A The Wonderful Story of Henry Sugar című rövidfilm idén szeptember végén debütált a Netflixen rövidfilmgyűjtemény részeként, amelyet Roald Dahl novellái alapján Wes Anderson vitt a filmvászonra, azaz ez esetben a képernyőkre. A filmek esztétikai és hangulati hasonlósága mellett nagyrészt ugyanazzal a színészi gárdával operálnak, Benedict Cumberbatch, a film főszereplője például a filmgyűjtemény másik részében, a Poison című alkotásban is főszerepet játszik, ahogy a Roald Dahlt megszemélyesítő mindentudó narrátor szerepében feltűnő Ralph Fiennes is mind a négy rövidfilmben jelen van. A játékidő 37 perc, ezzel pedig a sorozat leghosszabb filmje. 

A történet Henry Sugarról, a gazdag, szerencsejáték-függő férfiról szól, aki orvosi jelentést  talál egy páciensről, aki úgy hivatkozott magára, hogy „az ember, aki a szemei nélkül is lát”. Henry Sugar eleinte szkeptikus, aztán a jelentést tovább tanulmányozva elhatározza, hogy megtanulja ő is irányítani ezt a képességet és öncélúan, a szerencsejátékokban való nyerészkedésre használja fel. Eközben azonban megváltozik a világról alkotott képe, az önuralom és az önreflexió, amit a csukott szemmel látás tevékenységéhez tanúsítania kell, más emberré formálja. Végül pedig hatalmas összeget gyűjt össze és képességét a társadalom előnyére fordítva, iskolákat és kórházakat hoz létre és üzemeltet egész hátralévő életében. 

A történet két fő részből áll össze, keretes szerkezetű, az orvosi jelentés ugyanakkor helyet ad egy beágyazott narratívának, történetnek a történetben, ennek a főszereplői Dev Patel és Ben Kingsley. A másodlagos történet előrevetíti a fő történetszálat, kiegészíti, motiválja azt. 

A film a Wes Anderson által korábban is képviselt esztétikával dolgozik. A színválasztások, a szimmetria, a letisztult beállítások mind-mind a jól ismert és közkedvelt stílust képviselik, amellyel Wes Anderson filmjeiben találkozni szoktunk. A színhasználat, mint a legtöbb Anderson-filmben, itt is kifejező. A domináns színek, meglepő módon itt az alapszínek, a piros, a sárga és a kék, illetve ezek árnyalatai. Ahogy a Grand Budapest Hotelben a rózsaszín-fehér színkombináció, a Fantastic Mr. Foxban pedig a barna-narancssárga volt jellemző, Anderson a film karakterét úgy alkotta meg, hogy a színek illeszkedve a tartalomhoz többletértéket tudjanak kölcsönözni annak. 

A film egyedisége a narrátori szerepben rejlik, amelyet Benedict Cumberbatch és Ralph Fiennes felváltva alakítanak, Roald Dahl szerepét megtestesítve. Ez az eszköz hol egyszerű narrátorként, hol pedig drámai leírásokkal kiegészülve kíséri végig a filmet és irányítja a cselekményt. A Wes Anderson-i humor esztétikájába olyan természetesen illeszkedik ez a narrátori szerep, a karakterek komikumát csak fokozza, amikor látszólag utasításokat adnak, leírják az egyértelmű történéseket, vagy a hallgatósághoz kitekintve reagálnak egy-egy helyzetre.

A film üzenete az önzetlenség mint jellemvonás hangsúlyozása, ennek megvalósítására pedig a humor mellett olyan eszközöket is használ, mint a karakterek jellemének eltúlzása, és az egzisztenciális krízisből való kievickélés követte teljes nyugalmi állapot bemutatása. A karakter jellemfejlődését fokozatosan, motivációival és okaival alátámasztva jeleníti meg. A színhasználat is ezt a fejlődéstörténetet vizualizálja a kék-sárga komplementer színpárossal, a szereplő két különböző tudatállapotát szimbolizálva. Ahogy a szerencsejáték is mint motívum, a negatív aspektusok pozitív szemléletmódjára hívja fel a figyelmet, ami a film során végig a piros színnel társul. 

A film másik érdekessége, hogy egyáltalán nem él az auditív művészi eszközökkel, nincs filmzene, háttérdallam, csak hang-effektek. Ezzel feltehetőleg a film irodalmi jellegét idézik meg, ugyanis a zenét folyamatos narráció helyettesíti. 

Ha valaki szereti Wes Andersont, nem fog csalódni a The Wonderful Story of Henry Sugarben sem. Ugyanakkor a film sok szempontból újított, új eszközökkel, megoldásokkal operál, amelyek bár eddig nem szerepeltek Anderson filmjeiben, mégis ismerősnek hathatnak esztétikájuk és homogén jellegük miatt. Ráadásul, ha tetszik, akkor három másik, több aspektusban is hasonló rövidfilmmel lehet folytatni.

Elsőre furának tűnő filmajánló következik, hiszen a 2021-ben megjelent Cruella című film nem szilveszteri örökzöld. Én mégis úgy látom, hogy a kétórás alkotás megállja a helyét az újévváró moziest listáján, hiszen amellett, hogy szórakoztató film, a főszereplő története sokaknak adhat motivációt és ötleteket annak kapcsán, mire kéne vagy lehet több figyelmet fordítani 2024-ben.

Kevés antagonisztikus szereplő tudja olyan mértékben elkápráztatni a közönséget, mint Cruella de Vil (avagy Szörnyella de Frász), akit legelőször a 101 kiskutya (1961) animációs film által ismerhetett meg a világ. De miért olyan álnok és gonosz a fekete-fehér hajú hölgy? Ez a kérdés felmerült Craig Gillespie rendezőben is, aki mozivászonra varázsolta Cruellát a kalandos vígjáték/krimi keretében néhány évvel ezelőtt. A címszereplőt Emma Stone alakítja, a történet pedig a 70-es évek punk korszakában játszódik Londonban.

A film Estellát követi, a lázadó fiatalt, aki természetes fekete-fehér hajával – amit vörös hajfestékkel leplez – mindig kívülállónak érezte magát. Divattervezői ambíciójának köszönhetően hamar felkelti az iparág legendájának, Von Hellman bárónőnek (Emma Thompson) a figyelmét, aki szárnyai alá veszi a fiatal Estellat. A kapcsolatuk hirtelen fordulatot vesz, amikor Estella felfedezi, hogy a bárónő olyan nyakláncot visel, ami egykor az édesanyjáé volt, aki évekkel ezelőtt rejtélyes és tragikus körülmények között halt meg.

„Azt mondják, hogy öt fázisa van a gyásznak. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Nos, hozzátennék még egyet. Bosszú.” – Estella ily módon határozza el, hogy tönkreteszi a bárónő hírnevét, karrierjét, sőt az egész életét. Felvállalja a természetes kéttónusú haját, majd belekezd a merész, kihívó és rebellis divatmárkájának felépítésébe. Ezen a ponton lesz a néző Cruella születésének szemtanúja.

Hogyan alakul át Estella Cruellává, és mik azok az események, amelyek a különleges stílusú, határozott és néha végzetesen sötét karakter kialakulásához vezetnek? A film nagy hangsúlyt fektet a karakterfejlődésre, amely olyan ikonikus és általában gonoszként ábrázolt szereplőt mutat be, mint Cruella de Vil. Craig Gillespie lehetőséget ad arra, hogy a nézők mélyebben megértsék és átérezzék a karakter belső motivációit és traumáit, de arra is, hogy az emberek új szemszögből lássák és értsék meg Cruella karakterét, elvégre ő modern és friss megvilágításban jelenik meg a 2021-es filmben.

Emma Stone amerikai színésznő kitűnő alakítást nyújt a filmben. Pompásan életre tudta kelteni Cruella karakterét, ráadásul olyan kiegyensúlyozott eleganciával és őrülettel teszi, hogy mindenkinek szimpatikussá válik a Disney-„főgonosz”. Másfelől Emma Thompson, kétszeres Oscar- és Golden Globe-díjas brit színésznő játékát sem lehet szó nélkül hagyni: az önző, karriercentrista és maximalista bárónőt szinte el sem lehet képzelni más alakításában.

A mű egyik legkiemelkedőbb eleme a lenyűgöző vizualitása. A látványvilág meghökkentően extravagáns és stílusos, tökéletesen idézi meg az 1970-es évek punkkultúráját, nem mellesleg ez remekül passzol Cruella karakteréhez. Mivel lényegében a film a divatról szól, ezért tucatnyi bámulatos kosztümöt, ruhát, sminket és frizurát látunk a filmben – előbbiekért Jenny Beavan, utóbbiakért Nadia Stacey, Naomi Donne és Julie Vernon felel. A bárónő kifinomult és elegáns darabjai ugyanakkora hangsúlyt kapnak, mint Cruella lázadó és merész alkotásai, így állítva erős kontrasztba a már elismert, valamint a feltörekvő divattervezőket.

Bár néhány rajongó kritizálta a karakter eredetének megváltoztatását és az eredeti karakter jellemvonásainak eltérő ábrázolását, a film mégis érdekes módon mutatja be, hogyan válhat valaki azzá, akivé. Különben az alkotás leginkább pozitív visszajelzéseket kapott. Craig Gillespie több mint kétórás filmje Oscar-díjat nyert 2022-ben a Legjobb jelmeztervezői teljesítmény kategóriában, de emellett még 29 különböző díjat zsebelt be a színészek alakításától kezdve a legjobb filmzenékig. 

A Cruella olyan film, amely a klasszikus és modern elemeket keverve újat mutat a nézőknek, és lehetőséget ad arra, hogy az ikonikus gonosz karakter mögötti emberi történetet jobban megértsük.

Mint ahogy Cruella a bátor stílusával és karakterfejlődésével megváltoztatta az életét, úgy kívánjuk nektek is, hogy az új évben bátran kövessétek az álmaitokat, és fedezzétek fel az eredeti, kreatív oldalatokat. Legyen 2024 tele inspirációval, önbizalommal és kalandokkal, hasonlóan ahhoz, ahogy Cruella színre lép, hogy színesebbé tegye a világot, és magabiztosan kiálljon az egyedisége mellett. Ne féljünk változtatni, fejlődni és kibontakozni, hiszen mindannyiunkban ott rejlik egy kis Cruella, aki kész felborítani a teljes életét annak érdekében, hogy valóra váltsa extravagáns álmait.

Satoshi Kon már hatalmas elismerésnek örvendett, amikor megjelent a Tokyo Godfathers című filmje is. Az 1997-ben megjelent Perfect Blue és a 2001-ben megjelent Millennium Actress miatt már elismert rendezőként szerepelt a japán köztudatban. 2006-ban jelent meg a Paprika, ami az előző kettőhöz hasonlóan egy science-fiction. Mindhárom bonyolult történet az instabil identitásokról, amelyek összekeverednek az esetlegesen megrongált vagy hamis emlékekkel. 2003-ban viszont váratlan fordulat történt, a rendező kiadott egy mágikus realista karácsonyi filmet, a Tokyo Godfatherst.

A filmnek három főszereplője van, a középkorú alkoholista Gin, a tizenéves szökevény Miyuki és az egykori transzvesztita Hana, a hajléktalanokból álló trió, akik rögtönzött családként élnek Tokió utcáin. A cselekmény azzal kezdődik, hogy a trió karácsony este a szemétben turkál élelem és ajándékok után, de egy elhagyott újszülöttre bukkannak. Mivel a csecsemő személyazonosságára csak néhány nyom utal, a három hajléktalan Tokió utcáin kutatva segítséget keres, hogy visszajuttassák a babát a szüleihez. A három főszereplő szöges ellentéte egymásnak, mind koruk, mind nemük, mind (volt) társadalmi osztályuk miatt. Ennek ellenére ugyanazon ok miatt kerülnek hajléktalan sorra: a múltjuk elől menekülnek.

„Tudtam, hogy ha a főszereplőket hajléktalanokká teszem, akkor felmerül a kérdés, hogy a mű mögött van-e üzenet a társadalom számára (vagy sem). Rájöttem erre. A fontos azonban az volt, hogy ne csak a hajléktalanság problémáját mutassam be a forgatókönyvben, hanem a kidobott dolgokat körülvevő gondolkodásmódra koncentráljak. Olyan emberekről van szó, akiket a társadalom kidobott; a hajléktalanok, a szökevény lány. A japán társadalomban az embereknek kevés polgárjoguk van. Azt akartam megvizsgálni, hogy a többségi társadalomtól elszakadt valaki hogyan fiatalítja meg újra a társadalmat.” – mutat rá a rendező. Kon üzenete erkölcsi és társadalmi kérdésekről szól, de nem tájékoztatási céllal, a Tokyo Godfathers nem dokumentumfilm. Nem az a szándéka, hogy felhívja a nézők figyelmét arra, hogy Tokióban is vannak hajléktalanok. A rendező ehelyett a japán társadalom felépítésére akarja felhívni a figyelmet, amely mindenkit magába szív, majd a feleslegesnek tartottakat kitaszítja, eldobja. Az emberek, mint tárgyak, ha haszontalanok, egyszerű szemétté válnak. Ez olyan oldala annak a társadalomnak, amely büszke a szorgalmára és szakmaiságára, amelyet ritkán, vagy egyáltalán nem láthatunk. Kon pedig mélyen empatikusan ábrázolja ezeket az embereket, meleg, szomorú, kedves és humanista. Sikerül három hajléktalanról úgy filmet készítenie, hogy közben ne legyen nyálasan szentimentális vagy erkölcsileg elítélő. Amikor Gin, Hana és Miyuki síró elhagyott kisbabát talál egy szemétkupacban, az ezt követő keresés a gyermek szülei után egyszerű, de szeretetteljes karaktertanulmányként játszódik le. Gin férfi, aki azért menekült el a családjától, mert félt, hogy apaként kudarcot vall, Hana transzvesztita, akit biológiai felépítése megakadályozza abban, hogy megvalósítsa álmát, hogy anya legyen, Miyuki pedig fiatal lány, aki láthatatlannak érzi magát, mert szülei nem képesek megérteni őt. Együtt olyan kötelékre találnak, amely túllép a barátságról alkotott korábbi elképzeléseiken.

Kon őszinte pillantást vet szereplői életébe, és ami kiderül, az őszinte és szívből jövő, anélkül, hogy szükségtelenül nehézkes vagy melankolikus lenne. Hihetetlenül őszinte komikum húzódik végig a filmben, amely a szereplők önazonos és nyílt természetéből fakad. Velük együtt nevetünk és sírunk, soha nem rajtuk.

A rendező üzenete reménykiáltás, ha új életet akarunk adni az amorális társadalomnak, akkor az új generációktól kell újrakezdeni, pozitív, emberibb értékekkel átkeresztelve őket. Ehhez kellenek a megfelelő keresztapák, olyan emberek, akik elszakadtak a társadalom kegyetlenségétől, mint a film főszereplői. A film üzenete végül is a modern társadalom közönye által immár érzéketlenné tett emberek szívét kívánja felmelegíteni.

A Tokyo Godfathers, Kon korábbi munkáival ellentétben, mindenkihez szól, és a karácsonyi téma csak tovább erősíti a célközönséget. Kon azonban nem tagadja meg a származását, sőt több olyan részletet is észrevehetünk, amely korábbi filmjeire utal, kis morzsákat szór el, amelyeket az igazán lelkes Satoshi Kon-rajongók vehetnek csak észre.

Kép forrása: gkids.com

A 2022-ben megjelent magyar vígjátékot Rohonyi Gábor és Vékés Csaba rendezték, szóval őket érdemes okolni a filmben megjelenő fantasyelemekért is. A film népszerű, de ihlethiányos írónak és sosem látott kisfiának nem várt találkozásáról szól. A hirtelen nyakukba szakadt, kényszerű együttlét fordulatos, vidám és érzelmes története a fiú fantáziájának köszönhetően átlépi a valóság kereteit is – írja a port.hu. A film dinamikája pörgős volt, egy percig sem unatkozhatott a néző, és a narratíva kétszer is sokatmondó montázsokkal volt dúsítva. A film fő humorforrása a felnőtt férfi teljes inkompetenciája a gyereknevelés és a saját munkája terén is. Ez a hozzá nem értés nem fő bűn, és szerencsére javul is főszereplőnk hozzáállása a gyermekneveléshez a film végére, de addig a kisfiú jó néhány baleseten megy keresztül: hol ledobja az apja a teraszon, hol a játszótéren bucskázik hatalmasat a gyermek. De a balesetek még így is a kisebb problémái Samunak. Hatalmas lelki sebeket okozhatott neki, hogy bőröndben utazott, vagy az, hogy az apja bevallotta neki, sosem akarta őt, de még a nevelőintézeten is eltöltött egy estét. A folytatásra lennék kíváncsi, ahol a kis Samu tudatmódosító szerekkel próbálja majd feloldani a gyermekkorában keletkezett sérüléseit. Amikor Túroczy Szabolcs, azaz Barna éppen nem maradandó traumákat okozott a saját fiának, akkor a kis Samu nagyon szellemes káromkodásaitól hahotázott a nézőtér. Pásztor-Várady Mór a kellően idegesítő, de szerethető gyermekszínész, aki a film végére rengeteget átvesz az apja szokásai közül, és az írói válságban szenvedő apjának a kasszasikert jelentő regényét is segít megírni. A fantasyelemek szerintem jobb esetben erőltetettek, rosszabb esetben pedig egyenesen érthetetlenek voltak, de kellett a csöpögős moralizálás a film végére. Szülőnek lenni, különösen apának, nagyon nehéz (szerencsére, általában a nők rendelkeznek sok más közt a gyermeknevelés talentumával is), de mindent megér, hiszen olyan jó együtt lenni a gyerekkel. Mivel a film (jó értelemben véve) komolytalan volt, ezért nehéz komolyan venni a végére betuszkolt drámai jelenetet, amely erőltetettnek hatott, viszont a csavar ellenére happy enddel végződött a film.

Kép forrása: PORT.hu

Az ördögűző 1973. december 26-án bemutatott amerikai horrorfilm, amelyet William Friedkin rendezett William Peter Blatty 1971-ben megjelent azonos című regénye alapján. 

A filmet a már említett regény alapján alkották újra, a könyvet azonban valós események ihlették, egy 1949-ben végrehajtott ördögűzés.

A Warner Bros egyik legikonikusabb filmje nagy sikert aratott, tíz Oscar-díjra jelölték, amiből kettőt elnyert: a legjobb adaptált forgatókönyvért és a legjobb hangért.

A 122 perces alkotás forgatása kicsit sem zajlott zökkenőmentesen. A forgatások alatt váratlan tűzeset történt, ami szinte minden díszletet porrá égetett, valamint számos baleset és szerencsétlenség helyszínéül szolgált. A színészek és a stábtagok is valamilyen módon megfizettek a film létrejöttéért. Mellettük azonban a nézőknek sem volt könnyű dolguk, hiszen az ingerküszöbük jóval alacsonyabb volt, mint a mai horrorkedvelőké, és a film a siker mellett megbotránkozást és undort hozott magával. Beszámolók szerint számos rosszullét és ájulás történt a nézők soraiban, sokan kénytelenek voltak elhagyni a mozitermet, annyira a film hatása alá kerültek.

A film természetfeletti és vallási témákkal foglalkozik, különösen a démoni megszállottság fogalmával. Az elképzelés, hogy egy személyt rosszindulatú entitás szállhat meg, és ebből kifolyólag bizarr viselkedést mutathat, a jó és a rossz közti harccal kapcsolatos mélyen gyökerező félelmeket és hiedelmeket érinti. Részletesen bemutatja a szereplőket, hogy még sokkolóbb legyen azok lassú karakterváltozása, erősítve a nézőkben azt a félelmet, hogy az eset fizikai és lelki szinten is nyomorúságot hoz az elszenvedő alanynak. 

William Friedkin rendező rendkívül realista megközelítést alkalmazott. A gyakorlati effektek, smink és protézisek használata a megszállt Regan fizikai átalakulásának ábrázolásához hozzájárul a film sokkoló értékéhez és hihetőségéhez. A hátborzongató és sejtelmes atmoszféra, amelyet a félhomályos díszletek és a nyugtalanító hangok, valamint Lalo Schifrin filmzenéje teremt, felerősítik a rettegés érzését. 

Mivel a film mélyen gyökerező vallási és erkölcsi kérdéseket vet fel a gonosz létezéséről, mindez rávetül a nézőkre, hiszen megérinti saját hitrendszerüket és félelmeiket.

Története az egyszerűségében rejlik: egy fiatal lány, Regan MacNeil (Linda Blair) esete körül forog, akit gonosz démon száll meg. Édesanyja, Chris MacNeil (Ellen Burstyn) egyre kétségbeesettebb, ahogy lánya viselkedése zavarttá válik. Chris két pap, Damien Karras (Jason Miller) és Merrin (Max von Sydow) atya segítségét kéri, hogy végezzenek ördögűzést lánya lelkének a megmentése érdekében. Ezáltal nyomon követhetjük, hogy a hitetlen anya hogyan kényszerül vallási segítségre annak érdekében, hogy megmentse gyermekét, hisz csak idő kérdése, hogy az eleven, hétköznapi kislányból a hányásában káromkodva fetrengő, feszülettel maszturbáló démoni entitás válik.

A filmben nyújtott alakítások, különösen Linda Blair a megszállt Regan szerepében és Max von Sydow Merrin atyaként kivételesek, a démoni megszállottá válás különösen felkavaró, Von Sydow pedig a tapasztalt ördögűző alakításával ad komoly súlyt a cselekménynek. Számos ikonikus és félelmetes jelenetet mutattak be, többek között Regan fejpörgését, az ágy feletti lebegését és hányását. Ezek a sokkoló látványelemek maradandó benyomást hagytak, hozzájárulva ahhoz, hogy a film még ijesztőbb élményt nyújtson. 

Összefoglalva, Az ördögűző azért ijesztő, mert a természetfeletti horrort, a pszichológiai terrort, realisztikus ábrázolást és az ikonikus, sokkoló látványt erős alakításokkal és kísérteties atmoszférával ötvözi. A film révén a vallási és erkölcsi témák feltárása, valamint kulturális hatása és a valós reakciók hozzájárulnak ahhoz, hogy a filmtörténet egyik legijesztőbb filmjeként tartsák számon. Nagy hatással volt a populáris kultúrára, és új mércét állított fel a horror műfajában. Ez volt az egyik első horrorfilm, amely elnyerte a kritikusok elismerését és kereskedelmi sikert is hozott. Ma, 50 évvel később is a horrorkedvelők egyik kötelező darabja.