Felmerül egy megrázó téma. Sokakat érinthet. Hiteles információ gyűjtése következik. Írott forrás találása. Beszélni hajlandó emberek felkeresése. Megszólaltatni áldozatokat és elkövetőket. Ártatlanokat és bűnösöket. Valahogy át kell látni a rendszert. Majd jön a sztori megírása. Mérlegelés a kollégákkal a kockázatokról. Publikálás.

Tom McCarthy Oscar-díjas Spotlight című filmje megrendítő, szinte sokkoló történetet mutat be 2001-ből: a Boston Globe újságírói az egyházban elkövetett szexuális visszaélések ügyében kezdenek el nyomozni. A film címét adó újságírócsoport a bűnügyi hírekre, nyomozásokra specializálódott. Felfedezik, hogy a bostoni katolikus egyház már évtizedek óta eltussolja azokat a szexuális visszaéléseket, amelyeket az egyházi alkalmazottak (papok) híveikkel követtek és folyamatosan elkövetnek. A zsurnalisztacsapat hosszú hónapokon át tartó munkával és kitartással próbálja felszínre hozni az igazságot, de arra is eredményesen rámutatnak, hogy az újságírói munka milyen fontos szerepet játszhat az igazság megismerésében és a társadalom alakításában.

Noha a rendezői és operatőri munka önmagában elég lenne ahhoz, hogy átjöjjön a képernyőn keresztül a szerkesztőségi nyomozómunka nyomasztó, sötét hangulata, erre rátesznek egy lapáttal a színészek is. Hitelességük, szenvedélyük és kifejezéseik nagyon élethűen mesélik el a 2001-es történetet, a nézők kétségkívül átérzik az események tragikusságát és súlyát. Az újságírók szerepében Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams és Brian d’Arcy James láthatóak. Keaton alakítja a Spotlight vezető szerkesztőjét, Walter Robbinsont, aki elkötelezettségével segíti a nyomozást. Mark Ruffalo a szenvedélyes és már-már „megszállott” újságíró, Michael Rezendes szerepét játssza: mindenekfelett ragaszkodik az igazság felderítéséhez. McAdams a nyugodt és eltökélt Sacha Pfeiffer bőrébe bújt, d’Arcy James pedig Matt Carroll újságírót játssza, aki leginkább az adatok és a statisztikák feldolgozásáért felelt. A mellékszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint Stanley Tucci, aki a bostoni ügyész szerepét alakítja, vagy Liev Schreiber, aki a Boston Globe új főszerkesztőjét, Marty Baront játssza.

A film több díjat is elnyert: a legrangosabb az Oscar-díj a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. Számos más jelölésben is részesült a Spotlight (például BAFTA Awards, Kinema Junpo Awards, Golden Globes), de még a filmben szereplő színészeknek is sikerült díjakat bezsebelniük remek alakításukért. Például Mark Ruffalo az Észak-Karolinai Filmkritikusok Szövetségének (North Carolina Film Critics Association) legjobb férfi szereplő díját nyerte el.

Érzelmes és tragikus filmről beszélünk, amely nemcsak simán a katolikus egyházban elkövetett visszaéléseket mutatja be tényszerűen. Az áldozatok történetei, lelkiállapotai is nagy hangsúlyt kapnak a Spotlightban, és talán emiatt számítanak a megható jelenetek a legemlékezetesebbeknek. Leginkább azoknak ajánlom, akik szeretik a lassan kibontakozó történeteket, a nyomozást, az igazság felderítését mindenek felett, és az igaz sztorikon alapuló adaptációkat.

Kép forrása: imdb

Satoshi Kon első filmje, a Perfect Blue nagy kihívás elé állítja a nézőit. A rendező későbbi filmjeiben is láthatjuk, hogy számára a valóság nem szilárd dolog, sokkal képlékenyebb, mint ahogyan azt a néző elsőre gondolná. A legtöbb filmmel ellentétben, a Perfect Blue többszöri megnézés után sem vezet megértéséhez, sőt. Ezt az alkotást nem megérteni, hanem átélni, megtapasztalni kell. 

A film fő motívuma a kettősség, ami fellelhető a főszereplő, Mima Kirigoe sztár énje és hétköznapi énje közt. Mima identitásának java részében popsztár, ezért, amikor munkát vált, egy része megcsorbul, elveszti az avatárja feletti hatalmat, amit mindaddig épített. Innentől veszi kezdetét a nagyon erős karakterdráma, amelyben egyik szereplő identitáskrízisét nézhetjük végig, azt, hogy milyen két létállapotban élni, és milyen, ha e között a két állapot között hatalmas a kontraszt. Amint a főszereplő elkezdi megkérdőjelezni a valóságát, a filmben a jelenetek elkezdenek összefolyni, megnehezítve ezáltal a néző számára is a cselekmény követését. Egyetlen pont biztos a történésben, az, hogy Mimát támadás veszélye fenyegeti, mert egy megszállott rajongója nem tudta elviselni, amikor az énekes visszavonult. Nemcsak a megszállott rajongó üldözi a főszereplőt, hanem Mima mondhatni önmagát is kergeti, elkezdi látni a régi, popsztár énjét, ezáltal létrehozva egy folyamatos belső konfliktust a külső fenyegetés mellett. 

A Perfect Blue nincs stilizálva, mint az akkori legtöbb anime, realisztikusan van megrajzolva és megírva. A legtöbb karakter átlagosan néz ki; kivételt képeznek a filmbeli színészek és sztárok. Éppen emiatt valódinak, átélhetőnek tűnik a cselekmény, amikor pedig szörnyű dolgok történnek, nehezebb elhatárolni magunkat ezektől.

A film központi kérdése az, hogy hol „végződik” az ember és hol kezdődik az „avatárja” – a publikum számára létrehozott képe – és hogy mi történik, ha elveszíti az uralmat efölött a kreált identitás fölött. Megjelenik a legtöbbünk által érzett félelem, miszerint nem úgy érzékel a környezetünk, ahogy azt mi szeretnénk és felvetül, hogy mi történik, és mi fog történni, ha ez a percepció valósággá válik. Mi marad, ha megfosztanak minket az identitásunktól? Marad egyáltalán valami? Ezek a kérdések és félelmek a szociális média folyamatos térnyerése miatt relevánsabbak, mint valaha. Ma sokkal könnyebb sztárnak lenni, mint a 90-es évek Japánjában, amikor csak egy bizonyos kiválasztott embercsoport juthatott ahhoz a privilégiumhoz, hogy avatárt hozzon létre a nyilvánosság számára. Ma sokkal könnyebben juthat az ember nagyszámú követőbázishoz és emiatt lesz Satoshi Kon horrorja sokkal igazibb és sokkal átélhetőbb.

Kép forrása: imdb

Faji szegregáció, törzsi összecsapások, fegyverek és nagyon sok halálos áldozat. Röviden ez jellemezte az apartheid rezsimet, amely 1948 és 1994 között terrorban tartotta és megmételyezte a dél-afrikai társadalom jelentős részét. Ennek a torz világnak az utolsó négy évébe nyerünk betekintést – hadifotósok szemén keresztül – Steven Silver The Bang Bang Club című filmjében.

A 2010-es hollywoodi alkotás négy dél-afrikai háborús fényképész mindennapjait mutatja be az apartheid elnyomás miatt konfliktusos városokban, területeken. Greg Marinovich (Ryan Philippe) szabadúszó fotósként érkezik Soweto városába, ahonnan két törzs egymásnak feszüléséről érkeztek hírek, a fényképészek és a televízió munkatársai pedig kiszállnak tudósítani a helyszínről.

A zöldfülű és bizonytalan Marinovich megismerkedik három másik fényképésszel, akik a The Star dél-afrikai lapnak dolgoznak és adják el a képeiket. Kevin Carter (Taylor Kitsch), Ken Oosterbroek (Frank Rautenbach) és João Silva (Neels Van Jaarsveld) gyakorlottabbak és magabiztosabbak a szakmában és a háborús területeken. Kisebb fenntartásokkal ugyan, de jó portfóliónak köszönhetően Marinovich is munkát kap a The Starnál, így a fotósok négyen folytatják az utat, hogy a vérontást lencsevégre kapják és megmutassák a világnak.

Már az elején fontos leszögezni, hogy az imént említett négy fényképész valóban létezett, valós személyek, sőt ketten közülük ma is élnek. A The Bang Bang Club elnevezés sem a film kitalációja, a Living nevű helyi lap hivatkozott The Bang Bang Paparazzi néven a fotóskvartettre, a tagok azonban kifogásolták a paparazzi kifejezést, szerintük ez lealacsonyító megnevezés arra a munkára, amit ők végeznek, így azt clubra cserélték.

A film „filmségében”, vagyis vizuális megvalósításában, kameraállásokban, zenében és hangban hitelesen és majdhogynem dokumentumfilmes hitelességgel mutatja be azt a káoszt, vérengzést és kétségbeesést, ami a kilencvenes évek elején uralta Dél-Afrikát. A film nem ás túlságosan a társadalmi-politikai viszonyok mélyére, nem ad történeti áttekintést vagy hátteret. Az apartheid uralom szörnyűségét a két kézzel, botokkal és kövekkel harcoló fekete civilek epizódos megszólalásain keresztül ismerhetjük meg, épp csak annyira, amennyire szükséges ahhoz, hogy a fényképészek munkáját és a viszontagságokat megértsük. Hollywoodi film lévén természetesen vannak felnagyított és dramatizált elemek és momentumok, azonban a csúsztatások nem annyira szürreálisak, hogy kidobják a nézőt az élményből.

A fotós négyes tagjai közül – a valóságban is – többen kaptak Pulitzer- és más díjakat egyes fényképeikre. Ezek a fotók a filmben is megjelennek, a rendező pedig nagyon érdekesen komponálta alkotásába a világhírű képeket: azokat a helyzeteket, amelyekből a való életben fényképek születtek, a kattintás pillanatában kimerevítik, a következő jelenetben pedig általában az újságban vagy televízióban láthatjuk azt a bizonyos helyzetet megörökítve. Így került bele a filmbe például Kevin Carter nagy port kavaró Pulitzer-díjas képe, a Keselyű és a kislány.

Minden szépség és eddig elmondott pozitívum azonban mit sem ér attól a pillanattól kezdve, hogy ráismerünk a sajtóetikai vétségekre. Tudjuk és tisztában vagyunk azzal, hogy a kilencvenes években csak úgy lehetett a világ többi részének megmutatni azt a horrort, ami Dél-Afrikában zajlott, ha expliciten és cenzúrázatlanul publikálunk fényképeket az újságokban és grafikus felvételeket mutatunk a vérontásról a televízióban. Ennek ellenére és ettől függetlenül emberileg és etikailag elfogadhatatlan, hogy csak a fotó, csak a kattintás és csak a valamikori Pulitzer legyen a lényeg akkor, amikor az ember háborús övezetből tudósít akár újságíróként, akár fotósként.

A film alapján ez a négy ember hellyel-közzel lefényképezett és leadott mindent, ami véres és bizonyos helyzetekben a halottgyalázás mezsgyéjén táncol. Semmilyen poént és csavart nem lövök le, hiszen közismert tény, bár Kevin Carter keselyűs fotója nem háborús körülmények között, hanem kicsit odébb, Szudánban készült, a fénykép megszületésének szituációja hasonló: Carter ellőtte a filmet, tudta, hogy ez egyszeri és nagy volumenű kép, majd vagy elsétált, vagy rágyújtott, de nem segített a kislányon, nem kergette el a keselyűt, sőt ő maga sem tudja, hogy mit csinált, miután a képet elkészítette, de az biztos, hogy a segítségnyújtás elmaradt. A legnagyobb etikai vétség pedig itt ragadható meg: elsősorban emberek vagyunk. A bekapcsolt kamerát le lehet tenni valahova, de az embertársaink megsegítése és az, hogy a védteleneket nem szolgáltatjuk ki, nem lehet kérdés és apelláta tárgya.

Rengeteg vívmánya és grandiózus hatása ellenére A Hold asszonyát (Frau im Mond) hiába tekintik 1929 Űrodüsszeiájának, mégsem maradt akkora sci-fi ikon, mint a rendező magnum opusa, a Metropolis. Fritz Lang utolsó némafilmje mégis a sci-fi műfaj egyik alapkövének számít.

Bár mára rég letűnt a sci-fi fénykora, a műfaj hatásának jelentősége kétségtelen. Az első sci-finek számító Utazás a holdba (1902, rendező: Georges Méliès) a korai filmművészet egyik legikonikusabb darabja, egyben az első regényadaptációk és az animációs technikákat alkalmazó filmek egyike. Emellett ott sorakoznak az olyan remekművek is, mint például a 2001: Űrodüsszeia (1968, rendező: Stanley Kubrick), amely tele van a mai napig megválaszolatlan kérdésekkel, és megjelenése után 55 évvel is páratlan élményt nyújt a néző számára.

Előfordul azonban, hogy a film képes inspirációt kínálni az élet többi területén: technológiafejlesztések prototípusai, új ötletek, megoldások különféle problémákra. Bár a filmekben felvázolt számos ötletről kiderül, hogy nem igazán kivitelezhető vagy éppen értelmetlen (mint a repülő autó minden második sci-fiben), gyakran találkozhatunk korszakalkotó ötletekkel is: A Hold asszonya például nagyban hozzájárult a rakéták és az űrkutatás fejlesztéséhez a 20. században.

Fritz Lang neve a filmtörténet egyik legfontosabbja: a múlt század első felének talán legnagyobb filmrendezője, s bár a neve hallatán legtöbbünknek inkább a Metropolis (1927) vagy a szintén műfaj-meghatározó M (1931) jut az eszébe, kevésbé ismert alkotásai között is találhatunk mérföldkőnek számító filmeket. Utolsó némafilmje, A Hold asszonya (1929) a rendező akkori felesége, Thea von Harbou Die Frau im Mond című novelláján alapul. A történet a Holdon található arany megszerzése köré épül, de szerelmi szál is fontos része a történetnek. A film sokban hasonlít Lang előző filmjeihez, ebben is szerepet kapnak bűnözők és kémek, ahogyan a Lang alkotásaira jellemző képi világ is tetten érhető. A legfontosabb részét viszont a filmben ábrázolt technológiai fejlesztések adják: itt szerepel legelőször a kilövés előtti visszaszámlálás vagy a tartószerkezetről való indítás, de olyan innovatív ötletek is, mint a többlépcsős rakéta vagy a horizontálisan fekvő utasok.

A filmet aztán 1933 és 1945 között betiltották, ugyanis a benne megjelenő rakéta túl sok hasonlóságot mutatott a nácik V–2-es rakétaprojektjével. Az első ilyen rakéta alsó részén szerepel is egyébként a filmre utaló, nőalakot és a Holdat ábrázoló rajz. A Hold asszonya nagy hatással volt az űrversenyre, de számos hollywoodi film is belőle inspirálódott. Így aztán, bár nem lett olyan népszerű, mint későbbi társai, az egyik első űrutazásról szóló filmként hatása megkérdőjelezhetetlen.

Kép forrása: Filmposter Archiv

Az Oscar-díjra jelölt szatirikus nagyjátékfilm a divatipar és a dúsgazdagok világán keresztül bemutatja a szépséghez való viszonyunkat (kellemes külsővel szinte bármit el lehet érni: karriert, hírnevet, pénzt) és a mély társadalmi egyenlőtlenségeket.

A szomorúság háromszögének (Triangle of sadness) rendezője a szatirikus, fekete komédiáiról (A négyzet, Lavina) ismert Ruben Östlund svéd alkotó: 2022 májusában Cannes-ban bemutatott filmje elnyerte az Arany Pálma díjat, tavaly a Legjobb Európai Film díját is.

A közel háromórás film első részében megismerjük a főszereplő párost, Carlt (Harris Dickinson) és Yayát (Charlbi Dean). A két modell mindennapjaiban találkozunk a divatipar kettős mércéjével: a férfi modellek jóval kevesebb fizetést kapnak, mint a nők – ez vezeti szereplőinket a konfliktusokhoz. Bár a divatbemutatók szlogenje szerint mindannyian egyenlőek vagyunk, a megkülönböztetés a nézőtéren is megnyilvánul: az első sorban helyet foglalókat hátrébb ültetik, mert fontosabb személyeknek kell az előkelő hely.

Luxusjachton játszódik a második rész, ahová Carlt és Yayát híres influenszerként meghívják. A jachton dúsgazdag üzletemberek is nyaralnak: angol fegyvergyártótól kezdve orosz műtrágya-kereskedőn keresztül technológiai cég igazgatójáig. Megjelennek az alacsonyabb társadalmi rétegek is alkalmazottak, pincérek, takarítók, konyhai dolgozók képében, akiknek feladata mindenképpen teljesíteni az utasok kéréseit, csak így juthatnak jól megérdemelt fizetésükhöz. A jacht különös kapitánya, Thomas Smith (Woody Harrelson) elvonultan, remeteként él a fedélzeten, marxistának vallja magát, és utálkozva tekint a gazdag társaságra. Ebben a részben a pénzbe, jólétbe beleszületettek és a betevő falatért is keményen gürcölő munkásemberek szintjén ütköznek a legnagyobb társadalmi egyenlőtlenségek. Hatásos eszköz ennek kifejezésére a legénységnek kellemes élményeket szerezni szándékozó jómódú feleség jelenete, ahol a lazításnak szánt közös úszás kényszerfeladattá válik, a matrózok pusztán parancsot teljesítenek. A luxushajókázásnak a kapitalizmus kritikája vet véget: a tőkések saját árujával (kézigránát) lesz vége az idilli nyaralásnak, az utasok hajótörést szenvednek.

A zárórészben lakatlannak vélt szigetre vetődik a hajó néhány túlélője. Ebben a helyzetben teljesen más törvények kezdenek el uralkodni, a szerepek felcserélődnek. A luxushajó takarítója, Abigail (Dolly de Leon) veszi át a vezetést, mert ő rendelkezik a túléléshez szükséges képességekkel, önkényes diktátorrá válik, megszabja a feladatokat, a fejadagokat, megbünteti a szabályszegőket. Abigailt hidegen hagyják a jómódúaknak a civilizációba való visszatérés idejére vonatkozóan busás ajándékokkal kecsegtető meglágyítási kísérletei.

Bár természetesen sarkít, a film, mégis kellő hitelességgel ábrázolja világunk berendezkedését: néhány ember felelős temérdek másik ember kizsigereléséért. A birtoklás, a vagyon hatalmat jelent, amely tekintélyt biztosít és engedelmességre késztet másokat. A kizsákmányolt tűr, ameddig bír, de eljön a pillanat, amikor már nem képes tovább elviselni a megaláztatást, igazságtalanságot, kizsákmányolást.

A szomorúság háromszöge szórakoztató bepillantást enged a gazdag elit életvitelébe, továbbgondolkodtat, a derűs feloldozásra vágyók inkább kerüljék.

Kép forrása: Original Cin