meg ezek a rajzok? A verseid inspiráltak a megalkotásukban?

– Igen, ezek a rajzok a verseimhez kötődnek, tehát azt próbálják illusztrálni másféle módon, amit a vers is.

– Van kedvenc saját versed? Melyikre vagy a legbüszkébb?

Az álomra, mivel a vers több helyszínen zajlik, több mindent magába foglal. A szerelem érzetével indít, majd az álom magába foglalja a vágyat, hogy az egész életemet a szeretett személlyel töltsem, beleértve a halálomat is. Azt a részt is megjeleníti, amikor én már nem vagyok ezen a Földön, mégis úgy látom, hogy ő akkor is mellettem áll. A következő helyzet, amikor felébredek az álomból és ráeszmélek, hogy végül is nem annyira hihetetlen az egész, mert ő ott van mellettem.

– Jelenleg az enyedi Bethlen Gábor Kollégium tizenegyedik osztályos pedagógia szakos diákja vagy. Nem áll ellentétben a versekből ismert éned a pedagógiával és a gyerekekkel?

– Abszolút nem. A gyerekek nagyon szeretnek és én is nagyon szeretem a gyerekeket. Meg tudjuk találni a közös hangot, és mindig próbálok valamit tanítani nekik, valami jót továbbadni.

– Van már terved, hogy milyen úton szeretnéd folytatni a tanulmányaid?

– Még nincs, ezen még gondolkozom, de mindenképp folytatni szeretném az írást.

A későbbiekben olvashatunk majd tőled olyan verseket is, amelyekből megismerhetjük egy vidámabb éned?

– Jelenleg a második kötetemen dolgozom. Az, hogy milyen hangulatúak lesznek a verseim, nem teljesen tőlem függ, hanem a körülöttem lévő emberektől, a világtól, hogy hogyan formálódik, mert én azt írom le, amit éppen látok. Szerintem egy költő nem azért költő, hogy hazudjon, hanem hogy az igazságot mondja el az embereknek úgy, ahogyan ő látja. Mindig azt írom, amit éppen érzek és ahogyan a világot látom.

– Mikorra várható az a következő kötet?

– Erre még nem tudok pontos választ adni, de valószínűleg jövőre már meglesz. Mivel a Fuldokló madár már mind elkelt, a második kötettel újranyomtatjuk azt is, hogy mindkét kötet elérhető legyen.