Egyéb

Közös tejivással neten mutatja be első lemezét a 3AD

by Kerekes Edit Krasznai Csongor | 2020. 04. 19. | 0 | Egyéb |

Jenei Debi: A Milk Overdose-tól mindig nyárérzetem van

Első lemezét a tervezett koncert helyett videóchaten mutatja be a középiskolásokból álló kolozsvári 3AD zenekar. A bármely együttes életében jelentős mozzanatnak számító első lemez méltó megünneplése nem marad el, de a majdani koncert előtt hétfőn lesz tejtúladagolás az interneten. A lemezről és a lemezbemutató közös tejivásról a zenekar frontemberét, Jenei Deboraht kérdeztük.

– Hogyan élitek meg a karanténidőszakot? Van rá mód, hogy találkozzatok? Esetleg online gyakoroltok?

– A karantént mindenki a maga módján próbálja átvészelni. Nagyjából napi szinten beszélünk, mert az élet nem áll meg, még ha karantén is van. Találkozni sajnos nem tudunk, viszont videóchaten szoktunk beszélni. Gyakorolni és próbálni sem tudunk, de tartjuk a kapcsolatot és dolgozunk az album megjelenésén.

– A Milk Overdose az első lemezetek, jelentős pillanat ez egy zenekar életében. Megvisel titeket az, hogy elmarad a tervezett lemezbemutató koncert?

– Amikor beállt ez a válság, már számítottunk rá, de azért bíztunk benne, hogy április végéig lejár, és megtarthatjuk a 30-ra tervezett koncertünket. Nos, ez nem így történt, de nem szomorkodunk, hiszen egy későbbi időpontban úgyis megtartjuk, nem marad el végérvényesen, viszont addig sem kell csüggedni, az album április 20-tól több platformon is elérhető lesz, akár Spotify-on vagy YouTube-on. Természetesen, amint lejár a karantén és engedélyt kapunk, megtartjuk a koncertet. Itt elsősorban a lemezen szereplő dalokat fogjuk eljátszani, de felcsendülnek majd más dalok is. A home officenak meg az online schoolingnak köszönhetően megtanultuk uralni a videóchateket. A kijárási és gyülekezési korlátozások ellenére szükségét éreztük kapcsolatba lépni a „közönséggel”, és azt találtuk ki, hogy április 20-án, hétfőn este a lemez dalait közösen végighallgatjuk, ezzel kicsit pótolva a koncert hiányát. Próbáltuk valahogy kreatívan megoldani a helyzetet. A videókonferenciára minden érdeklődőt várunk sok szeretettel, úgy néz ki, hogy Zoomon zajlik majd, de Facebookon minden részletről időben szólunk.

– Mesélj kicsit az új albumról. Mi ihlette a dalokat, miről szólnak?

– A Milk Overdose a 3AD eddigi munkáját foglalja magába, hat szám szerepel rajta. Nem mondanám, hogy ez a hat dal hasonlít egymásra, mindegyiknek külön története van mind a zenét, mind a szöveget tekintve. Vannak dalok, amiket saját tapasztalat ihletett, mint például az Instinct, amikor egy kocsmában voltunk és megvertek egy lányt, de vannak olyanok, amelyek egy társadalmi problémát/gondolatot mutatnak be. Ilyen például a Honey, ahol egy lány azért ismerkedik férfiakkal, hogy abból haszna származzon. Zeneileg van pár téma, amit teljesen véletlenül írtunk meg próbálás közben. A dalokat Álmos írja (Ballai Álmos szólógitáros), nagyon jó érzéke van hozzá. Ő írja a szövegeket és a zenét is, majd elhozza próbára, ott közösen megnézzük, s mindenki elkezd dolgozni a saját részén, így kiegészíti valamivel. Néha alakítunk még rajta szövegileg, vagy esetleg struktúra szempontjából – itt gondolok arra, hogy hány szakasz, hány refrén stb. Máskor csak kipattan valakinek egy ötlet a fejéből és születik egy új zenei rész, van, amikor próba közben valami olyasmi sül ki, amiről úgy döntünk, hogy megtartjuk. Az album fotóját és designját Kusztos Attila grafikusnak köszönhetjük, a hanganyagot a kolozsvári Corvin Stúdiónak és Szedlacsek Nimród hangmérnöknek.

– Milyennek találtátok a stúdiómunkát? Nagyon más, mint a koncertezés?

– Nagyon intenzív munkával járt a lemezfelvétel. Január elején kezdtünk el stúdióban dolgozni, még iskola előtt. Két nap volt a stúdiózás, ebből kb. 16 óra maga a stúdió és ezen kívül még volt masterelés meg editálás. Teljesen új helyzettel találkoztunk a stúdióban, össze sem lehet vetni a koncertezéssel. Megtanultunk együttműködni a metronómmal, ami eddig nem volt annyira jelen az életünkben. Az elején kicsit szokatlan volt a helyzet, majd amikor ráéreztünk, egész jól tudtunk haladni. Például az éneket már sikerült 3-4 óra alatt felvenni. Szerintem fontos tanulság volt, hogy a metronómmal meg kéne barátkozni, és hogy a türelem rózsát terem.

– Sok együttes megpróbált a jelenlegi helyzetről énekelni, nektek volt már ilyen ötletetek?

– Én úgy tudom, nem szeretnénk. Viszont a munka attól még nem állt meg. Egy-két dalunk már elérhető jelenleg is, és Álmos több dalt is írt ez idő alatt.

– Van-e személyes kedvenc dalod az új lemezen? Miért szereted?

– Huuuh, ez nehéz kérdés… :)) Személyes kedvencem már amióta megíródott maga a Milk Overdose, valamint így a lemez felvétele után az In Real Life is kedvencemmé vált. A Milknek nagyon tetszik a hangzása, a kompozíciója, úgy az egész dal, mindig nyárérzetem lesz, amikor hallgatom. Az IRL-t pedig azért szeretem, mert olyan kaotikus a témája, mint néha a mindennapjaim, és valahogy mindig feltölt energiával.

https://www.facebook.com/events/512120846330711/

Naplótöredékek egy infós diák mindennapjaiból

by Szabó Henrietta | 2020. 04. 10. | 0 | Egyéb,Slider |

Még fél óra éjfélig. Felkapcsolom a villanyt és a konyhába sietek. Zsibbad a fenekem. Nyitom a szekrényt, még mindig a feladaton, módszereken agyalva tapogatózom. Kifogytam a kávéból.

Üres csészével a kezemben mérem fel a reggel még felismerhető szobám területét, amely most letarolt háborús övezetre hasonlít. Hős halottként fekszenek a kajamaradékok az ágyon, a széken, íróasztalon, de még a függönyön is felfedezhető egy apró folt. Akkor kerülhetett oda, amikor mérgesen felpattantam az asztaltól és szó szerint beráncigáltam a sötétítőt, hisz egyszerűen nem láttam, mit is írok a képernyőre. Csend van. Csak a laptopom fúj, fut lelkesen, az óra pedig kegyelem nélkül ketyeg. Nagyot ásítok, de nem feküdhetek le, kell az a pont! Van idő megoldani, hajnali 4.59-ig még milliónyi idő van…

Csak 3 hetet kell tanulni? Hagyd, majd szesszióban átmegyek? Vicc. Megtanultam a saját bőrömön. Semmi sem lehetetlen, de valaminek elég kicsi a valószínűsége ahhoz, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Infón, ha nem dolgozol hétről hétre, nem kapsz pontokat, egyszerűen lehetetlenné válik a vizsgabeugró minimális pontszámot összegyűjteni, hogy végérvényesen is küzdhessek az átmenőért. Pont ezért gondolom, hogy jobban meg tudom becsülni a tényleges szabadidőt. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy elégedettséggel telve tudom szinte mindennap a fejemre húzni a takarót „no, ma is tanultam valamit”.

Hogy véres harc folyik-e az ösztöndíjakért? Mi az az ösztöndíj? Elnézést előre is. Egy kis közös vállsöprögetés: saját tudásom szerint, hasonló szakokat tekintve nálunk hidegvérű ketrecharc az ösztöndíjszerzés. Óriási a versengés, pont amennyire a mögötte megbúvó következetes, kitartó, kemény munka, a teljesen kitöltött féléves hajrá. Határidők és házi feladatok sorozata kísér végig mindannyiunkat a félév során. Néha az az érzésem, hogy jobban várom a szesszióidőt, amikor két vizsga között kicsit felszusszanhatok, nincs az az árnyék a háttérben, aki észben tartja a laborfeladatok leadási határidejét. Történetesen szesszióidőre szoktam a legtöbb kiruccanást is szervezni. Több a szabadidő, hiszen egész évben ezekre a vizsgákra dolgoztam.

Be kell vallanom valamit… Igenis sokszor érzem azt, hogy már nem tudom tartani magam, nem tudok a székben ülni tovább, nem tudom megoldani a felbukkanó programhibát és a hátam közepére sem kívánok (és az infós ismerőseim sem kívánnak) még egy óra debuggolást, de olyankor eszembe jut: +hogy igenis hasznos, amit végzek. +Nem egyszerű szak az infó, de kellő fegyelemmel elvégezhető. +Nem baj, ha hibázik az ember, kérdezni lehet, sőt szükségszerű, a Google és vele minden indiai tutorialmester a barátom, szóval nincs, amit siránkozni. S ezek után hozzá is fogok még egy óra hibaböngészéshez.

Az egzisztenciális kalitka

by Csog Brigitta | | 0 | Egészség,Egyéb,Slider |

Az otthoni „irodám” nem túl nagy, csak egy régi íróasztal a sarokban, félig szemben az ablakkal, viszont sok emelete van. Minden emeletnek megvan a maga funkciója. Legfelül találunk mindenféle kacatot, legalább három kávésbögrét, ceruzatartót, temérdek színházi folyóiratot és egy száraz nőnapi tulipánt, ez tehát a túlélő szint. A második emelet a jegyzetek, könyvek, az olvasóm és egyéb ördögi kiadványok birodalma, ez az elmélyülés szintje. A legalsó polcon a laptopomat tartom, ami persze csúcstechnológia, tehát ez az IT-sarok.

A lelassult világban ebben a bizonyos „irodában” töltöm a legtöbb időt. Az online oktatás minden aspektusát van szerencsém kipróbálni. A bemutatók átküldésétől egészen a videóhívásig minden módszert kipróbáltam már. Azt leszámítva, hogy egyre többet beszélek magammal, ráadásul egy képernyőn keresztül, várva, hogy a többi 13 résztvevő is megjelenjen, egészen élvezhetőek az órák. És persze két óra között azért szeretem a tejfölös- és fagyisdobozokból kialakított kertemben mulatni az időt, ami mostanra már egész eredményes lett.

Nem használnám a kényszerhelyzet szót a dolgok jelenlegi állására, hiszen annyi a pozitívum: későn kelhetsz, és nem kell izgulnod azon, hogy felférsz-e a buszra. Viccet félretéve, tényleg szokatlan és kellemetlen ez a helyzet, de sok mindent gyömöszöltem be a napi rutinomba, amire nem lett volna sok esély normális körülmények között. Újra elkezdtem reggelenként jógázni, ami elképesztően jót tesz mind a fizikai, mind pedig a mentális egészségemnek. Nem utolsósorban, nagyon jól is hangzik egy ilyen írásban, olyan komoly embernek tűnik az illető.

Na meg a főzőtudományomat is fejlesztgetem mostanság. Kipróbálok egzotikus ételeket is, például a tonhalas, baconös, cukkinis, sajtos tésztát karantén módra. Különleges az elkészítése, mindent össze kell dobni, ami ehető és van még otthon, az ízlelőbimbók garantáltan nem bánják meg. Ugyanakkor, becsületes ember lévén, el kell mondanom a negatív oldalát is a dolgoknak. Úgy érzem, a tanárok picit túlzásba estek és a „hát, csak kezet kell mosniuk egész nap” elvén mindent el akarnak olvastatni most a diákkal, és kipróbálni mindenben. A legrosszabb, hogy a feladatok és olvasmányok majdnem egytől egyig izgalmasak, csak a lélek tükrének nevezett látóalkalmatosságaim kezdik felmondani ezt a nemes szolgálatot.

Szóval igyekszem megfelelni magamnak, régi-új hobbikba kezdek, szenvedek a munkával, aztán örülök a sikernek (csak úgy magam miatt), újranézem a Harry Pottert (hihetetlenül gyorsan be lehet fejezni), megnyugtatom a szüleimet és persze szörnyen hiányoznak közben, és mindenek mellett igyekszem nem ibseni Nórává válni.

A nagymamák…

by Mátyás Orsolya | 2020. 04. 03. | 0 | Egyéb,Példakép(p),Slider |

„Ha megérem, drága unokám, ha megérem....” – mondja ő, és kézfejét az enyémre helyezi. Dolgos kezek ezek, sebekkel és karcokkal, amelyek történeteket tudnának mesélni.

– Ne mondj ilyet, mama! – tör ki belőlem az indulat, és elrántom a karom. – Neked élni kell, amíg én élek! Milyen lenne a világ mama nélkül?

Mosolyog. Az ő szemében évtizedek bölcsessége, az enyémben harag és düh. Butácskának tűnhetek, hisz a sorssal ellenkezem, mint egy gyermek. Pedig már rég nem tudok úgy ölelni… Őt sem. Képtelen vagyok kifejezni, hogy mennyire szeretem. Hogy nem azért van rá szükségem, mert mindig mesterien elrejt a zsebemben egy tízest, vagy mert mindig van nála csoki. Azért az egyik legfontosabb darabkája az életemnek, mert senki sem örül olyan őszintén nekem, mint ő. A szülői szeretet más, a nagyszülőé kétszer annyi. Hogy pótolható-e? Nincs az az odaadás, ami felérne azzal, ahogy mama varrottast készít nekem. Vagy, ahogy palacsintát készít nekem, amivel hazavárhat. Pedig csak egy valamiből kever mindig többet a masszához. És nem ügyetlenkedésből… Mi ezt nem értjük, mert nem érthetjük. Erőnk feletti dolog. Az emberek mohón felosztják adagokra a napi szeretetet is, mert attól félnek, hogy kifogynak a készletből. Mélyre raktározzák ahelyett, hogy megosztanák. Pedig önzetlenül mindenki lehetne egy kicsit, egy kis ideig nagymama. Aki mesél és énekel és házit ír, és aki a leggazdagabbnak érzi magát akkor is, ha a világ megfosztotta minden vagyonától. Mert ő nem pénzben méri azt. Nem vagyontárgyakban, nem aranyban, ezüstben. Neki az érték, a megfizethetetlen az, hogy van, aki megkérdezze: hogy vagy, mama?

– Te vigyázz magadra! – szól utánam mindig, amikor elköszönünk. Sok minden benne van ebben az intésben. Mintha csak azt mondaná: neked kell óvatosnak lenned, engem már számtalanszor próbára tett az élet, de mindig sikerült… és erőssé váltam. És tudom, hogy így van. Ő nem olyan nő, mint én vagy édesanyám. Ő megélte a nélkülözést, küzdött a családért, harcolt a változásokkal. Szolgált vagy a gyár falai között töltött napokat, hogy pénzt keressen, majd férfierőt megszégyenítő kitartással házat épített és földet művelt. Aztán elfogadta, hogy el kell engedni azt, akiért sokat harcolt, végül pedig elengedni mindent, és néha egyedül maradni. Az ősz haját fésülve sokszor azon tűnődtem, hogy talán abban lehet az ereje neki is, mint a bibliai Sámsonnak. Ám azóta levágatta, és semmi sem változott. Mostanra már a festékről is lemondott, de mama ugyanolyan gyönyörű és életerős az én szememben. Közben pontosan tudom, hogy van, amikor elfárad. Belefárad a megpróbáltatásokba és a világba, amit már nehezen tud követni. Vagy belefárad egy betegségbe, egy rossz hírbe, amit már nem tud úgy fogadni, mint régen. A mindennapokba, ahol rohanás nélkül nem lehet, ahol csúcsokat döntöget a gonoszság és a gyűlölködés, és ahol az ember saját bőrében sincs biztonságban. De még nem adja fel, és nem is engedem neki. Nem tehetem, mert nekem meg nélküle lenne ugyanilyen nehéz.

– Jövő héten találkozunk, mama! – integetek a kapuból, és belém vésődik a kép, ahogy ott áll a virágoskert mellett, és köszönésre emeli a kezet, amivel percekkel ezelőtt még az enyémet védte. Ígérgetek, miközben pontosan tudom, hogy ő mindig vár és nem számít, hogy mikor érkezem. Mert ajándék vagyok neki, és ajándékot mindig szívesen fogadunk.

Köszönöm, mamák!

Fogadjunk, hogy elolvasod

by Szabó Mátyás | | 0 | Egyéb,Slider |

Kedves olvasó, fogadjunk ötven lejbe, hogy ezt a cikket elolvasod. Látod, már meg is kezdted. Mulatsz a dolgon, de akár hiszed, akár nem, nekem lesz igazam. Ugye, már azt is megnézted, hogy ki írta? Ebben egész biztos vagyok, ugyanis manapság ez a szokás: egy pillantás a címre, s abban az esetben, ha ez nem sejteti, hogy ismét a Vatráról lesz benne szó vagy a márciusi eseményekről, következik a név, a cikk írójának neve. És ha az embernek nem adatik meg, hogy közismerten vadul cikkező igaz magyar legyen, s még csak nem is fiatal mártírjelölt, marad a kihívó felszólítás, meg egy fogadás, amelynek elvesztése, azt hiszem, most már minden olvasó számára nyilvánvaló. Nem árulok zsákbamacskát, előre közlöm, hogy cikkemben nem fogom senkinek sem kikaparni a szemét, amiért esetleg más véleménye van, mint nekem; Erdély problémáját sem akarom most mindjárt megoldani. (Ezzel legalább tízezer olvasót elvesztettem, ami ideális erkölcsi körülmények között félmillió lej.) Csupán azt fogom bebizonyítani… de ezt talán majd később. Az ember nagyon kíváncsi lény, és egyedüllétében sohasem úgy viselkedik, mint amikor látják. Mert ha mi ketten, te meg én, ezt a fogadást nyilvánosság előtt kötjük, hozzá sem fogsz az olvasáshoz, zsebre teszed a pénzt, és jót röhögsz a markodba. Így viszont, hogy semmi sem kötelez a fogadás betartására, nyugodtan olvasod a cikket, noha tudod, hogy veszteni fogsz, hogy becsapsz egy embert. Mi lenne például, ha nem hagynám magam, s elmennék minden előfizetőhöz, azt mondván: „Jó napot kívánok, Sz. M. vagyok, jöttem, hogy adja meg a tartozását, ugyanis a múltkori számban elolvasta a cikkemet.” Rögtön elpirulnál, és azt válaszolnád: „Kérem, nem tudom, miről beszél, én semmilyen cikket nem olvastam öntől” vagy. „Vesztett, uram, hisz én az első mondat után letettem a cikkét”. Rögtön mindnyájan elfelejtenétek, milyen jóízűen kinevettetek. S még valami: ha nem pirítottam volna rá az emberekre, ha nem elemeztem volna ilyen komolyan a magatartásukat, holnap mindenki az én cikkemről beszélne az utcán. (A vita lehetőségét teljesen kizártam, mert egy válaszcikk megjelenése egyértelműen tanúskodnék írója becstelenségéről. Ötven lejért viszont lehet vitázni!) De ezek után ki fogja ezt mondani az utcán megállított ismerősének: „Ugye, te is kitoltál azzal a pasassal? Te is elolvastad a cikkét, s mégsem adtad meg a tartozásodat?!” Mert ha ezt a kérdést feltennék az emberek, bizony sok-sok botrány lenne kilátásban: kiderülne, hogy a legjobb barátok is hazudnak egymásnak, hogy színészkednek az őszinte emberek. Talán csak két szerelmes mondaná, egymás szemének tükrében keresve az örökkévalóságot: „Igen, drágám, én is csaltam.” Ugye, nem nézted meg az órádat, mennyi időt rabolt el röpke életedből ennek a cikknek az elolvasása? Megmondom én: két-három percet. Vagyis nagyjából annyi időt, amennyit egy Rilke-vers elolvasása igényel. (A világ összmagyarságától bocsánatot kérek, hogy most éppen nem Petőfi járt az eszemben. Egyébként szokott ő is.) Naponta hány olyan cikket olvasol el, amelyből nem sokkal többet tudsz meg, mint ebből? Ha sikerült „valamiről” meggyőznöm téged, elengedem az ötven lejt, nem kell megadnod.

Megjegyzés: Az írás humoros. Testi épségem érdekében remélem, az olvasó is.

 

Campus, 1991. április 19.