Futok. Nem tudom, mióta. Mégsem vagyok fáradt, lábam alatt nem érzem a talajt. Magamon sem a súlyomat. Kihasználom, futok tovább, a rétig, a dombokig. Ide kellett jönnöm. Egy magas nő széken ül, mellette egy férfi. Tudom, hogy a férje. Ismernek és ismerem őket.

Paraszt lép a B4-re.

Állok és nézem a párt. Szólnék, de nem jön ki hang a torkomon. Nem is tudom, mit akarok mondani. Úgy érzem, hiába köszönnék. Hozzájuk jöttem? A levegő táncol, mintha tűzön keresztül nézném őket, pedig csak enyhe tavaszi szellőt érzek és örök súlytalanságot.

Ellenfél E5. Indul a móka. Remélem, nem ismeri a lengyel nyitást.

A nőnek vörös a haja, irreálisan tökéletes kontyba fogta. Szemei túlzottan ferdék, talán a haja húzza ennyire hátra. Kosztolányis undorral nézem a vékony ajkakat, és hirtelen egy vonaton vagyunk. Barna minden. Barna ülés, barna fal, barna függöny, csak a nő vörös ebben az irdatlan barnaságban. Az én hajam is újra barna és hosszú. Most vele sakkozom. Lépek: futó B2. Ő is lép: paraszt E4. Ismeri a nyitásom.

Belép a férje, palettája színeivel tölti meg a nagy barnaságot. Nem köszön, nem lát minket. Dombos rétre festi a kabint, én pedig újra súlytalan vagyok. Elfutok mellettük ezúttal. Eddig nem is láttam, milyen magas kastély van a nő mögött. Ők itt élnek. Futok a kastély felé, valami visszalök. Az a vibráló lég a ludas, a kastély saját erőmezője.

Újrarendeződött a tábla. Megint fehérrel vagyok, megint a paraszttal lépek a B4-re.

Ordítok. Vagyis csak úgy érzem. A fogaim összeszorítottam. Nincs hangom. Hangja van a szélnek, a kastélynak is, nagyon zúg. Hangja van a párnak, kimérten társalognak, csak nekem nincs hangom. Ugrok egyet, a kastély második emeletén vagyok. Tele van porral. Csak egy kis asztal áll hűségesen, magán hordozza a csendéletet. A lak hangosan zúg.

Ellenfél: paraszt E6. Én: futó B2. Ellenfél: paraszt D5.

A zúgásra keringőzve belejt a pár. Nagyon drámai mozdulataik vannak. Én kék kezeslábasban állok a fal mellett, és mésszel festem a ruhám. Eltáncolnak hozzám, meglöknek. A nőnek mész kerül az arcára, feldühödik. Kihúzza magát, a plafonig ér, még meg is kell görnyednie. Fekete kesztyűs kezei lógnak, igazából nincs is keze, ezek csak oda vannak varrva. Rám ordít, hegyesen nőnek a fogai. Vissza akarok ordítani, de még mindig nincsen hangom. Úgy érzem, ordítok, de az állkapcsom görcsben van.

Én: E2. Ellenfél: B6. A következő lépésével támadni készül a futóval. Blokkolnom kell.

A nőt viszont nem tudom blokkolni. Felemel a nyakamnál fogva. Nyúlnak az ujjai, többszörösen tekerednek rám. Csak tart maga előtt és nyálas fogaival vicsorog rám. A férje felemelkedik a levegőben, és engem barnára kezd festeni. Barna a ruhám, barna a hajam, barnák a kezeim, az íriszem körüli fehérség is barna már.

Újrarendeződik a tábla, mindkét felén fekete bábuk. Így ki fog kezdeni?

A vonaton ülünk. Zajos, mint a ház, zúg és robog. A nő most kedves hozzám. Süteménnyel kínál. Cukormáz helyett mész van rajta, de megeszem így is. Ismét belép a férje. A nő hosszú, elszenesedett keze kinyúl a tájba, belekapaszkodik egy dombba, megáll a vonat. Az ablakon keresztül kilépünk, ott a ház. Mállik róla a vakolat, rajtam kék kezeslábas, odamegyek. Csak három lépés, pedig sokkal távolibbnak tűnt. Festeni kezdek. A nő és a férje leül a kerti székekre, most ők sakkoznak. Festem a falat, és látom a játékukat. Középen kezdenek. Így logikusabb is. Bemegyek a házba, rikító kék minták tarkítják a falat. Felmegyek az emeletre, ott a nő, borzasztó magasan, hatalmas fogakkal. Alig észrevehetően imádkozó sáskává változik, leharapja a férje fejét. Odamegyek. Nem lát a nő. Állati mivolta megmarad, kisétál az ajtón, aztán át a réten, a dombokon, és eltűnik a horizonton. A vérrel amőbatáblákat rajzolok a falra, magam ellen játszom. Mindegy, hányszor próbálom, mindig döntetlen a vége.