Megcsap egy különös szag, az a nagyon dohos, hideg, az a féle, amilyen csak a templomnak van. Valamiért mezítláb vagyok, sőt meztelenül, fázik is a talpam a hideg kövön, ami már nem kő, már csempe, de már az sem, csak föld. Előttem egy sír, benne én fekszem – de hogy feküdnék, amikor itt állok? Hirtelen széllökéstől vagy szédelgéstől elborulok, éppen be a gödörbe, és arccal előre belezuhanok magamba. Vagyis átzuhanok magamon, mert most már megint állok, és már nem fázik a lábam és már templomban sem vagyok, hanem a mezőn, ami teljesen monokróm az égen kívül, mert az meg éjszakaszínű. Körülöttem virágok, de milyen furcsa, hogy a pipacs pirossága már nem olyan piros, a vadszegfű ciklámensége meg már sehol sem ciklámen, minden csak fehér meg fekete, csak a minta látszik, de már azt sem látom, mert felemelkedem. 

Perzsaszőnyegen állok, majd a hátam mögül megszólal a zene, gramofont látok elrepülni, megelőz, majd én is utánaindulok, de nem lépkedve, hanem a perzsaszőnyegen lebegve. Érzem, ahogy elmegy mellettem a világ, érzem, ahogy a széllel szemben repülünk és kergetjük a gramofont, de annyira egyforma a táj ha jobbra, balra, előre vagy magam alá tekintek, hogy olyan, mintha nem is mozognánk. Aztán, amikor erre rájövök, már nem is mozgunk. A gramofon elkezd nőni, majd felváltja a nap helyét, és ahogy eddig a nap sugarai melegítettek és világítottak meg, most a zene teszi mindazt. A zene rezgéseit átveszi a hideg levegő és hullámok formájában továbbviszi, engedi terjedeni, s ahogy gyorsul a zene, annál inkább kezd kevésbé rideg lenni a létezés. Elálmosít közben a gramofon meleg hangnyalábja, már-már szinte ringat, kicsit ledőlnék, de ahogy hátrafekszem, elkezd egyre nagyobb lenni a perzsaszőnyeg alattam. Kifut minden álom a szememből, de a szó szoros értelmében, mintha kis manók lennének, vagy inkább koboldminiatúrák, jobb szememből lányok, bal szememből fiúk, és a bal a jobbat felkérve, tökéletes szimmetriában elkezdenek táncolni a hang hullámain. Közben én az álom hiányában inkább lábra állok, és csak most látom, hogy meztelen testemet kosztüm borítja, ahogy jobban megnézem, rájövök, ez nem új, hanem régi, érzem, hogy naftalin szaga van. 

Közben a perzsaszőnyeg terjed, addig-addig, míg az egész világot csak alattam a geoid formába alakuló szőnyeg, felettem nappá avanzsálódott gramofon, körülöttem a hanghullámokon táncoló álommanók, és minden mögött az éjszakának a színe tölti meg. Elkezdek lépkedni a perzsaszőnyegen, és ahogy lépek egyet, a gramofon dallamot vált, én meg hirtelen Párizsban találom magam az Eiffel-torony előtt és annyira elcsodálkozom, annyira rámtör a nosztalgia, ahogy legutóbb itt álltam egy évvel ezelőtt életem legdrágább csokoládés palacsintáját eszegetve, hogy megijedek és visszalépek eredeti helyemre. Párizs szertefoszlik, én meg ott találom magam megint a perzsaszőnyegen a gramofonnal, a táncoló kisemberekkel és az éjszaka színével. Megvárom, míg nem dobog olyan gyorsan a szívem, aztán kíváncsian lépek egyet a másik irányba. Mire egyet pislogok, fel sem fogom és már megint más helyen vagyok, most éppen Rómában, a Colosseum mellett. 

Hirtelen megbabonáz és átjár a világ összes öröme, úgy érzem, kiteljesedtem azzal, hogy visszatértem ide, az eksztatikus állapotból rosszul sikerült olasz gesztikulálás csap ki szó szerint, és megakadva a mögöttem levő olasz lépcsőben, két nagy lépésnyire lendülök vissza és ráesek a fenekemre, vissza a perzsaszőnyegre, az egyetlen stagnáló valóságba. Hirtelen megértem a játék szabályait és feltápászkodom. Azt se tudom, merre lépjek, majd hirtelen leesik előttem egy tükör. Belenézek, hatalmas fenevadat látok közeledni mögöttem. Elkezdek futni. Ólommá változik a lábam, nem sikerül szaladnom, így ahogy a lehetőségeimhez mérten leggyorsabban lépkedek, folyton máshol találom magam. Hol a Tádzs Mahal, gízai nagy piramis, a Szabadság-szobor, a Niagara-vízesés, hol a Burdzs Kalifa, Machu Picchu, Angkorvat süvít el mellettem, de aztán mintha gyorsabban tudnék futni és már nem helyeket látok, hanem emberek kerülnek velem szembe. Egyik pillanatban Newtonnal fogok kezet, utána Buddha ölelésében találom magam, ahonnan maga Jézus ráncigál ki és csókol homlokon. Mire felfognám, hogy mik történnek, Dzsingisz kán és Napóleon érkezik kézen fogva, az előbbit Hitler, az utóbbit Platón húzza maga felé, ellenkező irányba, szétszakítva a párost. Ez felgyorsul és a híres emberek és helyszínek összekeverednek, már nem tudom, merre másszak, mert láttam már, ahogy Kennedy feje köszön vissza előttem Mona Lisa formájában és még sok más hasonlót, de hirtelen beleszédülök a felismerésekbe, a rengeteg emberbe, zajba, képbe, nem találom a tükröt, de érzem, hogy valami még mindig kerget, aztán a következő lépésnél mintha megnyílna valami alattam, elkezdek zuhanni. 

Kizuhanok a perzsaszőnyegből, bele az éjszaka színébe, majd földet érek a templom dohos szagának ölelésében, de most már nem vagyok egyedül és a naftalinszagú öltöny még mindig rajtam van. 

Apám prédikál. Anyám orgonál. Nagyanyám az első sorban ül és lám, él! Én a gödörben landoltam. Vagyis ide értem vissza. És mire megpihennék, ami a perzsaszőnyegen üldözött, átnyúl a perzsaszőnyegen, az éjszaka színén és a dohos templomszagú templom hideg földjén és visszahúz, de nem is vissza, csak húz valamerre máshova. Hirtelen a hatvanas években találom magam, de még mindig monokróm minden, csak a perzsaszőnyeg volt színes, az éjszaka színe volt színes és a gramofon. De az utóbbiakat most nem látom. Most csak hatalmas, macskaköves, üres utcát látok régi házakkal. Semminek sincs színe, de látom, hogy nincs nappal, mert fekete-fehéren is világít az utcalámpa. Bordélyház előtt állok meg, tisztességes távolságban és elcsodálkozom, sosem láttam még ilyet. Benézek és rövid hajú meztelen nőt látok. Én vagyok. Aki kergetett, most meglök, olyan erővel, hogy beesek a kuplerájba az ablakon keresztül, összetörve annak üvegét, éppen meztelen magamra. Kinyitom a szemem és megint a perzsaszőnyegen találom magam. Tele vagyok üvegszilánkkal. Vérzem. A perzsaszőnyeg most megint akkora, mint egy rendes szőnyeg, megint csak lebeg, a nap még mindig a gramofon, a kisemberek még mindig táncolnak a hanghullámokon, a többi pedig még mindig éjszakaszínű, csak alattam nem. Alattam rég van. Olyan rég, hogy nem tudom, milyen rég, mert mindig is rossz voltam az évszámokkal, de látszik a ruhákon, hogy rég van. Kevés az ember, egyik épp egy nőt ver, a másik régimódi televíziót cipel. Televíziót? Akkor mégsincs ez olyan rég. Ez igazából a jelen, csak színtelenül. Néhányan romokat szedegetnek, a másik felén a földet ássák. Aztán meglátom a templomot és tudom, hogy az az a templom, amiben az előbb is voltam. Sehogysem tudok lemászni a perzsaszőnyegről, de az egyik sarkát felemelve ismét megtalálom a tükröt. Belenézek, de félve, nehogy megint ott legyen a vadállat. Egy zebra néz vissza rám. Megfordul és akkor látom, hogy amit az előbb láttam, az nem a zebra eleje, hanem a zebra hátulja volt. Az eleje én vagyok, és ahogy a gramofon hangja megvilágította, megláttam, hogy én voltam mindeddig a fenevad is. Eldobtam a tükröt s lám, nem esett le, hanem a szőnyeg aljára ragadt. És akkor megértettem. Meg kell fordítanom a szőnyeget, úgy, hogy rajta állok. A szőnyeget ráncigálom, majd megfordulunk mindenestől. A monokróm színes lesz, a gramofonból nap, az éjszaka színét felváltja a nappali árnyalat, az álommanók csárdást járva visszatáncolnak a szemembe, én meg egyik pillanatról a másikra visszakerülök a templomba a hideg gödörbe, de most már egy koporsóba és mielőtt elalszom, csak a templom dohos szagát érzem, ahogy a régi öltönyöm naftalinszagával keveredik, majd azzal egy időben, hogy rámkerül a koporsó teteje, én is örök álomra csukom mindkét szemem.

A képkollázst készítette: Hatházi Rebeka

Sárgán fénylett a régi utcai lámpa, ahogy kinéztem az ablakon. Semmit nem világított meg, emlékszem, a körülötte levő kis házikókból pislákolt még egy-két fény, de csak a karácsonyfadíszek színes égősora volt, nem más. Karácsony óta egy hét telt el nagyjából, szilveszter éjszakája volt. Szerettem ezt az időszakot. Éppen egy héttel ezelőtt indultunk a megszokott ünnepi programunkra. Előbb istentisztelet, majd a Lukács család felöltözik, és elindulunk házról házra kántálni. Anya utolsó pillanatban kapkodik, már nem tudja, hová tegye az utolsó finomságokat, az asztal, hűtő, kamra, minden tele van sült hússal, rántott pulykával, tormával töltött paprikával, de még legalább három más töltött valamicsodával, és annyi minden mással, hogy felsorolni se tudnám. Apa irodáját is második kamrává avatta, ott sorakoznak a hatalmas torták, sütemények, bejglik, kiflik, kalácsok és kekszek, de amit mind legjobban várunk, az a házikótorta, amit anya mindig, minden évben elkészít, de csak kifejezetten ilyenkor, máskor sosem. 

– Bori, én kilépek, már mindjárt behúzzák a második harangot. Majd gyere te is – szólt be apa az ajtóból, és hirtelen megcsapott a hideg, a hó illata, majd a cigaretta füstje. 

Persze, valahogy így lehetett, pontosan már én sem tudom, éppen az egyik fotelben üldögéltem, és próbáltam magamra húzni a kis bakancsom, miközben Noémivel valamin civakodtunk. Anya odalibbent, bekötötte a bakancsom, odaparacsolt, hogy húzzuk magunkra a kabátot, rám kötötte a rózsaszín sapkám, ő is maga köré tekerte a zöld, pöttyös kutyás sálját, amit apától kapott, és a prémes kabátját felvéve, még egyszer utoljára fát rakott a kályhába, hogy mire visszaérünk, jó meleg fogadjon. 

A templomkertben Gyöngyi néni fogadott, és megölelt, megpuszilt, majd egy karamellát tett a zsebembe A templomban beültünk a megszokott helyünkre, én anya egyik oldalán, Noémi anya másik oldalán, ráhajtottuk anya vállára a fejünket, és a melegben, áldott nyugalomban elszenderedtünk. Talán az istentisztelet közepén nyitottam ki a szemem, mert tudtam, el kell énekelnem a Kis karácsonyt. Ki is álltunk a többi gyerekkel, és megtöltöttük a templomot ünneppel. Mindenki mosolygott, a pici teret betöltötte a szeretet és a fenyőillat. Tudtam, a fenyőfát nem az angyal hozza, mi hoztuk le az erdőből, én és Noémi választottuk ki. A többi gyerek nem tudta, de nekem ez varázslatosabbnak tűnt, mint hogy angyalokban higgyek.

– Nagyon gyorsan hazalépünk, de ne vetkőzzetek le, mert megyünk Ági néniékhez kántálni, utána ők is mennek majd el otthonról. Jó? – kérdezte anya, de én elcsodálkoztam azon, hogy elkezdett szállingózni a hó. Ahogy beléptünk a konyhánkba, összegyűlt a nyál a számban, ahogy megéreztem a sok finom étel illatát. Apa is utolért bennünket, épp a perselypénzt számolták a presbiterekkel, amikor mi eljöttünk. Elloptam egy zserbót és azt rágcsálva mentem vissza a téli fagyba. 

Kicsiny Betlehemben megzendült az ének / Dicséret, dicsőség az ég Istenének / Kit oly régtől fogva szív repesve vártak / Megszületett megváltója / A bűnös világnak.

Házról házra mentünk és énekeltünk anyáékkal. A református énekeskönyv anya zsebében volt, tudom, mert a zsebét fogtam mindig, amikor mentünk az utcán. Én és Noémi tudtuk kívülről az éneket. Szerintem anyáék is, de milyen szép az, ha a pap és a papné a kis fekete borítású könyvet szorongatva énekelnek. Mindenhol megkínáltak valami finommal és minden néni egy kis pénzt nyomott a kezünkbe. Pedig sok helyen csak egy konyhából és szobából állt az otthon. Már akkor belesajdult a szívem abba, hogy milyen nyomor van bizonyos helyeken s mégis mekkora szeretet és öröm van az emberekben. Mindenki megtalálja az ünnepben a maga nyugalmát. Van, ahol csak egy ág van, néhány angyalhajjal díszítve. Van, ahol még annyi sem. Misi bácsiéknál, persze, minden gyönyörűen és tisztán csillogott, irigyeltem is, olyan volt a nappali, mintha egy katalógusból szedték volna ki. De ott nem is szerettem annyira lenni, mint például Juliska néniéknél, ahol akkora volt a konyha, mint Misi bácsiék fürdője, mégis sokkal több szeretetteljes pillantást kaptunk.

– Köszönd meg szépen, és húzd fel a cipőd, mert indulunk – súgta a fülembe anya Csodabogárék házánál, akit csak mi hívtunk Csodabogárnak, de valójában először Csúnyabogár volt, s csak utána váltott prefixet. Hazafele épp amellett a sárga fényű lámpa mellett mentünk el, amit most nézegetek szilveszter éjjelén. Otthon még várt ránk egy kántálás. Ahogy beléptünk, anya bepötyögte a fix telefonunkba Nampo és Nano telefonszámát. Én a telefonkábelt piszkáltam, aztán elengedtem, amikor megszólalt a telefonban Nano.

– Puszika! Hogy vagytok? Most értetek haza?

– Igen, igen! Nomi, gyere, itt vannak Nanoék! Gyere, énekeljünk – mondtam, és ahogy odaért Noémi, elkezdtünk megint énekelni, most talán a leghangosabban, a legszebben, de csak egy telefonkagylóba. Nem tudom, hogy jól hallották-e, már meg se tudom kérdezni tőlük…

Eltelt a karácsony. Minden este lefekvés előtt kinéztem az ablakon, és összefonódott a tekintetem az utcai lámpáéval. Aztán eljött a mai nap. Egy szobában aludtunk mind a négyen, én, Noémi, anya és apa. Négy egyszemélyes ágy össze volt tolva a szoba egyik felén, a másik felén sorakoztak a szekrényeink és középen a kicsi tévé. December 31-e volt, valahol 2006–2007 táján, és Hofi Géza karácsonyi kabaréját néztük. Apa és anya kacagtak, Noémi valamivel babrált. Én öleltem anya karját, kinéztem az ablakon és mielőtt elaludtam volna, ránéztem az utcai lámpára s annak a fényére, arra az otthonos, meleg, nekem nagyon kedves sárgára.

Az anyanyelv való kincs, és úgy lehet játszadozni a különböző megfogalmazási stílusokkal, ahogyan szeretnénk: elvinni mindig a kívánt irányba egy-egy kép szavakba öntését. Egyetemi feladat keretében, portréírás végett követnünk kellett két véletlenszerűen kiválasztott személyt. Legyen az egyik Andrei, a másik Mihai névre „megkeresztelve”, a kinézetük ugyanis olyan hangulatról árulkodott, mintha tényleg ez lenne a valódi nevük. Andrei és Mihai két teljesen különféle világban „beszélnek magukról”. Míg az előbbi a szólásmondás, szlengek tengerében úszkál, addig az utóbbi kifejezetten olvasott, kulturált személyről tanúskodik. Az írások alapjául szolgáló személyek és történeteik teljes mértékben fiktívek.

Mihai, a bizsnicár

Ójjee! Újabb nap, újabb biznisz, gyerekek! Miközben a kobakomon csak úgy csillog a napsugár, mint a jövőm, elindulok a világi haverommal találkozni. Andrei spanom tudja, mi a tuti. Andrei mindig segít, és pontosan úgy forog az esze, ahogyan az enyém. Mondjuk, egyszer azt mondták nekünk, képesek voltak azt mondani, hogy ha olyan magasak lennénk, mint amilyen hülyék vagyunk, ülve nyalnánk a holdat… De nem teljesen értem, mi bajuk ezeknek. Na de ma a mi eszünk fog a legjobban vágni. Egy laza reggeli káféluca és szivar mellett megkötjük majd a jó Audi-üzletet, s annyi zöldhasút zsebelek be, hé, hogy világ nem látott annyi stekszet. Erre a nyakamat felteszem. Csak remélem, ez a balek szőke Mihaela nem majrézik be időnap előtt, hogy beköpjön a séfunak, mert akkor húzom a csíkot Berlinbe vissza, s akkor nézzék meg a nagy képüket ezek. Ezek olyan rondák, hogy az anyjuk szatyorban hordta őket az óvodába és a másik szobából csúzlival etette őket. 

Na de nem csak ezen a két rusnya tökfilkón múlik, ha meglesz a szajrés biznisz vagy nem. Ott van még Adina is, a göndör bombázó bige. Tudom én, hogy a bula bukik rám, leadta nekem a drótot a bozgor Zolika. Az is olyan egy csóka, mint a kávéscsésze: aljas és nagy fülű, de olyan is, mint a meggymag – kicsi és köpnivaló. Attól még egyből levágta a szitut, hogy csíp a nő. De tudtam én még azelőtt, hogy ez lesz, hát a csaj minden gádzsót fűzöget. 

Mindegy, ejtem a dolgot, itt is van Andrei bratyóm. Kicsit homokosnak tűnik a gyerek amúgy, de egyébként hulla jó haver. Meg is indulunk a Caro felé, hát hova máshova mennénk! Forog itt a lé rendesen, nyakam ráteszem, hogy sumákolnak mindent, az itt dolgozók közül mindegyik ilyen kinda fekete. De amúgy komálom a helyet, sok suskával megtömött liba jár erre, akiket hamar el lehet forgatni egy kis dínomdánommal, tudod, és ilyen csillogó verdákkal. Mondjuk, mákja kell legyen az embernek, mer itt már, esküszöm, az is bűnrossz, ha végignézel egy muffon. 

Na télleg mindegy, térjünk vissza az igazira. Meló van s a mani vár, oszt ha nem indul be az egyezkedés, palira vesz a nő, s olajra lép, pedig van pénze rendesen s megdobhatna engem is egy kicsivel. Mondjuk, nem lesz nehéz dolgom, mer ennek aztán tényleg híján az esze, annyi van neki, mint afgán bajszán a morzsa, s mint anyósban a jóindulat, vagy mint árvaházban a szülői értekezlet s Justin Bieberben a tehetség… Na de itt is vagyunk, s ajj, mennyi sulis spiné teng erre, Doamné. Nem baj, a feketémet hozzák ki, a spanglimra gyújtsak rá s haladjunk, gyerekek, az Audi nem vár. Ki is nézem gúgelon, mennyi most az ajró árfolyama, merre fut felfele, lefele, s csörögjünk rá a mocsokra itt Andrejjal, na.

(Lukács Orsolya Izabella)

Egy burzsoá vallomásai

Andreit semmiképpen nem Dosztojevszkij írta, nem tűnik a tudatalattija rabjának, és egyenes háttal jár, nem süt róla a szégyen eredendő bűne. Határozottan és gyorsan lépked, nem kísérti a lelkiismerete, vagy csak jól tetteti. A melegítője és a cipője olcsó hatást kelt, de alaposabb megfigyelés után rájön az ember, hogy nem az. Biztos, hogy karakterünk nem egy realista pszichológiai fikció főszereplője. 

Andrei első látásra tűnhetne Albert Camus-szereplőnek – a harmincas éveiben járó férfi, aki hétfő délelőtt kávézni siet és nem a munkába. Mi ez, ha nem az igazi abszurditás. Lehet, hogy egy nagyon cselesen megírt Kafka-szereplő! Nem… Nem elég rémálomszerűen bonyolult, bizarr vagy logikátlan. Lehet, hogy Andrei csak mellékszereplő! Az igazi főszereplő a felesége, és akkor még lehet Jane Austen-karakter. Nem… Nincs az ujján karikagyűrű, és kihangosítva beszél telefonon az állítólagos feleséggel. Ez túl illúzióromboló lenne Jane Austentől. Andreinak nincs elég kiállása, hogy Hemingway-karakter legyen, de túl gazdagnak tűnik ahhoz, hogy Dickens-karakter legyen. 

Imádnám, ha Andrei Lovecraft-szereplő lenne, de sajnos nem látom a szemében a rettegést és a kíváncsiságot, ő nem állná meg a helyét egy kozmikus horrorban. Tény, hogy azért sem látok semmit a szemében, mert napszemüveg van rajta. Na és hétköznapi horrorba beleillene? Andrei lehetne Stephen King-regény szereplője, de viszonylag normálisnak tűnik, ami nem jelent semmit, Jack Torrance is annak tűnt.

Ha elég cinikus lennék (ami vagyok is), akkor azt mondanám, hogy Andrei marxi archetípus, egy társadalmi réteget jelöl. Ő a burzsoá tőkés, aki hétfő délelőtt autót árusít és kávézgat. Megtestesült materialista, iPhone-nal a kezében, és ha még inkább antagonizálni szeretném, akkor még a kék Dunhillt is ócsárolnám, amit szív. Innen érzem a kávéjának az illatát, ugyanolyan, mint az otthoni kotyogós, de legalább drága. Az sem tűnik a részéről emberinek, amikor a kollégáját – mert kizárt, hogy barátok – megsimogatja. Az érzékei viszont élesek. Amint észreveszi, hogy figyelve van, arrébb is ül, mintha államtitkokról beszélnének a főtéri kávézóban, és nem egy fekete Audiról.

(Kölcze Renáta)

Futok. Nem tudom, mióta. Mégsem vagyok fáradt, lábam alatt nem érzem a talajt. Magamon sem a súlyomat. Kihasználom, futok tovább, a rétig, a dombokig. Ide kellett jönnöm. Egy magas nő széken ül, mellette egy férfi. Tudom, hogy a férje. Ismernek és ismerem őket.

Paraszt lép a B4-re.

Állok és nézem a párt. Szólnék, de nem jön ki hang a torkomon. Nem is tudom, mit akarok mondani. Úgy érzem, hiába köszönnék. Hozzájuk jöttem? A levegő táncol, mintha tűzön keresztül nézném őket, pedig csak enyhe tavaszi szellőt érzek és örök súlytalanságot.

Ellenfél E5. Indul a móka. Remélem, nem ismeri a lengyel nyitást.

A nőnek vörös a haja, irreálisan tökéletes kontyba fogta. Szemei túlzottan ferdék, talán a haja húzza ennyire hátra. Kosztolányis undorral nézem a vékony ajkakat, és hirtelen egy vonaton vagyunk. Barna minden. Barna ülés, barna fal, barna függöny, csak a nő vörös ebben az irdatlan barnaságban. Az én hajam is újra barna és hosszú. Most vele sakkozom. Lépek: futó B2. Ő is lép: paraszt E4. Ismeri a nyitásom.

Belép a férje, palettája színeivel tölti meg a nagy barnaságot. Nem köszön, nem lát minket. Dombos rétre festi a kabint, én pedig újra súlytalan vagyok. Elfutok mellettük ezúttal. Eddig nem is láttam, milyen magas kastély van a nő mögött. Ők itt élnek. Futok a kastély felé, valami visszalök. Az a vibráló lég a ludas, a kastély saját erőmezője.

Újrarendeződött a tábla. Megint fehérrel vagyok, megint a paraszttal lépek a B4-re.

Ordítok. Vagyis csak úgy érzem. A fogaim összeszorítottam. Nincs hangom. Hangja van a szélnek, a kastélynak is, nagyon zúg. Hangja van a párnak, kimérten társalognak, csak nekem nincs hangom. Ugrok egyet, a kastély második emeletén vagyok. Tele van porral. Csak egy kis asztal áll hűségesen, magán hordozza a csendéletet. A lak hangosan zúg.

Ellenfél: paraszt E6. Én: futó B2. Ellenfél: paraszt D5.

A zúgásra keringőzve belejt a pár. Nagyon drámai mozdulataik vannak. Én kék kezeslábasban állok a fal mellett, és mésszel festem a ruhám. Eltáncolnak hozzám, meglöknek. A nőnek mész kerül az arcára, feldühödik. Kihúzza magát, a plafonig ér, még meg is kell görnyednie. Fekete kesztyűs kezei lógnak, igazából nincs is keze, ezek csak oda vannak varrva. Rám ordít, hegyesen nőnek a fogai. Vissza akarok ordítani, de még mindig nincsen hangom. Úgy érzem, ordítok, de az állkapcsom görcsben van.

Én: E2. Ellenfél: B6. A következő lépésével támadni készül a futóval. Blokkolnom kell.

A nőt viszont nem tudom blokkolni. Felemel a nyakamnál fogva. Nyúlnak az ujjai, többszörösen tekerednek rám. Csak tart maga előtt és nyálas fogaival vicsorog rám. A férje felemelkedik a levegőben, és engem barnára kezd festeni. Barna a ruhám, barna a hajam, barnák a kezeim, az íriszem körüli fehérség is barna már.

Újrarendeződik a tábla, mindkét felén fekete bábuk. Így ki fog kezdeni?

A vonaton ülünk. Zajos, mint a ház, zúg és robog. A nő most kedves hozzám. Süteménnyel kínál. Cukormáz helyett mész van rajta, de megeszem így is. Ismét belép a férje. A nő hosszú, elszenesedett keze kinyúl a tájba, belekapaszkodik egy dombba, megáll a vonat. Az ablakon keresztül kilépünk, ott a ház. Mállik róla a vakolat, rajtam kék kezeslábas, odamegyek. Csak három lépés, pedig sokkal távolibbnak tűnt. Festeni kezdek. A nő és a férje leül a kerti székekre, most ők sakkoznak. Festem a falat, és látom a játékukat. Középen kezdenek. Így logikusabb is. Bemegyek a házba, rikító kék minták tarkítják a falat. Felmegyek az emeletre, ott a nő, borzasztó magasan, hatalmas fogakkal. Alig észrevehetően imádkozó sáskává változik, leharapja a férje fejét. Odamegyek. Nem lát a nő. Állati mivolta megmarad, kisétál az ajtón, aztán át a réten, a dombokon, és eltűnik a horizonton. A vérrel amőbatáblákat rajzolok a falra, magam ellen játszom. Mindegy, hányszor próbálom, mindig döntetlen a vége.

A szessziós időszak utolsó vizsgái előtt enyhe mentális kimerültség volt jellemző a lakás teljes népességére. A legkisebb negatív behatású történés is kibillenthetett volna ebből a hajszálvékony jégen táncikáló stabilitásból. Elárulom nektek, ez meg is történt. Szép, enyhén napsütéses délután volt, Aladár éppen vizsgázni készült, letusolt, és mielőtt elhagyta volna a fürdőszobát, igencsak különös jelenségre lett figyelmes. Odahívott engem is, hogy még véletlenül se fordulhasson elő, hogy csak ő látja a problémát: a fürdőkádunk alatt állt a víz, amit mi nem igazán tudtunk hova tenni, szóval csak bámultuk, mint a lőtt medvét szokták.

Aladár ecsetelni kezdte, hogy mi lesz az esemény folytatása, beázik az alsó szomszéd, és majd az egész fürdőszobafalat ki kell bontani, mert nem lehet tudni, hol van meghibásodva a vízvezeték. Tette ezt azzal az édes megnyugvással, hogy nyugodtan elzárhatják napokig a vizet, mivel ő még aznap délután indul haza Csíkországba.

Mondanom sem kell, milyen mértékben lettem frusztrált, mert kinek hiányozna bármi ehhez hasonló meglepetés. (Oh, igen, tudom, a korábbi részben is a vízzel kerültünk harcba, de hát tudjátok, hogy van ez. Noénak az özönvíz, Mózesnek a Vörös-tenger, nekünk pedig ez jutott).

Miután Aladár vázolta a következményeket, elment vizsgázni. Alig egy óra múlva csengettek. Kinyitottam az ajtót, s hát idegen, papucsos nő áll velem szemben, szemlátomást nem túl jó hangulatban. Noha fogalmam sem volt, ki ő, azonnal éreztem, hogy a fürdőszobás esethez köthető.

Most leszögezném, hogy határozottan utáltam a helyzetet. Aladárnak így vagy úgy, de mindig igaza lesz. A titokzatos nő az alsó szomszéd volt, tudatni szerette volna, hogy a fürdőszobája jelenleg be van ázva és hogy kezdeni kellene vele valamit. Természetesen azonnal hívtuk a szakembereket, akik azzal biztattak, hogy sajnos csütörtök előtt nem tudnak jönni. Összességében elborult az agyam röpke fél óra erejéig, aztán erőt vettem magamon és érett felnőtt nőként viselkedtem, vagyis hisztérikus rohamban kitörve felhívtam édesanyámat. Végül nem lett ennyire horrorisztikus a mese vége, mert másnap reggel a harmadik lakótársam azzal ébresztett: mégis jönnek a szerelők megnézni az öntözőrendszert, amit az alsó szomszédnak hoztunk össze. Egyórányi munka volt az egész, szóval csak egyetlen estére kellett a közeli bevásárlóközpont mosdóját kisajátítanom fogmosás és bőrápolási rutin céljára.